50.rész - What If...?!

Sziasztok Drágáim,
Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom, amiért kb. 1 hónap kihagyás után jelentkezem. 1 hétig nem volt netem, egyszer a szüleim miatt nem voltam képes írni, máskor pedig a suli... tényleg ne haragudjatok! 
Most viszont bejelenthetem, hogy itt van az utolsó előtti rész! Ezután már csak egy epilógus... úristen, hogy elrepült minden. Még csak nemrég kezdtem... na mindegy, a nosztalgiázást hagyjuk későbbre. Ezt a részt igazából remegve és könnyezve írtam meg. Jó, persze azért is, mert az utolsó előtti, de inkább az érzelmessége miatt. Legalábbis szerintem ilyen... Remélem ti is pozitív véleménnyel lesztek róla és mindannyian írtok majd nekem egy kis kommentet, hogy így a végéhez érve meglássam, hogy mit gondoltok! Elég hosszú lett, de a kihagyás után megérdemlitek! :)
Nagyon köszönök szépen nektek eddig mindent, kommenteljetek és remélem jövőhéten tudom hozni nektek az epilógust akkor! Szeretlek titeket, jó olvasást!

~Timi xx

5 Seconds of Summer ~ Wherever You Are

Shannonékhoz igyekezve, egész úton gondolkodom. Töröm a fejem, hogy mit kellene mondanom. Hogyan kellene a helyzetet felvázolnom Niallnek és Liamnek, akik egészen idáig szorgalmazták azt, hogy én Louisval legyek? A többiek könnyen el fogják fogadni ezt a tényt, amit közölni szeretnék. Mindenki. Talán egy valakit kivéve. Louist. Vagyis igazából nem tudom mit várjak. Azok után, ahogy elváltunk, nem találkoztunk többet és nem is léptünk újra kapcsolatba. Lehet, hogy végképp elfelejtett. Talán soha többé nem akar újra látni. Igen. Az antennáim mintha azt sugároznák, hogy csak negatív érzései lesznek majd felém. Végül is mit várok? A közös életünk lezárult, amikor összevesztünk... amikor nem álltunk maximálisan egymás mellett... amikor eljöttem. Sebaj. Pozitív szemléletem azt súgja, hogy minden vég egy új kezdet. Ez így is van. Fél évvel ezelőtt Jake megkérte a kezem és igent mondtam. Ezt a dolgot még azóta sem tudom elhinni. Menyasszony vagyok és már csak napok kérdése, míg feleség leszek. Magassarkúm kopogása visszhangzik a fejemben, ahogy a járdakövekre lépek és az őszi szél türelmetlenül fújja a hajamat. A levelek már elsárgulva díszítik a fákat, az eget pedig szürke felhők borítják. Bizonyára esni fog. Ez Londonban nem meglepő, nem újdonság. A vékony kabátkámat összehúzom magamon, mert a hideg levegő megborzongtatja a testemet. Eső illata érzik, miközben én Shannon és Harry házához érek. Hezitálva sétálok fel a járdán és torpanok meg a lépcsőfokoknál. Már nem sok választ el attól, hogy újra lássam őket, mégis olyan, mintha több ezer méterre lennének tőlem. Erőt veszek magamon és ezúttal már az ajtó előtt állok. Csukott szemmel veszek egy mély lélegzetet és hallgatom, ahogy a fiúk játékos ordítása és visítása tölti be a szomszédságot. Bekopogok. Harry erőteljes hangja hallatszik, ahogy a többieket csitítja. Egy-két dobbanás a padlón, majd az ajtó hangos kattanása. Kikerekedett zöld szemekkel mered rám a fürtös, majd elmosolyodik. Meglepődöttnek tűnik, ahhoz képest, hogy tudta, hogy jövök. Ő és Shannon tudnak mindent. Vagyis ha rajtam múlna csak Shan tudná, de Harry mindig kíváncsiskodott, amikor épp telefonon, vagy Skype-on folytattuk a barátnős beszélgetéseinket.

- Emma! - kiált fel Harry és finoman magához ölel. Olyan óvatosan ér hozzám, mintha még mindig azt hinné, hogy összetörök. Pedig az évek alatt megedződtem. Türelmetlenül bontakozok ki az öleléséből és lépem át a küszöböt. Boldogan, de mégis félve tekintek a többiekre. Minden olyan harmonikus itt. Kicsit megkönnyebbülök, amikor felvillanyozódott arcok és szemek néznek vissza rám, de belül mégis megmarad a rettegés érzése. Háromszor futom körbe a szobát a tekintetemmel. Először a társaságot tanulmányozom. A társaságot, melynek egykor még én is szerves része voltam. Csak voltam, múlt időben. Hiányzik az egész, de már túl késő. Már nem tudok mindent róluk és ők sem rólam. Szinte már csak Shannon az, akivel napi szinten tartom a kapcsolatot, na meg hébe-hóba Niall. A többieket sem vesztettem el, csak... csak elhatárolódtunk. Ők ide, én pedig máshová. Másodjára a szobát veszem szemügyre. Csodás környezet. Kifinomult, mégis bohókás. Ezek ők. Mióta az "Emma és Louis" párosunk szétszakadt, a banda tanyahelye megváltozott. Ezúttal vagy Shannon és Harry, vagy Zayn és Perrie voltak a célpontok. Istenem, mennyi emlék képes bennem felszínre jönni! Harmadjára pedig magukat a személyeket figyelem. Azt, hogy változtattak-e valamin magukon, vagy hogy külső vonásaikban felnőttesebbek lettek-e. Talán igen, de nekem mindegyikük csak az a kis tinédzser fiúcska marad. Egy valaki azonban nem volt itt. Mikor ez tudatosul bennem, a gyomrom kicsit enyhít a benne lévő görcsön, majd újra összerándul. Azt hiszem, most már nem attól félek, hogy mi lesz, ha szembe kerülök vele. Ezután már inkább az jár a fejemben, hogy mi van, ha nem?! Ekkor azonban a töprengésemet az engem körülvevő tömeg zavarja meg. Mindenki felém tolong és ott szorítanak, ahol érnek. A néhol keletkező zsibbadás eltörpül amellett az öröm mellett, ami most bennem felszabadul. Shannon az, aki a legnehezebben enged ki a karjai közül. Ezután erősen megragadják a csuklómat és szinte a kanapéra löknek. A fejemet rázva kacagok és arra gondolok, hogy nem változtak semmit. Közben sütiket és üdítőket halmoznak fel az előttem lévő dohányzóasztalra. Poharak csörögnek, sós kekszek ropogása hallatszik. Boldog vagyok, mégis egy kicsit nyugtalan. A fejemet ide-oda kapkodom az ajtó és az emelet irányába, persze nem ok nélkül. Őt várom, de valahogy rettegek is tőle. A srácoknak ez fel sem tűnik szerencsére és lélegzetvételt sem hagyva halmoznak el a kérdéseikkel. Annyi mindent akarnak tudni, hogy hirtelen még az agyam sem képes feldolgozni mindent és nem tudom, hogy mire válaszoljak. 
Az óra eszeveszett gyorsasággal ketyeghet, ugyanis már órák óta beszélgetünk. Ekkorra már mindenki megosztotta a legfontosabb sztorikat, kivéve engem. Most akarom bejelenteni a nagy hírt. Veszek egy mély lélegzetet és összeszedem a gondolataimat. A társaság lecsendesült és egy ajtó csapódása is hallatszik, de nem foglalkozunk vele. Minden erőmet összeszedve úgy döntök, hogy felállok. Ezt mindenki feszült figyelemmel kíséri, én pedig az alkalmat megragadva beszélni kezdek.
- Szóval... - az indításom elég erőtlen, hisz nem is tudom mitől, de félek. Ezt az is jelzi, hogy az ujjaimat tördelem. Habár tudom, hogy muszáj megtennem. - Van egy fontos bejelentésem - vezetem elő a mondanivalómat. A többiek a szemöldöküket felvonva várják, hogy mi következik. Jelzésül a bal kezem negyedik ujján lévő gyűrűhöz nyúlok. Késleltetni akarom a pillanatot. A pillanatot, hogy itt előttük nekem kellessen kimondani azokat a bizonyos szavakat.
- Úristen! - kiált fel Perrie, amint a tudatáig ér az, amivel én épp küszködök. - Ki? Mi? Hol? - faggat. Mosolyogva rázom a fejem és körülnézek. Niall faarccal a padlót nézi, Liam, Harry és Zayn mosolyognak, míg a lányok körülugrálnak. - És ki a szerencsés? 
- Jake - sóhajtok és halvány mosolyra húzódik az én szám is. Senki nem szól semmit, Perrie a gyémántot csodálja, Shannon a szája elé kapott kezével és sírással jelzi örömét, a fiúk pedig gratulálnak. 
- Ez most komoly? - egy ismerős hang csendül fel. Egy olyan emberé, aki eddig nem volt közöttünk. Beszéde inkább morgásra hasonlít. 
- Igen, hozzámegyek Jake... - mondom felszabadultan, egészen mindaddig, míg meg nem fordulok. Ekkor a hangom elcsuklik és hiába akarok kinyögni még valamit, egyszerűen nem megy. Louis áll előttem. Istenem, hogy milyen régen láttam! Minden bizonnyal aludt... haja kócos és az a pizsama alsó van rajta, amit még pár éve tőlem kapott karácsonyra. Szeme elsötétül, nyakán pedig kidülled egy ér. A szám belsejét harapdálom. Egyszerre reszketek két dologtól. Az egyik, hogy újra... még egyszer láthatom őt és emlékezhetek az együtt töltött időre. A másik pedig az, hogy most mi következik. Dühös. Miattam, hogy itt vagyok? Vagy amiatt, amit mondtam? Körülbelül egy méter választ el minket egymástól. Csak bámulunk a másikra és talán ő is azon gondolkodik, hogy mi járhat az én fejemben... A körülöttünk lévők mind felállnak és egy hang nélkül elvonulnak. Miután lassan elszállingóznak, a szobában még nagyobb csend honol. Kékes szemeivel az arcomat vizslatja. Annyira ijesztő ez a helyzet. A nyelvem mintha csomóba ugrott volna, a lábam pedig földbegyökerezett. Mintha ebben a pillanatban csak a szívem élne... mintha ki akarna törni a bordáim mögül. Összeszorított ajkakkal figyelem őt én is, Ő pedig kezeit felemelve megdörzsöli az arcát, majd a szemeit. 
- Ne csináld ezt velem, kérlek - hangja erőteljessége átalakult. Más. A libabőrjeim mérhetetlen mennyiségben jelennek meg a hatására. Kérdően vájom bele tekintetemet az övébe. - Tudod jól, miről beszélek - továbbra is úgy teszek, mintha nem érteném. Nem, közöttünk már mindennek vége. Még akkor is, ha talán sosem fogom tudni igazán lezárni. Szótlanságomat megelégelve ront oda hozzám, két keze pedig a derekamra csúszik. Lehajtom a fejem, hogy ne kelljen a szemébe nézni. Azonban őt ez sem akadályozza meg. Homlokát az enyémnek támasztja és úgy kezdi el lassan, suttogva ejteni a szavakat. - Ne tedd ezt... hiányzol. Beismerem, hogy minden az én hibám. Csak most ne menj el. Soha többet. Maradj velem. Örökre - a vérnyomásom bizonyára ingadozhat. Szemeim nedvesednek. Míg ő ujjaival az enyéimet keresi, hogy összekulcsolja őket az övéivel, kétségbeesek. Vőlegényem van, esküvőm lesz, nem hagyhatom, hogy újra teret engedjek a régi érzéseknek, még akkor sem, ha nem múltak el és talán sosem fognak. Abba kell hagynom! Kezeit lefejtem magamról és eltávolodok tőle. Hátrébb lépek, a könnyeimet pedig visszatartom. Szomorúan néz és újra szól. - Bocsáss meg kérlek! Mindenért!
- Louis... - milyen jó kimondani a nevét! - Én nem haragszom rád. Inkább magamra. Mindenhez ketten kellenek és nem hittem benned, a bizalmam nem volt maximális... - mielőtt befejezhetném, félbeszakít.
- Nem, nem, ez rám is igaz! De mindegy, tegyük félre... - teszi szívére a kezét. - Maradj velem!
- Louis... menyasszony vagyok. A mi időnk lejárt. Bármi is volt, le van zárva. Hibáztunk, ezzel elváltunk - talán én sem hiszem el, amit mondok, mert könnycseppek kezdik égetni az arcom. - Hol voltál eddig ezekkel a kérésekkel? Fél év! Érted?! Fél év! Ennyi telt el, mióta eljöttem... és nem jöttél utánam! - szokatlanul érzékelem, hogy kikelek magamból. Kiabálok, a sírás miatt pedig néhol elcsuklik a hangom. 
- Életem legnagyobb hibája... - reagál halkan. - De nem ok nélkül vagy itt, hidd már el! Ezt az egészet telefonon is közölhetted volna, de nem... itt vagy! És most már történjék bármi, küzdök! Túl késő talán... mondhatod! - hangját felemelve, szemrehányóan beszél. Eközben egyre és egyre közelebb jön. - Már párszor elengedtük egymást. Talán a kapcsolatunk se veled, se nélküled. De akik ennyi mindent megéltek és még mindig szeretik egymást, azok egymáshoz valók! - győzköd, majd erőszakosan megragad és egy kísérletet tesz arra, hogy megcsókoljon. Tiltakozom. Van annyi lélekjelenlétem, hogy ujjaimat az ajkaihoz tegyem, így megakadályozzam. Ő megmerevedik, majd leáll. Szavai állandó jelleggel visszhangoznak a fejemben, ugyanis a közepébe talált. Így van. - Értsd meg, kellesz nekem! Mindig is kellettél, most is kellesz és mindig is fogsz! - jelenti ki határozottan.
- Hagyok itt pár meghívót a többieknek. De azt hiszem, hogy jobb, ha te nem jössz el - közlöm higgadtan és próbálok érzelemmentesnek tűnni. Az igazi célom azonban az, hogy eltaszítsam magamtól és tényleg elfelejtsen. Akkor hátha nekem is menni fog. Úgy döntök, hogy ezzel a végéhez is értem a dolgoknak, így a kabátomat keresem. Felöltöm, majd a kilincsért nyúlok. 
- Szeretlek - hallom Louis hangját a hátam mögül és érzem, hogy hozzám ér. Nagyot nyelek, de nem adom fel. Kitartok magam mellett. Lenyomom a kilincset és még visszanézek. A könnyeim csigalassúsággal érnek le az államig, ahol Louis ujjával találkoznak. A fájdalom sanyargatja a szívemet. - Te hozzám tartozol.
- Louis Tomlinson! Te vagy életem szerelme - lépek ki a küszöbön, majd megtorpanok. Hirtelen visszafordulok és Louis hívogató ajkai voltak azok, melyeket elsőként látok. Mintha az életem múlna rajta, megcsókoltam. - Késő. Nem tehetem ezt Jake-kel - simítok végig mellkasán. - Sajnálom! - kiáltom, majd zokogva futok ki, egészen az út széléig, ahol leintek egy taxit. Szipogva mondom be a sofőrnek az úticélt, ami a helyi templom. Ma van a főpróba. Már így is kések pár percet. 
Míg a piros lámpák miatt várakozunk London aszfaltozott útjain, addig igyekszem rendbe hozni magam. A sminkemet próbálom felfrissíteni, de a szemem pirossága nem enyhül. Folyamatosan csak Louis jár a fejemben és amit mondott. De már mindegy. A célponthoz érve kifizetem a taxist és kiszállok az autóból. A templom ajtaján belépve csak két embert látok, mást senkit.
- Szia Emma! - köszönt Jake, aki mellett egy gyönyörű nő áll. 
- Sziasztok - erőltetek magamra egy mosolyt, majd közelebb megyek. - Ennyire elkéstem? Vagy hol van mindenki? - színlelek vidámságot.
- Nem - nevet Jake kínosan. - El lett halasztva. 
- Miért? - kérdezek vissza meglepődötten. Vőlegényem közelebb jön, majd a kezemet megfogva beszél hozzám.
- Mondanom kell valamit - biztatásul rámosolygok. - Ő itt Bonnie - mutat rá a mellette álló sziporkázó nőre, aki hozzám hasonlóan sírhatott, ugyanis körülbelül olyan állapotban volt, mint én. - Tudod... Bonnie a volt barátnőm és menyasszonyom.

*Louis szemszöge*

Irtózatos fejfájással ébredek. Mit csináltam én tegnap este? Ja, igen. Enyhén szólva mondhatjuk, hogy nem voltam szomjas. Még szerencse, hogy itt van nekem a banda és a fiúk, akik vigyáznak rám. Mióta Emma nincs velem, azóta elhagytam magam. Jó, nem olyan szélsőségesen, mint ahogy most gondoljátok. Vigyázok a külsőmre, elvégre az emberek még mindig felnéznek rám, de nincs kedvem semmihez. Itt vagyok, egyedül. Az egész napom másból sem áll, minthogy mások nyakán lógok. Lássuk csak, itt van Harry és Shannon. Kirándulni járnak, már jó pár éve együtt vannak. Liam és Sophia. Az ő kapcsolatuk néha viharos, néha meg maga az Édenkert, mégis kitartanak a másik mellett. Végül pedig Zayn és Perrie. Ők a példaképek... házasok, boldogok, kell ennél több?! Már lassan a családalapításon kell gondolkodniuk. És én, én mi vagyok? Egy rakás szerencsétlenség. Niall és Holly is... sok mindenben ellentétek, mégis teljesen összhangban vannak. Nekem ez miért nem jön össze? Ha jobban belegondolok, nekik is kellett segítség. Emma az, aki miatt ma is együtt lehetnek. Emma... Most is olyan, mintha az ő hangját hallanám odakintről. Csak hallgatom és hallgatom órákig, amikor megelégelem. Biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletem játszik velem, ezért idegesen feltépem a szobaajtómat és be is csapom magam után. A lépcsőfokokon lefelé lépdelve, Emma hangja erősödik. Ez még mindig a tegnapi alkohol hatása? Azonban ahogy az utolsó lépcsőfokról is lelépek, rájövök, hogy nem képzelődöm. Emma áll ott teljes életnagyságban, a barátaink gyűrűjében. Eddig csak beszédének dallamát figyeltem, de utolsó mondatait fel is fogom. Perrie épp egy gyémántot csodál az ujján, majd kérdezgetni kezdik őt. Valamilyen Jake neve is elhangzik. Jaj igen, emlékszem. Az a szőke srác, aki folyton Emma körül lebzselt és irtó féltékeny volt. Büszkeség tölt el, hogy valaha valaki féltékeny volt rám, de ez olyan hamar el is múlik, amilyen hamar jött. Összerakom a képet. Senki nem vett eddig észre, én mégis idegbajosan rázom a fejem. Tiltakozni próbálok és akaratlanul ki is szalad néhány szó a számon.

- Ez most komoly?

- Igen, hozzámegyek Jake... - vigyorog Emma, de rögtön lefagy az arca, mikor meglát. Szégyellem magam. Én most itt állok előtte, lestrapáltan, mikor ő még mindig olyan gyönyörű, mint volt. Hangja elcsuklik és megszeppenve néz. Vajon mit gondolhat? Félek, hogy utál. Minden joga megvan, de rettegek. Szótlanul bámulunk egymásra, érzem magamon a többiek kíváncsi tekintetét. A következő pillanatban, mintha tudnák, hogy mit akarok, mindannyian kivonulnak. Ez egy kicsit ijesztő, de szükséges. Emmával akarok lenni és kitálalni. Vissza kell szereznem. Őt vizslatom és újra rájövök, hogy mennyire szeretem. Mintha azt a tizenhét éves Emmát látnám most is, mint évekkel ezelőtt, csak talán komolyabban és érettebben. És a vágyam most még ezerszer erősebb, mint akkor. Azt sem tudom hogyan kezdjem mindazt, amit mondani akarok. És azt sem, hogy egyáltalán hogyan fogja fogadni. Hogy egy kis időt nyerjek, megdörzsölöm az arcomat, ezután kezdek bele nehézkesen a mondandómba.

- Ne csináld ezt velem, kérlek - próbálok határozottnak tűnni. A kimenetel azonban bizonytalan. Kék szemei értetlenül néznek. Nem tud, vagy talán nem is akar válaszolni. Ismerem már. - Tudod jól, miről beszélek... - továbbra is folytatja a színészkedést. Cselekednem kell! Egy ugrással előtte termek és magamhoz húzom. Kezeim a dereka irányába vándorolnak és érzem teste vonalát. Rá kell jönnöm újra meg újra, hogy mennyire akarom őt! Talán szégyelli magát ő is, lehajtja a fejét és nem néz rám. Homlokom találkozik az övével és illatát lassan beszívva beszélek hozzá megint. - Ne tedd ezt... hiányzol. Beismerem, hogy minden az én hibám. Csak most ne menj el. Soha többet. Maradj velem. Örökre - és mindent komolyan gondolok. Semmi nem állít meg. Ezek hatására ujjait keresem és össze akarom láncolni őket az enyéimmel. Tudatni akarom vele, hogy nem mehet el. Ő viszont csendes. Csak áll és semmire nem reagál egy darabig, majd mintha valami suttogás biztatná, eltol magától. - Bocsáss meg kérlek! Mindenért! - fakadok ki. Muszáj megértetnem vele mindent.

- Louis... Én nem haragszom rád. Inkább magamra. Mindenhez ketten kellenek és nem hittem benned, a bizalmam nem volt maximális... - semmit sem változott. Ugyanaz az Emma, aki volt. Az, aki mindenkit maga elé helyez, még akkor is, ha neki fáj. A szavába vágok.

- Nem, nem, ez rám is igaz! De mindegy, tegyük félre... - magyarázkodok. Ha szeretjük egymást, akkor tekintsünk el ettől, nem? Ez kell nekünk! Most már tudom. - Maradj velem! - győzködöm.

- Louis... menyasszony vagyok. A mi időnk lejárt. Bármi is volt, le van zárva. Hibáztunk, ezzel elváltunk - higgadtan érvel. Talán igaza van, de nem is ez a lényeg. Ezt nem fogom elfogadni. De várjunk, ha így gondolja, akkor miért sír?! - Hol voltál eddig ezekkel a kérésekkel? Fél év! Érted?! Fél év! Ennyi telt el, mióta eljöttem... és nem jöttél utánam! - nyugodtsága a vihar előtti csendet jelentette az előbb. Kiabál, szipog. Ezt is én teszem vele. Bárcsak értené, hogyha most, még egyszer ad egy esélyt kettőnknek, akkor soha többé nem lesz ilyen!

- Életem legnagyobb hibája... - merengek el. De nem hagyom annyiban. - De nem ok nélkül vagy itt, hidd már el! Ezt az egészet telefonon is közölhetted volna, de nem... itt vagy! És most már történjék bármi, küzdök! Túl késő talán... mondhatod! - ezúttal elvesztem a fejem. Azt tapasztalom, hogy az ösztöneim vezetnek és egyre közelebb visznek Emmához, aki rémülten figyel. - Már párszor elengedtük egymást. Talán a kapcsolatunk se veled, se nélküled. De akik ennyi mindent megéltek és még mindig szeretik egymást, azok egymáshoz valók! - győzködöm újra, majd szenvedélytől fűtve karolom át és mihamarabb érezni akarom csókját. Tiltakozik, megakadályoz. Ennek következtében észreveszem, hogy mit művelek és leállok. - Értsd meg, kellesz nekem! Mindig is kellettél, most is kellesz és mindig is fogsz! - jelentem ki. Rajta kívül nekem nem kell más.

- Hagyok itt pár meghívót a többieknek. De azt hiszem, hogy jobb, ha te nem jössz el - közli velem ridegen. Mintha semmit nem jelentenék neki. Nem, akkor sem adom fel. Meglepetten nézek, ahogy a kabátjáért nyúl, majd pedig a kilincsért. Ennyi volt? Elmegy? Nem lehet...

- Szeretlek - vallom be neki teljesen őszintén. Csuklójához érve próbálok rá hatni, hogy ne menjen. Itt van a helye, remélem ezt ő is tudja. Úgy tűnik hiábavaló minden. Kinyitja az ajtót és ismét könnycseppek díszítik piros arcát. Letörlöm őket. Ha már el kell mennie, ezt akarja, akkor ne sírva tegye. Nem érdemlem meg. - Te hozzám tartozol.

- Louis Tomlinson! Te vagy életem szerelme - lép ki a tornácra, majd megtorpan. Valamitől vezérelve a nyakamba ugrik és megcsókol. Tudtam, hogy most az életemet tartom a karjaimban. Ezek szerint marad? A remény felcsillan. - Késő. Nem tehetem ezt Jake-kel. Sajnálom! - motyogja, miközben elfut mellőlem. Nem, nem, ez nem lehet! Magamra kapok egy pulóvert és egy cipőt, úgy próbálok utána rohanni. Azonban mikor megteszem, már sehol nem látom őt. Hol lehet? Merre indulhatnék? Csalódottan vágódom le a kanapéra bent. Elszúrtam. Pedig huszonhét évesen már végre benőtt a fejem, tanultam a hibámból! Most, most amikor utána akarok menni és soha el nem engedni, akkor nem jön össze... ez vagyok én?!

- Nem hagyhatod, hogy hozzámenjen - mondja a szemembe Niall és a vállamat kezdi rázni. - Idefigyelj, nem egyszer alakultak már így a történtek... de ez az utolsó esélyed! Louis nemcsak a bandatársam vagy, hanem a tesóm is! De most, ha nem keresed fel, esküszöm megbánod! - soha nem láttam a szőkeséget ilyennek. Nagyon ragaszkodik Emmához.

- Niall, csillapodj - inti le őt Harry, aki közben Shannonnal vitázik. Mi máson veszekedhettek volna, mint rajtunk? Harry engem véd, Shan pedig Emmát. De most semmivel nem foglalkozom. Csak ülök némán, magam elé meredve. 

- Niallnek igaza van - fejezi ki egyetértését az ügyben Zayn és Perrie is. Remek. Most mindenki rajtam csámcsog.

- Louis, az istenért! Szólalj már meg! - Niall szeme szikrákat szór. Gondolatban biztos megfojtott már milliószor... percenként. Nekem viszont nincs kedvem. Kudarc.

- Louis! Nem ez a megoldás, haver... - ütögeti meg Liam a vállamat kedvesen. Semmit nem értenek.

- Értékelem, hogy mind itt vagytok és segíteni akartok, de ennyi... elege van belőlem - szögezem le.

- Én most inkább kimegyek, mielőtt összevesznénk! Louis, gondolkodj már! - ordít Shannon, Harry pedig csitítja. 

- Lou... - Perrie csendre inti a srácokat, majd megsimogatja a karom. - Szeret. Itt volt. Te mondtad, hogy ennek oka van. Tenni kell valamit. Van megoldás - hinni akartam, amivel nyugtat, de mégsem láttam azt a megoldást. Perrie láthatja rajtam a kételkedés árulkodó jeleit és odainti Niallt. A szőkeség átad egy papírcetlit és dühösen leül mellém.

- Tudod, szerintem szükség van itt Emmára. Mindannyian szeretjük. Nem maradhat ki miattad a társaságból - szavai kemények. Ettől csak még idegesebb vagyok. Már a barátaimat is elmarom magam mellől?! - Vagyis pontosítok. Egyikőtök sem maradhat ki. Közénk tartoztok. De együtt... együtt kell lennetek - bólint. Ekkor felém mutatja a cetlit, amin egy nő neve és telefonszáma áll. - Ez Jake volt menyasszonya. Miután megtudtam, hogy Emma hozzámegy Jake-hez, azonnal felvettem vele a kapcsolatot. Már akkor tudtam ezt a nagy hírt, mikor akaratlanul is hallottam a dolgokat... mikor Emm és Shan Skype-oltak. Mindegy... Röviden annyi a sztori, hogy egy családi drámának volt köze ahhoz, hogy ez a nő szakított azzal a fiúval... de szereti őt és szinte összeroppant az esküvő hallatán. De utána elmeséltem neki a történetedet Emmával... és úgy gondoljuk, hogy mind Jake-nek, mind Emmának jobb így. Nem szép, hogy beleavatkozunk és lehet utálni fog minket. De meg kell próbálnod. Menj oda - tájékoztat és a papíron szereplő címre mutat. Mondanom sem kell, életemben talán most vagyok a leghálásabb. Felöltözök és lélekszakadva vezetek ahhoz a helyhez. Csak már lennék ott...