Bloglovin' - Kövessetek!

Sziasztok:)
Most már Jordi biztatására én is csináltam Bloglovin'-t és örülnék, ha követnétek. Tudjátok ez amiatt van, mivel megszűnik a Google Reader és hogy a többiek is nyomon tudják követni az új részeket, vagy az újításokat, közleményeket stb.
Itt a link: http://www.bloglovin.com/blog/9348847 

Nagyon örülök minden olvasómnak és látogatómnak, és arra kérlek titeket, hogyha itt vagytok, akkor olvassatok, pipáljatok és írjatok komit. Nektek csak pár perc, de nekem hihetetlen öröm bármilyen vélemény.
Nyomkodjátok a follow gombokat!
Köszönöm♥ : ~T xx

23.rész - That's The Way We Like

Egy teljes hetet töltöttem Louis-val. Már nem voltam megfázva, mindent elkövetett, hogy jobban legyek. Nemcsak a betegségemet értve ezalatt, hanem a lelki problémámat is. Hálás vagyok neki. A családomon és mondhatni Lilly-n kívül mástól ennyi törődést nem igazán kaptam még. Hogy fér bele ennyi jóindulat? Olyan sokat tesz most például értem, de más emberekért, sőt a világért. Merem mondani, hogy még soha nem ismertem hozzáfogható személyt. Másoknak a jótetteikkel mindig van valami hátsószándékuk, mindig kérnek valamit cserébe, de ő nem. Ő tényleg azért cselekedett, mert fel akart vidítani.

Nos a nyolcadik nap is átlagosnak indult. Már meg se rezzentem, amikor a vezetékes telefon éles hangja ébresztett. Gondolom már kezditek unni ezt az állandó telefoncsörgést. Nos, már én is. Próbáltam sietni, de még olyan kómás voltam (igaz, hogy dél volt), hogy nem láttam és nem hallottam. Körülbelül, mint egy zombi. Ekkora a hang már elhallgatott. Lassítottam a tempón és még majdnem a saját lábamban is felestem. Már azt is csodálom, hogy épségben leértem a lépcsőn. Odabandukoltam a készülékhez, de váratlanul valaminek nekiütköztem. Vajon mi, vagy éppen ki volt az? Hát Louis. A telefon kagylóját tartotta épp a fülénél, s amikor nekiütköztem, akkor felém fordult és egy hatalmas vigyort villantott. Kicsit meg is inogtam, amikor beleütköztem. Nagyokat kellett pislognom, hogy végre lássak is valamit, ne csak nézzek. Elszégyelltem magam, amikor Louis ott állt előttem tökéletesen. A hibátlan szemeivel, hajával, öltözetével... ő a személyében tökéletes. Én meg... kócos haj, karikás szemek, álmos arckifejezés. Nem akartam, hogy így lásson, ezért a fentről magammal hozott és magam köré tekert takarót a fejemre húztam.

- Persze. Szó-szó-szólok neki - beszélt szaggatottan a nevetéstől. - Rendben. Nem, én Louis vagyok - fejezte be a beszédet. Hallhatólag nagyon jól mulatott, mivel hangosan kuncogott. Gondolom rajtam. - Húha. Hol lehet Emm? Csak nem a takaró alatt bujkál? - úgy játszott velem, mint valami kisgyerekkel.

- Vicces vagy - dünnyögtem.

- Jéé, a pléd beszél?! - folytatta a játékot. - Vajon csikis is? - kezdett el csiklandozni. Kezdetben még tudtam ellenállni, mivel a paplan azért vastag, de aztán feladtam és viháncolásban törtem ki. Megpróbáltam elmenekülni, de a szövet alsó csücskére, ami a földig leért, ráléptem és elcsúsztam. Hurrá. Már nemcsak rondának, hanem iszonyat bambának is néz. Ki sem mertem kukucskálni az engem elfedő takaró alól, inkább még jobban bebugyoláltam magam. Tiszta cikis vagyok. Ráadásul még el is pirultam. Hogy lehetek ilyen kis ügyefogyott, amikor ő mindent olyan kifogástalanul csinál?! Pár hangosabb kacajt engedett ki, majd éreztem, ahogy felemel a földről. Egy darabig cipelt, aztán finoman letett. A szobámban kötöttünk ki. Kiszedett a takaróból, de én még ekkor is eltakartam előle az arcomat kezeim segítségével. Erre még jobban aktivizálta magát. Egyik lábát áttette a csípőmön, így térdei a derekam egy-egy oldalán foglaltak helyet. Tenyerével a kezeimért nyúlt, majd mindkettőt lefogta és leszorította az ágyhoz. - Kötekszel, kötekszel? - hajolt közel hozzám.

- Na mi van Tomlinson, félsz, hogy nyerek? - húztam az agyát tovább.

- Még hogy én? Na akkor ezt kapd ki Smith! - és közelsége már csak tovább fokozódott. Az orraink hamarosan összeértek, majd az ajkait az enyéimhez tapasztotta. Kicsit még bűnösnek éreztem azért magam, hiszen csak nemrég szakítottunk Harry-vel, erre én meg ilyen hamar már a volt legjobb barátjával viháncolok. Végül is, nem én döntöttem a kapcsolatunk végleges voltáról. Az pedig, hogy bosszút állt rajtam csak azért, mert úgy látta, hogy túl jóban vagyok Louis-val, még mindig felháborított. Tehát ezután úgy gondoltam, hogyha akarna se szólhatna bele ebbe. És még volt egy valami, amivel nyugtatni, vagy éppen biztatni tudtam magam. Ez az alábbi idézet: "Sose bánj meg semmit, ami valaha boldoggá tett". Louis csókja pedig nagyon is azzá tett. Igaz, hogy a fentebb említett érvekkel próbáltam tisztázni magam, de akkor is lelkifurdalásom volt. Lehet, hogy túl konzervatív, vagy " hagyományos " vagyok, de talán még gyászolnom kellene, nem?! Mindegy most már. Teszünk, amit teszünk. Louis most is olyan felszabadítóan hatott rám. Ő mindig olyan spontán dolgokat csinál és ez tetszik. Nem tervezi el, csak elhatározza és kész, ennyi, meg is csinálja. Azt hiszem, hogy ez a tulajdonsága segített hozzá ahhoz, hogy most olyan a kapcsolatunk, amilyen. Louis még mindig fölöttem térdelt és még mindig lefogta a karjaimat. Hogy is mondjam?! Szóval... ez a helyzet kissé félreérthető, de mégis forró volt. Jól van. Szóljatok, hogy fejezzem be, mielőtt még túl messzire mennék! A csók időtartama nem volt ilyen hosszú, mint ahogy most én kifejtettem. De nem elképesztő, hogy mennyi minden játszódik le bennem miatta? Lehet, hogy csak mi, lányok képzelünk bele ezekbe a momentumokba olyan sok mindent, de az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen. Most, hogy ez mind letisztázódott bennem, belemosolyogtam a csókunkba. Louis ezt észrevette, elengedett, normálisan felült és ő is elmosolyodott.

- Feladod, Tomlinson?! - hangsúlyoztam vezetéknevét. Nem válaszolt, csak megfogott mindkét csuklómnál és felhúzott, hogy én is ülőhelyzetben legyek. Törökülésben foglaltam helyet és vidáman néztünk egymás szemeibe, amikor megszólalt.

- Még mit nem! - majd újra letámadott. Hátradöntött és éreztem, ahogy egyre jobban rám nehezedik. Kedvemre volt minden cselekedete, ahogy az is, amint a nyelveink játszadoztak egymással. Kezeimmel először a karját tapintottam meg, majd feljebb csúszva erős vállait találtam meg, aztán végigsimítottam a haján és végül pedig karjaimat átfonva a nyakán állapodtam meg. Nem bántam, hogy ez történik, ahogy azt sem, hogy ennyire közel engedtem magamhoz. Az illata mámorító volt, teljesen megbabonázott. Hihetetlen, reggel még azt mondtam magamról, hogy ronda vagyok, ő pedig hiába kacagott ki, most itt van velem és... a csókjának az íze mennyei. Istenem, a mennyországban vagyok?! De most nem akartam gondolkodni, csak élvezni a pillanatot, melynek teljesen átadtam magam. Hogy lehet, hogy teljesen átadtam magam ennek a Lou-hoz fűződő élménynek? Jó kérdés, a válasz egyszerű. Talán egy nyomasztó dologtól is megszabadultam, amikor Harry elment. Nem kell idegeskedni, hogy miért, hol, mikor és mit csinálok, ami neki nem tetszik, vagy éppen ő mit tesz és mikor fogunk veszekedni. Azt hiszem tényleg megkönnyebbültem, csak nem mertem kimondani. Olyan ellenségesen és önzően hangzik, nem? Pedig nem akarok semmi rosszat mondani róla. Tényleg. A legjobbakat kívánom neki. Na tessék, megint kattog az agyam. Egyszer talán fejbe kéne verni magam valamivel, hogy azok a kis fogaskerekek egy időre leálljanak, egy kis nyugtot hagyva nekem. Louis-val az ajkaink levegő hiányában váltak el, mire ő mellém könyökölt. Rögtön az arcom felé nyúlt, hogy eligazítson egy tincset, majd hangja kényeztette a fülemet. - Tudod, hogy mit terveztem mára?

- Nem, de úgyis mindjárt elmondod - mosolyogtam rá és ujjaimmal a haját piszkáltam. Imádom a kis barna, kusza tincseit.

- Jól tippelsz - adott egy puszit a homlokomra. Olyan romantikus ez az egész. Vagyis ő azzá tudja varázsolni. Minden mozdulata gyengéd felém, vigyáz rám, de azért mégis kifejezi, hogy " igen Emma, miattad vagyok itt ". Legalábbis az agyam rejtett zugában ezt remélem. Nem is értem, hogy ezt most miért vallottam be. Hát... tény, hogy teljesen megbolondít. - De előtte át kell adnom egy üzenetet - közölte.

- Milyen üzenetet? Jaj, pont kérdezni akartam, hogy kivel telefonáltál, de még nem érkeztem el odáig. Nézz oda! Teljesen elveszed az eszemet - mondtam kicsit szégyenlősen és eléggé zavarba jöttem. Hogy zavaromat leplezzem, inkább felnevettem. Látszólag nagyon jól esett neki, amit mondtam, hisz fülig ért a szája.

- Legalább most már tudom, hogy nemcsak te őrjítesz meg engem - harapott bele az alsó ajkába. A hasamban apró pillangók zavarták meg a nyugalmamat. Hogy kerültek ide a semmiből? Annyi megmagyarázhatatlan dolog van... - Szóval, a barátnőd hívott. Uh, várj. Hogy is hívják? Lizzie, Lola vagy... Lilly?

- Lilly! - csaptam a fejemre.

- Ja igen, ő. Azt mondta, hogyha nem gond, akkor holnap jönne ide hozzád - tájékoztatott.

- Megyek, visszahívom - pattantam fel az ágyról. - Szegény. Sose én keresem. Rossz barátnő vagyok - sajnálkoztam.

- Ugyan már - ült fel Louis. - Nem vagy az. Amúgy ne hívd, mert azt mondta, hogy ma már nem lesz otthon, csak szólni akart, hogy akkor holnap számíts rá - fogta meg a kezem, majd ő is felállt.

- Egyébként miért mondtad azt a beszélgetés végén, hogy " nem, én Louis vagyok "? - mosolyogtam.

- Hát mert azt hitte, hogy Harry beszél - húzta el a száját. - Nem meséltél neki? Rólam se? - vont kérdőre.

- Hát amennyiszer találkoztam vele... Harry-ről is épp, hogy tud valamit. De a többi dologról semmit! És ha holnap itt lesz, akkor nem szeretném, hogy elszóld magad - szabadkoztam.

- Nem kell mindenkinek mindent tudnia - húzta el a szájánál az ujját úgy, mint mikor azt szoktuk mutatni, hogy " bekulcsoljuk ", tehát nem kotyogunk ki semmit. - Egyébként honnan veszed, hogy holnap is itt leszek? - vonta fel a szemöldökét.

- Hát... - nem tudom, hogy erre mit kellene válaszolni. Kerestem a szavakat, de ő hamarabb megszólalt.

- Nagyon természetesnek veszed. De nem baj, látom nagyon megszoktál - suttogta és átfogta a derekam a karjaival. Teljesen úgy nézhettünk ki a viselkedésünk alapján, mintha egy párt alkotnánk. Talán valahogy mindketten bele is képzeltük magunkat ebbe az ábrándba. Talán mindketten valamiért úgy gondoltuk, hogy így van, vagy lesz, vagy kitudja... csak sosem jelentettük ki?! Bonyolult.

- Nem mintha zokon vennéd - vágtam vissza játékosan és egy cuppanós puszival ajándékoztam meg. Már ő sem volt megszeppenve és én sem voltam olyan félős, mint az elején. Hát... ebből látszik, hogy mennyit változhatnak a dolgok rövid idő alatt... - Na gyere menjünk, együnk valamit - engedtem el.

- Hé, ezt én akartam mondani, de amúgy is, én már ettem - indultunk lefelé egyszerre. - De ne siess. Már ki van készítve a reggelid - kacsintott. Miután leértünk a lépcsőn, rögtön a konyhába vezetett az utam. A tárgyak és a gabonapehely, melyekre szükségem volt, ki voltak pakolva. Egyre imádni valóbb ez a Louis.

- Köszönöm - hálálkodtam. Ezt mind értem csinálja? Lehet, hogy másnak egy apró kis figyelmességnek számított volna ez a cselekedet, de nálam... annyira tudtam örülni neki. Még nem igazán volt ilyenben részem. Mióta ennyit vagyok vele azóta állandóan egy szót szajkózok: hihetetlen. Leültem az asztalhoz, hogy elfogyasszam a kaját, Louis pedig velem szemben a pultnak támaszkodva állt és végig engem figyelt. Amikor végeztem az evéssel, a tányért a mosogatóba tettem és mosogatni kezdtem.

- Mit csinálsz? - ölelt át hátulról Louis. 

- Mosogatok. Miért, minek látszik? - viccelődtem.

- Hagyd már! - zárta el a csapot és nyújtott oda egy konyhai kendőt, hogy megtörölközzek. - Inkább csukd be a szemed - tette a kezeit a szemeim elé.

- Nem játszok veled -  mosolyogtam.

- Kérlek - éreztem a leheletét a fülem mellett. Teljesen meg tud győzni, akaratlan tettekkel is.

- Jól van - egyeztem bele. Hirtelen elengedett, majd valami csörgésre lettem figyelmes, de betartottam az ígéretemet és nem figyeltem oda.

- Gyere velem - irányított Louis. A csípőmet fogva vezetett, végül pedig a combjaira ültetett, az egyik karomat átvetette a vállán, majd újra megszólalt. - Kinyithatod! - a szempilláim rendkívüli gyorsasággal emelkedtek fel, hisz kíváncsi voltam, hogy mivel készült. Két kis szív alakú brownie-szelet várt a asztalon. Milyen édes! Minden pillanatot olyan meghitté tud tenni.

- Istenem! - teljesen meghatódtam. Azt hiszem, hogy minden lány ilyen kedvességre, ilyen partnerre vágyik. Vagyis... magamból kiindulva. - Ezt te... - kezdtem bele a kérdésembe, de ő rögtön tudta mire gondolok és válaszolt is.

- Nem, nem én csináltam, vettem. Neked, jobban mondva nekünk hoztam - nézett rám a gyönyörű szemeivel. - Azért, hogy kifejezzem, hogy mennyire boldoggá tesz az, hogy... ilyen közel állunk egymáshoz - emelte fel az egyik sütit, én pedig a másikat, majd összeérintettük őket, mintha koccintanánk és jóízűen falatoztunk. - Ízlett? - tudakolta meg tőlem, miután kivégeztük a cuki kis süteményeket. Egyszerre bólogattam és nyaltam le az ujjaimról az odaragadt morzsákat. - Na, akkor mondom, hogy mit terveztem mára. Elviszlek a házamba - fürkészte az arcomat a reakciómat várva.

- Komolyan? Hogy-hogy? - meglepődtem. Minek visz el magához? Jó, állandóan az én lakásomban vagyunk, de azért csak van valami a háttérben, hogy ezt csinálja. Kíváncsi lettem.

- Hát muszáj, hogy legyen valamilyen oka? - vonta meg a vállát.

- Igen! - sürgettem.

- Akkor se szeded ki belőlem! - vigyorgott.

- Naaaaaaaa! Légysziiiiííí! - próbáltam megbabonázni a kiskutyaszem-akcióval.

- Jaaaaaaj, oké. Bemutatlak a bandának - adta meg magát.

- Miiiiiii?! - sikítoztam és kiugrottam Louis öléből. - Áááá! - bújtam hozzá, amikor ő is felállt az előbbi ülő pozíciójából. El se tudom hinni. Találkozom a kedvenc bandám többi tagjával is. Már mióta erre vágytam. Nem lehet, hogy álmodom? Szavakkal sem tudom kifejezni, hogy mit éreztem. Valóra váltja az egyik álmomat. Nagyon meglepődtem a hír hallatára, de nagyon is örültem. Életem egyik legjobb napja lesz. Remélem, hogy kedvelni fognak majd.

A nap hátralévő részében Louis-val közösen elmosogattunk, pihentünk, társasjátékoztunk és lustultunk. Ő már a legjobb barátom volt. Vagyis több volt annál, de ezt nem akartam kimondani. Mindig is egy olyan kapcsolatot szerettem volna, ahol nemcsak szeretjük egymást és kész, hanem olyat, ahol legjobb barátok is vagyunk egyben. Tudom, hogy nem vagyunk együtt és nem szeretem... - tűnődtem el az utolsó két szavamon - jobban mondva... nem tudom. Hatalmas hibám, hogy rettenetesen könnyen leszek szerelmes. De most vajon az lennék? Annyiszor rágtam már át magamban ezt, de sosem jutottam semmire. A lényeg az, hogy neki nem szabad meglátnia rajtam, hogy milyen összezavarodott vagyok. Még jó, hogy nem hallja a gondolataimat, különben már olyanokat tudott volna meg magáról... legalábbis az én látásmódom alapján, amire lehet, hogy nem is számítana, hogy valaki értékeli, vagy észreveszi.

Jól eltöltöttük az időt és a készülődés ideje is elérkezett. Már teljesen be voltam sózva. Aranyosan, de mégis csinosan és visszafogottan akartam kinézni azért, hogy az látszódjon rajtam, hogy nyitott vagyok, kedves és barátságos. Louis-nak egy egész kollekciót vonultattam fel a ruháimból. Persze, szinte az összesnél olyanokat mondott, hogy: " jól áll "," ez nagyon jó lesz "," nagyon csinos vagy " stb., de végül is sikerült dönteni. Most nem tettem-vettem sokáig, csodálkoztam is magamon, hogy még egy órába sem telt, hogy teljes egészében kész legyek. Míg a cipőmet kiválasztottam, Louis már a kocsihoz ment és ott várt. Mikor már én is indultam volna kifelé az ajtón, a telefonom pittyegni kezdett. Sms-em jött. Gyorsan elővettem a szerkentyűt. Ki küldte az sms-t? Anya. Mi állt benne? Az, hogy három nap múlva hazajön...

22.rész - Tears Mean Something

Radics Gigi ~ Úgy fáj

Itt hagyott. Csak úgy. Minden magyarázat nélkül. Képes lettem volna neki megbocsájtani, de nem várta meg. Elment. A legrosszabb az egészben mégis az volt, ahogyan ezt megtette. Pedig mikor a kórházban voltunk, akkor tisztán emlékszem, hogy megígérte: " Vigyázni fogok rád és sosem hagylak el! ". Hát nem így jött össze... Az előzményeket elmondta, kitálalt. Őszinték voltunk egymáshoz. De mégis miért döntött így? A fejemben az utolsó mondata visszhangzott, amit nekem szánt. " Vigyázz magadra! " - mégis miért mondta ezt? Egyáltalán miért kellett ennek így végződnie? Megint azon kaptam magam, hogy a miérteken rágódom. De ha egyszer ilyen kétségek között hagyott, akkor mégis mit kellene tennem? Kérdések ezrei lepték el az agyamat. Nem voltam képes arra, hogy tisztán lássak. Attól, hogy egy kapcsolatban valami elromlik, nem kell rögtön eldobni. Meg is lehet javítani, még akkor is, ha súlyos hibákat követtünk el mindketten. Talán épp ezek lettek volna azok, amik később a hasznunkra váltak volna. De itt jöttem rá, hogy mi teljesen máshogy gondolkodunk. Lerogytam a földre és csak ott ültem. Ültem a nyitott ajtó mellett. Még mindig olyan kihalt volt minden, pedig erre a városra, vagy városrészre sem jellemző teljes egészében ez az állapot. Mintha minden megérezte volna a fájdalmamat. Mintha minden gyászolna egy kicsit. Csak ott ültem a hideg földön, miközben kintről a hűvös levegő súrolta az arcomat. Most semmi nem érdekelt, csak néztem fagyottan kifelé. Bárki, aki akkor arra jött volna tuti rögtön hibbantnak tartott volna. De egy árva lelket nem láttam. Felnéztem az égre, amit sötétszürke felhők borítottak. Csak néztem, néztem, amikor az eső hatalmas vízcseppekben kezdett el esni. Csak úgy táncoltak a cseppecskék a földön, amikor a járdához pattantak. Ekkor minden eszembe jutott. Az első estém Harry-vel, mikor megismerkedtünk. A levél, amit behozott nekem. A levél, amivel minden kezdődött. Az éjszaka, amikor áramszünet volt és itt aludt. Körülbelül egy hétbe telt, hogy megszólítson, viszont aznap már nagyon közel kerültünk egymáshoz. Emlékszem, hogy amikor Whisker-re azt hittem, hogy egy betörő, akkor milyen védelmező volt. - húzódott mosolyra a szám. - De azóta mi történt? Azóta minden elromlott. Rosszabbnál rosszabb és ijesztőbb dolgok értek minket. A lényeg mégis az, hogy akármi játszódik is le körülöttünk, kettőnknek össze kell tartania, támogatni egymást és akkor mindent átvészelhetünk. Nálunk valami miatt nem volt így. Téves eszme, ha valaki azt gondolja, hogy őt hibáztatom. Nem, mert nemcsak őt. Én is hibás vagyok, például abban, hogy nem mondtam el neki, hogy fenyegetnek. De akkor zaklatott lett volna és úgy érezte volna, hogy jobban oda kell figyelnie rám és állandóan magát okolta volna. De miért baj az, ha meg akarod óvni azt, akit szeretsz? Elég, hogy én elég talpraesett vagyok ahhoz, hogy tudjak vigyázni magamra. Lehet, hogy abban az egy esetben, ami történt, abban nem bizonyítottam be, de ez az én ügyem. Hozzám tartozik és nem másnak, mint nekem kell vele szembe néznem. De térjünk vissza oda, hogy miért mondtam, hogy mindketten hibásak vagyunk. Nos, ennek megvannak a maga okai. Szent meggyőződésem, hogy mindenhez ketten kellenek. Nézzük csak: a kapcsolatunkhoz kellettem én és Harry. Ahhoz, hogy megcsaljam a választottamat kellettem én és Louis. Ahhoz viszont, hogy Harry Jessica-val csinálja azt, amit csinált, ahhoz ők kellettek ketten. Szóval ez így működik. Nem lehet semmit az alkoholra, vagy éppen a másik emberre fogni. Mondom akkor a magam példáját. Ha Louis akkor nem csókol meg, akkor lehet megtettem volna én később. A vágyak kiszámíthatatlanok. Ha egyszer elér, akkor onnantól átveszi feletted az irányítást és búcsút inthetsz a józan eszednek. Elég furcsa dolog ez. Most nem kezdem el taglalni a Louis és én közöttem kialakult bonyolult kapcsolatot, hisz én sem tudom hová lyukadnánk ki. Azt hiszem, hogy ez olyan dolog, amit egyikőnk sem tudna megmagyarázni. Hiába hittem, hogy minden okkal történik, mégis kezdtem elbizonytalanodni. Azért találkoztam Harry-vel, hogy egy hét alatt egymásba bonyolódjunk, aztán pedig két-három hét együttlét után búcsút intsünk? Van ennek egyáltalán valami értelme? - tettem fel az utolsó kérdésemet hangosan a borult eget nézve. - Miért ilyen nehéz ez? - sóhajtottam és könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában, melyek hamar megduzzadtak és ennek következtében lefolytak az arcomra. Hiába próbáltam sorozatosan letörölgetni őket, annál inkább szaporodtak. Lehet, hogy az a megoldás, amit gondoltam. Tiszta lappal kezdeni mindent, de mivel Ő már nincs mellettem, így egyedül. Talán ha kisírom magam, akkor a lelkem is megkönnyebbül. Talán majd tovább tudok lépni, ha eltelt valamennyi idő. Lehet, hogy hosszabb távon fog ez a sok minden gyötörni, de később talán megerősödök majd tőle. Vicces, hogy mennyi minden fut át az agyamon, mennyi minden miatt vagyok képes nyugtalankodni. Így elmélkedtem könnyeimmel az arcomon, majd a kilincsbe kapaszkodva sikerült felállnom. Az elhagyatottság érzése olyan gyorsan fogott el, mintha egy szellem repült volna keresztül rajtam. A kilincs segítségével bezártam a bejárati ajtót és megfordultam.

Szétnéztem és hirtelen mindenről Harry jutott az eszembe. Ezúttal intenzívebb zokogásban törtem ki. Elfordultam és a tükörrel találtam szembe magam. Magamat nézve láttam, hogy az arcom egyre pirosabb és azt is figyelemmel kísértem, hogy az államra lekanyarodott nyomok miként vesztik el az irányításukat maguk felett, és cseppennek le valahová. Magamhoz tudtam volna őket hasonlítani, olyanok voltak akárcsak én. Magaslatról indultak és hamar a mélyben találták magukat. Most az én hangulatom is ilyen volt. Inkább el is mentem onnan, nem akartam még a tükörben is visszanézni, hogy mi lett velem. Csak úgy sétálgattam a lakásban és rengeteg tárgy volt, melyek újabb és újabb emlékképeket ébresztettek bennem. Majd megálltam a ház közepén. Csak álltam, álltam a nagy csendben. Elképzelésem se volt, hogy most mihez fogjak. Nem mintha függtem volna Harry-től, de ez az érzés nagyon felkavart. Megváltoztatta az életemet. Hallgattam, amint az esőcseppek kopognak a párkányon. Ez is a Harry-vel való első komoly beszélgetésünkre emlékeztetett. Lehet, hogy túl korán, de azon a délután egészen máshogy vert a szívem. Talán ez olyan dolog volt, ami túl szép, vagy túl jó volt a számomra. Egyik percről a másikra ez a pár hét volt... majd nincs. De nagyon is bennem él minden mozdulat, érzés, érintés. Most kifejezetten örültem, hogy elkezdett csörögni a telefonom, mert így félbeszakította a gondolataimat, mielőtt még valami veszélyes hülyeséget vettem volna a fejembe... ha szomorú vagyok ugyanis, akkor megtörténik... és legalább a csendet is megtörte, mely az egész házat az uralma alatt tartotta. Odasétáltam, de nem vettem fel. A könnyek annyira ellepték a szemeimet, hogy nem láttam, hogy ki keres. Megvártam, míg elhallgat, aztán kikapcsoltam. Nem akartam senkivel sem beszélni. Nem jó terv egyedül hagyni magam a gondolataimmal, de nem érdekel. Most erre van szükségem és kész. Majd lenyugszom... ajj, mindig az a majd. " Majd megoldódik, majd minden jó lesz, majd így, majd úgy! " - egy fenét! Egy hónap leforgása alatt annyit szenvedtem és sírtam, mint máskor még nemigen, vagy maximum hosszabb idő alatt. A lábam megmozdult és szaladni kezdtem. Nem tudtam hová, csak mentem. Végül a szobámba futottam, ott rávetettem magam az ágyra és belesírtam a bánatomat. Csak sírtam és sírtam hosszú ideig, míg sem végre úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem. Nem, most sem tűrtem jobban a történteket, csak most tudatosult bennem, most fogadtam el őket, hisz mást már úgysem tehetek. Az oldalamra fordultam és az ablakomon keresztül elemeztem az időjárást. Azt gondoltam, hogy az ég az esővel velem együtt siránkozik. A dörgések az összetört szívdarabkákat szimbolizálják, melyek kénytelenek újra összeszedniük magukat, hogy tovább doboghassanak, illetve hogy tovább folytathassák az útjukat együtt és életben tartsanak engem. Így teltek a percek. Harry már hosszú órák óta elment, én azóta voltam egyedül, de már ez sem folytatódott sokáig.

- Emma! Emma! Emma hol vagy? - hallottam egy kétségbeesett hangot, de nem akartam válaszolni. Aki akar, az megtalál. Igen, helyes meggondolás volt, ugyanis nemsokára Louis jött be hozzám. - Miért nem válaszolsz, ha kiabálok? - kezdte erőteljes hangvétellel, majd mikor mellém ült már megenyhült a hangja. Meglátta a piros szemeimet és az arcomat, a szemeim alatt pedig a fájdalmam nyomait. Átfogott és megölelt, majd a könnyeimet csókolta le. - Mi történt? - kérdezte szinte suttogva, miközben újra felült. Nem tudtam neki válaszolni, csak szipogtam, méghozzá ijesztő gyorsasággal... ez volt a zokogásom utójátéka. - Nyugi - simogatott. - Annyira aggódtam érted. Hívtalak milliószor, de eleinte nem vetted fel, aztán pedig kisípolt. Nagyon megijedtem, féltem, hogy valami történt veled. Épp zenekari próbánk volt, ne haragudj, hogy nem jöttem hamarabb - vágott együttérző arcot. - Vagyis hát nem tartott túl sokáig, mert a management pár dal elpróbálása után már teljesen ki volt akadva. Egyrészt rám, mert állandóan a telefonomat figyeltem és téged hívogattalak, másrészt pedig... Harry-re, mert ő el sem jött - halkult el a beszéde. - Mondd, mi történt? - suttogta. Csak ráztam a fejem, de nem tudtam beszélni. Már szimplán meghatott az is, hogy Harry nem jelent meg a próbán. " Remélem nem esett baja. Remélem nem csinált semmi őrültséget. Remélem jól van. " - csak ezek fogalmazódtak meg bennem. Hiába nyitottam szóra a számat, egy hang sem jött ki rajta. Mintha egy rövid időre megnémultam volna. Ez szokatlan volt számomra. Máskor órákig tudtam volna beszélni... akármiről. De most... ez fura. Nem tapasztaltam még ilyen dolgot. Volt már veled olyan, amikor tudtad, hogy mit kellene mondanod, de nem tudtad? Úgy érezted, mintha valami megakadályozna? Igen, most ez volt a helyzet velem is. Nem azért, mert nem akartam Louis-t tájékoztatni és nem azért, mert féltem. Hiába erőlködtem, nem ment. Ezért inkább felültem és megpróbáltam gesztusokkal kommunikálni. Először megvártam, hogy Lou újra kérdezzen valamit. Ez hamarosan így is alakult. - Mondj már valamit! Összevesztetek? - ránéztem és bólogattam. Éreztem, amint a szememet megint ellepik a sós cseppek. A fejemet a kezeimbe temettem, az ujjaimat a hajamba vezettem, miközben Louis a hátamat simogatta. - És gondolom elrohant - fejtette ki véleményét, mire ismét helyeseltem. - Hová ment? - jó kérdés. Csak el, tőlem messzire. Csak vállat vontam és hallgattam tovább. - Ne aggódj. Majd megbékél és visszajön - még ilyenkor is pozitívan áll a dolgokhoz. Ez az én Lou-m. De most sajnos nem így lesz.

- Nem... nem fog - mondtam remegő hangon. Drága barátom arcán rendkívüli meglepettség tükröződött. Gondolom azért, mert egyrészt meglepődött, hogy végre megszólaltam, másrészt amiatt, hogy mit jelentettem ki. De ha tudná, hogy mi történt, míg nem volt itt...

- Ne hülyéskedj. Hát most összevesztetek na. Majd kibékültök - nem, ezentúl nem lesz igazad kedves Louis.

Fogalmam sem volt hogy hozzam a tudtára a jelenlegi helyzetet.

Végül igaz, hogy szipogva, de egyszerűen kimondtam. - Sza.. szakí.. szakítottunk - teljesen ledöbbent. Csak ott ültünk mindketten az ágy szélén, lábunkkal a talajt érintve, egymás mellett, szótlanul.

- Ezt ne, nem lehet! De miért? - pattant fel az ágyamról. Meg sem várta, hogy válaszoljak és újra megszólalt. - Ez az én hibám. Ha én nem vagyok, akkor talán minden rendben megy - marcangolta önmagát.

- Ne! Kérlek fejezd be! Ne mondj ilyeneket! Fogalmad sincs, hogy hányszor mondtam hálát az égnek, amiért itt voltál nekem. Nem te vagy az oka, hogy ez tönkrement. Csakis mi ketten Harry-vel! - fogtam meg a csuklójánál és magyaráztam mindezt szép kékeszöld szemeibe.

- Nem. Beszélnem kell vele. Helyrehozok mindent! - indult kifelé a szobámból. Úgy látom ő is egy nehéz eset. Miért nem érti meg, hogy szükségem van rá? Miért nem érti meg, hogy itt semmi nincs, ami az ő hibája lenne?!

- Nem érted, hogy semmi közöd az egészhez?! - kiabáltam sírva utána, ahogy csak bírtam. Nem voltam képes arra, hogy utána menjek, mert olyan volt, mintha a lábam a földbegyökerezett volna. - Kérlek ne hagyj itt te is! - zokogtam. Megint... Azt hittem, hogy ezt már nem hallotta meg... de tévedtem. Pillanatok múlva újra az ajtómban állt és felém jött. Erősen megragadott és magához húzott. Fejemet az álla alá temettem, ő pedig olyan szorosan tartott, hogy azt hittem megfulladok. De nem érdekelt. Jól esett. Itt van velem és ez az, ami számít. Nem is tudta, hogy mennyit jelent nekem. Már most, hogy mellettem van valamennyire megnyugtatott. Olykor felszabadító, máskor pedig biztonságot nyújtó volt a közelsége. Épp ez kell nekem.

Észre sem vettük az idő múlását, annyira belefeledkeztünk ebbe az egészbe. Beesteledett, az ég is kitisztult, a csillagok is előjöttek. Csodás volt. Bárcsak az én lelkem is ilyen lecsillapodott lenne.

A következő egy hét nyugisan telt... már amennyire lehet nyugis egy ilyen időszak. Minden napot Louis-val töltöttem, vigyázott rám. Minden kívánságomat leste, pedig a legfontosabb az volt, hogy itt legyen. És ezt már annyiszor megtette, hogy csodáltam. Hogy lehet ennyire önzetlen? Hogy lehet ennyire jó ember? Olyan volt ezekben a napokban, mintha a kis ápolóm lenne. A segítségével a megfázásból is kilábaltam. Annyi mindent köszönhetek neki. Már meg sem tudnám számolni. Ez az egy hét még nem volt elég arra, hogy mindent tisztázzak magamban, arra meg végképp nem, hogy továbblépjek. De azt hiszem arra igen, hogy felfogjam és végleg elfogadjam. Ezekben a napokban nem is láttam Harry-t és beszélni sem beszéltünk. Szerintem ő már lezárta. De ez számomra már úgyis mindegy. A Louis-val töltött idő pedig bebizonyította számomra, hogy ő milyen fantasztikus barát. Igaz, hosszabb-rövidebb szakaszokra magamra hagyott, hisz' a banda felé kötelezettségei voltak, de mindig visszajött. Teljes igazsággal állíthatom, hogy tökéletesen viselte gondomat. Egyszer sem mozdultunk ki, csak maximum az udvarra, de nem is volt baj. Elég volt, hogy vele vagyok. Sikerült felvidítania és miután Harry és köztem ez történt, úgy emlékszem, hogy még meg is tudott nevettetni. Ezúttal is köszönöm.

Ezek után azt reméltem, hogy most nem várnak rám megpróbáltatások... legalábbis egy ideig. Vagyis nem is megpróbáltatások értek, hanem új hírek. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy ezekhez hogy viszonyuljak. Na és még Louis is beújított számomra egy meglepetést.

21.rész - I Wanna Know Everything

- Na most mi legyen? - engedett el Louis és várta tőlem az utasítást.

- Jó kérdés. Egyelőre csak ott állnak - rá is hibáztam. Pont ahogy kimondtam, már a csengő meg is szólalt. - A szobámba kéne menned. Nehogy Harry meglásson, mert aztán még baj lenne - mutattam az emelet felé. Louis bólintott egyet és pontosan úgy csinált mindent, ahogy mondtam. Megvártam míg felmegy, majd mintha mit sem sejtenék, az ajtó felé libegtem. Már türelmetlenül vártak, annyira nyomták a csengőt. - Jövök már! - kiabáltam. Mielőtt ajtót nyitottam egy apró reményszikra még maradt bennem azzal kapcsolatban, hogy Jessica nincs itt, azonban csalódnom kellett. Amikor kidugtam a fejem az ajtón pontosan ugyanúgy álltak ott, mint mikor az ablakból néztem őket. Hangsúlyozom: pontosan ugyanolyan pozícióban voltak, mint azelőtt. Tehát átkarolva, egymásra mosolyogva stb. Még újra felidézni is rémálom. Legszívesebben letéptem volna a lány koszos kis mancsait Harry-ről. Tudom, hogy nem vagyok tisztességes, hisz a mai napot nézve elkövettem egy-két... vagy inkább három olyan dolgot, ami bűnössé tesz. De ez van. Akkor sem fogom csak úgy átengedni Harry-t. Még mit nem! Nem a játékost kell utálni, hanem a játékot. Ez a mondat sokszor felidegesített már életemben, felettébb felháborítónak tartottam, viszont most én is használtam. Bár féltem, hogy ez inkább mégis Jessica-ra jellemző, úgy éreztem, hogy ő van fölényben. Harry észrevette, hogy ez zavar engem, így gyorsan elengedte partnernőjét és egy sietős puszit nyomott az arcomra. Hát mit ne mondjak, nem volt az igazi. Már " csak " egy puszi járt nekem. De tehetek most pillanatnyilag valamit? Hát nem. Meg kell várnom míg kettesben leszünk, és hátha meg tudunk mindent beszélni.

- Szia - köszöntött Harry. - Beszélhetünk?

- Sziaa - fejeztem volna be a köszönést - sztok - haraptam el a végét. - Hát... beszéljünk - támaszkodtam neki az ajtófélfának összefont karokkal.

- De bemehetnénk? - mutatott befelé a göndör.

- Te bejöhetsz - néztem zöld szemeibe. - De a háziállatodat hagyd kint - mondtam komolyan.

- Milyen háziállatot? - kerekedett ki Harry szeme.

- Hát azt a libát! - böktem Jess felé felvont szemöldökkel. Biztos nem ilyen válaszra számítottak, hisz a szőkeség a szája elé kapta a kezét és egy sértődött ' Haah! ' hagyta el a száját.

- Úgy veszem észre, hogy itt nem látnak most engem szívesen - felelte Jessica kényes hangon.

- Nem csak most, máskor se - nevettem fel, mire vetélytársam csak a szemét forgatta. - Vigyázz, mert a végén még kifordul a szemed, olyan gyorsan forgatod - folytattam a cukkolást. Annyira jó érzés volt, hogy végre elege van belőlem. Szép lassan csak visszakapja tőlem, amit érdemel. Kezdetnek épp elég.

- Akkor úgy látom el kell köszönnöm - vágott egy fanyar képet a csaj és megragadta Harry-t a hasa aljánál, majd felfelé csúsztatta a kezét egészen a válláig. Az arcán, a homlokán és a nyakán puszikat hagyott, majd egy győzedelmes arckifejezést vágva, amit nekem szánt, elment. Mi maradt hátra? A vörös rúzsa szerte Harry-n. Ez körülbelül olyan mondandóval szolgált számomra, mint ha azt mondaná, hogy: " Ő az enyém. Én győztem ", s ekkor mindez azt jelentené, hogy akkor én vagyok a vesztes. De még semmit nem szabad így elkönyvelni. Várjunk még.

Miután a szőkeség elsétált én bementem, Harry pedig utánam jött és hallottam mikor beért, ugyanis becsapta az ajtót. - Ez mégis mi volt? - förmedt rám.

- Hát én is ezt kérdezem - tettem csípőre a kezeimet, mire Hercegem értetlenkedni kezdett. Egy határozott mozdulattal mellette termettem és a tükör felé fordítottam, a tenyeremet pedig szintén a tárgy irányába nyújtottam. - Látod? Mi ez? Miért kaptad? Miért csinálja ezt? - bombáztam a kérdéseimmel.

- Emm. Nem ezért jöttem - hárított.

- Jó. Először akkor szépen megmagyarázod ezt, utána jöhet, amit akartál - kértem számon.

- Csak egy ártatlan elbúcsúzás volt na. Nem kell mindenbe többet gondolni - emelte égnek a szemét és közelebb jött. Hirtelen megállt és furcsa fejet vágott. - De már ha itt tartunk - kezdte el szaglászni a blúzomat - miért van neked olyan illatod, mint Louis-nak?

- Micsoda? - kuncogtam gúnyosan és egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. Neki nem tudtam hazudni sosem, pedig most szükséges lenne. - Még hogy olyan illatom, mint Louis-nak?! Ez nevetséges - tapsoltam egyet.

- Tuti, hogy most is itt bujkál valahol. Hol van? - kiáltott rám ingerülten és megszállottan keresgélni kezdte a fentebb említett személyt. Minden egyes szobába benyitott és a legapróbb részletekig mindent átvizsgált. Mikor a hálószobám felé közelített egyre idegesebb lettem. Izzadtam és rázott a hideg egy időben. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam a reakcióját. Elég lesz, ha majd hallom, miután megtalálta nálam a legjobb barátját. - Jól van. Nincs itt. Ne haragudj - fújta ki a levegőt. A szemeim kipattantak erre a mondatra. " Mi? Hol van akkor? Hová lett? Hisz oda bújt el... " - ijedtem meg. Remélem nem ugrott ki. Mondjuk az ablakomhoz mondhatni, hogy közel van egy fa, amin ha nagyon akar, le tud mászni. Jó, rendben. Nincs baj - nyugodtam le és láttam, hogy Harry is lecsillapodott. Nos igen. Ekkor valamiféle zenét hallottunk az emeleti fürdőből. A francba! - ütöttem a combomra. Harry gyanakodva bement a helyiségbe, mikor a csengőhang már rég kikapcsolt. Egy gyors mozdulattal elrántotta a zuhanyfüggönyt és Louis-t találta ott. Az ő telefonja szólalt meg. Mindezt lentről figyeltem. A két fiú pár végtelennek tűnő pillanaton keresztül feszülten figyelte egymást. - Gratulálok! - vert bele egyet a falba Harry üvöltve, miközben dübörgő léptekkel leszáguldott a lépcsőn, majd elém állt. - Képes lettél volna hazudni nekem. Én hülye meg azt hittem, hogy bízhatok benned, hogy te más vagy, mint a többi. De nem, pont ugyanolyan vagy. Kár volt az elején hinnem neked. Louis menj el! - kiabált a barátunkra, aki épp akkor érkezett mellénk. Egy pillantást sem vetettek egymásra. Csak ekkor szörnyülködtem el abban, hogy mit okoztam. Ők ketten olyanok voltak, mint a testvérek. Mindenben számíthattak egymásra és most miattam mi lett velük. Tönkretettem egy erős, régóta köttetett köteléket. Ordibálhatott velem Harry annyit, amennyit csak bírt, az sem fájt annyira, mint ez a tény. Utálkozom Jessica miatt, holott inkább én vagyok a szörnyeteg. Ezek után úgy gondoltam, hogy bármi rossz dolgot megérdemlek. Hozom itt az elveimet és mondom a szent beszédemet minden jóról, erre egyet sem tartok be. Ekkor elmondtam magam mindennek. Egy álszent, idióta, értéktelen hülye tyúk vagyok, aki megérdemli a szenvedést. Tessék. Most már jöhet bármi. Elfogadom. Kibírom. Vagy ha mégsem, akkor így jártam. Ez a valóság és nem az én kis világom, amit már gyerekkorom óta építgetek. Összeomlott... MINDEN. Louis-ra néztem, aki épp távozni készült. Mielőtt Harry észrevette volna, eltátogott nekem annyit, hogy: " Majd később visszajövök ",mire bólintottam. Elképesztő, hogy sima gesztusokból hogy megértjük egymást. Hamarosan Harry-vel már csak ketten voltunk a házban. Ahogy Louis kiment, utánanéztem és próbáltam elidőzni, hogy ne kellessen a hegyi beszédet hallgatnom. Azonban ez elkerülhetetlen volt. Egy ideig csend honolt a lakásban, sőt még az utcán is. Sehol senki. " Gyerünk, essünk túl rajta. Mondd már! " - mondogattam magamban.

- Emma - szólt hozzám Harry. - Szeretnék kérdezni valamit - sóhajtott. - Lefeküdtél Louis-val?

- Mégis minek nézel engem? - döntöttem hátra a fejem.

- Jó, nem akartam semmi rosszat feltételezni. Csak hát itt aludt és... 

- És rögtön arra kell gondolnod, hogy rávetem magam, mi? - folytattam mondatát a fejemet rázva.

- Akkor úgy kérdezem, hogy... megcsaltál? - jött közelebb és megfogta az államat. Beletrafált. Azt akarta, hogy csak és kizárólag az ő szemeibe nézzek, de nem tudtam. Átnéztem a vállam fölött, vagy bármi mást figyeltem és egy szó sem hagyta el a számat. Nem mertem beismerni. - Megcsaltál? - kérdezte erőteljesebben, de még mindig gyengéden fogott. Azonban válasz tőlem akkor sem érkezett. Nem kellett semmit mondanom, a hallgatásom elárult. - Sejtettem. Már a bulin is feltűnt, hogy mennyire egymásra vagytok hangolódva. Tudtam, hogy csak idő kérdése - temette a fejét a kezeibe.

- Na jó. Akkor most én jövök. Köztetek történt valami Jessica-val? - álltam elé. Nyugodt voltam, nem veszekedtünk, csak beszélgettünk. Reménykedtem, hogy mindent el tudunk rendezni. Én meg tudnék neki bocsájtani bármi is volt, a többi már csak rajta múlna... na meg azon, hogy Louis-hoz miként viszonyulna. 

- Megbolondultál? Ő a volt barátnőm és tudom, hogy ezt tudod. Louis elmesélt mindent neked - parodizálta a legjobb barátját.

- Épp azért! Harry ne térj ki! Válaszolj! - követeltem a választ.

- Mit akarsz hallani? - lökte el magát a faltól, melynek neki volt támaszkodva.

- A lepkék szaporításának módszereit - ironizáltam. - Szerinted mit? Az igazat! 

- Oké - sóhajtott. - Igen, történt. Gondolom már azt is tudod, amilyen informált vagy, hogy a partyn, amikor ott maradtam, akkor Liam vigyázott rám.

- Csak mondom, hogy Louis kérte meg őt, mert aggódtunk érted - tájékoztattam.

- Nem ez a lényeg. Egyébként meg már felnőtt vagyok és tudok magamra vigyázni - reagálni akartam erre a kijelentésére, de inkább nem tettem, hisz tudtam, hogy még nagyobb vita kerekedne ebből. Egy mély lélegzetet vettem, hogy ne hagyjam, hogy felzaklassanak a szavak, amiket majd hallani fogok és engedtem, hogy folytassa. - Szóval Liam hazavitt, mert azt látta rajtam gondolom, hogy már nem vagyok magamnál, pedig mindenre emlékszem. Lehet kicsit már bódult voltam, de az már mellékes. Még az ágyamhoz is elkísért, ahol lepihentem és azt hiszem, hogy még el is aludtam. Aztán Jess hívott telefonon. Azt is tudni akarod, hogy miért, ugye? - a körmöm melletti bőrt rágcsáltam idegességemben. Régi és hülye szokásom. Rezdüléstelen arccal figyeltem őt tovább és vette a lapot. Mesélte tovább a kis sztoriját. - Már nem emlékszem mivel, de valami kis apró-cseprő kifogással rávett, hogy menjek vissza a szórakozóhelyre, hozzá. Abban az állapotomban befolyásolhatóbb vagyok és olyankor bárki mondhat bármit, engem érdekel és megyek, csinálom.

- És rád nem kell vigyázni, mi? - jegyeztem meg az orrom alatt.

- Na mindegy - hangsúlyozta. - És fogtam egy taxit, elmentem. Ott még pár haverral megittunk egy-két kör italt, aztán eldöntöttem, hogy hazajövök hozzád, de utamat állta. Felvetette, hogy jó lenne, ha a régi sérelmeinket hátrahagynánk és újra jóba lennénk, ezért elmentem hozzá. Elfogadtam, hisz olyan ártatlan meghívás volt - mondta naivan.

- Ártatlan? Ez a nőszemély?! Nincs jogom ítélkezni, de... - fogtam a fejem.

- Emma! Mindenki változik, mindenki érdemel egy második esélyt - fogott kézen és leültetett, mielőtt befejeztem volna, amit mondani akartam, majd ő is odakuporodott mellém. - Szóval a lakásába mentünk. Ott borral kínált, amit szintén nem utasítottam vissza. Na és így kezdődött - nézett egyenesen a szemembe. - A nappaliban foglaltunk helyet és azonnal hozott is két poharat, majd töltött is a vörösborból. Az akkori párbeszédünkre tisztán emlékszem - komorodott el még jobban, lehajtva a fejét. - Tudom, hogy megjegyeztem neki, hogy milyen finom az az ital, mire csak egy kérdése volt, ami úgy szólt, hogy: " Tudod mi lenne még ízletesebb? ". Majd ezek után rám vetette magát és megcsókolt. Úgyse fogod elhinni nekem, de eltoltam magamtól és utasítottam, hogy hagyja abba, mert te vagy a barátnőm - bokszolt bele a mellette heverő kispárnába.

- De, elhiszem neked - kulcsoltam össze a kezünket, mire egy fáradt mosolyt engedett ki. 

- Aztán úgy tűnt, hogy leáll. Folyamatosan megtöltötte a poharamat, ha már megittam, ami benne volt. Észre sem vettem, hogy mennyit iszok, mert annyira jól eldumálgattunk közben. Ezek után minden kiesett - hagyta abba.

- Ennyi? - fújtam ki a levegőt. Teljesen megkönnyebbültem. Hála az égnek! Ez szinte semmi! Egy nagy kő esett le a szívemről. Azt hittem, hogy Jessica elcsábította. De csak ennyi. Jaj, de jó... aha, persze. Kiderült, hogy korán sincs vége.

- Sajnos nem. Ugye mondtam, hogy ezek után már nem voltam tudatomnál. Nála aludtam, azért nem jöttem haza - hunyta be a szemeit, mintha attól félt volna, hogy ordibálni fogok vele, de nem tettem. - Nos, reggel mellette keltem. Ő már rég ébren volt és engem figyelt, miközben pihentem - na ne. Ez nem lehet. Add, hogy ne az legyen a vége, amire számítok. Az igazságot kértem tőle, de talán könnyebben elviselném, ha nem tudnék minden részletet. Mi lett vele, hogy hirtelen mindent kitálal? Ehhez képest tőlem csak egy dolgot akart tudni. - De gyorsan kiszálltam mellőle és öltözni kezdtem. Iszonyatos bűnösséget éreztem és otthagytam egy szó nélkül. Aztán egyenesen ide jöttem és milyen látvány fogadott?! Ti éppen kaja csatáztatok. Féltem, hogy a sejtésem, miszerint Lou és te közötted lesz valami, beigazolódik. Ezért hívtam el Louis-t, hogy megbeszéljem vele, illetve hogy adjon nekem magyarázatot. Akkor még bíztam benne... vagyis akkor még megnyugtatott - javította ki magát gyorsan. Szóhoz sem jutottam. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy képtelen lennék leírni, hogy abban a percben mit éreztem, amikor mindezt a tudtomra hozta. Már nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom. Legszívesebben kisöpörtem volna ezt az agyamból. De ő csak folytatta. - Majd elmentem újra Jessica-hoz, hogy megbeszéljem vele az estét. Mielőtt elméleteket kezdenél gyártani elmondanám, hogy nem történt semmi. Jessica is megerősítette és nekem is rémlenek képek, amik rávezetnek a lényegre. Nem csináltunk semmit... Tovább dumálgattunk, aztán vetette fel a vacsora ötletét. Meg akart téged ismerni. Azt mondta, hogy jó barátom révén tudni akarja, hogy a megfelelő lányt választottam-e magamnak. Szerintem ez kedves tőle. Jóvá szerette volna tenni a tetteit a múltban. Csak jót akart - fordult felém.

- Hát ez jó. Ne röhögtess! - csattantam fel. - És te komolyan bevetted ezt? - háborodtam fel, szerintem jogosan. - Még hogy jót akart! Ez a legjobb vicc, komolyan! - hát ez kész. Nem tudom mit tett vele ez a liba, hogy ennyire az ujja köré csavarta és hogy ilyen naivvá varázsolta. Bárcsak Harry tudná, hogy a drágalátos kis barátjának és nekem milyen múltunk van, a kapcsolat kialakítását nézve. Bár már abban sem voltam biztos, hogyha tudná, akkor újra az én pártomon állna.

- Hallgass már végig! - állt fel idegesen. - Aztán következett a vacsora. Te is tudod mi történt, hisz ott voltál. Akkor megmondom őszintén, hogy nem tetszett a viselkedésed. Nem hogy esélyt adtál volna annak, hogy talán barátnők legyetek - gratulálok Harry Styles. Újabb remek ötlet. Az én viselkedésem nem tetszett neki, hűha. És megint ott tartunk, hogy Emma ezt és azt csinálta. Megint csak én vagyok a hibás! Partnernője bezzeg maga az angyal. Azt, hogy ő mit csinált, hogyan viszonyult hozzám, azt már észre sem vette. Az már nem is számít? Persze, csak az, hogy én mit csinálok " rosszul ".

Már annyira felidegesített ezzel az egésszel, hogy a szeme közé nézve azt kiáltottam, hogy: - Hogy lehetsz ennyire naiv?! 

- Hagyj békén! - kiabált vissza. Egy éles fájdalom hasított belém. Az ok a veszekedés volt. Az a baj, hogy többször vitáztunk, minthogy azt mondtuk volna egymásnak, hogy: szeretlek. Ez a nagy büdös helyzet. Most először gondoltam azt rólunk, hogy talán nem illünk össze. - Aztán újabb okot adtatok nekem a drága barátocskáddal, aki nem a legjobb barátom többé, hogy gyanakodjak. Átkarolva mentetek, hazahozott a kocsival... Ez milyen dolog már? Míg ti egyre jobban összemelegedtetek, addig mi az étterembeli eseményekről beszélgettünk. Főleg ti kerültetek szóba.

- Szuper. De ki az a " mi "? - fontam össze a karomat.

- Jaj, mintha nem tudnád. Te és Louis. Jess rávezetett arra, hogy ti nagyon is egymásba vagytok gabalyodva. Főleg mostanában... Illetve elmondta a véleményét rólatok az alapján, amit látott. Kijelentette, hogy elég szembetűnő volt, amikor mi ketten leültünk, te pedig elrohantál pár percre, Louis pedig rögtön utánad loholt - állt be ugyanolyan pózba, mint ahogy én voltam.

- Hát... ő legalább törődik velem - fordítottam el a fejem.

- Hagyd abba! Jessica ezzel meg is erősítette a megérzésemet. És mint utólag kiderült, be is jött - mondta szemrehányóan, de ezt én már inkább szóra sem méltattam. Már úgy voltam vele, hogy higgyen, amit akar. Hiába magyarázkodom, hajtja a saját meggyőződését. - Aztán erről beszélgettem vele és ismét nála kötöttünk ki. Gyanakvást indított bennem, amikor azt hajtogatta, hogy talán ellenőriznem kellene téged, hogy mit és hol csinálsz, illetve, hogy kivel. Ebben is igaza volt. Hát nem a drágád vette fel a telefont? - beszélt drámaian.

- Fejezd be! - intettem felé.

- Nem! Akkor is vele voltál. Sejtettem, hogy ezentúl " elválaszthatatlanok " lesztek, - mutatott idézőjeleket az ujjaival - így elhatároztuk Jess-el, hogy meglepünk egy kicsit titeket. A lelkemre beszélt és...

- Persze. És minden szent, amit ő mond, mi?! - emeltem égnek a tekintetem. Annyira tehetetlennek éreztem magam. Annyira makacs, hogy hihetetlen. Amit ő úgy gondol, eldöntött, az úgy is van. Pont. Mégis hogy tudnám átfordítani, hogy újra az én oldalamon álljon? Most olyan gonoszak voltunk egymással, pedig ennek soha nem lett volna szabad előfordulnia. Lehet, hogy nem mutattam ki, de nagyon érzékenyen érintett. Kívülről úgy látszik, hogy mindent kibírok, de belülről korán sincs így.

- Miért nem hagyod, hogy végig mondjam? Te is bevallottad, ha még csak hallgatással is, de megtetted, hogy félreléptél Louis-val. Csókolóztatok, vagy nem is tudom mit tettetek... nem is érdekel. A lényeg megvan. Akkor most én is vallomást teszek neked... úgy éreztem, hogy emiatt revansot kell vennem. Önzőség, hülyeség és ettől én még bűnösebb lettem. Tudom, nem kell felhánytorgatnod. Az étteremből hazavittem, majd ismét elidőztem nála. Alkalmasnak láttam a pillanatot... először csak megcsókoltam, de aztán már maguktól mentek az események - vágott sajnálkozó fejet. Ilyen nincs! Még hogy revansot kellett vennie?! Ez mi? Egy kapcsolatban nem egymásért vagyunk?! Úgy látszik, ez nálunk nem így volt. Alkalmasnak látta a pillanatot... hát köszi. Szerintem ha valakinek a párja felé ilyen feltételezései vannak, azt vele kéne megbeszélni... és nem rögtön a bosszút forralni.

- Na jó figyelj. Ez így nem mehet tovább. Most, hogy mindketten tudjuk, hogy a másikkal mi történt, ideje tisztán látni - próbáltam lenyugodni. Fel akartam hozni, hogy jó, kezdjük tiszta lappal, felejtsünk el mindent... de nem volt időm.

A szemeit rám meresztette, annyira meglepetésként érte a hangulatváltozásom. - Hát... akkor el kell döntenünk mi legyen - huppantunk le egyszerre a kanapéra. Mindketten meggyötörtek voltunk. Hurrá, éljen. Remélem nem fogunk mindent tönkretenni. - Úgy látom, hogy ennek nincs értelme - nyilvánított véleményt.

- Én is ezt próbáltam megértetni veled. Nem bízol bennem és sokszor nem is érdekel, hogy mi van velem.

Lehet, hogyha előzőleg hittél volna bennem, akkor nem történt volna meg az, ami. Különben sem én voltam, aki hamarabb " bűnbe " esett - biccentettem felé. - De mindegy. Le van zárva. Nem hozom fel többet.

- Nem, én nem így gondoltam... - nem fejezte be a mondatot, csak megcsókolt. Ez olyan forró, szenvedélyes és hosszú volt. Na és az utolsó. A búcsúcsók. Levegő hiányában elváltak egymástól az ajkaink és még egy puszit hagyva a homlokomon sietősre vette a figurát. A bejárati ajtót szinte kitépte a helyéről, annyira igyekezett. A küszöbről még visszaszólt. - Kérlek vigyázz magadra! - majd nyitva hagyta az ajtót. Utánasiettem, hogy megállítsam, de nem jártam sikerrel. Az autójához futott és olyan gyorsan elhajtott, amilyen gyorsan csak tudott. Biztos azért, mert félt, hogy utána szaladok és talán még tudtam volna hatni rá. Nem. Elment. Mindezt bentről nézhettem végig. Még most sem bírom felfogni. Remegek. Ennyi volt. Kész. Vége. Szakítottunk.

20.rész - Cheating On You

Felbarangoltunk az emeletre ahhoz a szekrényhez, ahová apa régi ruhái voltak bedobálva. Egy pizsamaforma nadrágért kutattam és hamar találtam is egy hosszú sötétkék színűt, finom anyagból.

- Ez jó lesz? Tetszik? - mutattam fel Louis-nak.

- Tök jól néz ki. Megyek felpróbálom - indult el a szobám irányába.

- De pólót nem kérsz? - fordultam felé.

- Á nem, minek?! - legyintett. Huh. Reméltem, hogy ezt mondja majd. Lehet, hogy hülyén hangzik, de teljesen lázba hozott a látványa. Talán éppen úgy, mint ahogy Harry is teszi mindig. Ahogy az agyam " kimondta " Harry nevét, rögtön elszomorodtam. Tanakodtam magamban, hogy vajon mit csinálhat, merre jár... de a legrosszabb az volt, hogy tudtam, hogy kivel van. Vagyis igazából nem is ez zavart, hanem az, hogy az a személy, akivel az idejét tengeti az Jessica. Még gondolkodni is rossz volt ezen. A lépcsőkorláthoz mentem, karjaimat rátettem, majd a fejemet is lehajtottam. Kimerült voltam és ha ez még nem lett volna elég, még pluszban a fejem is fájt. Talán nemcsak a fizikai fájdalom jelentkezik most rajtam, hanem a lelki is. Nem értem, hogy mi okozta, hogy Harry-vel ide jussunk. Vajon meg fogjuk tudni oldani ezt az egészet, vagy a kapcsolatunk nem elég erős ahhoz, hogy kibírjuk? Kit is áltatok...?! Pár hete vagyunk csupán együtt és mindenki hülyének nézne, ha azt mondanám, hogy a kapcsolatunk erős. Azt hiszem, hogy ez egy próbatétel, melyen remélem jelesre vizsgázunk. De mégis... olyan fura minden. Ő a volt barátnőjével lóg, én pedig az ő legjobb barátjával. Attól félek, hogy lassan Louis-hoz szorosabb kötelék fog fűzni, mint hozzá. Amikor Harry nincs velem, akkor kemény vagyok és határozott, de ha velem van, akkor elgyengülök. Senki nem tudna ellenállni gyönyörűen ragyogó zöld szemeinek, varázslatos ajkainak, göndör fürtjeinek, puha kezeinek és lenyűgöző testének. Ez alól én sem vagyok kivétel. Tudom, hogy szeretem, viszont arra is emlékszem, hogy kit ismertem meg benne. Mégpedig akivel először találkoztam az a törődő, gyengéd oldala volt, aki romantikus és szenvedélyes. A másik énjét nem is tudom hogyan kellene körülírnom. Ha a másik oldala lép érvénybe, akkor mindez, amit az előbb felsoroltam kikapcsol. Azt hiszem, hogy ekkor befolyásolhatóvá és minimálisan a saját maga ellentétévé válik. Nem szép tőlem, hogy ezt így gondolom, de én így látom. " Talán túl nagy fába vágtam a fejszémet. Lehet, hogy azért történnek ilyen borzasztó dolgok, mert nem érdemlem meg. " - suttogta egy belső hang. Akaratlanul is belém vésődött ez a dallam és egyre jobban hittem, hogy igaza van. Hirtelen valaki hátulról ölelt meg és megijedtem. De aggodalomra semmi ok, csak Louis volt az. Ahogy megéreztem hasamon a kezeit felegyenesedtem, ő pedig hozzám simult. Rajtam felül egy topp volt, ami a derekamnál nem ért össze a nadrággal, így egy kis részen szabad volt a bőröm. Ez a kis bőrfelületem pedig pont hozzátapadt az ő testéhez és újra elöntött a libabőr. " Emma, hagyd már abba! " - csuktam be a szemem és szóltam rá saját magamra, mintha ezzel el tudnám mulasztani őket.

- Ne gyötörd magad állandóan - szólalt meg gyengéd hangon Louis pont a fülem mellett. - Senki nem ér meg annyit, hogy tönkretedd magad miatta - ennél a mondatánál már a nyakamat érintette a lehelete. Mikor már ajkait a vállamon éreztem, a légzésem fokozódni kezdett és az a lábaim is beleremegtek. " Ezt nem kellene hagynom " - rágódtam magamban. Ilyet azért nem tehetek meg Harry-vel. Bármennyire is kedvemre volt ez a cselekedete, végett kellett vetnem ennek, így egy határozott mozdulattal megfordultam. Nem nagyon érdekelte, mivel tenyerét az arcomra helyezte, teljesen közel jött hozzám és megcsókolt. Egyik kezével az arcomról lecsúszva a hajamat simította végig, majd megállt a lapockám alatti résznél és úgy fogott, míg másikkal hol a hátam alját, hol a fenekemet simogatta. Nem vagyok büszke magamra, de viszonoztam a csókját. Ujjaim a haját szántották, jobb kezemen a körmeimmel pedig mellkasát piszkáltam, végül pedig a nyakába akasztottam a tenyeremet. Így mentek a dolgok hosszú percekig, míg végül eltoltam magamtól.

- Le kéne feküdnünk - néztem egyenesen a szemébe, mire ő csibészesen elmosolyodott. Ajj, tudom mire gondol... félreértette. - Úgy értem, hogy aludnunk kellene - mondtam komolyan.

- Rendben, jó éjszakát - hagyott egy puszit a homlokomon egy halvány mosoly kíséretében, majd a szobám felé ment, mert ott jelöltem ki az alvóhelyét.

- Jó éjt - néztem utána sóhajtva. Miután bezárta az ajtót, lekapcsoltam a villanyokat, majd lefelé indultam anya szobájába, ugyanis ott fogok ma este aludni. Leérve a lépcsőn nagy lendülettel trappoltam be a hálószobába és a bejáratot becsapva rögtön az ágyra vetettem magam. Kétségbeesetten bámultam a plafont a sötétben. " Ezt miért kellett? Utálom magam, utálom magam, utálom magam!! " - temettem az arcomat a párnába, majd egy halk sikolyt engedtem belé. - " Egy csók már megcsalásnak számít! " - dobáltam magam az ágyon. Sehogy sem tudtam megnyugodni, nem volt tiszta a lelkiismeretem. Még magamnak is féltem bevallani, hogy élveztem, hisz isteni volt! De ez nem mentség, akkor is hiba volt. Újra és újra visszajátszottam magamban a történteket, és annál jobban erősödött a bűntudatom. Hiába tetszett az a pár perc, nem lett volna szabad megtörténnie. Megint magamat gyötörtem, de ezúttal a fáradtságom közbeszólt. Elaludtam.

Reggel arra keltem, hogy rettenetesen fáj a torkom. Kortyoltam egyet az ágy mellé készített vízből, de akkor sem lett jobb. Anya szobájához tartozott egy külön fürdő, oda beslattyogtam, elintéztem, amit kell, majd a konyhába indultam, hogy főzzek egy kis meleg teát. Ahogy kiértem a helyiségből a vezetékes telefon csörögni kezdett. Ki lehet az reggel nyolc órakor? Aggódtam, hogy a csörgés fel fogja ébreszteni Louis-t, aki talán még most is az álmok útját járja, ezért olyan gyorsan akartam elhallgattatni a szerkentyűt, hogy elcsúsztam. Hála az égnek semmi bajom nem lett. Alig bírtam ki, hogy ne kezdjek el magamon hangosan nevetni. Bambaságom határtalan. Majd feltérdeltem és magamhoz ragadtam a kagylót.

- Halló? Itt Emma Smith - szóltam bele.

- Szióka - hallottam egy kedves hangot. - Itt pedig Lilly Colins - nevetett.

- Lilly! Jaj, de örülök neked! Hogy vagy? - beszéltem halkan.

- Jól vagyok, de miért beszélünk halkan? Talán Harry még nem ébredt fel? - kuncogott.

- Ja igen, Harry. Öö izé... még nem - mondtam bátortalanul. Ő nem is tudja, hogy mik történnek itt. Szörnyű barátnő vagyok, hogy nem mondok el neki semmit, nem tájékoztatom. De mégis mit tehetnék, ha úgy érzem, hogy így mindenkinek jobb?!

- Gondoltam felhívlak, hisz annyit beszélünk mostanában, hogy a telefonszámla milliókba fog kerülni - humorizált.

- Nagyon jó kedved van korán reggel - parodizáltam. - És tudom. Ne haragudj.

- Viccelek! Tudom, hogy el vagy mostanában foglalva egy titokzatos valakivel - célozgatott. Majdnem rám tört a pánikroham, amikor azt hittem, hogy sejti, hogy mi folyik a háta mögött. De Harry-re gondolt. Rájöttem. - Egyébként az ok, amiért most kereslek az az, hogy beszélnünk kellene valamikor. Egy fontos dolgot szeretnék majd mondani. Mostanában én is elfoglalt voltam meg stb. Mikor érsz rá?

- Úristen. Megijesztesz - hozta rám a frászt. - Ma is ráérek. Jöhetsz, amikor kedved tartja.

- Alig várom. Puszillak - köszönt el a legjobb barátnőm.

- Én is - tettem le kuncogva a kagylót.

' Találkozó megbeszélve! ' - bólintottam magamnak. Ez körülbelül azt jelentette, hogy a képzeletbeli naptáramba beleírtam, hogy Lilly majd meglátogat. Mintha egy teendőt végeztem volna el. Nos, ezek után ragaszkodtam az eredeti tervemhez. Az alapján a konyhába akartam menni, így meg is fordultam, hogy induljak, de megtorpantam. Észrevettem Louis-t, amint lazán a falnak dőlve figyel.

- Felkeltettelek? - kérdeztem rekedtes hangon.

- Nem, dehogy - felelte. - De mi van veled? Miért ilyen a hangod? Beteg vagy? - jött oda hozzám és a homlokomra tette a kezét.

- Meglehet - suttogtam, mivel már nem igazán tudtam máshogy beszélni.

- Na majd én gondodat viselem! - mosolygott. - Kezdésképp pedig... - hagyta abba a mondatát és egy csókot hagyott a számon. Olyan könnyedséggel tette ezt, mintha rutinszerűen csinálná. Úgy értve rutinszerűen, mintha ezerszer élte volna át velem ezt az élményt, mintha mindennapi lenne.

Annyira meglepődtem, hogy csak annyit bírtam kinyögni, hogy: - Ne csináld ezt, mert a végén te is elkapod - fogtam a mellkasát és próbáltam visszatartani, de hiába. Mondhattam bármit és talán épp ez volt az oka, hogy újra megtette. Nagyon bejött, hogy nem ért a szép szóból és már csak azért is cselekszik, de jelen esetben akkor sem lett volna szabad hagynom magam. Olyan hülye vagyok. Már rég fejbe kellett volna csapnom magam egy serpenyővel. Na és most mit csináljak? Nem tudnám megbeszélni vele, hisz... az olyan kínos. Ha a levegőben hagyom lógni ezt az egészet, ami most velünk történik az sem helyes. Szinte fohászkodtam belülről, hogy jöjjön valami megoldás. Nem is kellett sokáig várnom, hamarosan az ölembe is pottyant, amit kértem. Louis a teafőzőnél állt, hogy meleg italt készítsen nekem. Megint velem törődik... vagy inkább még mindig. Annyira imádni való volt, hogy ott tett-vett, szöszmötölt. Háttal állt és még mindig csak az a bizonyos hosszúnadrág volt rajta. Válla és izmai tisztán látszottak, és még pár izzadtságcseppet is véltem felfedezni. Egyfajta kényszerem volt, hogy most azonnal odamenjek és hátulról átöleljem, vagy csak hozzáérjek. De nem, nem tehetem. Már így is bűntudatom van amiatt, ami történt. Inkább sarkon fordultam és leültem a kanapéra. Hála az égnek a késztetésem nagyjából elmúlt, de a következő pillanatban már megint nem voltam egyedül. Louis hozott egy plédet, betakart vele és mellém fészkelte magát, miközben kezeimet szorosan fogta és a szemembe nézett.

- Kérlek ne haragudj rám - kezdte. Azt tetettem, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy miről beszél, holott nagyon is értettem. - Tudod, a tegnapiért és a... ma reggeli kettőért. Most tuti totál idiótának fogsz nézni és talán meg is haragszol majd rám, de muszáj elmondanom még mielőtt ez megtörténik. Már régóta szerettem volna ezt megtenni. Éééés... te is viszonoztad. Így még jobb volt - emelte fel a szemöldökét és halványan mosolygott. - Figyelj, nem tudom megmagyarázni mi, de valami lejátszódik bennem, valami jó dolog. Szeretek veled lenni és mások mondhatnak bármit nem érdekel, a te véleményed viszont annál inkább. Mondhatod, hogy rossz barátja vagyok Harry-nek... igazad lenne és hidd el, hogy szégyellem magam. De meg kell értened, hogy - sóhajtott és lehajtotta a fejét - ez nem így működik. Ha most szavakban kellene megfogalmazni, hogy mit érzek, akkor elbuknék, mert nem tudnám. Most valahogy körülírni próbálom... ez nem olyan, amit irányíthatsz - emelte fel a tekintetét.

A szívem a torkomban dobogott, mert még csak sejtésem sem volt, hogy mit akar ebből kihozni. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz ennek a vége, de azért féltem is. Mi van, ha válaszút elé állít? Nem... olyat nem tenne. - vetettem el ezt az ötletet rögtön. - De tudtam, hogyha netalántán gyengéd érzéseket táplálna irántam, annak nem lenne jó vége. Valaki mindig sérül. És ő az, akit végképp nem akarok, hogy valami sérelem érje. Miért kell mindennek ilyen komplikáltnak lennie? Miért nem úgy van, hogy mindenki hamar megtalálja élete párját és jöhet a Happily Ever After?! Miért kell ilyen helyzetekbe keveredni? Az nem jó, hogy a mai világban már több a szenvedés, mint a boldogság... persze, hogy nem. Mert mindenért meg kell szenvedni. Habár igaz, hogyha valamiért megdolgoztál és úgy kapod meg, akkor az jobb érzés, édesebb - sóhajtottam. - Na már megint eltértem a tárgytól. Először meg kellene várnom, hogy mit mond és aztán gondolkodni, nem pedig előtte kéne túlbonyolítanom mindent. - Ezt hogy érted? - törtem meg a rövid csendet.

- Úgy, hogy Harry a valaha volt legjobb barátom és úgy érzem, hogy átverem, de... - csuklott el a hangja - nem becsül meg téged. Ez fáj benne a legjobban, mert látom, hogy téged is mennyire megvisel - hmm... vicces. Szinte belém lát. Bármikor feláldoznám magam olyanért, akit szeretek. Mindig is így voltam vele és most valaki értem tenné ezt. Csodálatos érzés. Felemelő, hogy ilyen történik velem. Talán mégsem vagyok olyan katasztrofális személyiség, mint ahogy azt néha képzelem magamról. Eltűnődésemből Louis rángatott vissza újra a szavaival. - És tudom, hogy szereted. Sokszor azt kívánom, hogy bárcsak nekem is lenne ilyenben részem... vagyis ilyenben, deeee - nyújtotta el a szót - veled. Vagyis azt akarom mondani, hogy jobbat érdemelsz. Például... például... - vakarta meg a fejét, mintha zavarban lenne. - Juj, lefőtt a teád! - pattant fel. Gondolom menteni akarta magát a kissé ciki szituból. Elmenekült. Biztos voltam benne, hogy azon őrlődik, hogy vajon mit mondjon, hogy ne lehessen érezni ezt a feszültséget a levegőben. Jobban mondva nem voltunk idegesek, csak mindkettőnk számára megrázó volt erről beszélni. Mellesleg azt hiszem tudom, hogy miként akarta befejezni a mondatot. Felnéztem és láttam, hogy az innivalómat lassan önti bele egy csészébe, még lassabb mozdulatokkal tesz bele még egy kis cukrot és szinte csigalassúsággal jött vissza hozzám, mintha kilötyögtette volna a pohárból a folyadékot. Biztos késleltetni akarta azt, hogy minél hamarabb kellessen magyarázkodnia. Mikor visszajött, elvettem tőle a poharat és egyet belekortyoltam a frissítőmbe, de még túl meleg volt, ezért letettem az asztalra. Csak néztem az arcát és annak vonásait, majd pedig kékeszöld szemében merengtem el, mire újra hozzám szólt. - Visszatérve az előbbi dologra... - mondta volna, de nem hagytam, mert félbeszakítottam.

- Ott tartottunk, hogy azt taglaltad, hogy jobbat érdemlek. És... épp példát akartál mondani.

- Ööm... ja, igen. Szóval például... - kezdte félénken, de ismét csak eddig jutott.

- Például téged?! - szóltam megint közbe. El sem hiszem, hogy kimondtam és hogy ilyen az eszembe jutott. Legyek átkozott, legyek átkozott! Úristen, hogy mertem ezt csinálni? Ha képes lettem volna rá, azonnal megfojtottam volna magam a párna segítségével... mindegy. Kimondtam. Ennyi, kész. A levegőt a tüdőmben tartottam, a heverő támlájára támaszkodtam és mosolyogtam. Olyan arckifejezést próbáltam magamra erőltetni, melyből az sugárzik, hogy igen, erre akartam kilyukadni.

A száját egy apró és halk nevetés hagyta el. 

- Látom máris tudod, hogy mit szerettem volna a tudomásodra hozni - és olyan pózba helyezkedett, mint amilyenben én voltam. Tessék. Sejtettem, hogy így lesz.

Az agyamban máris a lehetőségeket pörgettem és nem figyeltem, hogy mit cselekszem. Főleg akkor nem, amikor Louis a homlokát az enyémnek támasztotta. Kezemet végighúztam az arcán, majd pedig borostás állán. Most olyan komolynak tűnt, mint talán még soha. Nagyon nyeltem, hisz tudtam, hogy most nem az akaratom fog uralkodni rajtam, hanem az ösztöneim. Mintha én irányítottam volna, közelebb húztam magamhoz és ajkaink újra találkoztak egy keserűen édes tánc erejéig. Hihetetlen. Még 24 óra sem kellett hozzá és már negyedjére vívtuk nyelveink csatáját. Lábaimat az ő combjaira húzta és szinte már az ölében voltam akkor, amikor hátra akart dönteni, de nem engedtem. Megfeszítettem magam és elhúzódtam tőle. Továbbra is csábító volt számomra, hisz illata csiklandozta az orromat.

- Most mi van? - értetlenkedett. - Nem értelek.

- Úgy gondolom, hogy jobb lesz, hogyha elmész - mormogtam. Nem, közel sem ez volt az, amit akartam. Jobb lenne, ha mellettem maradna. Nem szerettem volna eltaszítani magamtól, de ott van Harry. Nem akarom átverni, hisz tudom milyen érzés becsapva lenni és tőlem távol állt, hogy én is olyanná váljak, aki ezt megteszi mással. Elfordultam, hogy ne lássam az arcát, mert azon nyomban meggondoltam volna magam.

- Mi?? - hallottam ki a zaklatottságot a beszédéből. - Nem, nem hagylak egyedül. 

- Pedig lehet, hogy jól jönne! - rivalltam rá. Nem a legjobb döntés volt, de ha csak így tudom rávenni arra, hogy menjen, még mielőtt valami nagyobb ostobaságot csinálunk, akkor ám legyen. Csukott szemmel, saját magamat átfogva álltam, de ő nem szólt egy szót sem. A csend égette a fülemet. Nem akartam bántani, hisz ő volt a legjobb hozzám. De nincs más választásom. Már rájöttem, hogyha akarok, vagy éppen nem akarok valamit, akkor azért tennem kell. Már-már magamnak is bevallottam, hogy egy orbitális hülyeség az, hogy nem vágyom rá. Csókolózni vele olyan volt, mintha csak ő és én léteznénk, rajtunk kívül senki, illetve semmi más. De ahogy most cselekszem, az nem felel meg az elveimnek. Csalfa lettem. Most, hogy ez mind összegyűlt, belülről már felemésztett. A konyhába sétáltam, ott is az ablakhoz. Hallottam a lépcső recsegését. Felfelé indult azért, hogy átöltözzön. Én a kilátást szemléltem. Az eső már alig esett. Mindenhol víz és tócsák, le-letört ágak és falevelek. Hirtelen egy kocsi hajtott a ház elé, ami miatt szemem tágra nyílt. Harry kocsija volt az és a ráadás akkor jött számomra, amikor nem egyedül szállt ki. Az a szőke ribi már megint vele volt. Teljes erőmmel oda koncentráltam, amikor Louis a bejáratnál már a cipőjét vette felfelé és megtörte a csendet.

- Vettem egy pólót is a szekrényből. Nem baj? Majd visszahozom - durcázott.

- Nem, nem - hadartam. Ez volt az első olyan eset, amikor nem érdekelt, hogy mit mondott.

- Biztos el kell mennem? - most már lágy volt a hangja. Egy kis várakozás után válaszoltam neki.

- Várj! - intettem, hogy jöjjön oda hozzám. Az arcán öröm tükröződött és boldog léptekkel jött felém, majd pedig átkarolt engem, úgy állt mellettem. De most ezzel mit sem törődtem, csak az ablaküvegen túli látványra mutattam. - Nézd! - alanyaink egymást átfogva ballagtak fel a lépcsőn. A következő percben pedig már úgy Harry, mint a kis pincsikutyája is ott álltak az ajtóm előtt...

19.rész - The Dark Truth

- Ezt nem hiszem el! - dobtam le a telefonomat magam mellé. Nem akartam még állítólagos barátnőjeként én is bántani, de ha ez kell ahhoz, hogy felfogja, hogy Jessica-nak ő csak egy eszköz, akkor meg kell tennem. Félek azonban, hogy Harry ebből az egészből ennek az ellentétét szűrte le. Nem tudja, hogy azelőtt, mielőtt hivatalosan is bemutatta nekem a kis barátját, azelőtt mi történt. Az a lány meg hülye lenne elmondani. Játssza a jó barát szerepét, mint aki segíteni akar. Elég jó színész, ha Harry ennyire bedől neki.

- Mi a gond? - fordult felém Louis segítőkészen.

- Röviden? Az a szőke hárpia! - kiáltoztam. Sajnáltam szegényt, hogy így letámadtam, nem ellene irányult. - Ne haragudj - simogattam meg a karját.

- Á, így értem - húzta el a száját. - Ha itt járunk, akkor azt hiszem, hogy el kell mondanom neked valamit. Eddig gondolkodtam azon, hogy vajon az a helyes, ha tudod, vagy az, ha nem - nézett rám együttérzően.

- Na mondjad! Mi az? - mosolyodtam el halványan.

- Hát... biztos? - vágott kétségbeesett fejet. Egyet bólintottam, majd nagyot nyeltem, hisz nem tudtam, hogy mi következik. - Szóval ugye az étteremben mondtam neked, hogy beszéltem Liam-mel. Ugyebár tegnap megígértettem vele miattad, hogy majd hívjon fel abban az ügyben, hogyan alakult a buli. És hát... megtette - sóhajtott fel, majd kisebb szünetet tartott.

- És? - sürgettem a válaszát. A gyomrom kisebb görcsből nagyobba rándult, hiszen olyan nehezen akarja elmondani, olyan idegesnek látszik.

- Nos... azt mondta, hogy eleinte semmi gond nem volt. Hamar odaért és egy ideig szemmel kísérte az alanyunkat, majd kicsit később oda is ment hozzá és testközelből védelmezte, ha lehet így mondani - mosoly jelent meg az arcán, ami hamar el is tűnt. - Mondta, hogy barátunk pár haverral iszogatott, rajongókkal beszélgetett stb., de amikor látta rajta, hogy tényleg részeg, akkor hazavitte. Még egy másik barátja is megkérte a mi Liam-ünket, hogy vigye haza, de Harry és az a másik srác különböző irányban laknak, ezért először Harold-ot vitte haza. Utána letudta a másik fuvart is és úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért leellenőrzi bandatársunkat, hogy mi van vele. Mindegyikőnknek van a többiek házához pótkulcsa, így könnyedén bejutott, de Harry-t nem találta sehol. Minden szobában kereste, de semmi - erre a két utolsó mondatra testem akaratlanul is reagált. Szívem őrült módjára kezdett dobogni, azt hittem, hogy kiszakad a mellkasomból, a kezeim pedig remegni kezdtek. Gyorsan összefontam a karjaimat a mellem alatt, nehogy Louis észrevegye. - Utána visszament a szórakozóhelyre, de már ott sem találta. Szegény Liam-nek még akkor is tisztán éreztem az aggodalmát, amikor elmesélte ezt, pedig akkor már mindent tudott. Na, igen. Aztán a buliban végigkérdezte a legtöbb embert, akit tudott. Végül csak az utolsó személy szolgált hasznos információval, mégpedig egy személyleírással. Halványlila ruha, szőke haj, kék szemek... ki jut eszedbe? - kérdezte elhaló hangon.

- Jessica! - ordítottam és ezzel párhuzamosan ökölbe szorítottam a kezem. Fortyogtam a dühtől. Louis vett egy nagy levegőt és kiejtette azokat a szavakat, melyek a legjobban fájtak.

- Vele látták Harry-t elmenni.

- Akkor azért nem jött haza éjszaka! - folytattam az ordibálást. - Még a buliba is visszament miatta! - pattantam fel ültömből, majd megragadva egy kispárnát teljes erőmmel az üres falnak dobtam.

- Elnézném, ahogy itt dühöngsz, - fogott le - de ezzel nem mész semmire. Kicsit úgy érzem, hogy hiba volt elmondanom.

- Dehogy. Egyáltalán nem. Inkább köszönöm - mondtam elcsukló hanggal. - De most mégis mit... - szipogtam - mi a francot kellene csinálnom? - fordultam el, mert nem akartam, hogy sírni lásson. Megkerült, hogy újra szemben legyen velem és átölelt. Kezeivel olyan szorosan húzott magához, amennyire csak lehetett, hajamban pedig apró puszikat hagyott. Tényleg nem tudom, hogy hol lennék nélküle... de diliházban minimum. Hosszú percekig csak így ölelt, én pedig eleredő könnyeimmel fehér ingét áztattam és ezen az egész kialakult helyzeten rágódtam. Lehet,hogy én vagyok a hibás. Lehet, hogyha meg sem ismerkedem Harry-vel, vagy ha nem hagyom, hogy a dolgok ilyen irányba menjenek, akkor ez az egész nem jön létre. Viszont akkor nem ismerek meg olyan értékes embert, mint Louis. Kétségtelen, hogy korábban ezt nem is bántam volna, ezzel szemben most már kegyetlenül.

Most is ő az aki itt van velem, és vigasztal. Vagy ha nem fogadom el az éttermi meghívást, hogy bemutatkozzam egy titokzatos régi barátnak, akkor sem tartanánk most itt. Végül is felesleges emiatt őrölni magamat. Talán fenyegetéseket akkor is kaptam volna, ha csak egyszer meglátnak Harry-vel. Az elv, mely szerint élek az az, hogy: " minden okkal történik, mindennek így kell/kellett lennie ". Na jó, de akkor mégis mit kellene tennem? Ráncigáljam el a Hercegemet attól a kis csitritől, vagy várjam szépen csendben a megoldást? Vagy még ha akarnék is, bele tudnék avatkozni a dolgok folyásába? Vagy szimplán elég, ha csak sodródom az árral és megvárom, hogy mi történik? Tömérdek kérdés, és nem tudom, hogy melyik vezethet a helyes úthoz. Sejtettem, hogy az a jobb, ha harcolok, már csak abban nem voltam biztos, hogy megéri. Nem bízik bennem, nem ért és nem véd meg, ráadásul nem veszi észre, ha valami bajom van. Nem ilyennek képzeltem Harry-t. Elképzelhető, hogy ez az egész sztárság meg mindenség lassan elveszi az eszét. Tudom én, hogy ő olyan, aki mindenkinek a legjobbat akarja, mindenkinek meg akar felelni a sajátos módján. Most sem miatta sírok, hanem érte. Nem azért hullajtom a könnyeimet, mert megbántott. Ilyen dolgokban nem érdekel az, hogy mi van velem. Sokak szerint ez rossz, mert hagyom, hogy bántsanak, de én nem bántok senkit. Zokogásom oka egyrészt az, hogy egyre elveszettebbnek látom annak az esélyét, hogy Jessica ellen győzzek ebben a háborúban. Másrészt viszont az, hogy fogalmam sincs mi lesz. Abban az értelemben nincs, hogyha a kapcsolatom Harry-vel ebbe az irányba halad, akkor mi lesz. Szeretem őt, de azért nem várhatja el, hogy mindent toleráljak. Ha a megismerkedésem Jess-el nem úgy indult volna ahogy, akkor felőlem aztán addig ellenségeskedhetett volna velem, ameddig akar. Fikarcnyit sem érdekelt volna. De így más volt a felállás. Élvezte, hogy bosszanthat, élvezte, hogy rettegek. Először a hívás, a levél, aztán meg a buliban történt megfenyegetés... félelmeim ezek miatt már elmúltak, hiszen tudtam, hogy az ő keze van a dolgokban. Legalább egy ügyet már le lehetett zárni. Ezek miatt zokogtam Louis vállán, vagyis inkább jobban mondva mellkasán, összegörnyedve. Miután ezek a gondolatok átfutottak az agyamon kezdtem megnyugodni. Szememből már nem hulltak a könnyek és karjaimat kiszabadítva átkaroltam Louis nyakát. Lábujjhegyre kellett állnom, hisz ő is jóval magasabb volt nálam. Éreztem, ahogy kezei lejjebb csúsznak és már nem a hátamat simogatták, hanem a derekamat fogták körül. Mélyeket lélegeztem és ezzel nemcsak a tüdőmből hiányzó levegőt szívtam be, hanem Louis illatát is, ami egyszerűen mennyei volt. Annyira jó érzés kerített hatalmába. Lassan kezdtem elengedni, majd megint teljesen szemben álltunk egymással.

- Köszönöm - suttogtam és az arcára nyomtam egy hatalmas puszit. Reakcióját figyelve láttam, hogy egy széles mosoly ül ki az arcára. Ezután szúrtam ki egy vicces dolgot, amitől kicsit elszégyelltem magam. Lou inge nemcsak a könnyemtől lett áztatott, hanem a szemfestékemtől is, egy jókora foltban. - Bocsi. Majd kimosom - néztem rá bocsánatkérően. Szemlátomást nem nagyon érdekelte, hogy koszos a ruhája, csak vállat vont.

- Inkább a te arcodat kéne lemosni. Olyan vagy, mint egy bohóc. Már csak a piros orr meg még egy kis festék hiányzik - vigyorgott.

- Haha. Nagyon vicces - hunyorítottam össze a szemeimet.

- Na gyere, segítek rendbe tenni téged - fogott kézen, de egy lépést sem mozdult. - Öö... merre van a fürdőszoba? - harapott bele az alsó ajkába. Egy pár pillanatra elmerengtem ebben az arckifejezésében, mert irtó jól állt neki, de aztán hamar észbe kaptam. Átvettem az irányító szerepét és a fentebb említett helyiség felé mentünk. Ott tanácsára vízzel megmostam az arcom és megtörölköztem, ő pedig mindezt figyelemmel kísérte.

- Na, elégedett vagy? - emeltem rá a tekintetem.

- Maximálisan. Nem értem, hogy nektek csajoknak minek ennyi smink. Gyönyörű pofid van ezek nélkül is - bókolása teljesen zavarba hozott. Fokozta a hangulatomat, hogy mondata végén még végig is simította az arcomat puha ujjbegyével, az pedig a ráadás volt, hogy egész idő alatt a szemembe nézett. Nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy néha, vagyis egyre gyakrabban milyen hatást tud rám gyakorolni, ezért gyorsan eltereltem a témát.

- Vedd le a pólót és akkor majd beáztatom. Kimenjek? - felesleges kérdés volt, hisz már neki is látott a vetkőzésnek. Az elegáns külső is nagyon jól állt neki, felsője nélkül meg még szívdöglesztőbb volt. Széles válla, izmai és meztelen felsőteste látványa teljesen megbabonázott. Erre a tetkói jöttek koronaként, melyek olyan rossz fiús imázst varázsoltak neki. Képtelen lennék szavakba önteni, hogy ekkor mi zajlott bennem. Annyira elbambultam, hogy már csak akkor eszméltem fel, amikor a nevemen szólongatott.

- Emma! Emma! Hová tegyem? - hadonászott előttem.

- Ööm... csak add ide - éreztem, ahogy az összes vér a fejembe fut. Tiszta vörös lehettem... ciki. Eközben átnyújtotta a pólóját, én pedig egy mozdulattal löktem a mosógépbe. Hihetetlen. Elpirultam. Ekkor két kérdés fogalmazódott meg bennem: hogy tud ilyen könnyen zavarba hozni? És a legfontosabb, hogy: miért? Nem volt időm ezeken rágódni, mert csengettek. Letámolyogtam a lépcsőn és ajtót nyitottam. Egy futárforma emberke állt előttem.

- Jó estét. Öö.. Louis Tomlinson-nak hoztam, amit kért. Itt van? Jó helyre jöttem? - kezdte az idegen.

- Igen, persze - mosolyogtam rá biztatóan. - Louuu! - kiáltottam hátra pajtásomnak.

- Jövök - és egy szempillantás alatt már ott is volt mellettem. Hát nem volt szégyenlős, ugyanis egy szál nadrágban állt az ajtómban.

- Jó estét önnek is. Meghoztam az ennivalót. Itt aláírná kérem? És az ára is ott található. Jaj, és ha megtenné, akkor adna egy autogramot a kishúgomnak? Daisy a neve - lelkesedett a küldönc.

- Persze, szívesen - firkantotta alá Louis a papírokat és a nevét. Mindent kifizetett, amit rendelt és egy nagyobb borravalóval meg is toldotta az árat.

A futár arcán erre a cselekedetre rettentő boldogság tükröződött és ahogy a kocsijához sétált még visszakiáltott: - Uram! Ha valamikor még szüksége lenne valamire, csak engem hívjon és köszönöm! Viszlát, jó éjszakát!
- Magának is! - intett vissza társam udvariasan. Két szatyrot tartott a kezében, amit az előbbi ember hozott és amiről fogalmam sem volt, hogy mi van benne.
- Azok mik? - mutattam a táskákra, de Louis egy szót sem szólt. A konyhába ment és kipakolt. Utána mentem, majd láttam, hogy egy csomó mekis kaja hever szerte az asztalon.

- Remélem szereted. Mondjuk ki ne szeretné a McDonald's-ot? - tette fel magának a költői kérdést.

- Ezt miért rendelted? És hogy? Tudomásom szerint nem szokásuk házhoz szállítani - csodálkoztam.

- Ugyan már. Én vagyok Louis Tomlinson - simította oldalra a haját büszkén.

- Meg maga a megtestesült szerénység - nevettem.

- Jaj na! Meg tudtam, hogy te is csak akkor ettél, amikor felkeltünk. Vagyis nem túl sokszor - te jó ég! Még gondoskodik is rólam. Hogy férhet ennyi jó tulajdonság belé? Úgy érzem, hogy valami megváltozott bennem iránta. Remek, lassan már én sem tudom, hogy mit, vagy éppen kit akarok. Annyira odafigyelt rám, annyira érdekelte mindig, hogy mi van velem. Nem tudom elhinni, hogy lehet ilyen. Nagyon jól esik.

Azt követően, hogy kipakolt, asztalhoz ültünk és nem sok idő kellett ahhoz, hogy elpusztítsuk a kaja nagy részét. A szemetet kidobtuk, azt a kicsit, ami megmaradt elraktuk a hűtőbe, a tányérokat pedig elmosogattam.

- Na gyere, menjünk fogat mosni - karoltam belé.

- Oké, de előtte... Tudom, hülye kérdés lesz, de nem tudnál nekem valami pizsamát adni? Ugyanis.. nem hoztam semmi cuccot - mondta vidám hangon.

- De, persze! Apa régi ruhái közül tudok neked adni, ha nem gond - vetettem fel a lehetőséget.

- Nekem nem, de apukádnak sem? - emelte fel a szemöldökét.

- Nem hinném, a szüleim már több, mint tíz éve elváltak, csak úgy itt maradt még néhány holmi. Szóval biztosan nem bánná. Egyébként még kicsi voltam. Emlékszem, hogy egyik nap anya, majd apa sírt a vállamon azzal a különbséggel, hogy apát utána évekig nem láttam. Egyszer felhívott, utána már bátrabb volt és már meg is látogatott. Közben új felesége is lett, aki sokszor idegesítő, de ki lehet bírni, ha alkalomadtán találkozom vele. Sokáig haragudtam apára amiatt, hogy elhagyta anyát is és engem is. Amikor nagyobb lettem rájöttem, hogy már úgysem tudok mit tenni és őszintén szólva kicsit hiányzott is. Igaz, rengetegszer vesztünk össze, mert nem ő az apaság és a remek ötletek mintája, de amikor a suliban minden lány arról panaszkodott, hogy az édesapjuk így meg úgy nem engedi őket randizni, vagy valami, na az... hiányzott nekem is. Nem arról van szó, anya is tökéletesen vigyázott rám, csak azért teljes családban felnőni mégis más lehet - lendültem bele a mesélésbe.

- Elhiszem. Az én szüleim is elváltak - simogatott meg.

- Na gyere. Az emeleti szekrényben van néhány olyan gönc, ami talán jó lehet neked pizsinek - engedtem volna el a karját, de visszarántott és visszaállította az előbbi pózt, tehát azt, amikor belekaroltam.

- Nem szabadulsz! - mondta huncutul. Ennek következtében csak mosolyogni tudtunk egymásra. Ez olyan bensőséges pillanatra sikerült. Nagyon tetszett.

Ez a délután együtt Louis-val fantasztikusan zárult, leszámítva egy-két momentumot. Ennél már csak a reggel volt jobb. Persze, képletesen értve...