49.rész - People Change

Sziasztok Drágáim,
Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, de félévi hajtás van és múlthéten rengeteg tanulnivalóm volt. Most viszont semmi nincs, de tegnap nem voltam itthon. Nos, bevallom küszködve írtam meg a részt. Egyrészt azért mert ez is inkább ilyen mesélős lesz és nem tudtam, hogy hogyan is fogjak hozzá, másrészt meg azért, mert olyan furcsa érzés, hogy az első történetem már a végéhez közeleg. :)
Nektek viszont köszönöm, hogy folyamatosan mellettem álltok és higgyétek el, rengeteg erőt adtok! Annyira szeretlek titeket! Az előző részhez is 5 komment érkezett, melyekben csodálatos dolgokat írtatok nekem és vártátok a következő részt. Hát itt van... :D Az oldalmegjelenítések száma is hihetetlen mértékben nőtt és a pipákat is köszönöm. Nagyon sokat jelentetek nekem és hálás vagyok!
Most zenét nem tudtam keresni, mert belassult a netem. Ne haragudjatok! A részt ma hoztam össze, szóval bocsánat, ha esetleg annyira nem lenne jó. Na, de jó olvasást! Imádlak titeket♥

~Timi xx

Immáron öt éve, hogy Londonban lakom és dolgozom. A Louisval közös házunkban élünk. Olyan furcsa, sosem tudom megszokni. A mi házunk. Senki másé, csak kettőnké. Vagyis igen, majdnem teljesen. A banda összes tagja nálunk tölti az ideje nagy részét. Nem érdekli őket, hogy van saját otthonuk. Ha nem lehettek a családjukkal, itt gyűltek össze. Persze egyáltalán nem jelentettek gondot. Néha olyanok, mint pár nagyra nőtt, jól lakott napközis. Ettek, jól érezték magukat, aztán kényelembe helyezkedve nem csináltak semmit. Ez volt a mi kis társaságunk. Shannon és én voltunk az úgynevezett házi asszonyok, ráadásul gyakran Perrie is megjelent, akit már Zayn feleségeként tarthatunk számon. Annyira szép, hogy így egymásra találtak. Zayn azelőtt kérte meg Perrie kezét, mielőtt én még eldöntöttem volna, hogy Londonba költözöm. Az esküvőjük pedig három éve volt. Úgy elrepülnek a napok... Eközben Liam is együtt maradt Sophia-val, akit ekkorra már nagyrészt mindenki elfogadott. Kisebb-nagyobb viták voltak közöttük, de a lényeg az volt, hogy át tudták hidalni ezeket. Liam az idő elteltével nagyon közel került hozzám. Rengeteget beszélgettünk, ha gondunk volt, akkor azt mindig megosztottuk egymással és igyekeztünk segíteni a másikon. Mintha hozzám tartozna. Ő lett a csapatból az én bátyám... Niall mellett. Niall... nagyon örült nekem, hogy mostantól többet leszek a közelében. Sőt! Bocsánatot kért, amiért a múltban néha félreérthetően viselkedett. De nem hitte el, hogy egyáltalán nem volt miért magyarázkodnia. Nevetve hallgattam végig, majd az arcára adtam egy puszit. Megszeppenten nézett rám, de akkor is folytatta a mondanivalóját. Azt mondta, hogy mindkettőnknek szüksége volt valakire és látta rajtam, hogy egyedül éreztem magam, ő is hasonló helyzetben volt és kicsit megpróbált enyhíteni a dolgokon. Azonban ő, a társaság kis szőke hercege sem szingli már. Eleinte számos modellel, közöttük Palvin Barbarával hozták szóba. Ez egy évig zajlott és igazából mi sem tudtuk, hogy mi a helyzet. Sokat voltak együtt, talán Niall többet is akart volna, de néha olyan se veled, se nélküled viszonyhoz vezetett az egész. A szőkeségnek ebből azonban egy idő után elege lett és végleg lezárta ezt a dolgot. Pedig már megérdemelte volna, hogy ennyi év egyedülállóság után végre megtalálja az ő kis hercegnőjét. Olyan személyt, aki tud bánni az érzékeny szívével és lelkével. Úgy gondoltam, hogy be kell segítenem neki. Ő is mindig annyit tett értem, muszáj valahogy viszonoznom. A munkahelyemen - ami történetesen Jake apukájának a cége - van egy gyönyörű barátnőm, Holly. Ő a főnököm titkárnője és mióta én is ott dolgozom, nagyon jó barátságot alakítottunk ki. Hosszú barna haja van, zöldeskék szeme és csilingelő nevetése. Mikor elsőnek megláttam, rögtön tudtam, hogy őket kettejüket össze kell hoznom, de akkoriban Hollynak még volt barátja. Aztán ez a poszt megüresedett és egy jó kis csel kíséretében bemutattam őket egymásnak. Onnantól már nem rajtam múlott... viszont elég jó cupido-nak bizonyultam, mert mai napig együtt vannak. Mindketten jó lelkűek, édesek és imádnak enni. Tökéletes páros. Zaynt és Perriet is említettem már... imádom őket! Házasok révén ők már privátabbak voltak és a szabad idejüket leginkább együtt töltötték. Ez érthető volt, ugyanis Perrie a Little Mix miatt elfoglalt, míg Zayn a One Direction miatt. Igen, úgy bizony. A One Direction még mindig létezik. Miután az öt éves szerződés lejárt, egy újabbat kötöttek. Most már pláne, hogy igaz az a tény, hogy a rajongóik velük együtt nőnek fel. Ámulatba ejtő dolog. Itt van még Harry és Shannon is. Még mindig olyanok, mint két tinédzser. Fejvesztve csinálnak őrült dolgokat, a felelősség szava a szótárukban kicsit háttérbe szorult. De nekik így jó... igaz, néha vissza kell őket fogni, de valakinek ezt a szerepet is vállalni kell. Mondjuk azért mostanában elgondolkodunk azon a többiekkel, hogy meg fognak-e valaha komolyodni? Huszonévesen azért már minimálisan ideje lenne. Mondjuk még semmi nem késő. Természetesen, mint mindenhol, közöttük is voltak viták. Egyszer egy olyan nagy veszekedés kerekedett belőle, hogy az majdnem az egész banda barátságába került volna. De hála az égnek mindenki időben észbe kapott és a helyzet jobbá vált, mint volt. És végül... végül itt vagyunk mi. Louis és én. Az együttélésünk göröngyösen indult. Nem miattam, én teljesen biztos voltam benne, hogy őt akarom, mindennel együtt. De anya, Nick, apám, Jake... nem értettek egyet. Hónapokba került, mire megmagyaráztam nekik az érzéseimet, az okaimat és felhoztam az érveimet. Anya és Nick teljesen fel voltak háborodva. Nem értettek semmit. Persze, hát hogyan is tehették volna, amikor soha meg sem próbálták? Összevesztek velem csak azért, mert én nem szóltam erről a jövőbeli tervemről. Én viszont ezt cseppet sem tartottam jogosnak. Szomorú kimondani, de nagyon elhatárolódtam tőlük. Gyakran, már érettségi előtt is alig vártam, hogy eljöhessek. Nagy erőfeszítésbe került, de megvártam a tizenkilencedik születésnapomat, majd utána jöttem el... végleg. Addigra sikerült elrendeznem a munkát is. John, Jake apukája csalódott, hogy nem a fiát választottam magamnak, de készségesen felajánlott egy manager asszisztensi munkát Londonban. Olivia, a Benett anyuka viszont továbbra is imádott engem. Küldte a szebbnél szebb ruhákat, amit csakis nekem tervezett. Úgy bánt velem, mintha családtag lennék. Jake... vele volt a legnehezebb dolgom. Még apám is könnyebben elfogadta a döntésemet, mint ő. Apának nem az esett a nehezére, hogy távol leszek tőle, hanem az, hogy Danny és Brady, akik már nagyon ragaszkodnak hozzám, kevés alkalommal fognak látni. Ígéretet tettem, hogy míg élek, nem fogom őket cserbenhagyni. És ezt komolyan is gondolom. Ha valaki, akkor ők biztosan számíthatnak rám. Ja, ugyanúgy, mint Lindsay. Anya és Nick kislánya. Elköltözésem után három hónappal jelentették be a nagy hírt, miszerint anya terhes. Szerencsére minden rendben ment és a világra jött a kis Lindsay Thompson. Boldog voltam, hogy anyáméknak végre sikerült, mert már régóta szerettek volna közös gyermeket... másrészt pedig legalább kicsit leszállnak rólam. Ez így is lett. Már nem keresték bennem a hibát, a mindennapjaikat az újdonsült kislány töltötte ki. Az egyetlen ember, aki hadilábon állt velem, az Jake. Mindig is tudtam, hogy közöttünk van valami kötelék. És azt is felfogtam, hogy ha most elmegyek, ezt elszakítom. Ő az életem része volt, az óvodától kezdve. Egyszer fordult meg a fejemben, hogy vajon jól teszem-e, ha itt hagyom és nem őt választom. De a szívednek nem tudsz parancsolni.

Egy nap. Ennyi volt az az időtartam, míg az életre szóló barátokból idegenekké váltunk. Ő nem ordított velem, nem veszett össze, mégis ez fájt a legjobban. Mikor rájött, hogy mire készülök, gyanútlanul szervezett nekünk egy vacsorát kettesben. Örömmel fogadtam a meghívást és itt akartam vele közölni a tényeket. Azonban nem volt rá alkalmam. Már tudta. Az étkezés egésze alatt csendben volt, de keze remegett. Ideges volt. Sosem felejtem el az utolsó mondatait. Miután még lehajtotta az utolsó kortyot a borból, az asztalra támaszkodva nyomta fel magát. Szemei csillogtak... de nem mástól, mint a könnyektől. Amiket én okoztam.
- Emma... ezt nem tudom elhinni - lélegzetvétele szaggatott volt. - Azok után, amiken velem keresztül mentél... én mindig itt voltam veled, támogattalak - hangja elcsuklott. - Tényleg őt választod? - testem beleremegett abba, hogy így kell őt látnom. Az életemben az egyik legfontosabb ember. Miattam szenved. De őszinte voltam magammal is és vele is. A szívem ezt diktálta és az elhatározásomon nem akartam változtatni. - Emma, én szeretlek! - ahogy ezt kimondta, odarontott hozzám és megcsókolt. Ekkor már én is sírtam. Nemcsak a könnyek, de az ő ajkai és égetőek voltak. Miután elváltunk egymástól, vöröslő arccal, de mégis suttogva kérdezett. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
- Jake, én... - mellkasomban a szívem fájdalommal telve dübörgött. Talán kicsit bele is szédültem és még a bor is hozzásegített, hogy kirobbanjak. - Én is szeretlek, de Őt jobban! - jelentettem ki erőteljesen, nagyokat nyelve. Jake reakciója egy pillantás volt, majd a fejét lehajtva sétált ki az ajtón.
- Szia Emma. Sok sikert neked az életben - ezek voltak az utolsó hozzám intézett szavai. Örökre elköszönt. Nem akarta, hogy többet találkozzunk. Ez volt az a pont, amikor már tényleg tudtam, hogy nincs miért maradnom. New Yorkban ő volt a legfontosabb nekem.
Azóta, ha az információim is helyesek, világhírű és hivatásos zenésszé vált, ráadásul az apja cégeit is meg fogja örökölni Harmonyval együtt. Lett egy szép menyasszonya is. Remélem boldog...
Annyira ironikus az egész. Épp ezekre gondolok, miközben az összes cuccommal együtt a New York-i reptérről anyámékhoz igyekszem. Végigfuttattam magamban az életemet. Mindig mások voltak a hibásak számomra. Amikor én vagyok az. Egy rakás szerencsétlenség. Senki nem tud arról, hogy itt vagyok. Mindenkit egy szó nélkül hagytam ott. Egyedül Shannonnak hagytam egy üzenetet, aki most bizonyára Harryvel utazik hazafelé a vakációjáról. Hogy miért tettem mindezt? Erre egy magyarázat van. Eleanor. Négy éven keresztül nyugodtan, békében és nagy szerelemben éltem Louisval. Mindketten teljesen biztosak voltunk abban, hogy ezt az idillt már semmi, de semmi nem teheti tönkre. Tévedtünk. Komolyak voltunk, már a jövőnket tervezgettük. A családja is teljes mértékben befogadott. Johannahnak gyakran segítettünk az ikrek körül. Immár nem öt, hanem hét gyermeke volt, akiket Louis ugyanúgy szeretett. Johannah már tőlünk is állandóan azt kérdezgette, hogy mikor lehet nagymama. Erre Louis és én nem tudtunk mit válaszolni. Ebben a témában még mindketten bizonytalanok voltunk. Úgy vélekedtünk, hogy először az esküvő legyen meg... és reméltem, hogy már nem tart sokáig, mire az oltár előtt állhatok, hosszú, fehér ruhában, Vele. És elhittem, hogy így lesz. Rosszul tettem, minden el lett rontva. Egy éve bukkant fel Eleanor, újra. Mikor már elfelejtettük és nem is törődtünk vele. Igazából igyekeztem kedvesen és hálásan viszonyulni hozzá. Meg akartam neki köszönni azt, hogy eltűnt az életünkből és esélyt adott nekünk. Lehet, hogy ez nem a legjobb és legszebb köszönetnyilvánítás, de meg kellett tennem. Igen, persze... én és a jó hiszem. Egyre többet jártunk össze velük. Igen, velük. Eleanorral és az új barátjával, Max-szel.

Annyira nem volt ínyemre ez a dolog, de Louis miatt megtettem. Úgy láttam rajta, hogy bűntudatot érez amiatt, amiért így bánt Eleanorral és most ezt akarja kompenzálni. Fél évvel később azonban Eleanor egyre többet hívogatta Louist, üzeneteket küldözgetett neki és a hátam mögött futottak össze... persze teljesen " véletlenül ". Egyszer én is belebotlottam Max-be. Beszélgetni kezdtünk és arról kérdeztem, hogy ez a dolog nem zavarja-e őt. Max válasza még mai napig a fülemben cseng. Azt mondta, hogy " Nem... hisz meleg vagyok... ". Ahogy ezt a tudtomra hozta, a kezeit a szája elé tette és rémült arcot vágott. Minden bizonnyal elszólta magát. Ekkor minden megvilágosodott előttem. Eleanor nem azért jött vissza, hogy megbocsássunk egymásnak és béke legyen. Nem... épp ellenkezőleg. Louis miatt... nem tudott belenyugodni. Hiába tudtam ezt, pár hónapig még tűrtem és csendben maradtam. Reménykedtem, hogy erre Louis is rájön. De ő talán túl vak volt. Amikor elmondtam neki, amit tudok, meglepetten pislogott. Megkönnyebbültem, hogy lehull a lepel az igazságról. De nem jött össze. Louis azt hitte, hogy nem tudok megbékélni Eleanorral és zavar a jelenléte. Még akkor sem érdekelte az egész, mikor Max-et is rábírtam, hogy tálaljon ki. Szkeptikus volt. Feltette nekem a kérdést, hogy miért nem tudok barátkozni Eleanorral... hát hogyan tudnék? Ez így ment egy darabig. Részben megértettem őt is, de nem engedtem a saját álláspontomból sem. Lehet, hogy ez okozta a vesztünket. Lehet, hogy tényleg nem illettünk össze. Hetek óta ment már a veszekedés, amikor egyszer elviharzott. Nekem is elegem lett mindenből, nem bírtam tovább. Megelégeltem, hogy mindig én törődöm mindenkivel. Hát nem fogok! Így hirtelen ötlettől vezérelve összekaptam magam és nem vártam arra, hogy a semmiből megoldódjon az ügy. A házban lévő összes holmimat összepakoltam és eljöttem. Így kerülök most ide, anyámékhoz. Először úgy tűnt, hogy annyira nem örülnek nekem, mivel évekig elhanyagoltuk egymást, alig beszéltünk, de aztán mégis feléledt bennük az irántam érzett szeretetük. Lindsay ennivaló négy éves lánykává cseperedett, majd Dannyt és Bradyt látva is teljesen elámultam. Tizenegy évesen már tiszta úriemberek.
Már egy fél éve, hogy újra New Yorkban vagyok. Louis eleinte keresett, de akkor még nem tudtam volna tiszta fejjel beszélni vele. Bántott az egész, most viszont már nem hív többet. Tudom, az én hibám is. Nem bíztam benne. Átkozom is magam, viszont ő sem értett meg engem. Talán így lesz a legjobb. Eközben Jake is hazatért. Kiderült, hogy a menyasszonya elhagyta. A zenélést kicsit abbahagyta és most magára, illetve a családjára akart koncentrálni. Néhány családi eseményen találkoztam vele, de nem vettünk tudomást a másikról. Egészen egy vacsoráig, ahol a két család, leginkább az ő és az én szüleim akartak kibékíteni minket. Persze, mindketten tudtuk mire megy ki a játék, de megjelentünk. Egy felhőkarcolóban foglaltak le egy egész éttermet. Este volt, a falak csak ablakokból álltak. Az éjszakai fények lenyűgözőek voltak. Mégis képtelen voltam ezekre gondolni. John Jake eddigi életéről sztorizgatott, anya pedig rólam. Megpróbálták megértetni velünk a másik dolgait. Jake és én azonban nem figyeltünk. Az ételek elfogyasztása mellett szüntelenül meredtünk egymásra... érzelemmentesen. Nem érdekelt minket, hogy kérdeznek-e tőlünk valamit, vagy szólnak-e hozzánk. Hallgattunk. Ezt a körülöttünk lévők megelégelték és dühösen ott hagytak minket. Kettesben. Egyedül Harmony, Jake immáron tizenhét éves húga próbálta menteni a menthetőt, majd ő is elment. Gyönyörű volt, okos és magabiztos. Reméltem, hogy ő nem fogja elszúrni az életét. Furcsa, hogy így beszélek, igaz? Pedig még csak huszonnégy éves vagyok... de azt hiszem, annyi hibát követtem el, ami egy életre túl sok. Már csak Jake és én voltunk a szobában. Továbbra is csend volt. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, így magamat szégyellve szemeztem a tányérommal. Teltek a percek, majd az asztal megrendült és Jake rohant el mellettem. Hátranézve láttam, hogy megnyomja a lift gombját, de nem akartam végigkísérni, ahogy beszáll. A felvonó pittyegő hangot adott, én pedig zokogva álltam fel és sétáltam az ablakokhoz. A fentről hangyának tűnő embereket és autókat vizslattam, majd felnéztem a csillagos égre. Reményt akartam meríteni a holdból, a csillagokból. Megerősítésre vágytam. Arra, hogy valaki útba igazítson és megmondja mi a helyes irány, merre kell mennem és hogy egyáltalán vár-e rám még valami jó. A lift ajtaja bezáródott és remegve támaszkodtam meg az ablakoknál, amikben tükröződött az arcom. A szemfestékem lefojt és még a ruha is rosszul állt rajtam. Megráztam a fejem és továbbra is kifelé néztem. Egy jelre vártam. Hirtelen két kéz takarta el a szemem. Ez az ő érintése volt. Milyen rég éreztem magam körül a karjait, vagy a mellkasát, ahogy az enyémhez tapad, ha megölel, vagy az illatát... Egy örömszikra gyulladt fel bennem és ezzel az érzéssel fordultam meg. Jake állt előttem és rögtön a nyakába ugrottam. Azt hittem, hogy ő nem örül nekem, ugyanis lefejtette magáról a kezeimet. Száját összeszorította és teljes komolyság sugárzott róla. Most azonban más volt, mint az előbb. A szavakat keresgélve nézett rajtam végig, majd egy zsebkendővel letörölte az arcomat. Nem tudtam mi lesz. Miért nem ment el? Mintha olvasna a gondolataimban, megszólalt.
- Nem foglak megint itt hagyni így. Még így is van egy elintézetlen dolgom veled... már régóta véghez akarom ezt vinni - sóhajtott és ötletem sem volt, hogy mi következik. A pulzusom az egekbe szökött, amikor letérdelt elém és egy sötétkék színű díszdobozt vett elő. Az állam is leesett, amikor abban a kis dobozkában egy gyémántgyűrű volt. - Emma Smith, leszel a feleségem?