48.rész - The Story Of My Life

Sziasztok Drágáim,

Újra jelentkezem, bocsánatot kérek, hogy csak egy héttel később. Fontos bejelenteni valóm van nektek! Mégpedig az, hogy nem fogom a 60. részig, azaz még 12 részen keresztül húzni a történetet, mert egyrészt nem tudom, másrészt meg nem biztos, hogy megérné. Szóval még körülbelül (ezen kívül) 2 rész lesz, plusz az epilógus. Remélem nem haragszotok rám, bocsánat, hogy megváltoztattam a tervet! :)

DE! Nem hagyom abba a blogolást, miután ezt befejezem, azonnal kezdek egy új blogot, aminek már a prológusa fent van. A címe Loving You Is Easy, amit megtaláltok a linken, vagy pedig itt az Another Love Story menüsávjában, felül. Remélem sok ismerős arccal fogok találkozni és megkérlek titeket, hogyha benéztek oda is és olvastok, iratkozzatok fel és komizzatok! Köszönöm♥

Továbbá nagyon köszönöm az előző részhez kapott 5 kommentet(!!) és 8 pipát, illetve a 21.700+ oldalmegtekintést. Rengeteget jelent, higgyétek el. Nem tudom elhinni, mindig akkora örömet okoztok! Köszönöm, hálás vagyok!♥

A részről: inkább elmesélés, a dolgok tisztázása a célja. Lezár régebbi dolgokat, bemutat néhány újat. Remélem örömmel veszitek és tetszeni fog.

Jó olvasást és mindenkinek Boldog Új Évet kívánok!

~Timi xx

Union J ~ Beautiful Life

*2 és fél hónappal később*

Az életem rendeződni látszik. A történteket még nem dolgoztam fel teljes egészében és még mindig zaklatott leszek, ha arra a napra gondolok. Megfogadtam magamnak, hogy az én gyermekeim soha, de soha nem fognak átélni ilyet. Nem fogom hagyni. Én tudom, hogy ez milyen érzés és ők nem tapasztalhatják meg. Semmi esetre sem. Tudom, hogy egyelőre korai és felesleges ilyen ígéreteket tenni, de nekem számított. Az utóbbi időben Jake és Shannon tartották bennem a lelket. Furcsa volt, hogy ilyen sokáig nem volt velünk Shan. Lemaradt a Jake-kel való közös produkciómról. Tudniillik, volt egy gálaest, vagy minek nevezik... és ott felkérték Jake-et, hogy adjon elő valamit. Szőke barátom nemcsak gyönyörűen gitározik, de észveszejtő énekhangja is van. A bandájával egyébként is felléptek volna, viszont másként meg egyedül nem akarta elvállalni ezt az egészet. Így jöttem képbe én. Megkért rá. Sokáig ellenkeztem, mert hiába szeretek énekelni, hangom az nincs. Így volt az, hogy egy hónapon át majdnem minden egyes nap énektanárhoz jártunk. Végül elég jól sikerült az előadás. Lámpalázas voltam, de Jake ott volt mellettem és ő enyhítette ezt. Így már a suliban sem vagyok egy szürke kisegér. Sokan odajönnek hozzám, leállnak velem beszélgetni. Nőtt a népszerűségem. De természetesen nem felejtettem el az igazi barátaimat sem. Már csak egy hét és érettségiznünk kell, így Shannon is hazajött Angliából. Én voltam az, aki elsőként üdvözölte a családjával együtt. Shan egyke, így csak a családjával és a tesóimmal mentem ki elé.

Apropó, a tesóim... ők voltak azok a fontos dolgok, akik miatt apa megváltozott és megkeresett engem. Danny és Brady. Ikerfiúk. Mióta kiderült, hogy léteznek, azóta sok időt töltöttem velük és összekovácsolódtunk. Már amennyire tudtunk két hónap alatt. Tündéri kisfiúk. Szőke hajjal, kék szemekkel... mint én. Úgy látszik, apa érti a dolgát. Egyszer azt kérdezték tőlem, hogy: " Neked ugye az a focista a barátod? " és hirtelen nem tudtam mire gondoljak, de odahozták a magazint, amiben Louis Doncaster Rovers-hez való átigazolásáról szóló cikk volt és egy hozzácsatolt kép. " Ő " - felelték szinkronban az újságra mutogatva és csak mosolyogni tudtam. Nem elégedtek meg a bólogatásommal, folytatták: " De ugye majd elhozod ide? Vagy minket elviszel a meccsre? Emmaaaa! ". Öt éves létükre olyanok, mint a tinédzserek. Kérlelni mindenesetre nagyon tudnak, hisz nekik nem lehet ellenállni. Egyből beleegyeztem. Öt évesek... elvesztegetett időnek éreztem, hogy eddig nem tudtam róluk. Apa bevallotta, hogy korábban nem mert volna keresni, - na meg egyébként se sokat tette, hiába vagyok a lánya - de aztán a közéletben való megjelenésem már nagy löketet adott neki. Ezt azért kissé nehéz volt elfogadnom, mert rosszul esik, hogy csak akkor figyelt fel rám, amikor a média központjába kerültem. De mindegy, nem foglalkoztam ezzel. A lényeg, hogy Brady és Danny pillanatok alatt hozzám nőtt. Na de visszatérve Shannonra... mintha ezer éve nem láttam volna. Jót tett neki ez az utazás. Kisimult volt, még gyönyörűbb, mint ahogy emlékeztem rá és persze tele volt szebbnél szebb képekkel, melyből minimum két tucat Harryről készült. Végre visszatérhet velünk a mindennapi életbe. Már annyira hiányzott. Beavattam minden részletbe, pletykába és eseménybe. Sőt... az emberek felé is nagy nyitottsággal közeledtek, emiatt pedig szikrázó mosollyal közlekedett a suli folyosóin. Ez is hatalmas boldogsággal töltött el. Olyan volt, mint én. Korábban őt is kiközösítették, vagy kihasználták, vagy csak ügyet sem vetettek rá. És most... most mindenki rájött, hogy valójában milyen értékes ember is ő. Ha már Shannon, akkor barátság... ha barátság, akkor pedig még egy személyt meg kell említenem, aki csak egyik napról a másikra tűnt el az életemből. Ez a valaki pedig Lilly. Még decemberben megjelent a tárgyaláson. Kikerekedett szemmel néztük egymást. Ő nem tudom min csodálkozott velem kapcsolatban, de én teljesen elképedtem. Azt hiszem, külső alapján ítélve szabadon mondhatom, hogy olyan lánnyá vált, mint akiket előtte kifigurázott. Miniszoknya, csőtopp és idióta vihorászás... a viselkedése és a beszéde is idegesítő volt. Egy kis csitrivé változott. Az új környezet, az új barátok hatottak rá így... nem tudom. Mindenesetre ő is hozzásegített ahhoz, hogy Jessica rács mögé kerüljön. Segített, de a beszéde közben elég furcsa pofákat vágott rám. Fogalmam sem volt mi baja van velem, de őszintén... nem is érdekelt. A mi barátságunk nem volt igazi... csak ideiglenes. Még ott helyben megköszöntem neki az együttműködését, de mást nem szóltam és simán elsétáltam volna, ha vissza nem ránt. Próbált bocsánatot kérni és mentegetőzni, de leállítottam. Azután, hogy a márciusi újságban megjelent cikkben felfedeztem, hogy mennyit pletykált rólam... nem tudtam megbocsájtani. Ráadásul olyanokat mondott, amik egyáltalán nem is voltak igazak... még részben sem. Nem értettem miért tette, dühös voltam. Viszont van pozitív oldala is ennek. Megtudtam, hogy elég sokan vannak, akik szeretnek, mert megvédtek engem. Amikor kíváncsi voltam a véleményekre saját magamról, akkor csak beírtam a nevem a Google-ba - igen, ezt Zayn tanította. Ott fedeztem fel, hogy különböző oldalakat csináltak rólam. Szívmelengető érzés volt. Ez az a része az ismertségnek, amikor már nem érdekel, hogy mit írnak rólad, míg vannak, akik melletted állnak, még akkor is, ha te egyáltalán nem a hírnévért bonyolódtál össze valakivel. Talán ez az, amit egyedül még Lillynek köszönhetek, mást nem. Aztán nemrég ismét felkeresett telefonon és újra csak mondta a saját verzióját a dolgok állásáról. Elmagyaráztam neki újra, talán kicsit keményebben, hogy ilyen barátra nincs szükségem. Lehet, hogy nem volt teljesen jogos, mert én sem mintabarátként viselkedtem vele, de sosem támadtam hátba. Maximum nem mondtam el neki mindent. Ennyit erről.

Visszazökkentünk a mindennapi életbe és napról-napra jobban szorongtunk, az érettségi minden egyes perccel közelebb és közelebb volt. Ahogy már említettem, nagyon rástartoltam a tanulásra és ennek köszönhetően sikerült feljavítanom a jegyeimet. Jake is brillírozott a suliban, Shannonnal együtt, akit külföldön tartózkodása idején magántanár tanított. Hárman együtt készültünk a nagy eseményre, amin alig vártuk, hogy végre túl legyünk. Nálam jobban szerintem csak Louis volt türelmetlenebb. Igen, tökéletes most köztünk az összhang. Újra. Végre, körülbelül öt hónap után eléggé összeszedte magát és közölte Eleanorral a tényállást, a lány pedig időt kért. Ez nagyon meglepett minket, de mivel más választásunk nincs, elfogadtuk. Louis pedig már egyáltalán nem viselkedik vele úgy, mintha hozzátartozna. Már az új albumon dolgoztak a bandával és most is utazgattak, de volt ideje meglátogatni a többiekkel együtt. A nyilvánosság előtt még nem mutatkoztunk úgy, mint akik együtt vannak, mert nem akartunk botrányt. Majd egy kicsit később. De ha nem látnak minket... forr a levegő. Jó volt újra közel lenni hozzá, ha még mindig veszekednénk vagy érzéketlenül kellene bánnunk egymással... nem bírnám ki. Most ez pont jó volt így. Reméljük Eleanor nem talál ki semmi kompromittáló dolgot. 

Érettségi. Azon a napon hajnalban feküdtünk le és kevés alvás után a gyomrunkban görccsel keltünk. A végső küzdelem. Most egy héten keresztül olyanok leszünk, mint a zombik. Jéghidegre fagyott kezekkel, vörös orcákkal és ide-oda mozgó lábakkal ültünk a padokban nap, mint nap. Majd eljött az utolsó, mindent eldöntő csapás. Az eredmények. Május harmadik hete volt, Jake-kel és Shannonnal együtt egymás kezét szorongatva léptünk be a terembe, hogy elmondják a vizsgáink jegyeit. Elsőnek Shannon került kereszttűzbe, majd Jake. Egy-egy tantárgyi jegy nem úgy sikerült, mint amire számítottak, de így is nagyon jó eredményeket kaptak kézhez, ráadásul barátnőmet a művészi, szőke barátomat pedig a zenei ösztöndíj kompenzálta. Ez nem olyasfajta ösztöndíj volt, mely egyetemekre szólt, hanem olyan, mellyel a világ bármely országában és városában kipróbálhatják magukat, ha szeretnék. Szinte a nyakamba ugrottak örömükben, én viszont még mindig összeszorított térdekkel és keresztbe tett ujjakkal álltam, lecövekelve. A tanári karból Mr. Gilbert, a kedvenc tanárom nyújtotta át az érettségi bizonyítványomat.

- Gratulálok Emma, tied a második legjobb eredmény az iskolában! - jelentette ki, majd boldogan megölelt. Hirtelen fel sem tudtam fogni. Az első az bizonyára Neil Dawson lehetett. Ő volt a suli okostojása. A memóriája fotografikus, mindent megjegyzett. Alig kellett tanulnia. De hogy én? Második? Ez lehetetlen... hitetlenkedve sikítottam fel és örömkönnyel az arcomon öleltem vissza volt angoltanáromat. Ezután el akartunk köszönni, de még nem engedtek el. - Valamit még szeretnénk, ha tudnál - folytatta Mr. Gilbert.

- Margaret! - kiabálta a lány nevét Miss Hampton, amikor az előtte lévő papírra nézett. Nemsokára az említett személy meg is jelent. Visszafogott öltözék, halvány mosoly. Teljesen átalakult. - Gratulálunk Margaret Evelyn Parker! Ön a harmadik legjobb bizonyítvány tulajdonosa! Emma, magának pedig a segítségét köszönjük - bólintottak nekem elismerően a felnőttek, én pedig egy elégedett vigyort villantva Margaret felé indultam volna kifelé, de az említett lány karjait körém fonta és megszorongatott. 

- Köszönöm - suttogta. - És ne haragudj azért, ahogy viselkedtem veled. Örülök, hogy összebarátkoztunk - hálálkodott, majd mintha felhőkön lépkedne, elment. Nos, igen. Margaret hiába volt a suli legmenőbb csaja, tanulásban nem járt élen. Mivel én akkor épp feltörekvő stréber próbáltam lenni, engem kértek meg a korrepetálására. Már az ajánlattól is fintorogtam, de később beláttam, hogy talán rendesebb lenne velem és még jót is tehetnék. Elvállaltam, azonban mikor ez az említett lány tudomására jutott, kiakadt. Utált engem, utált mindenkit, főleg azért, mert a pletykák terjedtek és mindenki más szemmel nézte. Ekkor jöttem én és megvédtem őt, majd végül rábeszéltem arra, hogy ne visszakozzon. Ahogy tanítottam, egyre többet beszélgettünk és egyre több mindent tudtam meg róla. Például azt, hogy annak ellenére, hogy gazdagok, Margaret egy elég visszafogott lány otthon. Imádja az állatokat és neki nem a fényűzés a lényeg, ezt az álcát csak az iskolában veszi fel, hogy kedveljék. És azt is megosztotta velem, hogy az édesanyja teszi olyanná, amilyen. Elkezdett bízni bennem, miközben a jegyei is javultak. Az otthoni problémái megoldására is adtam tanácsot. Barátnők lettünk. Jó, nem lett olyan nekem, mint Shannon, hisz hozzá nem lehet hasonlítani senkit. Úgy gondolom, hogy nála jobb és igazi barátnőt még akarva sem találhatnék. De akkor is... akárcsak egy film, happy end-del. Azt éreztem, hogy talán most jött el az idő, amikor a sok szomorúság kárpótlást nyer.
Ezek után ugyebár már nem kellett iskolába járnunk és egyelőre nem csináltunk semmi mást, csak élveztük a szabadságot és azt, hogy pihenhettünk, vagy ha kedvünk tartotta, akkor bulizhattunk is. Teltek a hetek és egy darabig egyikünk se gondolkodott a jövőn. Majd csak azután, miután minden második ember azt kérdezgette, hogy " És most mihez kezdtek? ". Mert igazából fogalmunk sem volt. Vagyis csak nekem nem... Jake itt New York-ban kívánta folytatni az életét és felhasználni a zenei ösztöndíját. Még Shannon sem tudta biztosra, hogy mit akar, de az már körvonalazódott benne, hogy Harryhez közel szeretne lenni. És akkor most jön a kérdés, hogy én? Ez az... maradni akartam, de menni is. Egyrészt nem akartam itt hagyni anyát, illetve Jake-et, több időt akartam tölteni a tesóimmal, de... meg akartam az életem további részét osztani Louisval és Shannonnal is. Nehéz döntés előtt álltam. Úgy határoztam, hogy miután átbeszéltem Shannonnal ezt a témát, utána Louisval is megvitatom. Meglátjuk mi sül ki belőle, aztán pedig itthon is tudathatom a nagy hírt. A hétvégi focimeccset alkalmasnak is láttam erre. Mivel Shannon azt tanácsolta, hogy az álmaimat kövessem és ne mindig azt, hogy másoknak mi a jó, már csak Louis véleménye érdekelt. Apa rám bízta a tesóimat, akikkel most épp Londonba repülünk Shannon társaságában. Mivel megígértem nekik, hogy elviszem őket Louis egyik meccsére, be is tartottam. A gépünkről leszállva egy hotelban szálltunk meg. Barátnőm és én már ettől a hosszú, fél napos úttól ki voltunk fáradva, míg az öcséim tele voltak energiával. Végül arra vetemedtünk, hogy megmutatjuk nekik a várost. Londonban délután két óra körül járt az idő. A nap sütött, a szél lengedezett és a hőmérséklet is kellemes volt. Meg akarták nézni a főbb nevezetességeket, a parkokat és mire mindezek végére értünk, bekényszerítettek minket egy pizzériába, ahol a két kisöcsém teljesen elkápráztatta a tulajdonost azzal, hogy együtt megettek egy közepes pizzát, ezért azt ingyen kaptuk. Jól lakva, fáradtan gyalogoltunk az utcán, míg végül betértünk a szállodánk ajtaján, elkértük a kulcsot és mindannyian jól esően huppantunk bele a kényelmes és hatalmas ágyakba. A fiúkat gyorsan elküldtem zuhanyozni, mielőtt még bealudtak volna. Lefürödtek, fogat mostak és ahogy befeküdtek a párnáik közé, rögtön el is aludtak. A lábam sajgott, a fejem szédelgett, de amikor láttam az arcukon azt a bizonyos boldog mosolyt, azonnal tudtam, hogy megérte. Halkan becsuktam a szobaajtajukat, majd mikor visszatértem Shannonhoz, ő már rég az álmok útját járta. Át sem öltözött, a fél ágyat elfoglalta és a cipője még rajta volt. Sem erőm, sem akaratom nem volt beállni a zuhany alá, ezért sietve átvettem a pizsamámat, megmostam a fogaimat, Shannonról levettem a cipőjét és én is nyugovóra tértem.
Reggel arra keltem, hogy Danny és Brady szaladgálnak össze-vissza az ágy körül. Shannon már a fejét masszírozva ült és fáradtan mosolygott rám.
- Jó reggelt - köszöntöttem mindenkit és elkaptam a fiúkat. - Hogy-hogy ilyen korán fent vagytok? Még három óra van a meccsig! - mondtam csodálkozva, miközben megölelgettem és megpuszilgattam őket. Erősen tiltakozva kászálódtak ki az ölemből és feküdtek be a helyemre.
- Izgulunk - vigyorogtak rám egyszerre. 
- Hozatok reggelit, legalább enni egyetek ebben a nagy izgalomban - nevetett Shan és a telefonkagylóért nyúlt. Megrendelte az ennivalót és lediktálta az adatokat. Míg mi a kajára vártunk, felöltöztünk, a fiúk pedig tévét néztek. Egy negyed óra múlva pedig máris kopogtattak. Sietve sétáltam az ajtóhoz és boldogan nyitottam ki, mert már rettentően éhes voltam. A szállodai alkalmazott helyett azonban Louis állt ott előttem. Egyik kezében egy virágcsokor volt, másikat pedig gondosan rejtegette a háta mögött. Szó szerint tátott szájjal meredtem rá. Annyira hiányzott. Jó volt újra látni kék szemeit, rendezetlen haját, szemtelen mosolyát, a zokni nélkül felvett cipőjét és őt magát. A szívem a torkomba ugrott és hirtelen mindent elfelejtettem. Nemcsak azt, hogy még neheztelnem kellene rá, hanem a jelent is. Hezitálás nélkül ugrottam a nyakába és csókoltam meg. Miután letett, térdre ereszkedett és romantikusan átnyújtotta a rózsákból álló csokrot. Shannon és az ikrek ámulva figyeltek minket.
- Louis Tomlinson! - kiáltották a tesóim egyszerre és a meglepetés hatására szájukat a kezeikkel takarták el. Louis mosolya ekkor vigyorrá változott, majd Bradyhez és Dannyhez fordult. A háta mögül két baseball sapkát vett elő, amin a saját csapatának a logója van. Kisöcséim boldogan, mégis remegő kezekkel fogadták el az ajándékot, amit azonnal vissza is nyújtottak Louisnak. Mindannyian értetlenül néztünk. Miért nem veszik fel? - Aláírod nekünk? - merészkedett előre Brady. Ő bizonyult a bátrabbnak. Louis ijedt arckifejezése eltűnt és egy tollat elővéve váltotta valóra a szőkeségek vágyát. Miután megtette, az ikrek egyszerre húzták a fejükbe a sapkát. Rettentően örültek neki.
- Azt hiszem, hogy mi most a fiúkkal megnézzük hogy áll a reggeli - kacsintott Shannon, majd az ajtón kilépve vitte magával Dannyt és Bradyt.
- Louis bácsi nem jön? - kérdezték egyszerre, de ezt már csak a csukott ajtón keresztül hallottam. Miután elmentek, Louis szeme vágyakozón csillogott, ahogyan rám nézett.
- Hiányoztál - suttogta és egy forró csókot adott a számra. Kicsit úgy éreztem magam, mint először, amikor megcsókolt. Tiltakozni akartam, mégis belementem. A haját túrtam és a mellkasába kapaszkodtam, ő pedig a derekamat fogva szorított erősen magához. Miután elváltunk egymástól, megszólalt. - Sajnálok mindent. Kérlek, bocsáss meg. Tudom, hogy ezt nem így kell elintézni és jogodban áll engem visszautasítani, de... - hadart és olyan arckifejezése volt, hogy azt hittem elsírja magát. Az ujjamat a szája elé tettem, majd egy újabb puszit nyomtam a szájára, hogy elhallgattassam.

- Nem számít már. A lényeg, hogy most már együtt lehetünk - suttogtam a fülébe és finoman lelöktem az ágyra, majd melléfeküdtem. Végigsimítottam mellkasán és mikor elértem az arcát, a kezem is megállt. - Most viszont meg kell beszélünk valamit - vezettem fel neki a problémát, amin már egy jó ideje tépelődtem. Kíváncsi voltam mit szól és hogy a jövőre nézve mit tervez velem, így teljesen kiöntöttem neki a lelkem.
- Hm, mindent értek - húzta el a száját és ujjaival az állán lévő borostát piszkálta. Egy darabig csak így meredt maga elé, majd halványan elmosolyodott. Felültetett, végigsimított a combomon, majd a hasamon és a derekamon nyugtatta kezét. Közel hajolt és egy érzelmes, szenvedélyes táncba kezdtek nyelveink. Élveztem, amit csinál, de hirtelen megszakította a közelséget és kínzóan eltávolodott. - Londont választanád, ha megkérnélek arra, hogy... - szavait lelassította, felállt mellőlem, majd elém térdelt. A pulzusom az egekbe szökött, a vérem dübörgött és a légzésem is fokozódott. Mit akar tenni? - hogy élj velem és költözz hozzám?

47.rész - And? What Should I Do Now?

 Sziasztok Drágáim,

Újra itt vagyok, egy újabb résszel. Bocsánat, ha az előzővel sokkoltalak titeket, ígérem el fogom majd magyarázni, ahogy a válasz kommentekben is írtam. Ez a rész is hasonló kaliberű lesz, remélem nem rémültök meg tőlem. :) Hosszú lett, mert sok mindent " sűrítettem " bele, de bízom benne, hogy tetszeni fog és értékelni fogjátok.

Köszönöm az 5 biztató és rendkívül csodás kommentet, a 8 pipát és a 20.800+ oldalmegtekintést. El sem hiszem ezeket a számokat és a statisztikákat! Imádlak titeket és nem bírom elégszer hangsúlyozni, de remélem tudjátok! ♥

Mást nem is nagyon tudok mondani. A támogatásotok nagyon sokat jelent és hálás vagyok Értetek és azért, amit napról-napra, vagy hétről-hétre értem tesztek!♥

Jó olvasást, remélem nem okozok csalódást!

~Timi xx

Emblem3 ~ 3000 miles

A szobámban, az ágyon összekuporodva feküdtem, amikor a kulcs zörgését hallottam a zárban. Először nem tudtam mire, vagy kire gondoljak. Azt hittem drámaian, hogy egy betörő akar valamit, de valószínűbbnek tartottam azt, hogy Jake is hazajött. Biztonság kedvéért azonban azért az ajtómhoz baktattam és az ajtófélfának dőltem. Nem sokkal később a kulcs már nem fordult el többször a zárban, a kilincs lenyomódott és anya lépett be. Arca gondterhelt volt és látszott rajta, hogy zaklatott. Apró táskáját ledobta a cipős szekrény tetejére, mely egy hangosabb puffanással érkezett meg. Édesanyám egy fáradt pillantást vetett rám, majd lehajtotta a fejét. Haragudtam rá, de a szeretetem ennél nagyobb volt. Odaszaladtam hozzá és átöleltem, ő pedig viszonozta. Remélem egy életre megjegyzi, hogy én mindig itt vagyok neki. Ahogy kezemmel a hátát simogattam, éreztem, hogy megrázkódik, majd hallottam, hogy szipog. Sírt. Elengedtem és a konyhából megragadtam egy csomag zsebkendőt, majd mindketten leültünk a kanapéra. Eközben anya mobilja folyamatosan rezgett. Biztos volt benne, hogy Nick az és nem akarta felvenni. Helyette felém fordult és halkan kezdett beszélni.

- Figyelj ide kicsim. Ne haragudj rám, csak nagyon rosszul érint ez az egész. Gondolom hallod, hogy miért veszekszünk folyton. Egyrészt amiatt, mert elég sok alkoholt iszunk és olyankor kijön ez belőlünk, de ennek is oka van - kezdett magyarázkodni. Utáltam őt sírni látni, mert olyankor én is mindig rákezdek. De most nem tettem, muszáj volt azt mutatnom, hogy erős vagyok. Pedig ha tudná... - Az ok pedig az, hogy nem érzem magam megbecsülve mellette, nem érzem magam nőnek.

- De anya! Akkor miért nem hagyod el a fenébe? Ezt nem hagyhatod - háborodtam fel és próbáltam megoldást keresni.

- Nem lehet - suttogta. - Erre is van magyarázat. Kettő is... az egyik az, hogy a munkahelyen lefokoztak - mi? A szavam is elállt. - Az igazi miérteket mai napig nem tudom. Nemrég kaptam egy új főnököt, mert a másikat nyugdíjazták. És az a nő... egy hisztérika. Inkább őt kéne kórházban ápolni... talán ismered a lányát, a te sulidba jár. Marge, Meredith, Margaret? Nem tudom... - gondolkodott mellettem anya hangosan.

- Margaret! - a neve hallatán ökölbe szorítottam a kezem. Eddig is idegesített, de most már nem csak ő, a családja is. Mindegy, majd a suliban leszámolok vele. - És? Most emiatt is simán itt hagyhatnád ezt a fickót.

- Nem, Emm. Nem - rázta a fejét. - Nővérként a fizetésem sokkal alacsonyabb, ezt a lakást már nem tudnánk fenntartani. És ne mondj semmit, tudom, hogy arra gondolsz, hogy szívesen ellennél egy kisebb házban is, de nem... - pontosan tudta, kitalálta, hogy mi járt a fejemben. Ennyire kiszámítható vagyok? Lehet. De azért gondolkodom így, mert jót akarok neki. - Nem akarok újra egy olyan lyukban lakni, mint anno Franciaországban. Éldegéltünk, de ez rossz emlék. Állandóan szenvedtünk, nem tudtam neked mindent megadni. És tudom, hogy neked nem ez számít - a szavak kimondása után intenzívebben kezdett sírni. A papírzsepiket tucatszámra használta el, ahogy a szeméhez szorította őket, vagy kifújta az orrát. Megint úgy éreztem, hogy ezt nekem kell megoldanom, még ha fogalmam sem volt, hogy hogyan. - Te mindig törődsz velünk és a jót akarod. De én vagyok érted és nem fordítva! Az én feladatom az, hogy boldoggá tegyelek és nem fordítva! De sok mindent elrontottam az életben... voltak új lehetőségek, de mindig belesétáltam egy csapdába. És ez már menthetetlen... - nyelt egy nagyot.

- De miattam nem kell ezt elviselned - mentegetőztem.

- Tudom kicsim, tudom - ölelt meg, majd megfogta a kezem. 

- Jól van anya, ne aggódj - tereltem a témát. - És mi a másik ok?

- Hát... - sóhajtott egy nagyot - úgy néz ki, hogy terhes vagyok - jelent meg egy halvány mosoly az arcán. Ennek annyira megörültem, hogy csak tapsilkolni bírtam és a combját ütögettem finoman, hogy mondjon valami mást is még. - Ne örülj ennyire. Veszélyeztetett terhes vagyok - ledöbbentett. 

- Ez mit jelent? Ugye semmi rosszat? - kérdésem hadarva hagyta el a számat, mert nagyon aggódtam. Szerintem jogosan.

- Hát... azt jelenti, hogy nagyobb eséllyel fordulhatnak elő komplikációk - húzta el a száját. - De ha az ember negyven évesen vetemedik erre, akkor ez van. De egyelőre hallgass erről, mert Ő még nem tudja - pisszegett le, majd felállt mellőlem és elindult valamerre. 

- De miért nem mondod el neki? Akkor lehet más lenne a szitu... - érdeklődtem, anya pedig csak egy vállrándítással felelt. Amint kiderült, a telefonjáért ment. Sosem fogom megérteni a felnőtt logikát. Nem számít. A lényeg az, hogy szent a béke. Egy nagy kő esett le a szívemről. Anya az állandóan rezgő mobilját felvette és hallottam, amint Nick eszeveszetten ordít... és ekkor még nem is volt kihangosítva. Szülőm egy darabig tűrte, tűrte a szavakat, majd válaszul visszakiabált neki és megnyomta a piros gombot. 

- Emma, én ezt pillanatnyilag nem tudom tovább csinálni, szóval összepakolok és elmegyek a munkahelyemre. Igaz, hogy csak nappalra kellene mennem, de nem akarok vele találkozni, szóval elindulok. Majd lesz valami - adott egy puszit a homlokomra és döntését bólintva vettem tudomásul. Végül is igaza van, jól teszi. Hátha lenyugszanak így a kedélyek. Míg ő vett egy gyors zuhanyt és sminkelt, addig én előkészítettem neki a kajáját, innivalót és mindent, ami kell, majd a táskáját a cipője mellé tettem. Hamarosan már teljesen elkészülve lépett elém, csizmában, sálban és kabátban, majd elköszönt. Három-négy gyors puszi, egy féltő ölelés és kilépett az ajtón.

- De ha megérkeztél, azonnal, ismétlem azonnal hívj - kötöttem a lelkére ezredjére is, míg a szememmel kísértem, ahogy elhagyja a lépcsőházat. Bólogatva reagált rá és integetve indult el. Rettenetesen aggódom. Nem tudom mi lesz velem majd ha gyerekeim lesznek... őrületbe fogom őket kergetni a féltéseimmel. Na mindegy. Az ajtót magamra zárva, utam a fürdőszobába vezetett, hogy egy hosszú forró fürdőt vegyek. Rám fér. Reméljük segít kipihenni a gondokat... vagy legalább ellazít. Körülbelül egy fél órán keresztül áztattam magam, közben pedig hajat mostam, majd befeküdtem a tévé elé. Agykárosító dolog, de az enyémet már nem kell károsítani. Már mindegy. Ezzel is egy jó órát tölthettem el, közben mindenféle csokit nassoltam, majd megcsörrent a mobilom. Végre. Megkönnyebbülés, anya megérkezett. Felvettem a telefont és egy nagy sóhaj után szóltam bele.

- Szia anya, már úgy aggódtam! Örülök, hogy végre hívsz - csilingelt a hangom, de válasz hosszú ideig nem érkezett. Hallottam, ahogy a szél süvít, az autók száguldanak és valami tömegben van. Még nem ért oda? Akkor hol van?

- Kicsim, kicsim... - szipogott és alig bírt beszélni. Úristen, már megint mi van? Teljesen lefagytam és az agyam a lehetséges eshetőségeket pörgette végig a szemem előtt. - Itt-itt vagyok a mi utcánk sarkában. Ahogy sétáltam a kórház felé, Nick megtalált és elkezdett ráncigálni. Nem mondtam... nem mondtam el neki, hogy hová megyek, - mondta tagoltan és kisebb szüneteket tartott a szavak között - és... és megvert.

- Hogy mit csinált? - az adrenalin a véremben teljes extázisban tartott. A szívem dübörgött, mindenem remegett. Ez nem... nem lehet!

- És... és itt van a rendőrség, meg a mentők - folytatta. Nem hittem el, amit mond. Sürgősen oda kell mennem, támogatnom kell őt.

- Egy perc és ott vagyok - kiáltottam. Tiltakozni akart, de nem hallgattam meg, egyből zsebre vágtam a telefont. Reszkető kezekkel oltottam le a villanyokat és kapcsoltam ki az elektromos készülékeket. Az otthoni cicanadrágom és felsőm volt rajtam, arra kaptam fel a kabátomat és a csizmámat. Nem érdekelt, hogy fázni fogok, csak minél hamarabb odaérjek. Még félig öltözködtem, amikor már a kulccsal babráltam és alig sikerült beletalálnom a zárba. Mikor bezártam az ajtót, őrült módjára rohantam lefelé. A lenti bejáratot az egyik karommal teljes erőből kilöktem és nem érdekelt, hogy hajnali két vagy három óra van és a többiek alszanak, csak mennem kellett. A hajam még vizes volt, de nem szenteltem neki sok figyelmet. Hirtelen eszembe sem volt, hogy akár meg is fázhatok. Csak futottam. Már láttam a rendőr- és a mentőautók fényét. Az előttem közlekedő embereket szinte fellöktem. A hideg levegő csípte az arcomat, az orromat és a torkomat is. A kezeim vérvörösek voltak. Borzongtam, de nem adtam fel és hamar oda is értem. Az egyik rendőr hirtelen elém ugrott.

- Sajnálom, de nem jöhet ide - fogott le.

- De ő az anyukám - nyeltem egy nagyot és a férfi elengedett, de minden másik kíváncsiskodó személyt elhessegetett. Anya ott állt megsemmisülve. A szirénázó kocsikra szikrázó szemekkel néztem, bár nem tudtam melyikben ülhet Nick. Szülőmet épp akkor segítették fel a mentőautóba és utána akartam menni, de egy mentős megállított.

- Csak tizennyolc éven felüliek kísérhetnek - mondta halkan, de láttam, hogy megenyhült. Biztos vagyok benne, hogyha kisebb lennék, akkor is engedett volna végül. Ráadásul anya egyik jó barátja volt ez az ember és száját összeszorítva együtt érzően nézett rám, majd bólintott.

- Annyi vagyok - suttogtam és felszálltam anya mellé, aki még mindig zokogott. A torkomban gombóc éktelenkedett és képtelen voltam még mindig felfogni, hogy ez velünk történt. Magamhoz szorítottam anyát, de csak óvatosan. Az arca vörös volt és nemcsak a hidegtől... a kapott pofonoktól is. Csuklóján kéznyomok voltak, nadrágja pedig vizes. Most jöttem csak rá, hogy milyen törékeny is ő. A telefonom eközben állandóan rezgett, míg a kórházhoz értünk, de egyszerűen nem tudtam odafigyelni. Minden erőmmel azon voltam, hogy tartsam anyámban a lelket és közben újra meg újra elátkoztam Nicket. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy míg élek, nem felejtem el ezt az incidenst, bármi is legyen. A sürgősségi osztály előtt parkolt le a fehér-piros autó és kiszálltunk. Anyát rögtön be is vitték az egyik vizsgálóba és kért, hogy menjek vele. Tartottam a ruháit és a táskáját. Miután levetkőzött láttam, hogy kék-zöld foltok foglalnak helyet a combját, csípőjén és újra elfogott a rémület. Nem sírtam. Nem tehettem. Legalább én maradjak erős. Nagyokat nyeltem, de a remegést nem bírtam abbahagyni. Szörnyű volt. Ilyen élményt soha, senkinek nem kívánok. Bárcsak velem történt volna! Jobban elviselném, minthogy így lássam anyámat szenvedni. A telefonom még mindig szüntelen csörgött. Kicsit kiküldtek anyám mellől, akinek előbb egy kis enni- és innivalót szolgáltattam, majd a váróban vártam rá. A mobilom kijelzőjén Jake neve virított, húsz nem fogadott hívással mellette. Villámgyorsan tárcsáztam a számát.

- Emma, Emma! Már a szívbaj kerülgetett, hol vagy? Senki nincs itthon - sóhajtott és kicsit talán meg is könnyebbült.

- Jake... Jake én - alig bírtam beszélni. Fogalmam sem volt, hogy miként kellene ezt az egészet a tudtára adnom. - A-a kórházban vagyok. Anyával... a sürgősségin - böktem ki végül, miközben a sírógörcs kerülgetett.

- Hogy mi? - hangosan kiáltott. - Miért? Mi... hogy? - hadart. - Azonnal ott vagyok - jelentette ki határozottan. Remek. Nem akartam őt is belekeverni, viszont muszáj volt, hogy mellettem legyen valaki. És ő tényleg sietett. Körülbelül tíz perc múlva már a fotocellás ajtón átlépve sietett felém. - Emma! - szólalt fel hangosan, miután meglátott. A cuccokat a kezemből a mellettem lévő ülésre dobtam és a karjaiba omlottam. Jól esően fúrtam mellkasába a fejem. Mélyeket lélegezve illatából húztam magamhoz egyre szorosabban. Itt van. - Mi történt? - kérdezte és átfogott, úgy vezetett vissza a székekhez. Eleinte teljes csendben maradtam, nem tudtam hogy meséljem el neki anélkül, hogy újra magam előtt ne lássam az egészet és ne legyek rosszul. De végül sikerült. - Úristen - teljesen ledöbbent. - De itt vagyok melletted - ölelt magához erősen. 

- Köszönöm - egy percre eltávolodtam tőle, majd mélyen a szemeibe néztem. Végül pedig egy forró csókot adtam a szájára. Kicsit meglepődtem magamon. Talán egy gyenge pillanatomban tettem. Talán... de mi van, ha mégsem így van?! 

A pillanatot félbeszakítva anya és egy orvos jött ki a mellettünk lévő szoba ajtaján. A doktor tanácsokkal látott el minket is és szülőmet is, majd a rendőrök jöttek be értünk és finoman utasítottak minket, hogy szálljunk be az autójukba, mert mindannyiunknak el kell menni az őrsre, hogy meglegyen a vallomás. Muszáj volt. Mikor odaértünk, egy irodába vezettek minket. Anya összetörve ült a fotelban és regélte el a történteket. Meg-megrezzentem, amikor a folyosó végéről hallottuk, ahogy Nick részegen kiabál nekünk, illetve ordítozik az illetékesekkel. Hála az égnek, nem engedték ki onnan, sőt... akárhányszor felemelte a hangját, vagy megpróbált onnan kitörni, az ott lévő férfiak lefogták. Jake támogatón karolta át a derekamat és nem zavarta, hogy teljes testsúlyommal rá támaszkodtam. Fejemet a vállára hajtva álltunk az iroda ajtajában és vártunk anyámra. Mikor végeztek, a rendőrök kiengedtek minket, viszont haza már nem vittek. Minimum tíz saroknyit kellett sétálnunk. A hazafelé vezető út csendes volt. A New York-i élet éjszaka sem állt meg, ugyanannyi autó volt az utcákon, mint nappal, rengeteg járókelővel megfűszerezve. Mind a hárman egymás mellett baktattunk. Anyába belekaroltam, úgy támogattam oldalról, az én derekamat pedig Jake fogta, aki másik vállán a táskákat cipelte. A lábunk már kis híján leszakadt, amikor megkönnyebbülve léptük át a melegséget sugárzó lakásunk küszöbét. Jake és én azonban ekkor sem álltunk meg, pedig azt hittem, hogy menten elájulok a fáradtságtól. Már reggel hat óra volt, mire hazakecmeregtünk. Melegítettünk anyának valami kaját, aki hálálkodóan nézett ránk és mindenáron magyarázkodni akart, de nem hagytuk. Nem tartozik nekünk semmivel. Jobban kellene vigyáznom rá. Miután elaludt, Jake és én szintén a hálószobánk felé indultunk. Átfagyva, kikészülve és ruhástól ugrottam a pihe-puha takarók közé. Mindent olyan kilátástalannak láttam. Szőke barátom pedig, miután leoltotta a villanyt, ugyanúgy lefeküdt mellém. Betakart és ismét ölelő karjai között találtam magam. Így merültem álomba. 

Másnap reggel körülbelül tizenegy órakor az ajtócsengő hangjára keltünk. A szívinfarktus kerülgetett. Féltem, hogy Nick tért vissza. Egy hatalmas lendülettel keltem ki az ágyból és indultam volna kifelé, ha Jake meg nem állít. 

- Majd én - nézett rám szigorúan. Szeme karikás volt, bőre sápadt. A kevés alvás miatt. Szégyelltem magam, hogy ilyenekbe kell sodornom őt. Bizonyára én is hasonlóan nézhetek ki... vagy rosszabbul. Óvatosan bólintottam, de a hátán a pólójába kapaszkodva azért mentem utána. Lassan a kukucskálóhoz ért és egy gyors mozdulattal kinyitotta az ajtót. Shannon volt az, aki türelmetlenül ráfeküdt a csengőre. 

- Hála az égnek! - engedtem ki a bent tartott levegőt. 

- Nektek is jó reggelt - vizslatott minket árgus szemekkel a barátnőm. Szerencse, hogy eddig csak a hátunkat látta. Féltem vele szembe fordulni. - Azért jöttem, hogy megnézzem hogy vagy Mimi - hangja kedves volt és amit tesz, teljesen rávall. Mindig jön ellenőrizni, persze jó értelemben. - Meg bocsánatot kérni... a tegnapiért. Rossz volt az időzítés.

- Nem kell semmiért bocsánatot kérned. De nekem igen... a kirohanásomért - válaszoltam halványan mosolyogva, de még mindig nem fordultam felé. - Örülök, hogy elmondtad - de végül megtettem. Megpróbáltam megölelni, de amikor közeledtem felé, a karjait előre kinyújtva akadályozott meg.

- Jézus! Mi van veled? - bámult rám megilletődötten, majd a kanapén fekvő, félig alvó Jake-re vetett egy pillantást. - Itt meg mi volt?

- Hjaj - sóhajtottam, majd megragadtam Shant a kezénél fogva és leültettem. Gyorsan elmagyaráztam neki mindent. Féltem, hogyha túlságosan belemerülnék a részletekbe, anya is felkelne és hallaná, hogy miről beszélünk. Ez csak azért rossz, mert nem szerette, ha mások tudnak a dolgairól. Kiskoromban is mindig mondta, hogy: " csak mamáéknak el ne mondd ", vagy később: " de szeretném, ha senki nem tudna róla ". Ezért van mindig az, hogy magamban őrlődöm. De ennek itt és most vége. Nem bírtam tovább. Shan megbotránkozva hallgatott meg és a reakció sajnálkozás volt. Szorongatott és pátyolgatott. Ez bearanyozta a szívemet, habár nem szerettem, ha sajnálnak. Nem vagyok az a fajta. Most, hogy már ő is tudott mindent, könnyebb volt. 

Teltek a napok és két nap múlva Nick-et is elengedték. Persze, hogy az első útja hozzánk vezetett... jó, végül is az ő otthona is. De akkor is! Anyát szüntelenül hívogatta és még mindig fenyegetőzött. Azonban miután az őrsön felvették az adatait, az ujjlenyomatával együtt, kicsit lenyugodott. Amikor megjelent az ajtónkban, anya minket rögtön a szobába utasított. Én viszont a kulcslyuknál álltam és lélegzetvisszafojtva hallgatóztam. Ahogy a kis lyukacskán keresztül láttam, Nick egyenesen betrappolt a házba és leült. 

- Esküszöm Jake, ha egy ujjal is hozzá ér, én megölöm - suttogtam Jake-nek, aki mint általában, most is mellettem volt.

- Nyugi - csitított. Próbált lecsillapítani, de ez most lehetetlen volt. Gonosz dolog tőlem, de minden rosszat kívántam a nevelőapámnak... már ha ezután is az lesz. Pillanatnyilag mindössze egy bajom volt vele... az, hogy lélegzik. Meglepetésemre azonban halkan és normális hangnemben beszélgettek. Életében először Nick meghallgatta anyám panaszait. Eddig rendes embernek tűnt ez a fickó, de az én szememben már porrá zúzódott. Ettől a perctől és az ő beszélgetésüktől vette kezdetét az új fejezet. Kibékültek. Már nem hagyták, hogy elfajuljon a vita. Vagyis az én véleményem szerint Nick attól félt, hogyha újra elkövetné azt, amit korábban, akkor tuti lecsuknák. De legalább valami visszatartja. Anya végre elmondta neki a baba témát... csak sajnos későn. A babának nem volt szívhangja. Nem tudni, hogy miért. Pedig annyira örültem volna és rettenetesen sajnáltam, de egyben tiszteltem anyát. Ennyi mindent átélni... nem csodálkozom azon, ha ezek után nehézkesen éli meg a mindennapokat. De nincs egyedül és ez a legfontosabb.

Közben velem is sodródtak a dolgok. Február utolsó hete közeledett és Shannonnak március elején már indulnia kellett volna a fényképészeti útjára. Miattam azonban lemondta. Nagyon jól esett, de mindenáron akartam, hogy menjen. Ilyen lehetőség nem adódik meg mindenkinek, így miután közölte a tanárnővel, hogy nem fogadja el az ajánlatot, aznap még visszamentem Miss Hamptonhoz. Tájékoztattam arról, hogy Shannon szeretne menni, de... - és ide kitaláltam valami egyszerű kifogást, vagy magyarázatot. Másnap az osztályban a tanárnő ezt be is jelentette, barátnőm pedig megrémülve vette tudomásul ezt először. Azt hitte, hogy Miss Hampton öreg kora miatt rosszul értette meg a dolgokat, de nem... hiába nem szerettem volna, hogy tudja, de átadták neki az infót, hogy én vagyok, aki szólt az ő nevében. Meghatódott, viszont még mindig tiltakozni próbált, de én nem engedtem. Aznap, hogy biztos legyek benne, hogy elkészül, hazamentem vele és saját kezűleg pakoltam be neki minden szükséges dolgot. Még a kis plüssmacit is, amit tőlem kapott és aminek a hasára a kettőnk közös fotója van nyomtatva. És a rá következő nap pedig indulnia kellett. Könnyes és hosszú búcsút vettünk egymástól. Harryvel fog lakni. Sok sikert kívántam neki és megígértük egymásnak, hogy naponta beszélünk majd Skype-on. Tényleg nagyon reméltem, hogy jól fogja magát érezni. Megérdemli.

Jake. Ő nem ment el. Azt mondta, hogy nem miattam, hanem a bandából egy-két embernek nem volt alkalmas. Őszintén reméltem, hogy így volt és nem hazudik. Mert tudom, hogy képes lenne ilyet tenni, ha rólam van szó... nem bírnám ki, ha emiatt megutálnák ők a haverjai. Jake az incidens után nagyon megfázott, két hétig beteg volt. Én ápoltam őt, emellett tanultam vele és nagyon koncentráltam a sulira. Az elmúlt időkben ugyanis nem szereztem túl fényes jegyeket. De szerintem ez a lelkiállapotom és a körülöttem történt események hatására érthető. Ezt otthon is beismerték. Hajtottam magam, minden erőmet a tanulásba fektettem, emellett ugyebár Jake-kel és Shannonnal is foglalkoztam. Most, hogy egyikük se járt suliba, - még ha Jake csak ideiglenesen nem - nagyon furcsa volt. Rajtuk kívül úgy senkivel sem barátkoztam, de ahogy szőke barátom haverjai róla érdeklődtek, velük elég jól kijöttem. De... egy újabb esemény zavarta meg az újonnan rendeződött életemet. Most jelent meg a cikk, márciusban, arról, hogy tárgyalásom volt decemberben és a One Direction tagjai is ott voltak. A fiúk körül eddig is nagy felhajtás volt az új album és az új videoklipek hatására, ami mostanra lecsillapodott, így biztos kellett valami új sztori, ami újra felkelti az érdeklődést a média iránt. Nagyszerű. Emellett egy másik újság a Louis és a közöttem lévő kapcsolatot elemezte. Azt, hogy Louis milyen boldog Eleanor Calderrel és aztán... aztán ott volt egy fotó Jakeről és rólam, amint a derekamat átfogja és úgy sétálunk. Ez aznap este volt, amikor anyára vigyáztunk... ki az a szemét, aki még ilyenkor sem hagy békén? Még szerencse, hogy legalább ezt a családi ügyet nem figyelték ki... Csodás. De, hátha Louis is látja ezt az egészet! Talán elgondolkodik, hogy engem is elveszíthet, mert én sem vagyok egy báb, akit rángathat. Aki mindig itt lesz és akit akkor vesz elő, amikor kedve tartja. Emiatt az egész miatt a suliban is csak kísérettel vagy testőrökkel mászkálhattam, mert az iskola előtt újságírók tolongtak. Mind miattam. Azért elképedtem... miért ennyire kíváncsiak rám?! Ráadásul a " jó indulatú " cicababák sem hagyták ezt annyiban. Kigúnyoltak, amivel csak tudtak. Mivel egyedül voltam most, senki nem állt ki értem. Magamra számíthattam és megtanultam a leckét. Én magam küldtem őket melegebb éghajlatra. Eléggé megilletődtek és leszálltak rólam. Huh, úgy érzem, hogy elégedett vagyok magammal, bizonyos szinten.

Louisra visszatérve... azután az ominózus hívás után már nem beszéltünk. Másfél-két hete történt mindez. Nagyon nehezen bírtam, mert iszonyúan hiányzott. De úgy gondoltam, hogy nem én vagyok az, akinek keresnie kellene őt először. De a médiában a rólunk szóló hírek megjelenése után kívánságom teljesült. Épp otthon főztem a teát Jake-nek, amikor csörgetett. Kíváncsi voltam ezúttal mi lesz. 

- Szia - szóltam bele a telefonba nyersen, ő pedig a torkát megköszörülve köszönt vissza.

- Khm... szia - hangja nem volt kemény. Volt egy olyan megérzésem, hogy mondani akar valamit. Azt hiszem, hogy ezt minden lány megérzi. - Figyelj, ne haragudj rám, amiért sokáig nem adtam jelet magamról. Nem hívtál meg semmi és fel voltam háborodva, hogy miért nem, ezért én se tettem - szavai néhol elakadtak és nehézkesen kezdett bele minden új mondatba. Elképedtem. Miért várja azt, hogy én menjek utána? Azok után, ahogy beszélt velem? Csak zaklatott légzésem hallatszott át a készüléken keresztül. Rögtön reagált rá. - Ne, ne, ne húzd fel magad. Rájöttem miért volt így... visszahallgattam az utolsó beszélgetésünket és... bunkó voltam. Kérlek ne haragudj, bocsánat. A fiúkkal felöntöttünk a garatra és hát... elment a maradék józan eszem is - mentegetőzött és hangja lágy, mégis zavart volt. Mintha félne. 

- Egyetértek - helyeseltem, de hidegségemet továbbra is megtartottam. - Csak tudod mi fáj a legjobban? Az utolsó mondatod... Amikor részeg az ember, akkor a legőszintébb. És igen, bízom benned, mert el sem tudom mondani, hogy mennyire szeretlek, de... de ettől féltem. Hogy ezt fogod gondolni - elcsuklott a hangom.

- De én is szeretlek, értsd már meg! - nyomatékosította szavait.

- Oké, de akkor miért nem teszel semmit?! - fakadtam ki megint. Ő volt az egyetlen tisztázatlan ügy az életemben pillanatnyilag. - Összeveszünk emiatt a dolog miatt állandóan, majd kibékülünk, majd kezdődik elölről. Van ennek értelme Louis? - mindig felhúztam magam. Persze, hát hogy ne tenném? Szeretem, minél hamarabb vele akarok lenni, erre ő... tartogatja Eleanort. Mintha én lennék a tartalék, vagy inkább El?! Nem is értem... mintha csak én raknék bele ebbe az egészbe száz százalékot.

- Van - kiáltott. - Mármint... tudod, hogy nem tudom megbántani. Lehet, hogy szarkasztikus vagyok, beszólogatós és vicces... de akik fontosak, azokkal nem tudok így bánni - lassan fogalmazta meg mondandóját. Hm... fontosak. Nem tudtam ezt a szót elemezni, de nem tudtam lenyelni sem.

- És az nem számít, hogy nekem rosszul esik? Akkor ezek szerint én nem vagyok fontos? - tettem fel a kérdést halkan.

- Dehogynem! - jelentette ki kérlelőn, de nem figyeltem rá.

- Jó, majd hívj akkor, ha minden elrendeződött... ezt nem vagyok hajlandó elviselni - közöltem vele ridegen.

- Ajh, - sóhajtott - várj! De... ki az a fiú melletted az újságokban meg mindenhol? Együtt... együtt vagytok? - gondoltam, hogy ezért keresett fel.

- Ő Jake.

- Aki a koncertünkön is ott volt? - érdeklődött kíváncsian. - Igen, akkor emlékszem rá. Ahogy láttam rajta, a tekintetével meg tudott volna ölni, akárhányszor közel voltam hozzád - nevetett fel kínjában. - És van valami... van valami köztetek? - félt rákérdezni, éreztem.

- Nincs - szögeztem le gyengéd hangon. Olyan megterhelő volt vele így viselkedni, de muszáj. Remélem így felfogja, hogy hogyan is érzem magam és észbe kap. 

- Huh, máris jobb - mondta halkan. 

- Jó neked - dünnyögtem durcásan. - Én ezt nem mondhatom el magamról. 

- Emm, szerelmem, ne csináld, kérlek - Istenem! milyen rég volt már, mikor így szólított. Megolvasztotta a szívemet, de véghez kellett vinnem, amit elkezdtem, ezért nem rendültem meg, bármennyire is szerettem volna. Viszont el tudtam képzelni minden arcrezdülését, mozdulatát, amit csinál, míg most velem beszél. Ez megölt és egy kérdés égetett belülről. Miért nem vagyok... miért nem lehetek VELE?!

- Louis, mondtam már. Akkor hívj, ha minden el van rendezve - ismételtem el magam és ezután hallgattam. Nem akartam letenni a telefont, hallgatni akartam a hangját, újra és újra elmondani neki, hogy szeretem. Végül azonban csak egy szót nyögtem ki. - Szia.

- Szia - lehangoltan, búsan hangzott. Mosolyognom kellett. Tehát számítok még neki. - Szeretlek! - olyan hangosan kiáltotta a telefonba ezt, hogy amikor a készüléket elvettem a fülemtől, még úgy is túl hangos volt. Ekkor jött ki Jake és szem forgatva vissza is ment a szobába. Még mindig utálta a tényt, hogy Louisval vagyok... vagyis szeretnék lenni. De azt hiszem egyre közelebb kerültem hozzá is. Bonyolult.

Az idő előrehaladtával, nap, mint nap Shannon is mindig megnyugtatott, hogy minden rendben vele. Imádja az egész kurzust, nagyon jól megvannak Harryvel és... a kapcsolatuk a nyilvánosság előtt is kiderült. Ő jobban viselte, mint én, sőt... még élvezte is. Persze, a rajongók őt is bántották, de igyekezett nem odafigyelni a rossz dolgokra. Örültem neki, hogy így vélekedik. Korábban biztos, hogy minden sértést magára vett volna és ki tudja mit tett volna. De most... Harry jó hatással van rá. Talán jobb embert nem is találhattak volna maguk mellé. Talán ők megtalálták az úgynevezett " Nagy Őt ".
Aznap este pedig érdekes módon egy újabb ember keresett fel. Az apám. Hm, tök jó. Eddig is olyan " kellemes " emlékeim vannak vele... korábban, amikor feltűnt, jelentet rendezett, majd annyira ígérgette, hogy visszatér és látni fogjuk... aha, több hónappal később. Köszi. Viszont most nagyon csodálkoztam rajta. Kedves volt, el is jött hozzánk. Elnézést kért mindenkitől és kikért engem egy apa-lánya napra. Nem ismertem rá. Ez egy úgy énje volt. Azt mondta, hogy egy fontos dolgot szeretne a tudtomra adni. Beleegyeztem. Mi lehet ilyen fontos, ami miatt így megváltozott?

46.rész - I'm Tired Of All The Drama

Sziasztok Drágáim,

Megérkeztem az új résszel. Egy nappal hamarabb, de remélem örültök neki. Úgy tervezem, hogy a szünetben többet fogok hozni, de persze ez az idő függvénye. De igyekszem! Előre láthatólag még 14 rész van hátra, plusz az epilógus. Legalábbis remélem, hogy sikerül így megoldanom. :)

Köszönöm az előző részhez kapott 9 pipát és 6 kommentet! Nagyon jól esnek és hihetetlen módon hatnak rám, biztattok és lelkesítettek. Legfőképp pedig érzem, hogy szerettek és nekem ez a legfontosabb! A látogatóim száma pedig 20.300+ -ra nőtt! Hihetetlen! Köszönöm! Szeretlek titeket! ♥

A részről: szomorú és vannak benne fordulatok. Ez Emma lelkivilágát mutatja be újra, de néhány más szereplő új tulajdonságát is felvillantja. Ez nem a kedvencem, sőt... annyira nem is tetszik, mert... mert nem. De úgy éreztem, hogy muszáj ilyet írnom. Ne ijedjetek meg azért tőlem! :)

Kíváncsi leszek a véleményetekre, írjatok! Jó olvasást!

~Timixx

Little Mix ~ Little Me

Teltek a napok, én viszont egyre nehezebben viseltem a mindennapi életet. Sokszor már legszívesebben hívtam volna az életem autójának a vezetőjét, hogy " ne, álljon meg, ki akarok szállni! ". De nem tehetem ezt. Remény mindig van és tudtam, hogy van még miért élnem. Az otthoni helyzet egyre durvább volt és a vitatkozás közben kimondott szavak, - nem számít, hogy anyától, vagy Nick-től származtak - belém égtek. Egyszerűen akárhogy is ki akartam őket törölni és kikapcsolni az agyam, nem ment. Valamiért úgy éreztem, hogy ezt a helyzetet a szüleim között nekem kell megoldanom. Azonban mindig sírás lett a vége, részemről. Jake-kel a szobámban ültünk, az összes házi feladatunkat megcsináltuk és egy egészen jól sikerült tanítási nap után úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet. Jake választott valamit, le is telepedtünk egymás mellé, de hiába. A nappaliból beszűrődő hangok még a tévét is túlkiabálták és nem értettünk semmit, így Jake gyorsan odaugorva kikapcsolta azt, majd aggódóan átölelt. Tudta, hogy ekkor mindig kiakadok. Nem kicsit. Amikor anyáék ordítozását hallottam, még csak remegni kezdtem, Jake pedig egyre szorosabban próbált magához húzni és nyugtatni. Azonban mikor már csattanásokat, dobbanásokat és egyéb, verekedésre utaló hangokat hallottam, akkor letéptem magamról az ölelő karokat és kirohantam. A könnyeimet elnyelve próbáltam anyát kiszabadítani Nick fojtogatásából. Mert hogy ilyet is csinált. Anyám meg... amilyen makacs, nem hagyta annyiban. Gyakran volt, hogy ő generálta ki ezt a verekedős szituációt. Rugdosták egymást, közben kiabáltak és egyre durvábban szitkozódtak. Én pedig azt se tudtam, hogy mit tegyek. Már én is ordítani kezdtem, megpróbáltam őket szétválasztani... de mi volt a reakció? Semmi. Nem is figyeltek rám, mintha ott sem lennék. Egy csepp tekintet sem irányult arra, hogy én mit érzek és hogy élem meg mindezt. Semmi. Ez bosszantott a legjobban, de akkor sem tudtam azt mondani, hogy kész, vége, nem érdekelnek többet, mert DE. Nem Nick, ő hidegen hagyott. Az utóbbi időben azt sem tudom hányszor átkoztam el magamban. Türelmes ember vagyok, de lassan már a látványától is kiver a víz, ráadásul nemrég már korlátokat is ki akart rám szabni. Mikor, kivel, hová mehetek el és mit csinálhatok, mennyit költhetek... hát azt hittem, rosszul hallok! Ekkor ment fel bennem a pumpa, de mivel béketűrő ember vagyok, nem szóltam egy árva szót sem. Ilyenkor már csak azt mondogatom magamban, hogy " már csak pár hónap és elmehetek... már csak pár hónap ". Viszont nem voltam teljesen biztos abban, hogy ezt így akarom. Anyát féltettem. Mivel elváltak apával, egyedül nevelt fel, erős nőként megpróbálta eltitkolni előlem a világ gondjait, de nem sikerült... voltak rossz dolgok, melyek mai napig kísértenek. De nem számít, felnevelt és tudom, hogy szinte csak én vagyok, akire számíthat és nem akartam cserben hagyni, ezért igyekeztem erősnek és határozottnak látszani továbbra is. Beszéltem hozzájuk, hátha megenyhülnek, vagy figyelembe vesznek. Nem tudom, de talán sikernek nevezhetjük azt, hogy miután anya kapott egy taslit Nick-től, a férfi az ajtót becsapva elviharzott, anya pedig még mindig dühösen zilált. 
- Anya, jól vagy? - léptem felé egyet és puhatolózóan kérdezősködtem.

- Menj a szobádba Emma - mondta halkan.

- Nem, magyarázattal tartoztok, miért csináljátok ezt?! Eddig minden rendben volt, most mi lett? Anya, az Isten szerelmére! Veszekedjetek, oké... de ne hagyjátok, hogy idáig fajuljon az egész - mutattam az arcára és a vérző szájára. A szívemet ekkor Richter-skálával kellett volna mérni, még talán azt is túlpörgette volna. - Miért nem hallgatok rám? Titeket nem érdekel, hogy ez engem hogy érint... mellesleg meg Jake is itt van - ráztam a fejem.

- Mi az, hogy nem érdekel senkit, hogy veled mi van? - csattant fel. - Persze, olyan vagy, mint Nick. Mindig csak az én, én és én. Rám ki figyel? Az kit érdekel, ha sütök-főzök nektek egész nap vagy kitakarítok?! Senkit! - kelt ki magából.

- Ezt úgy mondod, mintha nem segítenék... - jegyeztem meg halkan, mire megforgatta a szemét. 

- Rád se lehet bízni semmit... mindenkit csak saját maga érdekel! - kiáltott újra. Legszívesebben már sikítottam volna a fájdalomtól, amit a szavaival okozott, de nem. Visszafojtottam, mint általában minden mást. Nap, mint nap a legfényesebb, legragyogóbb mosolyomat veszem elő és mindenkivel vidám és közvetlen vagyok. Sokan megjegyezték, hogy tök jó, hogy ilyen jó kedvű vagyok, örülnek, hogy nincs semmi gondom. Igen, persze, abszolút semmi. Dehogynem! Jóval több, mint gondolnák. Csak nem szeretek mások előtt gyengének mutatkozni és a figyelem középpontjába kerülni. Fogalmuk sincs, hogy míg az iskolában nevetgélek, addig éjszakánként otthon keservesen sírok. 

- Anya, hát nem veszed észre?! Az egész életem másról sem szól, csak arról, hogy boldognak akarlak téged látni! Mert én mindig háttérbe szorítom a saját boldogságomat, hogy neked jó legyen! Sokszor olyan vagy, mint egy kisgyerek... tudom, hogy nehéz múltad volt és próbálom kompenzálni, de te meg ezt nem veszed észre! Akkor miről beszélsz? - emeltem fel a hangom és az egész testem beleremegett. Nem bírom már sokáig. A mondatomat befejezve sarkon fordultam és az ajtót becsapva sétáltam oda Jake-hez. Tudtam, hogy már csak pár pillanat és anya beront. És igazam lett.

- Ha valami nem tetszik, akkor el is mehetsz! Költözhetsz nagyanyádékhoz vissza Franciaországba, vagy ahová akarsz! Ez van, ha nem tetszik, indulhatsz! - jegyezte meg nekem vöröslő fejjel. Egy mély lélegzetet vettem, de belül tomboltam. A szívem eszeveszetten dübörgött és nehézkes érzés fogott el. A kezem jéghideg volt, az ereim pedig lüktettek. Tessék. Ilyen, amikor a saját édesanyád mond neked ilyet, amikor én csak jót akarok. 

- Rendben, anya. Akkor majd ne csodálkozz, ha egyszer nem jövök haza - szögeztem le érzelemmentesen. Sosem szálltam vele szembe, ez volt az első alkalom. Nem akartam vitázni vele, mert fájt, ha összevesztünk, mindig ráhagytam. De most már nem tudtam. - És sajnálom, hogy nem vagyok elég jó neked - néztem egyenesen a szemeibe és határozottan ejtettem ki minden egyes szót. Kicsit megrezdült, de folytatta.

- Amúgy sincs semmi közöd ahhoz, hogy mi miről veszekszünk... maradj ki belőle - hátrébb lépett egyet, így a küszöbömön állt. Hátat akartam neki fordítani, de egy jobb ötletem támadt. Az ajtómat elkezdtem a saját kerete felé tolni, így hátrálnia kellett, ha nem akart felkenődni a szobám bejáratára. Mikor sikerült ezt végrehajtanom, a kulcsot is elfordítottam a zárban. Hallottam, ahogy anya még motyogott valamit, majd pedig az egész házat belerengetve " zárta be " a saját ajtaját is. Zokogva támaszkodtam neki a hideg falnak és pillanatnyilag csak azt kívántam, hogy omoljon rám a mennyezet. Az életkedvem is elment, de Jake tartotta bennem az erőt. Szorosan fogott, átölelt és nem engedett el. Szükségem volt a szeretetére, amiből úgy éreztem, hogy itthon egyre kevesebbet kapok. Hálás voltam, amiért itt volt nekem. Hirtelen az ölébe kapott és leültetett az ágyra.

- Remélem ettől jobb kedved lesz - suttogta a fülembe, majd ahogy elhajolt, egy biztató mosolyt villantott. Nem értettem. Felállt, majd egy általam eddig soha nem látott, sötét színű, fából készült gitárt vett elő a szekrényből és egy gyönyörű dallamot kezdett rajta játszani. Először letérdelt elém, majd úgy vette elő a gitárpengetőjét és az édes zenével kényeztette a fülemet. Lesütött szemmel élveztem a pillanatot, de a hang halkult, Jake pedig egy utolsót pengetett a húrokon.

- Gyönyörű volt, köszönöm - ugrottam szőke hajú barátom nyakába, így már mindketten a földön térdeltünk. Hangszerét óvatosan visszatette a helyére, majd a földről felemelve megpörgetett a levegőben. - Isteni vagy! De amúgy honnan van a gitár? Még sosem láttam... - pusziltam meg az arcát és kicsit levette a vállamról a terhet, hogy nem vagyok egyedül.

- Hát ööm... a szülinapomra kaptam - Úristen! A szülinapja... elfelejtettem, pedig az enyém után volt három nappal, jesszus. Nem is törődöm vele, pedig annyi mindent tesz értem. Nagyon elszégyelltem magam.

- Ne... ne haragudj - csuklott el a hangom. Most jöttem rá arra, hogy tényleg igaz a mondás. Akiért te epekedsz, az nem vesz észre téged, aki pedig érted epekedik, azt te nem veszed figyelembe.

- Semmi gond - erőltetett egy mosolyt az arcára, de tudtam, hogy fájt neki, még ha nem is akarta kimutatni. Annyira el vagyok veszve a saját dolgaim és gondjaim között, hogy nem fordítok semmi figyelmet arra, aki tényleg igazán törődik velem. 

- De igen... Jake, tényleg nagyon sajnálom. De remélem tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem és hogy nagyon szeretlek... és hálás vagyok - miután kimondtam ezeket, szemei felcsillantak és önzően húzott magához.

- Nyugi, ne aggódj. Elég megpróbáltatásod volt mostanában, de itt vagyok veled, ezt ne felejtsd el - simogatta a hátamat. - Tyű, de már éjfél van, ideje lenne aludni - engedett el és betessékelt az ágyba, majd mellém feküdt és elaludtunk.

Reggel hétkor csörgött az órám és zombi módra keltem fel. Általában jól bírom, ha csak hét órát alszok, de az elmúlt éjszaka után... most nagyon nem. Egy nagyon nyújtóztam és ásítottam, majd ahogy az ágyat végigtapogattam, éreztem, hogy Jake már nincs mellettem. Épp, ahogy felültem, az ajtó nyitódott és az említett fiú lépett be rajta, két bögrével a kezében. - Kakaó. Pont úgy, ahogy szereted. Jó sok kakaópor, egy kis cukor és langyosra melegítve - adta át nekem a csészét és szélesen mosolygott, majd a takarót és a lábamat is arrébb rakva leült mellém. 

- Imádlak - hajoltam hozzá és egy puszit adtam neki. Miután megittuk az innivalót, Jake kérdően nézett rám. - Mi van? - kérdeztem nevetve.

- Tudod milyen nap van ma? 

- Hmm.. péntek - válaszoltam nemes egyszerűséggel.

- És még? - körözött a tenyerével, mellyel azt jelezte, hogy valamire még kellene emlékeznem. De nem tudtam mi lehet az, így csak megvontam a vállam. - Hát a jelmezes nap!

- Ne már, Úristen, tényleg! Teljesen kiment a fejemből... ráadásul semmi jelmezem sincs! Sőt... ötletem se - csaptam a homlokomra.

- Milyen jó, hogy itt vagyok neked én! - vigyorgott Jake és a ruhásszekrényből két vállfát vett elő, melyeken fekete és piros cuccok lógtak. Csodálkozva figyeltem, hogy mit akar ebből kihozni, majd még nekem egy fekete, a talpán piros magassarkút tett a földre, magának pedig egy szintén ugyanilyen Supra cipőt. Csak ámultam.

- És ööm... mik leszünk?

- Hát Mr és Mrs Smith! Tudod, a kémházaspár - világosított fel. Ez nem is rossz ötlet, tetszik! A reakcióm elismerő bólogatás volt. - Na add ide a poharadat - utasított, én pedig engedelmeskedtem. - Most kimegyek, addig öltözz fel - kacsintott. Így is tettem. Felvettem a fekete nadrágot, a piros blúzt, felé a fekete blézert és alulra pedig a magassarkút. Büszke voltam Jake-re, hogy ilyen jó az ízlése és hogy milyen nőcisen nézek ki. A tükörbe belenézve így éreztem magam, majd kimentem a nappaliba, hogy megmutassam magam. A cipőmben óvatosan közlekedtem, mert ahol nem volt szőnyeg, ott erőteljesen kopogott a padlón. Mivel Nick már elment dolgozni, - éjszaka későn érhetett haza - már csak anya volt itthon rajtunk kívül és nem akartam felébreszteni... még őt látni sincs kedvem. - Ejha! Jó vagyok, vagy jó vagyok?! - nézett végig rajtam szőke barátom, majd a fenekemet megpaskolva indult ő is öltözni. Erre egy vállrándítással reagáltam, majd a fürdőbe indultam. Halvány smink, majd a reggeli bepakolása a táskába és indulhatunk. A lépcsőházban már Shannon várt ránk, aki egy rocker csaj álcáját vette fel. Egyébként nem állt messze tőle ez a stílus, mert szerette ezt a fajta zenét. Sötét smink, sötétebb és szaggatott ruhák, melyek irtó jól álltak neki. Az iskolához vezető úton bohóckodtak és sokat nevettünk. Sikerült nekik elterelni a gondolataimat és hogy ne a rossz dolgokra koncentráljak, csak érezzem jól magam. Shannon az otthon történt dolgoknak csak néhány foszlányát tudja és nem is merem neki elmondani a többit... meg igazából nem is szeretek beszélni róla. De nem számít. Ők így is sokat tesznek értem és tudják hogyan vidítsanak fel. Igazi barátok.

A suliban nagyon élveztem a napot. Az első óránk angol volt, ahol a tanárunk, Mr. Gilbert végigkérdezte az egész osztályt, hogy minek öltöztek. Voltak angyalok, ördögök, öltönyös fiúk, akik a Man in Black-ből ugrottak ki, nyuszi- és cicalányok, illetve voltunk mi hárman, akiknek egyedüli volt az öltözékük. Nem a legkülönlegesebb dolgokat ötlöttük ki, de legalább nem voltak utánzatok. Mondjuk a suli legmenőbb csajai, Margarettel az élen, szégyennek tartották ezt a beöltözős napot, mondván ez az ovisoknak való. A sok rózsaszínű ruha pedig a kisbabáknak vagy a Barbie babáknak... ő meg ezt nem veszi észre. Igen, tipikus plázacica. A következő két óra irodalom volt és a tanárnőnk egy ilyen napon is mindenáron tanítani akart, de mi ellenálltunk, Jake vezetésével.

- Jake, legyél szíves és jegyzetelj a füzetedbe! - rivallt rá Jake-re Miss Hampton.

- De tanárnő... honnan tetszik tudni, hogy a tollam nem valami lézeres fegyver?! Kém létemre... azt akarja tanárnő, hogy átégessem az egész füzetemet? De akkor nem tudok tanulni! - mondta a szőke barátom ártatlan fejjel, de a végére elnevette magát.

- Emma kérlek, legalább te csinálj valamit - kérlelt engem is Miss Hampton.

- Sajnálom - ráztam meg a fejem. - Egyet kell értenem a társammal...

- Aki a házastársad is - szólt közbe Jake.

- Pláne! - helyeseltem.

- Jól van - kacagott rajtunk a tanárnő. - Feladom, de akkor szórakoztassatok el minket!

- Hmm... - Jake felállt és a padját az enyém mellé húzta, majd rám kacsintott. - Oké, de akkor mindenki ígérje meg, hogy ez a sztori köztünk marad - sejtelmesen beszélt és csak mosolyogni bírtam. Hogy ennyire hibbant legyen...! - Az egyik titkos küldetésünket mesélem el. Szóval az úgy volt... - kezdett mesélni és olyan hihetően csinálta, hogy az osztály nagy része élvezettel és beleéléssel hallgatta. Persze voltak olyanok, akik szemforgatva és ásítva üldögéltek, valamint látványosan unatkoztak. Ez azonban csak Margaretre és csatlósaira volt jellemző. Én pedig elmélázva és vigyorogva figyeltem Jake-et oldalról és ha rám nézett, akkor bólogattam, helyeseltem és fokozva a történetet bele-beleszóltam a sztoriba. Hamarosan azonban kicsengettek és Jake haverjai jöttek oda hozzánk.

- Te kajak hülye vagy - fogtak kezet, majd egy fiús ölelés következett. Ezután Jake a derekamat átkarolta és úgy özönlöttük ki a teremből mi is, de az ajtóban megálltunk, ugyanis Shannek még beszélnie kellett a tanárnővel. Valami nagyon jó hírt kaphatott, mert teljesen felvillanyozódott, de hiába kérdeztük, nem tájékoztatott minket. Azt mondta, hogy még neki is fel kell fognia. Hát jó.

A tanítás a mai napon hamar lement és már mehettünk is hazafelé, hogy el tudjunk készülni az esti bulira, de én nem akartam. Inkább elrángattam Shant és Jakeyt a McDonalds-ba, hogy ott töltsünk el egy kis időt, illetve, hogy a városban sétálgassunk. A hideg levegő megtöltötte a tüdőnket, emellett fahéjas sütik és forralt bor illata terjengett. Mennyei volt. Jobban esett, mint az, hogy otthon legyek... egyelőre nem akartam se anyával, se Nickkel találkozni. Az esti kis buli előtt körülbelül egy órával hamarabb értünk vissza az iskolába és még segédkeztünk az előkészületekben, cserébe ingyen kaptunk kaját és innivalót. Majd este nyolc körül megkezdődött a diszkó. Nagyon sokan eljöttek, a zene hangosan dübörgött és rengeteget táncoltunk. Már a cipőmet is levettem, úgy fájt a lábam. Három-négy órán keresztül tuti a táncparketten voltunk, mert amikor ránéztem az órára, már éjfél volt. Mind a hárman elfáradtunk, így a suli aulájában ültünk le és pihentünk. Fújtatva huppantunk le és egy darabig csak levegő után kapkodtunk. A táskámban azonban valami rezegni kezdett, így gyorsan előkaptam a telefonom. A képernyőre Nick neve és száma volt kiírva, de nem vettem fel. Viszont iszonyúan elrontotta a kedvem.

- Mi a baj Emm? - simogatott meg Shannon, Jake pedig a mellkasára húzott, mert tudta, mi a helyzet.

- Uh, semmi - dünnyögtem. Nem akartam a saját bajaimmal terhelni.

- Mimi - becézett - kérlek. Látom rajtad már hetek óta, hogy valami van. Miért nem mondod el? - faggatott aggódóan.

- Hosszú... és fájdalmas sztori - suttogtam. - Majd ha sikerül feldolgoznom, akkor talán.

- De épp azért vagyunk, hogy segítsünk - lelkesített a barátnőm, de csak megráztam a fejem. Nem akarom elrontani a hangulatot. - Na jó, mindegy. Nem erőszak, majd ha szeretnéd kiönteni a lelkedet, itt vagyok - karolt át ő is. Hálás voltam és kicsit megkönnyebbültem... de a következő pillanat megint mindent elrontott. Shannon sóhajtott egyet és szóra nyitotta a száját. - Emma, Jake... tudjátok, hogy ma irodalom után bent kellett maradnom Miss Hamptonnal pár percre - beszélt, mi pedig bólogattunk. Aggódtam, a szívem hevesen kezdett verni. Ha ilyen nehezen akarja elmondani, akkor valami gáz van. - Kaptam egy lehetőséget, egy ajánlatot.

- Milyen ajánlatot? - vágtam rá rögtön, megrémülve.

- Fényképészeti ajánlat. Két és fél hónapra. Angliába - közölte lesütött szemmel. Ledöbbentem. Tudom, hogy örülnöm kellene, támogatni őt, de nem megy. Nem lesz velem ennyi ideig. Önzően hangzik, de ezt éreztem. Viszont mindenképp mondani akartam neki valami biztatót, tudatni akartam vele, hogy muszáj mennie, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ott ültem, magam elé dermedve, némán. A csendet Shan mobilja szakította félbe. Tisztán láttam, hogy Harry hívja őt. Shannon még gyorsan megsimogatott, majd az aula másik végébe sétált és felvette a telefont. Hallottam, amint boldogan újságolja a hírt Harrynek és örvendezik. Hirtelen Jake is megszólalt és összerezzentem.

- Már ha itt tartunk, akkor nekem is mondanom kell valamit.

- Ne, ne Jake. Ugye te nem ilyesmi kaliberű belejelentést akarsz tenni?! - fejtettem le magamról a karjait és könnyekben törtem ki. Idegesen álltam fel a helyemről.

- Hát... ez egy zenei ajánlat. A bandámnak, amit a haverokkal alapítottunk - hadarta el gyorsan, mintha félne a reakciómtól. 

- Mi lesz velem, ha te is itt hagysz?! - zokogtam és a hüppögéstől alig bírtam beszélni. - Nem tudok megbirkózni most az élettel egyedül! Szükségem van rád, rátok! - kiabáltam el magam és elszaladtam. Felrohantam a lépcsőn, egyenesen az egyik női mosdóba, annak is bezárkóztam az egyik fülkéjébe. A vécéülőke tetejét lehajtottam, arra telepedtem rá a térdemet a mellkasomhoz húzva. Egyedül voltam. Miután a sírásom alábbhagyott és kezdtem megnyugodni, azon gondolkodtam, hogy mit tehetnék. Ekkor azonban az én telefonom csörrent meg. A kijelzőn Louis neve virított. Megörültem. Végre, remélem ő valami jó hírrel szolgál. Mondjuk már a hangját hallani is mámorító. Az elmúlt másfél hónapban, miután eljöttem tőlük egyszer találkoztunk, de El akkor is ott volt... Benyomtam hát a zöld gombot.

- Szia Louis - megpróbáltam úgy köszönteni, hogy ne hallja a hangomon a szomorúságot.

- Szia drágám - szólt bele ő is. - Mi újság? - őszintén... erre most mit lehet mondani?

- Semmi... sulibuli van és hiányzol - a hangom remegett, de reméltem, hogy nem veszi észre. - Veled? - kérdeztem, de válasz nem jött. - Louis! Hahó!

- Itt vagyok - mondta erőteljesen.

- Kérdeztem valamit... - szipogtam bele a készülékbe. Már minden reményt elvesztettem azzal kapcsolatban, hogy valami jó is történik még velem ma. A legjobban az fájt, hogy tudom miért maradt csöndben.

- Hát... most minek mondjam, ha úgyis tudod?

- Nem igaz... ugye nem azt akarod mondani, hogy még mindig nem mondtál neki semmit?! - fakadtam ki hisztérikusan. - Türelmes vagyok, tudod. De kezd elszakadni a cérna. Mi a francnak kell eddig várni?!

- Nyugodj már le egy kicsit légy szíves... - csitított. - El lesz rendezve.

- De mikor? Louis, mikor? Mindig csak ígérgeted... már kezdem unni - osztottam ki.

- Bízol bennem? - háhá, a legjobb kérdés. Erre igennel válaszolnék, de nincs kedvem. Ez az egész beszélgetés nem vezet sehová. Nem tudom mi van vele... vagy tényleg én vagyok ennyire hisztis? - Jó, akkor ne mondj semmit. De miért vagy ennyire kiakadva ezen? Leérettségizel, aztán úgyis együtt leszünk. Addig meg minek ez a felhajtás? Nem akarok emiatt a címlapokra kerülni... meg stb. - fejtette ki.

- Ja, mert gondolod, hogyha majd egyszerűen átváltasz Eleanorról rám, akkor az kevesebb felháborodást vált majd ki... ésszerű, tényleg - egyre dühösebb voltam rá. Mintha nem is ő lenne. - Miért halogatod ennyire, ha elvileg nem is szereted? - tettem fel a központi kérdést.

- Hát... végül is ő volt velem, amikor te nem - vágott vissza. Ekkor hittem azt, hogy végem. Rosszabb volt, mintha leszúrtak volna. Állandóan vágyakozva vártam, hogy mikor tudunk beszélni, erre ezt mondja... felesleges volt tárcsáznia a számomat.

- Ezt most ugye nem komolyan mondtad?! Louis, részeg vagy? Jó, tudod mit?! Szia - és lecsaptam a telefont. A sminkem és a hangulatom tönkrement, emellett legszívesebben elástam volna magam. Felesleges vagyok. Louis is... mi a fene baja van? Jobbnak láttam volna eltűnni, felszívódni a világ végéről. Ennek hevében kirontottam a mosdóból és a suli kijárata felé indultam. Határozott lépteimet hol Shannon, hol Jake próbálta megakadályozni, de makacs módon ellenálltam. - Hazamegyek - közöltem velük hűvösen. És az elhatározásomnak híven leintettem egy taxit, azzal mentem haza. A ház látványa görcsbe szorította a gyomrom, de már nem érdekel. Lesz, ami lesz. Nekem már úgyis mindegy. Míg a lépcsőkön baktattam felfelé, folyton-folyvást a mobilomat nézegettem. Louis vissza sem hívott... szép. A szívem összetört. Nem tudtam hogy maradjak erős. Anyáéknak nem akartam mutatni, hogy bajom van, ezért a lefojt szemfestéket letöröltem, majd benyitottam az ajtón. Mindketten otthon voltak. Látszólag kibékültek, jóban voltak és hozzám is normálisan szóltak... már amennyit beszélgettünk. Ők is szórakozni készültek egy közeli pubba. Gondoltam menjenek... legalább nem csinálják a fesztivált. Addig is én voltam a lakásban egyedül és próbáltam pihenni, de nem ment. Túl sok minden kavargott a fejemben. Nagy meglepetésemre azonban hamarosan anya jött haza. Pedig még csak nemrég indultak el... és Nick? Anya zaklatott volt. Tudtam, hogy itt nagyon nincs valami rendben. Éreztem, hogy valami nagyon rossz fog történni. Először jön Shan és Jake bejelentése... majd Louis. Most anya jön haza egyedül, Nick pedig állandóan hívogatja és üvölt vele, emellett mindenféle kurvának elhordja. Ez nem jelent jót, egyáltalán nem. És ezek mind csak az előzményei voltak a dolgoknak. Ezek után szabadult csak el az igazi pokol.

45.rész - Our First Little Argument

Sziasztok Drágáim,

Először is hatalmas bocsánatkéréssel tartozom nektek, amiért múlt héten nem hoztam részt. Ne haragudjatok. Tudom nincs kifogás, csak tudjátok jön a félév és ekkor minden tanár ráébred, hogy húha, talán bele kellene húzni... na mindegy. Kitartás. :)

Másodszor. Köszönöm a kommenteket az előző részhez, higgyétek el, rengeteg szeretetet tudok belőlük meríteni és annyira jól esik, amikor türelmetlenül írtok, hogy mikor hozom a következő részt. Annyira boldoggá tudtok tenni! Emellett azt is felfedeztem, hogy most már 9 követőm van Bloglovin'-on és 15(!) feliratkozóm van. Ez csodálatos!! És még a látogatókat számláló kis bigyó száma is 19.700+ -ra emelkedett! Elképesztő! 9 pipát és 7 kommentet kaptam, köszönöm. Nagyon szeretlek titeket!♥

A rész: nem a legjobb, de igyekeztem. Cselekményesnek annyira nem mondanám, de gondolatiság az sok van benne. Remélem ettől eltekintve nektek tetszeni fog és élvezni fogjátok!

Jó olvasást!

~Timi xx

James Arthur ~ Impossible

A tárgyalás véget ért. Hosszú három óráig tartott és örültem, hogy végre leesett ez a teher a vállamról. A kis csapatunkból minden egyes tag egy emberként fellélegezve lépett ki a teremből. Bennem viszont vegyes érzések kavarogtak. A bíróság előtt végigszemléltem az életemet. Tudtam, hogy a javamra fognak dönteni, de akkor is... az járt a fejemben, hogy mi lesz azután, hogyha Jessicát kiengedik a börtönből, ugyanis odakerül mostantól. Emellett azonban sok minden másért is aggódtam, a családomért és az azon belül lévő viszonyokért, ami lássuk be, Nick részéről mostanában elég furcsa. Aggódtam Jake-ért és a mi gyerekkori barátságunkért és az összekuszált kapcsolati szálainkért. Aggódtam Shannonért... mi lesz, hogyha a sok velem kapcsolatos gond miatt besokall és itt hagy? Igen, tudom, hogy nem vall rá és nem hagyna cserben, de ez is eszembe jutott. Aggódtam a bandáért. Mi van, ha egy koloncnak tartanak, akivel csak a baj van?! Végül is, most miattam vagyunk itt. Féltettem Louist, de egyben féltem is tőle. Miért? Azért féltettem, mert nem szeretnék egy újabb feladat, vagy gond lenni a saját problémái tengerében, viszont szeretem és vele akarok lenni. Miért féltem tőle? Igazából nem is tőle tartottam, hanem a világtól, amely körülvesz és megítél minket. És ha a kapcsolatunkat nem fogadnák el? Vagy ha valami újra megakadályozza, hogy beteljesüljön a köztünk lévő kötelék?! Hisz... itt van Eleanor, aki alapjában véve rendes lány és érthető a támadása, mivel csak a szerelmét védi. Nyilvánvaló, hogy fordított helyzetben mindannyian így viselkednénk. Lehet, hogy én rontottam el. Lehet, hogy nem kellett volna belemásznom megint a banda életébe és felforgatni mindent. 

- Fú, örülök, hogy minden flottul ment. Igaz, Emm? - ölelgetett Shannon szorosan.

- Ööm, ja... - ráztam meg a fejem, ugyanis kizökkentett a gondolatmenetemből, ami talán nem is baj. Visszahúzott a valóságba. Nos, igen. Jessicát egy évre ítélték el, azután pedig távol tartási végzést rendeltek el. Ezt az eljárást Harry is kérvényezte ellene, rögtön a megbeszélés pillanatában. Harry nem akarta őt újra látni és hagyni, hogy esetlegesen ismétlődjön a múlt. Ezzel én is pontosan ugyanígy voltam. A hátunkra sem kívántunk még egy ilyen esetet púpként. Az élet így is elég bonyolult és trükkös tud lenni, elég azzal megbirkóznunk nap, mint nap. A tárgyalóterem előtti hatalmas folyosón vártuk, amíg mindenki kivonul. Bentről Jessica ordibálása és szitkozódása szűrődött ki és még mielőtt őt kivezették volna, társaságunkból utolsóként Louis lépett ki az ajtón. Mint minden egyes személyt, őt is meghallgatták tanúként. Őt hagyták utoljára és elég érdekes dolog történt. Miközben elmesélte, amit tudott, a teremben ülő minden egyes személy számára világossá vált, hogy igenis emlékszik rám. Mondjuk arról az esetről, hogy elfelejtett engem, csak a hozzánk tartozók tudtak valamit. Éppen ezért csupán az ő körükben kavart nagy port ez az egész, amikor Louis ennyire nyilvánvalóan adta tudtukra, hogy minden a régi kerékvágásban működik... vagyis majdnem minden és csak majdnem ugyanúgy. A banda és drága barátnőm meglepetten ültek a helyükön, miközben őt hallgatták... és nemcsak a tárgyalás alatt lévő ügy gyakorolt rájuk ilyesféle hatást. Még szerencse, hogy Eleanor nem akart bejönni... vagyis nem. Talán jobb lett volna és nem kellene még azon is gondolkodnunk, hogy miként kellene tudatni vele, hogy mi a helyzet. Egy nagy sóhaj kíséretében nyugtáztam magamban a dolgokat. Csak szép lassan. Reméljük mindenre lesz idő és minden happy lesz.

A srácok aggódóan pillantottak rám, amikor a szemünk előtt vezették el Jessicát, Shannon pedig oldalról támogatott. A szőke ellenségem éles hangon sikítozott és kapálózott, miközben minket átkozott. Az " áldásait " még akkor is hallottuk, amikor már kikerült a látóhatárunkból, a fiúk pedig végül jót mosolyogtak rajta.

- Minden oké? - hajolt hozzám Louis, amikor épp senki sem figyelt és miután bólintottam, egy gyors puszit adott a halántékomra oldalról. Ezután sietősen körülnézett, majd a torkát megköszörülve kezdett beszélni. - Khm... srácok - szólalt fel, hogy magára vonja a figyelmet. - Gondolom már sejtitek, hogy mi folyik itt, de jobbnak látom azért elmondani. 

- Már épp kérdezni akartuk, hogy mi van... Akkor most ti, együtt... vagy Eleanor?! Vagy...? - hadart Niall, miközben hitetlenkedve, mégis mosolyogva kapkodta a fejét jobbra-balra.

- Sajnálom - sóhajtott Louis. - Sajnálom, hogy ennyi galiba van körülöttem. Bocsánat, amiért hazudtam nektek és elutasítottam a törődéseteket, amikor segíteni akartatok. Szükségem volt rá, hogy átgondoljam a dolgokat és hogy egy kicsit egyedül legyek. Viszont nagyon köszönök nektek mindent. Ti vagytok a világ legjobb barátai - nevetett egy aprót, majd Liamet és Niallt egyszerre ölelte meg, majd Zaynhez és Harryhez is odament ugyanezzel a szándékkal.

- Nincs mit köszönnöd, haver - veregette meg Liam Louis vállát, majd ugyanezt csinálta Zayn és Niall is. Louis arcán egy boldog mosoly jelent meg. Bizonyára ezzel egy kő esett le a szívéről.

- Harry, neked pedig külön hálás vagyok - folytatta Louis, majd mellém lépett. Ezt a többiek is, de főleg Harry egy halk kuncogással nyugtázta és göndörünk még erősebben szorította meg Shannon kezét, aki teljesen átszellemülve bújt oda hozzá. Nagyon aranyosak voltak. Eközben Louis egy vigyorral vizslatta az arcomat, én pedig egyenesen gyönyörű kék szemeibe néztem. Az egész testem extázisban volt miatta, így az én szám is fülig ért. Hosszú pillanatok teltek el, miután Louis a szavakat keresgélve végül megszólalt. - Remélem tudod, hogy KI miatt mondom ezt - kapta a fejét Harry felé és megmozgatta a szemöldökét, majd újra felém fordult és rám kacsintott. A többiek csendben maradtak: Shannon és Harry egymást ölelve álltak, Niall maga előtt összefonta a karjait és próbált szigorúan nézni ránk, de nem ment neki. Arckifejezéséről az öröm sugárzott. Liam és Zayn pedig egymásra támaszkodva, szeretetteljesen figyeltek minket. A pillanat teljesen harmonikusan hatott egészen addig, amíg Louis meg nem kísérelte azt, hogy kimutassa az irántam érzett szerelmét a srácok előtt úgy, hogy átkarol. Ugyanis mintha megérezné az ilyeneket, pont akkor jelent meg Eleanor. Lou az elkezdett mozdulatot abbahagyta és még mielőtt a lány felé fordult volna, egy mély lélegzetet vett. Elszomorodtam. Érezni akartam az érintését, szerettem volna, ha mindenki tudomására jut, hogy mi ketten mindent megbeszéltünk és újra a lehető legközelebb állunk egymáshoz. És ebbe a mindenkibe remélem, hogy El is bele fog tartozni... előbb, vagy utóbb. De az is lehet, hogy önző vagyok. Sőt... én magamnak akarom Louist. Hivatalosan is Mr. Tomlinson barátnője, másik fele szeretnék lenni, aki ha a barátja hazaér egy koncertről, vagy turnéról, akkor epekedve várja. Ez kell. Túl nagy kérés? Talán nem, de egyelőre nem megoldható. Ki tudja mit hoz a jövő?! Meg amúgy is... van egy pár akadály.

Louis a közeledő lány felé fordult, akit szorosan megölelt és mintha mi sem történt volna kézen fogta, így kezdtek lefelé sétálni a lépcsőn. A jeges rémület lehelete súrolta bőröm felületét és levegőért kapkodva bámultam őket. Megijedtem. Ismét. És ha beigazolódik, amit gondolok? 

- Nyugi, hagyj neki egy kis időt - karolt belém Shannon. Igaza van. Úgy adott tanácsot, mintha hallaná, hogy milyen gondolatok cikáznak a fejemben. Belém lát. Tudom, hogy túl gyorsan akarok mindent, de ha szerelmes vagy, akkor az ilyen idő feleslegesen elfecséreltnek tűnik... de jó, megpróbálok türelmes lenni.

A hazafelé vezető út göröngyös volt, és ez a szó nem az útviszonyokat jellemzi. Sokkal inkább az érzéseket és a történteket. Mikor kiléptünk az épületből egy nagyobb tömeg fogadott minket, tele újságírókkal, paparazzikkal és más egyéb emberekkel. Csak a fiúk testőrei segítségével tudtunk kijutni a minket teljesen körülvevő, utunkat elzáró embercsoportból. A testőrök hol kedvesen kérték a tömeget arra, hogy álljanak arrébb, hol pedig durvább módszerekhez folyamodtak. Miközben keresztül haladtunk rajtuk, mindenféle kérdéseket tettek fel a fiúknak, fényképezték Shannont és megkértek engem, hogy értékeljem a saját tárgyalásomat, illetve az ügyet. Egyáltalán honnan tudnak ők minderről?! Sejtem, hogy pár nap múlva mindannyian az újságok címlapjain fogunk kikötni. Nagyszerű. Mindegy. Le kell zárnom. Két autóval mentünk vissza a szállásra, ami ugyebár még mindig Louis háza volt. Louisval és Eleanorral ment Liam és Zayn, Harryvel és Shanonnal pedig Niall és én. A társaság újdonsült kis párocskája, Harry és Shannon szóviccekkel és egyéb számukra szórakoztató dolgokkal próbáltak minket feldobni, de jóformán csak egymásra voltak hatással. Csodáltam, hogy ennyire jól elvannak és ilyen vidám természetűek. Örültem neki. Én pedig hátul ültem, pontosan Niall mellett és inkább sírni lett volna kedvem. A szemembe könnyek gyűltek, gondolom az összes feszültség miatt, ami bennem volt és inkább lecsuktam pilláimat. Nem akartam hagyni, hogy bárki is észrevegye, hogy mi játszódik le bennem épp most. De ez nem jött össze.

- Jól vagy? - fészkelődött Niall, hogy közelebb férkőzhessen hozzám és a fülembe suttogott. Elől ülő barátaink hangosan kacarásztak, szóval nem hallottak semmit. Szerencsére. Gyorsan bólintottam kettőt-hármat, de egy-egy könnycsepp elszabadult mindkét szememből. Niall az államat megfogva maga felé fordított és letörölte őket. - Ne aggódj, valami csak lesz - mosolygott rám bátorítóan és a fejemet a vállára húzta, hogy ott pihenjek meg. 

- Köszönöm Niall - mondtam halkan és az arcára adtam egy puszit, majd visszahelyezkedtem az előbbi pozícióba, ő pedig az enyémre döntötte az ő fejét. Így pihentem a vállán, becsukott szemekkel. Lenyugtatott, és azt hiszem kicsit el is aludtam.

- Itt meg hátul mi folyik? - csendült fel Shannon boldog hangja.

- Csönd már! Alszik! - csitította őt Niall és megsimogatta az arcom. Igazából nem aludtam olyan mélyen, inkább félálomban voltam, de jól esett most csak így maradni.

- De hát megérkeztünk! - szólt közbe Harry. - Fel kéne kelteni... Emma! Emma! - szólongatott, illetve hozzám érve rázogatni kezdett. Egy kis csattanást hallottam, majd Harry felkiáltott. - Aúú! 

- Ezt azért kaptad, mert fel akartad ébreszteni. Majd beviszem, hagy pihenjen - magyarázott Niall és a karjával, amivel eddig is átkarolt, erősebben fogott, másik kezét pedig a térdhajlatomhoz tette és az ölébe húzott. Így akart velem kiszállni, de akkor kinyitottam a szemem.

- Ne Niall! Ez nem szükséges. Fent vagyok - dünnyögtem álmos hangon és megpróbáltam óvatosan kiszállni az öléből, de egy bizonytalan lépés miatt a hóba estem. A szőkeség a fejét csóválva csapta be a kocsiajtót, majd mikor rám nézett, hatalmasakat nevetett. Én durcásan dobáltam a havat magam mellett, majd hirtelen a karjai fonódtak körém újra és cipelni kezdett befelé. Úgy tettem, mintha azonnal visszazuhantam volna az álmok világába és azt hiszem ezt Niall is tudta. Épp ezért, mikor beléptünk a házba, legközelebb már csak a szobámban tett le. A nappaliban csak a Shannon és Harry páros hangját hallottunk, de tudtam, hogy Louis és Eleanor is ott vannak, mivel meggyőződésem volt, hogy az ő pillantásuk szúrja át majdnem a hátamat. Ez van. - Köszönöm - hálálkodtam Niallnek újra, aki apró kacajokat engedett ki, majd az ágyba parancsolt. Befeküdt mellém és bekapcsolta a tévét.

- Hm, valami hiányzik. Megvan! Várj itt - utasított és sietve elhagyta a helyiséget, de meglepő gyorsasággal hamar vissza is ért rengeteg keksszel, popcornnal, üdítővel és más kajákkal a kezében. - Tessék - tárta szét a karjait, miután mindent ledobott az ágy takarójára, majd elkezdett válogatni és nekem is dobott egy-két csomag ennivalót. Így kezdtünk el együtt tévézni, de a sok tettetés hatására tényleg kimerültem. Ennek következménye lett az, hogy Niall mellett aludtam el. Igazából örültem, hogy velem van. Olyan nekem, mint egy báty... vagy sokkal inkább hasonlít Jakere. Mármint minimálisan külsőre is, de kapcsolati összefüggésekre gondoltam. Mindig érzi, hogy mikor van szükségem rá.

*Pár óra múlva*

Nem szokásom napközben szunyókálni, de ma ez is megtörtént. Bizonyára rengeteget aludhattam, mivel amikor felébredtem, az ablakon már csak az utcai lámpák fénye szűrődött be... na meg a sötétség. Megnyújtóztam, majd az oldalamra fordultam, hogy szemügyre vegyem korábbi szobatársamat. Azonban mikor megtettem, mással találtam szembe magam. Louis hevert ott mellettem és gyengéden mosolygott, szemei viszont szigorúságot tükröztek. 

- Szia - köszöntem neki halkan és megdörzsöltem a szemeimet.

- Szia - mondta kedvetlenül.

- Valami baj van? - érintettem meg a karját, viszont ennek következtében semmi nem történt. Mármint se nem húzta el a kezét, se nem mosolygott rám, semmi... félek. 

- Nem különösebben... - válaszolta kimérten. - Megint összevesztem Ellel. Beszéltük a többiekkel, hogy hogy menjünk el bevásárolni, ki kivel és szóba kerültél. Erre ő begolyózott, elviharzott és ki tudja hová ment - vonta meg a vállát, de utána folytatta a mondandóját. - De ennél lényegesebb, hogy mit keresett itt veled a szobában Niall?! Miért aludt itt melletted? Mi a fenéért hurcol téged az ölében? - zúdította rám kérdéseit és egyre hangosabban beszélt. Kék szemeim tágra nyíltak.

- Louis! Miért vagy féltékeny a barátodra? Nem volt semmi köztünk és nem is lesz. Niall csak... csak nekem segít - magyaráztam és egyből felültem. A hangom már visszatért eredeti mivoltába.

- Aha, jó... azzal, hogy így meg úgy ölelget meg stb.? - csattant fel és a takarót ledobta a földre. 

- Mi a fenéről beszélsz? Mi van veled? - kiabáltam. - Ilyeneket én is kérdezhetnék tőled amúgy! Amikor úgy fogod kézen Elt, mintha ott se lennék... nekem is nagyon jól esik. Eszméletlen vagy, komolyan... - húztam fel a vállam és a tenyerembe temettem az arcom. - A bandatársadra vagy féltékeny! Ráadásul alaptalanul! Olyan, mintha a bátyám lenne... - rugóztam egyet az ágyon.

- Az én esetemben ez teljesen más téma - pattant fel és az egyik szekrény oldalába ütött egyet. Jobbnak láttam, ha inkább nem szólok semmit. Mi ütött belé? Csak leültem az ágy szélére, talpammal a földön támaszkodva és a lábaimon könyökölve tartottam az államat. Hirtelen egy kar fonódott körém. - Bocsánat, csak... - beszélt Louis. - Nem szeretem, ha más hozzád ér, vagy valami. Irigy leszek, mert az a valaki én is lehetnék. Ne haragudj - miután elengedett, letérdelt elém és úgy nézett egyenesen rám. - Tudod, hogy szeretlek.

- Tudom... én is nagyon szeretlek. És te se haragudj - álltunk fel szinkronban és szorosan megöleltem. 

- Remélem hamarosan eljön a mi időnk - motyogta, és fejét a nyakamba temette.

- Én is - értettem vele egyet, de hangom remegett. Ennek az oka Louis volt, ugyanis ahogy fejét a nyakamhoz tette, az ott lévő bőrt azonnal puszilni és szívni kezdte. Egy jól eső érzés töltött el és minden szót elfelejtettem, amit mondani akartam még. - De ne, ne, - toltam el magamtól lassan - a többiek bármikor bejöhetnek.

- Senki sincs itt, elmentek bevásárolni, miután ez az egész téma kudarcba fulladt köztem és El között - vigyorgott és felkapott, majd ledöntött az ágyra és rám nehezedett. Ő simogatott, az én libabőrjeim pedig előjöttek. Szenvedélyesen csókolóztunk, ő minél inkább, egyre erősebben szorított magához, én pedig azt kívántam, hogy sose legyen ennek vége. Ujjaimmal hajába túrtam, lábaimmal pedig a csípőjét kulcsoltam át. Azonban mi sem bírjuk örökké, egy idő után levegő hiányában el kellett válnunk. Mellém feküdt és mindketten az oldalunkra fordultunk, egymással szembe. - Ígérem neked, hogy el fogom neki mondani a dolgokat. Csak hagy csillapodjon le. Holnap úgyis vissza kell menned New Yorkba, a családoddal kell lenned, utána meg jön még a suli... jobban frusztrálja, hogy itt vagy. Lesz egy jó pár hónapom... - az utolsó mondata hatására szemöldök felvonva bámultam rá.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy hónapokig akarod halasztgatni azt, hogy elmond neki?

- Látnod kellene az arcodat! - nevetett fel. - Csak hülyéskedtem. Dehogy halasztanám addig. Jaj, te! - kuncogott, kezét pedig a derekamról lentebb csúsztatta, így hol a combomat, hol a fenekemet paskolgatta. - Na, de komolyan. Ígérem, hogy feltárok előtte mindent, csak hagy teljen el egy kis idő. Nem ronthatok rá és mivel a barátnőm... öhm, megérdemli, hogy személyesen és őszintén osszam meg ezt vele - húzta el a száját.

- Helyes.

- De utána már senki nem állhat közénk - egy tincset tűrt el a fülem mögé, majd folytatta. - Most viszont jó lenne kiélvezni ezt a kis időt, ugyanis holnap nem hiszem, hogy engedi majd, hogy elköszönjek. Vannak ilyen szándékos trükkjei, hogy megakadályozzon ilyesféle dolgokat, szóval ha nem bánod, most... - magyarázott, majd hirtelen ajkai megtámadták az enyéimet és újabb csókcsatába kezdtünk, egészen mindaddig, míg meg nem csikizett, mert onnantól átment az egész viháncolásba. Nevettünk, piszkáltuk egymást, a végén pedig magához húzott és a telefonját elővéve csinált képeket kettőnkről. 

- Nagyon jók lettek. Bár nekem az összes tetszik, amelyiken mi ketten vagyunk - a lábait széttette, úgy ültem közöttük én és felnézve rá adtam neki egy puszit. - De nem lesz gond, ha meglátja? - elég egyes szám harmadik személyben beszélnem, tudja, kire gondolok.  

- Majd lekódolom a mappát - vonta meg a vállát, úgy tűnik, mintha nem igazán foglalkoztatná. Ehelyett hátulról megölelt és egy újabb csókban forrtunk össze, ami egy darabig az utolsónak bizonyult, ugyanis a többiek hazajöttek... élükön Eleanorral. 

- Emlegetett szamár - forgattam a szemem, majd kinyitottam az ajtót Louisnak, hogy ki tudjon szökni. Nem akartam újabb botrányt a házban, ha meglátná a csajszi, hogy drágalátos lovagja velem volt...

Az este további része nyugisan telt. Az általános feszültségek megvoltak, - ami jóformán csak köztem és El között volt - de ettől eltekintettünk és jól elvoltunk. Shannonnal már bepakoltunk és készek voltunk arra, hogy holnap hazautazzunk. Hamar el is jött a másnap dél, amikor már indulnunk kellett. Elköszöntünk a fiúktól, de az ötből csak négytől. Igaza volt Louisnak... Eleanor most is elrángatta valahová. Nem baj, talán így van jól. Shannon miatt majdnem lekéstük a gépet, ugyanis érzékeny és elég hosszú... mondom hosszú és annál is hosszabb búcsút vettek egymástól Harryvel. Jó, talán azért hangsúlyozom ezt ki és mutatom kicsit idegesítőnek, mert én nem tehetem ezt meg. Jó, na. Bocsánat, de annyira aranyosak voltak. Harry Shannon derekát ölelte, barátnőm pedig a göndör nyakát, ami kicsit furcsa látvány volt, mert barátosném hozzám hasonlóan alacsony, Harry pedig... mint egy létra. Ráadásul Shan még sírt is, amit megértek... most egy darabig megint nem találkozhatnak, de Harry próbálta nyugtatni őt, hogy amikor lehetséges, akkor meglátogatja. És végül de nem utolsó sorban megígérték egymásnak, hogy legközelebb már egymás szüleinek is bemutatják egymást. Hát nem édes? Tündériek, igazi álompár. Egy kicsit irigy is voltam. Nem az ő boldogságukra, hanem hogy igyekeznek minden gondot elkerülni, tehát nem idegeskednek feleslegesen, vagy ésszerűen próbálják megoldani. Nekem is ez kell.

Otthon anyáék vártak, persze újságírókkal a reptéren és a ház előtt is megfűszerezve. Ezek soha nem állnak le? Jake is felhőtlenül boldog volt, amikor meglátott és végre átadhatta az ajándékát, ami miatt már napok óta türelmetlenül hívogatott. Egy új telefont kaptam tőle, ami ugyanolyan volt, mint az övé. Csak az enyém fehér, az övé fekete. Illetve ehhez csatolt egy kézzel írott levelet, melyben újra kifejtette, hogy mit érez irántam. Pedig már azt hittem elfogadta a dolgok állását... Anyáékat is megajándékoztam a Londonban vett tárgyakkal, ők pedig ruhákat és egyéb hasznos kiegészítőket adtak nekem. Nick azonban hozzám se szólt, vagy ha mégis, csak rossz szava volt hozzám. De mivel nem akartam veszekedést, nem feleseltem és nem válaszoltam vissza kicsit csúnyábban sem.

*Másfél hónappal később*

A hetek teltek, újra visszakerültünk az iskolapadba, kezdetét vette az új év és az új félév. Február elején járunk és most semmi sem alakul a legjobban körülöttem. Mivel a téli szünetben egy csepp időm sem volt tanulni, a félévem első jegyei nem igazán fényesek a suliban. Ráadásul a családi helyzetem is romlik... úgy érzem. Nick és anya az év eleje óta veszekednek. Eddig megpróbáltam elzárkózni előlük és hagyni, hogy együtt oldják meg, de már nem megy. Most már odáig fajult az egész, hogy pofozkodnak és ütik egymást. Félek. Ilyenkor már remegek, a szívem és a vérem lüktet, illetve zokogok... de keservesen. Jake szegény pedig azt sem tudja mit tegyen. Próbál nyugtatni, de azért ő is megrémül ettől a szituációtól. Mivel nem az ő szülei csinálják ezt, nem avatkozhat bele, de látszik rajta, hogy mindenképp segíteni akar. A gond csak az, hogy még én se tudom mit tegyek ez ellen. Már anyával és Nickkel is milliószor átbeszéltem ezt az eldurvulós vita témát és külön-külön hasznos is volt, észérvekkel győzködtem őket és egyedül igazat is adtak nekem. De ha szembe kerültek egymással... mindent elfelejtettek. Olyankor nem érdekelte őket, hogy hallom, hogy mit csinálnak, nem érdekelte őket az sem, hogy ez érzelmileg hogy hat ki rám, ahogy az sem, hogy néha már a hajam is égnek állt tőlük és sikítok. Semmi. Az iskolában nap, mint nap Jake vállán sírtam miattuk. Általában mindig mosolygok és sosem mutatom ki, ha valami gondom van, szeretem, ha az emberek az én mosolyomból merítenek erőt egy-egy naphoz. Legalábbis sokszor megkaptam ezeket a kedves szavakat. De most... most nem tudtam ezt teljesíteni. Levert, kikészült és szomorú voltam. Ekkor éreztem mindent totál reménytelennek. És ennek a tetejébe még jött mindaz, hogy még Louis sem tett semmit az Eleanor-ügyben. Miért van az, hogyha egy darabig úgy érzem, hogy boldog vagyok, azután egy hosszú ideig tartó rossz szerencse szakad a nyakamba?!