40.rész - Questions About Me

Cheryl Cole ~ Fight For This Love

Amint beléptem, az összes szempár rám szegeződött.

Csak egy-egy pillanatra néztem bele mindegyikbe, de az is úgy hatott, mintha átfúrták volna a testemet. Egy nagyobb lépéssel termettem bent, majd bezártam magam mögött a nagy, fekete színű ajtót. A tekintetem a földre szegeztem, és ez így működött akkor is, amikor a cipőmet dobtam le magamról. Ügyet sem vetettem a nappaliban lévő kisebb társaságra, hanem egyből a saját kis birodalmam felé vettem az irányt. De hirtelen megtorpantam. Nem, ezt itt és most tisztázni kell - mondtam magamban és egy száznyolcvan fokos fordulatot véve megálltam a szüleim és a barátaim előtt. A téglalap alaplapú asztalon Shannon és Jake telefonja hevert, illetve Nick laptopja. Erős gyanúm volt, hogy ezek azért vannak így egymás mellé rendezve, mert fontos dolgokat akarnak szemléltetni rajtuk keresztül. Azonban még mielőtt bármit is mondhattam volna, Shannon felpattant a kanapéról és a nyakamba ugrott. 

- Jaj, Emma. Úristen, annyira aggódtam - simogatta meg a hátam, majd remegő kezeivel megfogta az enyéimet. Eközben Jake hátulról ölelt meg és hasonló szavakat suttogott a fülembe. Egy gyengéd puszit nyomott az arcomra, majd Shannon-nal együtt elém álltak. 

- Merre voltál? Miért nem válaszoltál a hívásokra? Minden rendben? - kérdezték szinkronban.

- Ne haragudjatok - mondtam egyhangúan. Nem magyarázkodni jöttem, hanem azt akartam, hogy mindenki megértse, hogy mi a helyzet és hogy elfogadják azt.

- Ennyi?! - csattant fel anyám és a csípőjére tette a kezét. - És ezzel minden el van intézve? Láttad már ezt? - kapkodta a levegőt és felém fordította a laptopot. A látvány nem lepett meg. Képek Harry-ről és rólam. Már fel sem veszem. Kétségtelen, hogy most elég flegma vagyok, de úgy érzem, hogy csak ezzel az álcával vagyok képes áthidalni a szenvedéseket.

- És? - rándítottam meg a vállam.

- Vele voltál? Megint? - forgatta a szemét Jake. 

- Igen, de miért olyan nagy baj ez?! - tártam szét a karjaim.

- Ez nem baj... - mondta Nick, de még mielőtt folytathatta volna a mondanivalóját, anyám szokásához híven közbeszólt.

- Halálra aggódjuk magunkat, és te azt kérdezed, hogy miért olyan nagy baj? - kiabált. - Éjszakára nem jössz haza, szerinted mit gondoljak? Ja, de hozzád se kellene szólnom az alapján, ahogy tegnap itt hagytál - csukta le a szemét.

- Harry vigyázott rám... - jelentettem ki halkan, mire anya és Jake csak azzal reagáltak, hogy levágódtak a heverőre. Nick ingatta a fejét, de egy hang sem jött ki a száján. Shannon pedig végig mellettem álldogált és egy-egy sajnálkozó pillantást küldött felém. Hirtelen ötlettől vezérelve belekaroltam legjobb barátnőmbe és a fotel felé vezetettem, majd mutattam, hogy üljön le. Ez után megköszörülve a torkomat, beszélni kezdtem. - Jó, magyarázattal tartozom. Elmesélek mindent töviről-hegyire. Azt, hogy ki Harry, hogyan ismertem meg és hogy mi ez a sok felhajtás körülöttem - mutogattam és majdnem teljesen nyugodt voltam. Hurrá, az első alkalom, amikor nem veszem magamra anyám ordibálását és szemrehányását. Nick eközben mindenkinek készített egy forró csokit, és azokat bögrébe töltötte. Miután mindenki megkapta a sajátját, tűkön ülve várták, hogy mit fogok nekik kifejteni. Mintha esti mesét várnának...

Az ablakhoz sétáltam, mintha a kinti ködös, esős, párás időjárásból idézném fel újra az emlékeket. Egy kicsit elidőztem itt, majd rátértem a történetre. Sok mindent megosztottam velük. Például részletesen eléjük tártam azt, hogy mi vezetett ahhoz, hogy megismerjem Harry-t, s mivel őszinte akartam lenni, a kórházi incidensem is napvilágra került. Az, amikor az a három ittas fiú... hát, megvert. Felfedtem Jessica személyiségét, a legvégére pedig Louis-t hagytam. Remélem, hogy ezentúl már nem fognak olyan szigorú mércével mérni. Jó, persze... a romantikusabb és magánjellegű, két emberre tartozó jeleneteket kihagytam. Legalább ennyi kis piszkos titok maradjon...

- Kórház?! Jessica, megfenyegetés, rendőrség?! Újság, tévé? Mi?! - anya hirtelen nem tudott mit kezdeni az információáradattal. - És mindez rád vetett rossz fényt, te sérültél meg és te kerültél bajba! Eltiltalak azoktól a híres fajankóktól! - ugrott fel és közölte ezt velem megmásíthatatlan hangon. Mielőtt még ráförmedtem volna, vettem egy mély lélegzetet és nyeltem egy nagyot.

- Nem várom el, hogy elfogadjátok... de szerintem megérthetnétek - húztam el a számat. - Viszont... Shan és Jake, ha szépen megkérlek titeket, akkor megvárnátok a szobámban? - fordultam legjobb barátaim felé, akik szót is fogadtak és egy hang nélkül elvonultak. - Nick, ha nem bánod, szeretnék beszélni anyával... négyszemközt - nyomatékosítottam az utolsó szavamat. Nick egyet bólintott, de látszólag nagyon nem tetszett neki az, hogy elküldtem. Úgy éreztem, hogy a személyisége más, mint amit megismertem. Habár lehet, hogy csak az ember felszínét látom csak... még. - Anya, nézd. Ne haragudj rám, egy őszinte bocsánatkéréssel tartozom, amiért azt a csúnya dolgot mondtam, majd itt hagytalak. Nem kellett volna - érintettem meg a vállát.

- Na látod, ebben egyetértünk - mondta szigorúan és elhúzódott, így az őt érintő kezem a puha szövetpárnára esett, ugyanis pont mellette foglaltam helyet a kanapén.

- Ettől eltekintve azt kell, hogy mondjam, hogy nem értelek. Persze, haragudhatsz rám, megérdemlem. Csak ne tegyél úgy, mintha nekem nem lenne jogom szintén így viselkedni veled - az arcát pásztáztam, kíváncsi voltam, hogy mit reagál. Maga elé nézett, így csak a feje egyik felét láttam, de miután meghallotta a mondatomat, felháborodva felém fordult. Keresgélte a szavakat, de nem találta, így folytathattam a monológomat. - Döntéseket hozol helyettem, ha nem értek veled egyet, vagy elmondom a tiéddel ellentétes elvű véleményemet, akkor leszidsz, mert nem tetszik - még nekem is fura volt szabadjára engedni ezeket a nyers igazságokat a számból. De egyszer mindennek eljön az ideje. Azt hiszem, ennek most van. - Most meg eltiltasz azoktól a személyektől, akikkel lenni akarok. Ez olyan, mintha Shannon-tól vagy Jake-től fosztanál meg! - emeltem fel a hangom egy kis mértékben. - Ilyet nem... nem tehetsz! - megéreztem, hogy remeg a hangom. Ez annak a jele, hogy bizonytalan vagyok és hogy félek. Anya kiszámíthatatlan. De akkor is meg kell tennem. Legalább megtudom, hogy hányadán állunk. - És különben is, miért zavar ennyire, hogyha fiúkkal vagyok? Miért olyan felháborító? Inkább örülnöd kellene és úgy viselkedni, mint ahogy régen tettük. Barátnőként... együtt pletykálnánk és mesélgetnénk egymásnak - mosolyodtam el halványan. - És Jake-nél... mi ez a fordulat? Neki miért engeded meg, hogy egy ágyban aludjon velem? Testközelben... - halkult el a hangom. Hirtelen anya felém fordult, tenyerei közé vette a kezemet és nyugodtan szólt hozzám.

- Tudom, hogy nem vagyok a legjobb anya - sóhajtott egy hatalmasat. - Viszont igyekszem. Azért vagyok sokszor önző, mert nekem nem volt családom. Engem nevelőintézetbe adtak. Ott nekünk a legfőbb elv az volt, hogy aki kapja, marja. Nekem nem volt ott az anyukám, aki megvéd, tanácsot ad vagy nehéz időben megnyugtat. Én ezért nem tudom még most sem, hogy ezt hogyan kell csinálni - vett el egy tincset a hajamból, amit fonogatni kezdett. - Nekem mindent saját magamnak kellett megtapasztalni. Senki sem intett óva semmitől. Ha bajba keveredtem, csak magamra számíthattam.

- Ezt nem is tudtam - és most elkezdtem anyát sajnálni, amiért ilyen kemény voltam vele. Nehéz lehetett neki. De én segítenék neki, hogy igazi anyának érezze magát, ha hagyná... és nem kötne bele mindenbe. De ez akkor sem menti fel az alól, hogy mindig alá kell rendelnem magam a döntéseinek és neki. - De figyelj, mindenki a saját kárán tanul.

- De én nem akarom, hogy szenvedj - ez kedves tőle, de ez mindenki életéhez hozzátartozik. És... már amúgy is elkésett ezzel a törekvésével. - Itt van Jake... én nem értem miért nem jártok együtt. Szeret téged, elmondta. Mindent megoszt velem. És te hogy viselkedsz vele...? - húzta fel a vállát hitetlenkedésében. - Látszik, hogy közel álltok egymáshoz. Hát miért azokat a fiúkat választod, akik több ezer kilométerre vannak és már így is elég galibát okoztak?! Hm? - sürgette a választ.

- Nem választottam én senkit - szorítottam össze az ajkaimat. - Csak... Jake is akkor robban be a vallomásával, amikor már letettem róla, hogy mi valaha is együtt leszünk. Tudod, emlékszel... hát miatta akartam annyira Londonba költözni - mosolyodtam el. - Nem mondom, hogy nem fűznek hozzá romantikus szálak, de... szeretem Louis-t - miután kijelentettem ezt, a tenyereimet a szemem elé tettem. Meg akartam akadályozni, hogy ismét sírjak. 

- És Harry? - vette el a kezeimet anya, hogy bele tudjon nézni kék szemeimbe. Úgy tettem, mintha nem érteném a kérdést, így feltette máshogy. - Vele mi van? - na tessék. Egy újabb olyan dolog, amiről lövésem sincs. A vállaimat felemeltem és a fejemet is ingattam, hogy testbeszédemmel kifejezzem azt, amit gondolok. Hogy mi van köztünk? Jó kérdés. Ez egy olyan fogalom, amit szerintem senki sem tud. - Na mindegy - nevetett fel anya. - Örülök, hogy megbeszéltük - ölelt meg, majd miután elengedett rögtön fel is álltam, hogy végre Shannon-nal és Jake-kel lehessek. Azonban mielőtt még rámarkoltam volna a szobaajtóm kilincsére, anya utánam szólt. - De csak hogy tudd... rajtad és a haverjaidon tartom a szemem - komolyodott el. - Nem akarom, hogy botrány legyen körülötted miattuk. Mert ha mégis, akkor komolyan ígérhetem, hogy soha többé nem találkozhatsz velük - emelte fel a szemöldökét. Azon gondolkodtam, hogy vajon el kellene-e mondanom neki, hogy suli után majd pont, hogy ezekkel a " haverokkal " szeretnék lenni és utazgatni. De jobbnak láttam, ha majd máskor tudja meg. Sikerült feltornázni a hangulatot, nehogy most újra elrontsam már. - Amúgy gyere csak ide! - mozgatta a mutató ujját, hogy menjek közelebb és egy nagy mosoly jelent meg az arcán. - Ugye védekeztetek? - miután meghallottam, hogy mi hagyta el a száját, lefagytam. Még a szemgolyómat sem mertem mozgatni, reméltem, hogy gyorsan láthatatlanná válok, vagy elolvadok, mintsem hogy válaszolnom kelljen. Sajnos ez nem történt meg. Inkább csendben sarkon fordultam és kimeresztett szemekkel, merev testtartással sétáltam a barátaim felé.

*3 héttel később*

Miután otthon lerendeztem a dolgokat, a légkör is jobb lett. Shannon-nal mindent meg tudtam beszélni, a barátságunk egyre és egyre jobb lett. Persze, ő volt az a személy, akinek a sztorim kimaradt, szaftos jeleneteit is elmesélhettem. Olyan jó közönséget és hallgatóságot, mint ő, még eddig nem találtam. Rettentően örülök, hogy van nekem. Jake-kel a kis összezörrenésünk óta kibékültünk, és jóban vagyunk. Mióta Harry visszatért, azóta még elszántabban próbálkozik és közeledik, amivel egyébként nincs bajom. Tudom kezelni... ha kettesben vagyunk, soha nem nézek a szemébe, mert... hát mindenki tudja, hogy mi következne. Nem akarok még egy olyan helyzetet, mint a parkban. Abból újból megint csak gondok adódnának.

Harry. Nos, már három hete Amerikában vannak. A koncertjeik első része San Francisco-ban és környékén volt, majd Mexikóban, Dél-Amerikában. Múlt héten az államok középső részén örvendeztették meg a népet, és most jön a keleti országrész. Körülbelül három-négy nap szabadságuk van. Ebből minimum egyet utazással töltenek, pihennek, illetve felkészülnek. Október második hetében járunk, már csak három előadás maradt hátra az amerikai turnéból. A mai banzájra én is hivatalos vagyok. Ahogy Harry ígérte, tartottuk a kapcsolatot. Hívott, beszélgettünk sokat, és félretett nekem egy jegyet. Mára csak én vagyok meghívva, de a másik két koncertre már felvetette, hogy hozhatok barátokat, családtagokat is, feltéve, ha szeretnének jönni. Anya kíváncsi a srácokra, így azt mondta, hogy szívesen " kipróbál " egy ilyen estét. Nick viszont teljesen szkeptikus volt, ő már az ötletet is visszautasította elég udvariatlanul - mondtam, hogy egyre furcsább. Jake először hasonlóan viselkedett, mint Nick, de aztán rádöbbent, hogyha nem jön, akkor még nagyobb " veszélyben " vagyok a haverjaim miatt, így beleegyezett. Shannon pedig olyan lelkes rajongó, mint én. Az ő válasza ujjongás volt.

Lazán, de mégis csajosan öltöztem fel. Ha a One Direction srácaival látnak, nem hátrány, ha jól öltözködsz. Mivel októberben már most elég hűvös idők járnak, így melegebb ruhákat kell magadra ölteni. Egy hosszú ujjú, barna felsőt vettem fel egy sötét farmerral, egy szürke sállal és a nemrég, Shannon segítségével kiválasztott világosbarna magassarkú csizmámmal. Shannon a készülődésem teljes hosszában velem volt és izgatottabb volt, mint én magam. Pedig ma remélhetőleg látom majd Louis-t. Azóta sem tudtam másra gondolni, mint arra a képre. De reménykedtem benne, hogy nem járnak azzal a lánnyal. Talán megkegyelmez a sors és még talán kedvez is. Jóvá kell tennem a hibámat. Ha újból kezdhetném, nem hagynám el.

Negyed hét volt, amikor a telefonom megcsörrent. Harry hívott és ezzel jelezte, hogy itt van értem. Jake duzzogva köszönt el és ölelt meg. Anya gyanakvó tekintete kísért ki az ajtóig, Shannon volt az egyetlen, aki táncikálva és ugrálva jött le velem a lépcsőház ajtajáig. Intett egyet Harry-nek, aki a kocsijában ülve várt rám, és felhőtlenül boldog volt, amikor a göndör visszaintett neki. Hosszasan köszöntünk el egymástól, mintha több napig nem látnánk a másikat, majd beültem Harry mellé. Ahogy ezt megtettem, rá néztem és azonnal közeledni kezdett. Úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre, így csak az arcomra sikerült egy puszit nyomnia, de cseppet sem volt elkeseredett. Nem sokkal később odaértünk a helyszínre. Mivel Harry-vel voltam, senki nem kérdezett semmit, mindenhová mehettem. Lassan elkezdődött a koncert, amit én a színfalak mögött nézhettem végig. Élveztem a műsort, amit nyújtottak és minden dalt velük együtt énekeltem. Eddig még csak Harry tudta, hogy figyelemmel kísérem őket, de felemelő volt újra látni a többieket is. Főleg Louis-t... Akárhányszor hallottam az énekét, a mellkasomban annyiszor éreztem szorító érzést. Szörnyű, kínzó fájdalom volt ez. De legalább láthattam... a kócos haját, a jellegzetes cipőjét zokni nélkül, az izmos vállait... Ezekben merengtem el, a banda utolsó száma következett, amikor egy mély hang szólított meg.

- Elnézést hölgyem, maga mit csinál itt egyedül? - megfordultam és egy nagy darab, feketébe öltözött férfi állt előttem. Gondoltam, hogy egy biztonsági őr lehet.

- Ühm.. hát én innen nézem - válaszoltam szégyenlősen.

- De hát a VIP jegyesek sem jöhetnek még be! Különben is... hol a jegye? - ragadott meg a karomnál fogva szigorúan. Biztos azt hitte, hogy belógtam.

- Uram, én... - kezdtem volna bele a magyarázatomba, miszerint ne aggódjon, mert Harry-vel jöttem, de az ember félbeszakított.

- Vagy... esetleg... kihez tartozik? - mutatott fel a színpadra, egyenesen az öt fiúra. Komolyan... a legjobb kérdés. Pont olyan, amire azt lehet mondani, hogy " beletrafált ".

- Na látja, - sóhajtottam - ezt én is szeretném tudni. - Ezt a jelenetet meglátva, Harry lerohant a színpadról hozzánk és kiszedett az őr karmai közül.

- Ne aggódj haver. Velem van - és ezzel el is intézte. A feketébe öltözött egyén elment mellőlünk, Harry pedig hirtelen ötlettől vezérelve megfogott, és maga után ráncigált. Egyenesen a számukra világot jelentő deszkákra vitt. Épp a Heart Attack című számot énekelték a srácok, vagyis abban a pillanatban, amikor felmentem, akkor Louis hangja töltött be mindent. Amikor a rajongók megláttak, a sikítozás abba maradt. Na de a többiek... Zayn egy pillantást vetett rám, majd rögtön el is fordult. Niall és Liam arcán letagadhatatlan öröm tükröződött. Az én szívem reflektorfényében azonban Louis állt. A dal már a vége felé járt és pont akkor érkeztem a fiúk mellé, amikor Louis az alábbi sort énekelte:

" Seeing you with him just don’t feel right. "

Pont rám nézett, egyenesen a szemeimbe. Nem tudtam eldönteni, hogy most elolvadni, vagy elsüllyedni fogok-e előtte. Az ének végét elharapta és teljesen kizökkent. Vajon miattam?

Sziasztok Drágáim,

Most kivételesen alulra írok. Lehet, hogy most már ez lesz a rendszer. Itt legalább ki tudom külön kérni a véleményeteket a részről.

Ahogy ígértem, több részt hozok. Ezen kívül egyet még biztosan, és ha sikerül többet írnom, akkor talán még kettőt is. Igyekszem. ;)

Amúgy köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, pipákat is, a több, mint 14.900 látogató mellett. Mindegyik extra-giga-megán jól esett. Hihetetlenek vagytok! Köszönöm!♥ És mielőtt kérdeznétek: IGEN, a kedves szavaitokkal és dicséreteitekkel sikerült meggyőznötök arról, hogy az a rész is jó volt, és hogy ne becsüljem alá magam. De azért remélem tudjátok, hogy nekem a ti véleményetek a legfontosabb, szóval ÍRJATOK! Nagyon fontosak vagytok nekem! :)

A részről: Nos, jó fordulatot szőttem bele? Mi a benyomásotok az Emma-t körülvevő emberekről? Van kedvencetek? Mit gondoltok Louis viselkedéséről?

Kíváncsian várom a kommentjeiteket!

~Timi xx

39.rész - Little Things

Sziasztok Drágaságaim,

Végre kitört az őszi szünet (a legtöbbünk számára). Annyira vártam! Mindenki élvezze ki és mindenkinek kellemes időtöltést kívánok! :) Nos, ha az időm engedi, akkor megpróbálkozom esetleg több részt hozni a héten majd. Csak közbe majd tanulnom is kellesz, mivel nyelvvizsgára készülök.

Emellett szeretném elmondani, hogy nagyon sokat jelent az, hogy a legutóbbi részhez ennyien írtatok! Komolyan mondom, hogy miattatok érzem azt, hogy érdemes egy újabb napot, hetet megélni (ugyanis mostanában volt, hogy nagyon magam alatt voltam.. na mindegy) és hogy érdemes írnom. Ezt nektek köszönhetem, szóval tapsoljátok meg magatokat! Mind a 7 komment a szívembe vésődött és rendkívül hálás vagyok nektek, amiért ennyi szeretettel halmoztok el! A 9 pipáért és a 14.500+ látogatóért pedig külön köszönet! Imádlak titeket, fantasztikusak vagytok! ♥

A részről: Mint ahogy a cím is mutatja, nem annyira cselekményes, mint inkább a gondolatiságra és az apróbb dolgok jelentőségének a megmutatására törekszik. Hosszú lett, és így sem sikerült úgy befejeznem, mint ahogy terveztem, de azért remélem élvezhető lesz. A vége meg.. hát abban is reménykedem, hogy izgalmasnak találjátok. Személy szerint úgy gondolom, hogy nem a legjobb, sőt... attól messze áll, de egyszer fenn, egyszer lenn. Ne haragudjatok!

Bocsánat a hosszú bevezetőért! Jó olvasást!

~Timi xx

Ed Sheeran ~ Kiss Me

A kérdésem hallatára Harry elkomorodott. Vett egy mély lélegzetet és a homlokát az enyémnek támasztotta, miközben vállmagasságban felemelve összekulcsolta a kezünket. Az idő mintha lelassult volna, a szobában sötétség uralkodott a felkapcsolt lámpa hiánya miatt, csak a város fényei adtak halvány világosságot. Odakinn szakadt az eső, egyedül ez volt az a tényező, mely megtörte a csendet. Úgy érzem most, hogy az otthoni dolgok miatt már majdnem teljesen lenyugodtam, de akkor is volt valami, ami izgatottságot keltett bennem... vagy inkább feltüzelt. Tudom, hogy ez most ilyen helyzet közepette furcsán hangzik. Nekem is az. Képtelen vagyok felismerni az okot.

A szívem érzékeltette ezt az állapotot. Nem a megszokott tempójában, dallamosan vert, hanem rendezetlenül, össze-vissza, szinte rohanó üzemmódban. Ahogy Harry kissé lehajolt, hogy a fejét az enyémhez tegye, akkor becsuktam a szemem. Eddig elegem volt mindenből. Lehet, hogy az előttem álló személy sok bánatot okozott nekem, de biztos vagyok benne, hogy én is neki. Még ha nem is egyenlő arányban. Fontosabb az, hogy most itt van. Úgy döntöttem, hogy ideje elfelejteni a múlt sérelmeit, a rossz emlékeket. Kezdjük tiszta lappal az ismeretségünket. Persze nem onnan, hogy bemutatkozás... hanem, hanem... nem tudom. Onnan ahol abbahagytuk? Most olyan romantikus ez az egész. Annyira bensőséges. De Louis... - ahogy rá gondoltam, egy nagy levegőt vettem, de még mindig csend honolt mindenhol. Harry és a miértek jártak a fejemben. Lezártam. Tisztáztam azt, hogy nem számít mi miért volt. Jessica nagy valószínűséggel börtönbe megy, a göndör közt és köztem a viták semmissé váltak, az egyetlen megoldatlan ügy a Louis-é volt. Nem tudom mi lesz. Ha nem emlékszik rám, akkor nincs mit onnan folytatni, ahol abbahagytuk. És itt van Harry. Megkeresett, meg akart találni, miután ott hagytam őket. Lehet, hogy ennek semmilyen különleges jelentősége nincs, csak én gondolom túl. A hallgatagságunk, a szobában uralkodó homály és a közelségünk alapján arra következtettem, hogy most jön majd a csókjelenet. - Annyira idióta vagyok! Már hogy következne? Azt hiszem, hogy a magányosságom beszél belőlem. Az, hogy szükségem van valakire. Ez a valaki pillanatnyilag Harry. Biztos vagyok benne, hogy kívülről is látszott rajtam a gondterheltség, de ha a szívembe beleláttak volna... körülbelül minden összekuszálódott. Először Jake, majd jött Harry. Bár lehet, hogyha Louis-val nem ez lenne a helyzet, akkor ezek a dolgok mit sem számítanának. De így... Azzal a gyönyörű lánnyal, Eleanor-ral tölti mostanában rengeteg idejét. Hát ezt akartam, nem?! Ezt mondtam, de nem. Azt akartam valójában, hogy maximum pár hónap elteltével újra egymásra találjunk. A sors azonban kegyetlen. De ha ő tovább lépett, még ha úgy, hogy nem is emlékszik rám, akkor én miért gyötrődöm? Miért tépelődöm, és érzek bűntudatot amiatt, mert újra Harry-vel vagyok?! Talán választanom kellene? De várjunk... miért is kellene? De miért izzik a bőröm újra, ha Harry hozzámér? Vajon ez amiatt van, mert vágytam rá, hogy valaki megint ezt tegye? De... ezt Jake-től is megkaphattam volna. Akkor...? - semmit sem értek. Az elmém tele van kérdésekkel. Mihez kezdjek? Kudarcot vallottam. A személyek, a szituációk, a helyszínek, az emlékek változtak. Mik maradtak ki? Az érzelmek. Nem tudom, hogy ezekben történt-e változás. Amit tudok az az, hogy egy érzelem az egy szövevényes háló. Ha igazán benne vagy, fogalmad sincs, hogy mikor tudod belőle magad igazán kihámozni. " ... igazán kihámozni... " - ismételtem magamban. Tehát... talán mi még Harry-vel együtt nem vedlettük le magunkról ezt a hálót, de eközben külön-külön beleakadtunk egy másikba másokkal. Az emberek olyan sok hibát követnek el életükben. Én nem szerettem volna azokhoz tartozni, akik olyan dolgot tesznek, amit később megbánnak, vagy megbánhatnak. Nekem már több ilyen is volt. De miért mondja mindenki, hogy ez majd befolyásolja a jövőmet, hogy talán az a hibának vélt dolog lesz az, ami majd meghatározó lesz később?! Itt van három fiú : Jake, Harry és Louis. Jake-ről annyit, hogy pont akkor jelenti be a szerelmi vallomását, mikor már tényleg lemondtam arról, hogy mi valaha is együtt leszünk, amikor már csak barátnak tekintettem. Harry és Louis... lehetséges, hogy két embert szeress? Vagy teljesen hülye vagyok és csak a gyengeségem irányít? Sokszor döntésképtelen vagyok. Ez így lenne akkor is, ha most, ebben a pillanatban megkérdeznének, hogy kit választanék Harry és Louis közül... Nem tudom. Az esetek kimenetele bizonytalan és nekem most valami biztos kell. Pillanatnyilag pedig Harry-be kapaszkodtam. Annyi kétségbeesettség, fájdalom, bizonytalanság, tehetetlenség szorult belém, amikkel nem tudok mit kezdeni. Ezek kihatása néhány könnycsepp volt, melyek nedvességet hagyva maguk után hulltak le a mélybe. Hol az én mellkasomra, hol a Harry-ére. Én persze tudtam, hogy mi ez, de a göndör nem. Óvatosan eltávolodott az arcával tőlem, és ujjaival letörölte őket, majd megszólalt.

- Ne sírj, kérlek. Nem áll jól - ahogy ezt kimondta, elmosolyodott. Ez volt az a gesztus, ami azért kissé felvidított. Pár perc csak azzal telt el ezután, hogy az egyik tenyerét az arcomon hagyva, egyenesen a szemembe nézett, miközben még mindig mosolygott. Ez volt az a tett, ami nevetésre is késztetett.

- Mit nézel? - kuncogtam, miközben egy zsebkendővel a nedvességet próbáltam felitatni a szemeim alól.

- Azt, hogy milyen szép vagy - húzogatta a szemöldökét. 

- Jaj, ne hazudj már - mondtam játékosan és gyengéden meglöktem, majd az ágyra ugrottam. Harry halkan nevetgélt még magában, majd mellém ült.

- Nem hazudok - próbált komoly arcot erőltetni magára, ami szintén szerzett egy-két jó pillanatot, de aztán az igazi témára terelődött a szó. - Na de visszatérve arra, amit kérdeztél... - sóhajtott. - Te is jól tudod, hogy nem vihetlek csak úgy el magammal. Egyrészt azért, mert a szüleid azok, akik tizennyolc éves korodig felelnek érted, másrészt meg azért, mert először le kell érettségizned. A család és a suli az első - meglepődtem azon, amit itt kifejtett nekem. Egy az egyben volt furcsa és jó érzés, hogy ilyen felelősségteljesen gondolkodik. Hiába tudtam, hogy igaza van, nem akartam tudomásul venni.

- De Harry - próbálkoztam be a tiltakozással.

- Nem, Emma - mutatta fel a tenyerét jelzésül, hogy hagyjam abba. - Ne hidd azt, hogy nem szeretném, ha velem lennél, mert akkor bazi nagyot tévedsz. Csak nem akarom, hogy rossz döntést hozz. Meg kell oldani az otthoni problémákat. Tudom, hogy anyukáddal minden rendben lesz - simogatta meg a hajam. - Aztán elvégzed a sulit, és utána már beszélhetünk ilyen dolgokról. Addig már úgysincs sok idő. Közben majd hívlak, találkozunk, jövök érted és viszlek össze-vissza. Vagány, mi? - grimaszolt, és kinyújtotta a nyelvét.

- Az. De akkor ígéred, hogy így lesz? - fordultam felé félénken, mire nem felelt, hanem a kisujját nyújtotta. Elmosolyodtam, miközben az " így görbülj meg " eskünket tettük le, a kisujjaink megrázásával. - És utána mi lesz? - érdeklődtem, majd hanyatt dőltem az ágyon. A karjaim a fejem felett hevertek, elengedtem magam és a plafont vizslattam.

- Mi után? - feküdt le pontosan mellém.

- Hát miután elvégeztem a sulit. Mit csinálunk, hova megyünk? Mi lesz? 

- Addig még egy kis időnek el kell telnie... nem tudom amúgy. Majd jössz velem - jelentette ki, mintha ez olyan természetes lenne.

- Veled? - kérdeztem vissza, és épp azon voltam, hogy rá nézzek, de nem kellett. Fölém hajolt. Karjaival az oldalam mellett támaszkodott meg. Mélyen a szemembe nézett és egy aprót bólintott. Egy pillanattal később azt játszotta, hogy a kezei elgyengültek, nem bírja tovább tartani magát, így lassan rám esett. Akkor tudatosult csak bennem igazán, hogy direkt csinálta, amikor csókolni kezdte a nyakamat. Egy percre becsuktam a szemem és hagytam, hogy a libabőrök végigfussanak a testemen, de aztán megállítottam. - Harry, ne! Ezt nem lehet - és le akartam gördíteni magamról, de belém kapaszkodott, és igaz, hogy odébb gördült, de velem együtt. Így most én voltam fölötte. Nem akartam hagyni, hogy a helyzet elfajuljon. Bár bíztam Harry-ben, és tudom, hogy tanult a hibáiból, de mindig ott van a kísértés. Felálltam és Harry hirtelen gyerekké változott. A kezét nyújtotta, hogy felhúzzam ülő-, majd állóhelyzetbe... már amennyire bírtam. Mikor nagy nehezen sikerrel jártam, pont akkor jött egy SMS-e. Kikapta a zsebéből a telefont, hogy elolvassa. Miután ez megtörtént felnézett rám és felolvasta a szöveget.

- Liam üdvözöl. Azt írta amúgy, hogy: " Szia haver! Remélem jól vagy és megtaláltad Emma-t. Vigyázz magadra és ha szóba áll még veled, akkor mond meg, hogy üdvözlöm! :) ".

- Juj, de aranyos. Már úgy hiányoznak! - ujjongtam. - Szegényt fel sem tudtam köszönteni a születésnapján, úgy, ahogy Niall-t sem. De bepótolom... vagyis igyekszem - elmélkedtem hangosan, majd kikaptam Harry kezéből a készüléket, hogy én is láthassam az üzenetet. Csigalassúsággal futottam át a sorokat, melyek mosolyt csaltak az arcomra. Na de akkor... véletlenül egy kicsit feljebb görgettem, pedig nem lett volna szabad. Ez a látvány fogadott:

" Szia Harry! Nézd már a mi kis friss párocskánkat! Olyan aranyosak, ahogy búcsúzkodnak. Ja, és ezzel azt is akarom mondani, hogy nem kell visszautaznod Londonba, az összekészített cuccaidat majd visszük. Most fogunk majd indulni. Holnap találkozunk! - Liam "

Amint a képet megláttam és eljutott az agyamig, hogy valójában mi is az, ami most a szemem elé tárult, abban a pillanatban dobtam vissza a telefont Harry kezébe. Patakokban folytak a könnyeim és most végleg az éreztem, hogy nem akarok élni. Berohantam a fürdőszobába olyan sebesen, ahogy csak tudtam és előkaptam az elsősegély dobozt. Gondoltam, hogy úgyis van benne egy-két gyógyszer és egy bicska. Helyes volt az elgondolásom. Ki is nyitottam a kis fehér műanyag ládikát, majd azon voltam, hogy magamra zárjam az ajtót. De még mielőtt megtehettem volna, Harry, aki a drámai reakcióm után észrevette a másik üzenetet is, amit korábban nem, realizálta, hogy mi történt és azon nyomban utánam eredt. Pont akkor rontott be és tárta ki az ajtót, ami a kilincs hangos puffanásával ütközött a falnak, amikor a kulcsért nyúltam, hogy egy életre szóló... jobban mondva, hogy egy utolsó döntést hozzak. De Harry nem engedte. Miután majdnem betörte az ajtót, felém vette az irányt és egy óriásit lökött rajtam, egyenesen a fürdő fali csempéjéhez. Rendkívül hideg volt, és a gerincem egy kicsit megfájdult, ahogy a falnak ütődtem. Habár a bánat a szívemben ennél leírhatatlanul nagyobb volt. Nem hittem, hogy túlélem. Sőt... nem is igazán akartam. De Harry elém állt, a csap szélén lévő ládikát a kádba hajította mérgében, a fejem mellett pedig a tenyereit mereven a vörös csempére szögezte.

- Mondd Emma, megőrültél? Van fogalmad, hogy mire készültél? Ezt nem tudom elhinni! - kiabált ingerülten, olyan hangosan, ahogy csak tudott. Azonban mikor észrevette, hogy a szemeimen is alig látok át a könnyek fátylától, akkor szorosan magához ölelt. Hirtelen felkapott, majd visszasétált velem a hálószobába. Ott leült az ágyra és az ölébe ültetett. Szinte szorítva fogta a derekamat és a combomat, illetve gyakran szóra nyitotta a száját, de leginkább hagyta, hogy a vállán sírjak. Az idő telt, kint már jócskán besötétedett. Harry pólójából szinte csavarni lehetett volna a sós vizet, mire arra került a sor, hogy abbahagyjam a sírást. Lassan a légzésem is kezdett visszaállni az eredeti ütemébe, a könnyeim is elfogytak... Ami megmaradt, az a szemeim pirossága és az arcom lüktető, égető érzése volt. Felnéztem és Harry tekintetével találtam szemben magam. Zöld szeme elsötétült, arcára mintha pillanatnyi fájdalom ült volna ki.

- Ne haragudj rám - suttogta. - Én tehetek róla, én mutattam be őket egymásnak.

- Nem, dehogyis - simítottam végig az arcán, mire egy biztató mosolyt villantott.

- Viszont van egy ajándékom, remélem azért kicsit használ a hangulatodnak - tett le az öléből és letérdelt elém. A nyaka mögé emelte a kezét és kikapcsolta az egyik nyakláncát, amit végül rám adott. - Ez a repülős nyakláncom. A másik fele nálam van. Ezidáig gondolkodtam arról, hogy vajon ki lehetne a megfelelő másik személy, aki megérdemli, hogy ezt viselje. Most már tudom, hogy nálad lesz a legjobb helyen - puszilta meg a hátam tetejét, azt a helyet, ahol bekapcsolta a legújabb ékszeremet. Ezzel együtt már két ilyen egyen kiegészítőm van. Egy a Jake-től kapott nyaklánc, illetve most ez. Megérintettem a medált. Forgattam, nézegettem az alakját, míg Harry hozta a másik felét és összeillesztette őket. - Látod, te is ilyen vagy. Kiegészíted az embereket.

- Köszönöm - öleltem meg szorosan és eltűnődtem azon, amit mondott. Emberek alatt kit, kiket ért?

- Rendben, mára ennyit az érzelgősségből - törölte meg az arcát és a szemeit. - Aludjunk - fogta meg a kezem és az ágy felé irányított. Megvárta míg lefeküdtem, majd ő is követte a példámat. Mindketten befelé fordultunk, egymással szembe, amikor az ujjaival kisimított egy tincset a hajamból. - Gyönyörű vagy!

- Azt akarod eljátszani, mint az első esténken? - érintettem meg a tenyerét.

- Mint az első esténken... - ismételte meg halkan, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Ezután csendesség következett, forgolódtunk, majd szépen lassan elaludtunk. Az éjszaka folyamán megéreztem, hogy Harry egyre és egyre közelebb van hozzám, míg végül már teljesen hozzám volt simulva és átölelt. Sem energiám, sem kedvem nem volt kiszabadulni a karjai közül. Kellemes volt. Éreztem a melegségét. Kellett.

Reggel egy minimálisan napos, de erőteljesen felhős napra ébredtünk. Tíz órakor keltünk. Amikor a pilláim felpattantak, automatikusan Harry kezeit kerestem, melyek még mindig rajtam hevertek. Azért cserébe, hogy ilyen biztonságérzetet adnak, megcirógattam őket, amire már válasz is érkezett.

- Jó reggelt! - dörmögte Harry mély és még meglehetősen álmos hangján. Ahogy az erőnk engedte kikeltünk az ágyból, átöltöztünk, a szobánkba felhozatott reggeliből ettünk, majd beláttuk, hogy ideje lesz hazamennem. A göndör előkészíttetett számunkra egy taxit, de még mielőtt elhagytuk volna a szobát, megállított.

- Mi a baj? - néztem fel rá meglepődötten, mire csak mosolygott. A következő pillanatban pedig már csak azt vettem észre, hogy forró ajkai az enyéimhez préselődnek. Kellett egy kis idő, mire eltávolodott tőlem, majd kézen fogva vezetett le a hotelből. Mindezek előtt teljesen értetlenül álltam. A hatalmas üvegajtókon kilépve rögtön a sárga autóhoz rohantunk és máris bemondtuk az úticélt. 

- A csókot búcsúzásképp kaptad - súgta búgó hangjával a fülembe, és kajánul vigyorgott. Én viszont fagyott arckifejezéssel ültem továbbra is. Nem tudtam eldönteni, hogy az, hogy most ezt tette az jó-e, vagy rossz. Bűnösnek éreztem magam, habár nem kellene. Ilyenek jártak a fejemben, így azt sem vettem észre, hogy már megérkeztünk. Elköszöntem Harry-től, kiszálltam, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében megindultam felfelé a lépcsőkön. Végül az ominózus ajtóhoz értem. Percekig hezitáltam, de bementem. Élt bennem a remény, hogy senkivel nem fogok most még találkozni. Vagy legalább anyával ne. A tippem olyannyira " jó " volt, hogy miután beléptem, négyen vártak türelmetlenül. Nick, anyám és Shannon a kanapén ültek zaklatottan, Jake pedig mellettük járkált fel-alá idegesen. Újabb szép beszélgetéseknek nézünk elébe.

38.rész - Domestic Crisis

Sziasztok Drágáim,

Egy újabb részt hoztam nektek. Bevallom, jó sok időbe került, míg megírtam, mert nem volt túl sok ihletem, de igyekeztem. Remélem ehhez 1-2-vel több komment érkezik, mint az előzőhöz. Nem tetszett, vagy mi rossz volt benne? Vagy csak nem volt időtök írni? Kérlek titeket, hogyha valami nem tetszett, azt is írjátok meg. Nagyon fontos a visszajelzés. :)

De köszönöm a 6 pipát és azt a 2 kommentet, illetve a 13.900+ megtekintést. Ez nekem hatalmas öröm. De azért örülnék még egy kicsit több visszajelzésnek is. :) Ahogy ígértem, 3 komment után fogom hozni a részeket, de most megkönyörültem... :D Amúgy szeretnék köszönteni 2 új olvasót, akik múltkor írtak nekem először: Melcsit és Edinát. Üdvözöllek titeket, és remélem még sokáig megtiszteltek a figyelmetekkel.♥

Nos, remélem tetszeni fog majd a rész, sok szeretettel írtam. Írjatok majd, jó olvasást!

~Timi xx

Ashley Tisdale ~ It's alright, It's OK

Nem elég, hogy az életem most pillanatnyilag is egy katasztrófa, erre anyám is képbe jött és persze tetőpontként apám sem maradhatott ki. Mily' csodás sors! Összehozza a családot... csak nem a megfelelő alanyokat választotta ki. Úgy hiányzott ide apám, mint púp a hátamra. Emellett elég gond vár még megoldásra, mint hogy nekem most anyának kellessen magyarázkodni. Szuper! Valahogy sejtettem, hogy nem úszhatom meg tetemesebb ideig azt, hogy össze ne jöjjön minden egyszerre. Azt sem tudtam még, hogy hol kezdjem az életem rendezését. Annyi fix, hogy először itthon, illetve magamban kell rendet tennem. Aztán jönnek a szó szerint távoli problémák és személyek.

- Emmácskám! Kis drágám, hogy megnőttél! - méregetett apám és egyre közelített felém széttárt karokkal. Én viszont nem akartam megölelni, így még inkább Harry-hez bújtam, aki ugyanolyan védelmezően tartott, mint előtte. Harry oldalán a pólójába markoltam és ekkor realizálta csak igazán, hogy itt családi viszály van készülőben. Azonban esze ágában sem volt elmenni, úgy állt továbbra is mellettem, mint a cövek. - Na... hát ölelés, vagy valami? - tett újabb két lépést felém rég nem látott szülőm, mire Harry engem kicsit a falhoz tolt és kezdett hátat fordítani apámnak. Mintha valamitől meg akarna védeni. Nagyon eltökélt volt a tekintete, ahogy összenéztünk. Én háttal a falnak dőltem, Harry pedig a kezeivel támaszkodott, háttal a szüleimnek, és idegesen nézte a mögötte fokozatosan közeledő férfit. - Emmácska, nyugodtan mondd meg a lovagodnak, hogy az apád vagyok, és nem kell féltenie. 

- Tőled is hallotta - vágtam vissza flegmán. Igazából semmi kedvem sem volt vele cseverészni, mintha minden rendben lenne közöttünk, holott sok-sok évig nem is keresett. Vajon most mit akarhat itt? Minek jött egyáltalán ide? Ha eddig nem érdekeltem, akkor ezután is legyen szíves levegőnek tekinteni... Harry egy komoly pillantást vetve rám megfordult, és apám nyújtott kezével találta szembe magát. Egy darabig hezitált, majd elfogadta.

- Richard, Richard Smith - mormogta el apám a nevét.

- Harry Styles - mutatkozott be a göndör határozottan, miközben még mindig rázták egymás kezét, és ahogy észrevehető volt, elég erőteljesen. A mókás része az, hogy a szorításban mélyen tisztelt édesapám maradt alul.

- Helyes... erős vagy. Képes vagy megvédeni a lányomat - nyilvánított véleményt a fentebb említett fiúról szülőm, majd a vállát megveregetve indult vele kifelé a nappaliba, és beszélgetni kezdtek. Anyám és én értetlenül álltunk egymással szemben és egyikünk sem tudott egy értelmes magyarázatot adni. Én egyelőre arra nem, hogy mit keres itt nálam egy híresség, ő pedig arra, hogy egykori hitvese miért keresett fel minket most ilyen hirtelenjében.

- Kislányom, ki ez a Harry? Miért van itt? - tudtam, hogy nem kell sok idő ahhoz, hogy anyám megkezdje a kikérdezést. A hangja szigorú volt, de valahol mégis puha. Lehet, hogy hirtelen ez az egész most neki is sok volt... Akkor én mit mondjak? De tartanom kellett magam, nem akartam, hogy tudja, hogy mennyi mindenről maradt le és hogy mennyi minden miatt szenvedek. Sajnos ez nem olyan bánat, amit egy éjszaka lefolyása alatt ki lehet sírni magunkból. Ez annál sokkal komolyabb.

- Anya, kérlek. Most hagyj - legyintettem, ami látszólag nem tetszett neki. Azonban mielőtt még ő is nekem állt volna, szinte kifelé kezdtem tolni a hálószobámból, hogy lássuk, hogy mit csinál apa Harry-vel. Habár nekem ennél fontosabb volt az, hogy mit akar tőlünk... Mikor végre az említett személyeket láttam magam előtt, megálltam. Anyám szúrós tekintettel figyelte az egész társaságot, főleg engem, mivel apámat már tízszer minimum megölte a szemével, Harry-t pedig szerintem még nem tudta hová rakni. 

- Apa... - köszörültem meg a torkom, melynek hatására mindenki rám figyelt. - Szeretnék kérdezni valamit.

- Gyerünk - válaszolt a kanapén helyet foglaló szülőm. Harry a szavaim hallatára óvatosan felállt mellőle, és hozzám lépett. Hatalmas kezével szinte bekebelezte az enyémet, ahogyan összekulcsolta őket. Biztos megérezte, hogy szükségem van a támogatásra és erőt kell merítenem. Ő akart lenni az erőforrás. 

- Tudod, apa... - sóhajtottam - kislányként mindig féltem szembeszállni veled, és elmondani azt, hogy én mit gondolok, vagy esetleg visszaszólni. Akkor úgy gondoltam, hogy ez helyes, mert az feleselésnek számít, de mára már rájöttem, hogy nem. Csak nem akartam ellenkezni veled, mert mindig érvényesítetted azt, amit akartál. Most tudatom veled, hogy más vagyok. Azóta felnőttem és sok mindent tanultam - néztem mélyen a szemébe, miközben hozzá beszéltem. Utána egy gyors pillantást vetettem anyámra, aki mögöttem állt és egy elismerő bólintást küldött felém. - Kérlek meséld el, hogy miért vagy itt - próbáltam úgy beszélni és érvelni, mint egy érett nő. Akkor talán ő is meglátja majd, hogy már nem vagyok az a kislány, akit könnyen utasíthat és csőbe húzhat.

- Jól van. Hát láttalak a tévében is, magazinokban is, a rokonok hívogattak, hogy a lányom híres. Meg azzal jöttek, hogy most itt beszélnek róla, ott van a fényképe... - ecsetelte a történetét, de nekem ennyi is elég volt. Félbeszakítottam.

- Áh, szóval ez a helyzet - vettem egy mély levegőt és megszorítottam Harry kezét, aki ezt egy jelnek vette, így most már a derekamat tartotta. - Akkor tudod hol az ajtó, légy szíves nyisd ki, lépj ki rajta és zárd be magad mögött. Ehhez úgy is értesz - mondtam szemrehányóan, miközben könnybe lábadt a szemem. Ezt észrevéve anya is és Harry is simogatni kezdtek, de ezúttal leráztam magamról a kezüket. - Az ismeretségünk is így működik. Születésemkor megismertelek, neveltél egy darabig, majd elhagytál és vissza se néztél.

- Mégis hogy mersz így beszélni az apáddal? - magasodott fölém nagy alakjával, mire anya elém ugrott.

- Na, hagyd békén! Menj el! - kiabált anyám éles hangján és a kijárat felé mutatott.

- Te ne szólj bele! Hallottad, már nagylány a gyerekünk - tessékelte odébb anyát, én pedig pár lépést hátráltam, mivel egy kis csirázó agresszivitást véltem felfedezni apában, de ő mégis közeledett. - Hagy döntse el ő, hogy mit akar - és ezt leszögezve állt meg előttem, lefelé nézve... rám.

- Már eldöntöttem, menj el - sütöttem le a szemeimet. Most, hogy a médiában hallott rólam, a kalandjaim nyomán, most már érdeklem. Eddig meg halvány lila gőze sem volt, hogy egyáltalán élek-e, vagy halok. Mindig hiányzott, rossz volt, hogy nincs itt az apukám, akihez hozzábújhatok, akinek azt mondhatom, hogy " Szia apa! ", vagy épp azt, hogy " Ne szólj bele apa! ". Hiába. Én most sem érzem, hogy olyan ismert személy lennék... az emberek ismernek, de csak azért mert sztárokkal vagyok. Szerintem ez nem akkora dicsőség. Sőt, emiatt én semmilyen haszonra vagy esetleg különleges bánásmódra nem vágyom. Viszont szerintem ő annál inkább. Nem hiányzik nekem egy ilyen haszonleső személy. - Indulhatsz!

- De... - nyíltak tágra a szemei.

- Nincs de! Apa, tisztellek, és valahol még szeretlek is... de egyáltalán nem ismersz engem. Nem tudod, hogy mit vagy miket szeretek, kik a barátaim, mik a szokásaim. Fogalmad sincs arról, hogy voltam-e már szerelmes, vagy hogy miként éltem meg a tinédzserkort. Most meg hirtelen felbukkansz, mert " híres " vagyok... - mutattam idézőjelet az ujjaimmal - hangsúlyozom, azért mert láttál egy újságban, vagy a tévében. Tudod, illetve hallod hogy ez hogy hangzik? Mintha csak emiatt kerestél volna meg - fordultam el tőle, pont az ablak irányába.

- Emma - a nevemen szólított és érdes kezével megfogta a karomat. Én viszont nem mondtam semmi többet, csak kinyújtottam a karomat, és az ajtó irányába mutattam.

- Látod mit értél el azzal, hogy idejöttél?! Tűnj el, és soha ne is lássunk! - szállt be anyám is a szócsatába.

- A te hibád! Te nevelted ellenem, te, te lotyó! - kezdett el ordibálni apám, és épp felemelte a kezét, amikor Harry lefogta. Ha megütötte volna anyát, hát biztos lehetne benne, hogy nem állna most ott olyan stabilan. 

- Nem szégyelled magad te szemétláda?! Takarodj! - a saját anyám pedig szintén támadni akart, viszont őt meg én tartottam vissza, de így is sikerült megpofoznia apát. Szép egy család, mondhatom. 

- Hülye kurva! - kiáltotta apám, miközben a pofontól izzó, piros arcát tapogatta. Mikor a sértéseiket hallottam, lecsuktam a szemem. Reszkettem, és már sírtam is. De hála az égnek legalább itt volt Harry, aki megpróbálta kitaszigálni az ajtón az apámat. De tudtam, hogy anyám is, amilyen makacs, nem fogja ennyiben hagyni a dolgokat.

- Kurva az anyád! - szitkozódott. Ekkor apa kiszabadult Harry fogásából és felénk rontott, de a göndör még épp időben elkapta ahhoz, hogy nehogy anyának ugorjon.

- Az anyámat ne szidd! Várj csak, Monica... várj. Még hallani fogsz rólam! Ezt megígérem - hallottuk apám egyre távolodó hangját a nyitott ajtón keresztül, ahogy Harry próbálta őt kivonszolni az utcára. Anya vörös fejjel állt előttem, én pedig továbbra is reszkettem. Pár perc múlva Harry is visszatért hozzánk elég ijedt arccal. Észrevettem, hogy markolásnyomok vannak szerte a karján. Istenem! Minek tettem ki őt... Megérintettem a csuklóján a piros foltokat, de ő mit sem törődve ezzel szorosan magához ölelt. A mellkasába temettem a fejem, és zokogni kezdtem.

- Nyugi, minden rendben - fogta erősen a derekamat, a másik kezével pedig a hajamat simogatta. - Itt vagyok - adott egy puszit a homlokomra. Hirtelen olyan érzés támadt bennem, mintha minden összeesküdött volna ellenem, és csak Harry-re számíthatnék. Ez volt az oka, amiért csak vele akartam lenni, még anyát is el akarom kerülni. A pulóverem ujjával letöröltem pár könnycseppet, és Harry-t kézen fogva indultam meg a szobám felé. Mikor végre beértünk volna a biztonsági zónámba, anyám ismét rákezdte.

- Emma, mit csinálsz? Magyarázattal tartozol! - felemelte a hangját, és ok nélkül dühös volt. Megforgattam a szemem és ügyet sem akartam venni róla. Nem igaz, hogy nem érzi, hogy az előbb történtek hogy hatnak ki rám! Nem igaz, hogy ennyire nem bír leszakadni rólam! - Ne vágj nekem ilyet fejeket, mert pofonból van még. Találkozhatsz a kezemmel!

- Jaj anya, hagyjál már. Annyira gyerekes és makacs vagy! Az előbb is... áh. Ahelyett, hogy érett felnőttként viselkedtél volna, lesüllyedsz egy bizonyos szintre. Észre sem veszed, hogy ez milyen lelki megrázkódtatást okoz nekem. A verekedés közepette fel sem tűnt neked, hogy zokogtam és remegtem, te folytattad! Ennyit érek neked? Hát jó, tudod mit? Ezentúl akkor, ahogy te nem veszel engem figyelembe, annyira ne számíts rám, jó?! - veszekedtem vele és becsaptam a szobaajtómat. Harry szegény, meglepődött arccal ült az ágyamon és tehetetlenül figyelt engem. Megindultam felé, de akkor anyám berontott, a napon már másodjára.

- Emma mit képzelsz? Téged próbáltalak védeni.

- Azzal, hogy egymásnak estetek? Kitűnő ötlet, mit ne mondjak! - csapkodtam a kezeimmel.

- Na elég! - csattant fel anyám.

- Azt hiszem nekem mennem kellene - mondta Harry és kifelé indult, én pedig vele tartottam. Az indulatoktól vezérelve villámgyorsan magamra kaptam a kabátomat és a cipőmet, majd megindultam Harry-vel az oldalamon kifelé.

- Emma mit gondolsz, hová mész? Nem engedtem meg! - állt a lépcső tetejére anya, míg mi már száguldottunk volna lefelé. A lépcsőfordulóból még visszanéztem rá, egyenesen a szemébe, és csak egy mondattal hagytam ott.

- Ha úgy viselkednél, mint más normális anya, akkor nem menekülnék tőled - és ezennel elmentünk onnan. Harry-vel óvatosan léptünk ki az utcára. Az eső szemerkélt, a hideg szél pedig csak még jobban kicsípte az így is vöröslő arcomat. Harry-vel zaklatottan, kéz a kézben sétáltunk, és habár nekem fogalmam sem volt, hogy merre megyünk, úgy éreztem, hogy neki igen. Ő vezetett. A kis kirándulásunk felfrissítően hatott mindaddig, amíg fel nem kezdtek minket ismerni az emberek. Egyre több rajongó és újságíró gyülekezett körénk és alig-alig tudtuk kerülgetni az embereket. Hirtelen Harry megállt az út szélén és leintett egy taxit, majd sietve beültünk. Először én, majd ő. A sofőr ügyes manővereinek köszönhetően hamar sikerült elhagyni a tömeget. Az autóban a hátsó ülésen ültünk, a göndör átkarolt engem és magához húzott, így én a vállán feküdtem.

A remegésem már alább hagyott, de a szívem még mindig őrülten vert. Egy szót sem szóltunk. Néhány percen belül azonban megálltunk egy hotel előtt. Harry kifizette a taxist, majd kisegített engem és berohantunk az épületbe. Sietve elintézte az adminisztrációt, és foglalt egy szobát kettőnknek. A kulcsot szinte kikapta a recepciós kezéből, és még mielőtt valaki észrevett volna minket, el is foglaltuk a szállásunkat. Gyönyörű volt, ahogyan a kilátás is, amiben elmerengtem, miután ledobtam magamról a felesleges cuccokat. Hirtelen Harry jött mögém és hátulról megölelt. Szorosan fonta össze körülöttem a karjait, kezei a mellem alatt foglaltak helyet. 

- Minden rendben? - suttogta a fülembe, mire megráztam a fejem és az arcom újra ráncolódni kezdett, ami azt jelentette, hogy sírni fogok. De ez nem történt meg, ugyanis Harry a két keze közé fogta az arcomat, miután maga felé fordított. - Vigyázok rád - simította végig a bőrömet. A tekintete aggódást sugárzott, ahogyan rám nézett és megcsapott a lehelete az illatával együtt. Hiányzott. Majd lassan a mellkasához húzott és éreztem, hogy az ő szíve is gyorsan ver. - A baj csak az, hogy holnap már folytatódik a turné. Most két nap szabadságunk van, ezt arra fordítottam, hogy felkeresselek. Holnap pedig este San Francisco-ban kezdünk. Sajnos nem itt, New York-ban. Pedig most tényleg nem akarlak elhagyni... most, amikor a legnagyobb szükséged lenne valakire - igaza van. Most annyira kellett az, hogy velem legyen, mint éhezőnek a kenyér. Igaz, hogy Jake és Shannon is igazi barátok, de nem hiszem, hogy valaha képes leszek velük a mai nap történéseit megosztani. Nem attól félek, hogy megítélnek, csak szégyellném magam. Mi van, ha annyira megrázná őket is, hogy soha nem akarnának majd eljönni hozzánk, vagy ilyenek?! A szíve dobbanásait hallgatva oldalra fordultam, Harry pedig az állát a fejemre tette, úgy néztünk mindketten kifelé.

- Harry... - szólítottam meg erőtlenül, majd a kezemet végighúztam a mellkasán, a vállán, a nyakán, így jutottam el az arcáig, ahol mindössze pár milliméter választott el minket egymástól. - Nem vihetnél magaddal? 

37.rész - Explanations

Sziasztok Drágáim,

Megint csak dicsérlek és magasztallak titeket. Fantasztikusak vagytok, ti vagytok a legjobbak! Nem is tudom hogyan érdemelhettem ki a világ legjobb olvasóit. Elhalmoztok jó sok szeretettel, ami rám is fér. A legutóbbi résznél is 9 pipát, 5 kommentet kaptam. Nagyon jól esett, rettenetesen boldoggá tettetek! A hab a tortán már csak a 13.200+ megtekintés és a +2 feliratkozó volt. Annyira imádlak titeket!♥

A részről: szerintem hosszú lett, mármint a többihez mérve ugyanolyannak, átlagosnak mondanám. Nem olyan izgalmas, de az előző részben lévő megválaszolatlan kérdésre választ ad. Zenét most nem választottam, mert itthon épp folyamatban van egy családi dráma és nem volt hangulatom. Szóval ezt kérlek nézzétek el nekem. :) Viszont minden sort nektek írtam sok-sok szeretettel! 

Jó olvasást!

~Timi xx

A kimondott szavak hallatára lefagytam és mintha tiltakozni akartam volna felálltam, de a hirtelen jött magasság megszédített. Próbáltam vissza leülni, de rosszul pozicionáltam, így a kanapé helyett a földön kötöttem ki. A parketta a fűtés hiánya miatt még hideg volt és kényelmetlen, de ez volt az, ami a legkevésbé érdekelt. A szerelmem, a másik felem nem emlékszik rám. Ezek szerint semmilyen közös emlék sem rémlik neki, továbbá az érzelmei is törlődtek... már ha azokat is el lehet felejteni. Vajon mi történt Louis-val? Miért alakult ez így? Minden rendben vele, nem esett baja? Mit csinált? Ott ültem a földön és másra sem tudtam gondolni. A lábam már zsibbadni kezdett, a kezem jéghideggé dermedt és a világ is forogni kezdett velem. Azonban reméltem, hogy sikerült eszméletemnél maradnom. Harry attól félve, hogy valami komoly bajom lesz mellém sietett, a hónom alá téve a karjait felállított, az ölébe kapott és a szobám felé vette az irányt. Oda beérve óvatosan letett a finom és puha ágyneműre és aggódóan nézett rajtam végig. Végül leült az ágy szélére, a kezeimet a tenyerébe vette és ott piszkálni kezdte hol a körmeimet, hol pedig a tenyerem vonalait.

- Nem kellett volna rögtön ezzel terhelnem téged - nézett rám sajnálkozóan.

- Ugyan, Harry - nyögtem ki erőtlenül. - Inkább arra kérlek, hogy folytasd! Tudni akarom, hogy miért van az, ami - szorítottam meg az egyik ujját.

- Szó sem lehet róla! Hát nézd meg most is milyen állapotba kerültél - mormogta védelmezően.

- De Harry! Tudnom kell - kiáltottam, miközben mélyen a szemeibe néztem. Most kissé erőszakosnak tűntem, még magamat is megleptem. - És ne visszakozz, mert aztán majd tényleg aggódhatsz, hogy történik velem valami. Szándékosan... - pillantottam fenyegetően a csuklómra.

- Oké, oké. Jól van - grimaszolt a göndör. -  Az egész ott kezdődött, amikor elmentél. Lou első dolga az volt miután elolvasta a leveledet, hogy valamiféle nyomozói irodát keresett fel telefonon - emelte fel a szemöldökét.

- Nyomozói irodát? - ültem fel ijedten.

- Ha meg akarod tudni, hogy mi van, akkor maradj csendben légy szíves - utasított Harry határozottan. - Szóval ott jártam, hogy magánnyomozó. Pont mögötte álltam, amikor megbeszélte a dolgokat a hozzá kirendelt személlyel. Elhangzott, hogy téged keres... - vakarta meg a fejét lassan, és nagyot nyelt. - Na és a következő tettemre nem vagyok büszke, de... az még később jön. Amikor másfél hét múlva Louis az egyik stúdiónál találkozott a nyomozóval, akkor hallottam a hírt, miszerint biztosan nem Angliában vagy. Louis önmagából kikelve utasította az embert, hogy igyekezzen megtalálni téged. Emellett néha a próbákra se jött el, de ha mégis akkor kedvtelen volt, vagy egyáltalán nem figyelt oda semmire. A turné koncertjein igyekezett a legtöbbet kihozni magából, de látszott rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül. Sokszor hiába hívtuk, nem válaszolt, sőt gyakran még életjelet sem adott magáról. Fellépés előtt hirtelen felbukkant, és mikor letudtuk, akkor újra eltűnt. Ez lett a rendszer az életében. Ilyenkor a keresésére indultunk és mindig a régi házatokban, azon belül is a te régi szobádban találtunk rá - a szavai hallatára megremegtem, mintha a félelem szelleme repült volna át rajtam. Rázott a hideg, a szívem kihagyott egy ütemet és csak az a jelenet játszódott le a szemem előtt, amint Louis az üres házban ténfereg egyedül. Az ürességben magára maradt. Miattam. Ismét a sírás határán voltam, azt kívántam, hogy bárcsak ne okoztam volna neki ennyi fájdalmat. Kimondhatatlanul utálom magam. Harry azonban a fejem felett elnézett, valamit bámulva el volt merengve és mintha előtte is leperegnének a képek, folytatta a sztorit. - Ekkor döntöttem el, hogy valamit tennem kell, így felhívtam a nyomozót, aki ugyebár a barátunknak segít és... hazudtam. Azt mondtam neki, hogy Louis nevében hívom, és hogy találkoznunk kell. Nos, ez így is lett. Összefutottam az emberrel, de itt közöltem vele az én álláspontjaimat és azt, hogy miért is kerestem igazából. Remélem nem fogsz haragudni rám - harapta meg az alsó ajkát félénken.

- Már jól hangzik - forgattam a szemem és a beharangozásától félve megpróbáltam felkészülni a legrosszabbra.

- Szóval lefizettem a nyomozót, hogy ne segítsen többet Louis-nak, hanem inkább nekem. Ki is találtam a jó kis fedősztoriját, ami úgy hangzik, hogy a többi állam vagy ország adat- és jogvédelmi okokból nem engedte neki, hogy folytassa a keresést. Viszont ez nincs így. Nekem segített ezután - Harry egyre halkabban beszélt. Nem értettem sem az okát, sem a célját annak, hogy miért így cselekedett.

- Hogy mit csináltál?!

- Lefizettem, hogy ne Louis-nak, hanem nekem találjon meg téged - jelentette ki nyugodt hangon, miközben a szeme be volt csukva. Már ismertem ezt a szokását. Akkor csinálta ezt, amikor belülről kontrollálja magát, nehogy dühbe guruljon.

- De mégis miért? - olyan mérges lettem hirtelen, hogy egy párnát a kezembe kaptam és a falhoz dobtam. Harry először egy jó nagy adag levegőt engedett ki a tüdejéből és csak utána szánta rá magát arra, hogy válaszoljon.

- Ennek több oldala is van - állt fel mellőlem és a szobámban fel-alá kezdett járkálni. Karjait a mellkasán összefonva tartotta, a haja sem bírta már a gyűrődést, ebből adódva akadt egy-két kusza szál és idegességében a szájáról rágta lefelé a bőrt. Mindössze pár percig volt csendben, de nekem akkor is örökkévalóságnak tűnt. - Akkor elmesélem, hogy miért döntöttem így. Ugye mondtam, hogy Louis egyre rosszabb lelki állapotban volt. Már annak a határán volt, hogy becsavarodjon. Tudom, ez akkor is kockázatos cselekmény, amit elkövettem, mert két esetleges eset is bekövetkezhet. Egy: még rosszabbra fordul a helyzet és a maradék életkedvét is elveszti, vagy kettő: a személyiségéből adódva talán beletörődik és elfogadja azt, ami van. Már egyszer sikerült csalódnia bennem, és most segíteni akartam rajta. Helyre akarom hozni a kapcsolatunkat! - magyarázkodott Harry el-elcsukló hangon. Teljesen érthető. Amit én felborzoltam Londonban, majd ott hagytam, azt most nekik kell jóvá tenni. Csak a fejemet lehajtva piszkáltam a lábamon a kék zoknimat és egy hang sem jött ki a számon. Most kell rádöbbennem a tetteim súlyára.

- És miért akartál engem megkeresni? - emeltem fel a tekintetemet és a most már falnak támaszkodó Harry arcát vizslattam, aki a kérdésem hallatára minimálisan elmosolyodott.

- Mert tudni akartam a miérteket és azt, hogy hol vagy. Aggodalommal töltött el, amikor hívtál, majd Jessica-t keresték a rendőrök, aztán hiába kérdeztem a haverokat, senki sem tudott semmit. Ezután jött az ominózus leveled. Egy kicsit megnyugtatott. Bár ez hülyén hangzik, de így volt. Amúgy miért kerestél azon az utolsó napon? - fürkészve nézett rajtam végig, majd szembe ült velem.

- Most én kérdezek. Majd utána jössz te - szögeztem le neki a tényállást.

- Csak válaszolj, aztán én is megteszem - mondta gyengéd hangon.

- Jaj, ha tudni akarod, akkor tőled is el akartam köszönni. Úgy véltem, hogy ennyi neked is jár, még ha nem is volt teljesen így! - emeltem fel a hangom, mire ő a lábamra téve a kezét még mindig maga elé vigyorgott.

- Túl jó vagy hozzám. Talán ez is hozzátartozott ahhoz, hogy meg kellett találnom téged - jelentette ki, majd közelebb jött. Én viszont nem tudtam hová tenni a közelségét, ezért elhúzódtam, mire egy halk nevetést hallatott. - Tudod, bármi is volt köztünk, az nyomott hagyott. Igen, volt egy pár rossz pillanat, de jobban szeretek a jobbakra gondolni. Sosem felejtem el - terült el az ágyamon.

- Ahogy én sem - értettem vele egyet, de én inkább a további magyarázatra voltam kíváncsi, így sürgetni kezdtem. - De... de mit akarsz ebből kihozni?

- Na jó. Azt terveztem, hogyha az az ember megtalál, akkor eljövök, megkereslek, visszaviszlek Londonba és remélhetőleg helyrejön minden. Akár újra egymásra találtok Louis-val, vagy mással, - lassította le a beszédét - akár nem.

- Azt mondod, hogy teljesen önszántadból csináltad? - szorítottam össze a szemeimet.

- Most miért kell ilyennek lenned? Igen, természetesen. Mindkettőtöket megbántottalak, hát így próbállak titeket kárpótolni - csapkodott a kezeivel. - És ebben bármilyen hihetetlen, de a drágalátos barátnőd segített nekem. 

- Kiről beszélsz? 

- Hát arról a Lilly-ről vagy kiről - legyintett.

- Lilly?! Mi... hogy?! - ledermedtem. Miben segített Lilly? És hogy? És miért? Mióta ideköltöztünk állandóan próbálom vele felvenni a kapcsolatot, de valamiért nem vevő rá.

- Tegnap este küldött egy sms-t, ami egy képet tartalmazott rólad és arról az idióta szőke gyerekről. Nagyon elegánsak voltatok. Na mindegy is, eközben az alkalmazott nyomozóm kiderítette, hogy New York-ban vagy, a nagyobb munka már csak az volt, hogy ezen a nagyvároson belül rájöjjön, hogy mégis pontosan hol - tájékoztatott, és még mindig az ágyamon feküdt. Lábait felhúzta, így talpával is a takarón támaszkodott. Én mellette ültem a térdeimet felhúzva és átkarolva, úgy hallgattam őt. Viszont ő ráadásként még a bokámat is fogta, mintha attól félne, hogy elmenekülök. - Ezután jött jól a barátosnéd üzenete, mert neki kiírta a telefon, hogy New York-on belül hol is vagy, és a drága azt is elküldte nekem. Ilyenek a mai okos telefonok! Bár nem tudom, hogy ez a Lilly segítő szándékból tette-e, vagy más volt a célja... Bár szerintem inkább keresztbe akart neked tenni, abból kiindulva, ahogy egyszer véleményt alkotott rólad - meresztgette a szemét.

- Mi? Honnan tudta a számodat? - kapkodtam a levegőt. Az életem akár egy film. Sosem hittem, hogy ilyen bonyolult és összeesküvéses dolgok velem is előfordulhatnak.

- Szerinted tudom? - válaszolt flegmán Harry.

- És mi az, hogy véleményt alkotott rólam? Ti mikor beszéltetek? - annyira fel voltam háborodva, annyira dúlt bennem a düh, hogy azt már kifejezni sem lehet. Fortyogott a vérem.

- Egyszer egy boltban vásárolgattam, erre odajött, bemutatkozott és tök kedvesnek tűnt. Aztán csevegtünk pár mindennapi eseményről, aztán felhozott téged - fordult felém Harry és oldalasan a könyökén támaszkodott meg, az ágy végén pedig egy kicsit lelógott a lába. - És igazából semmi felhasználhatót vagy rosszat nem mondtam rólad, de ő... fúú. A tudtomra hozta, hogy egyszer összevesztetek és azt mondtad neki, hogy megváltozott ahhoz képest, amilyen eleinte volt. Viszont erről neki az a véleménye, hogy te változtál, mert nagyra vagy magaddal, hogy híres lettél és egy hülye picsa vagy. Neked most már mindenkivel csak bajod van - ecsetelte Harry Lilly szavait óvatosan, nagy szüneteket tartva. Ezek hallatára azt hittem, hogy az összes érzékszervem csődöt mond és elárultnak éreztem magam. Lehet, hogy nem voltam vele őszinte mindenben, de ez főleg azért volt, mert meg akartam óvni. Erre a hátam mögött ilyet csinál... hát köszönöm. Újabb csalódás. Ezek után hogy bízzam a barátságban? Bár Shannon egyáltalán nem tűnik olyannak, aki ilyet tenne. - És még hasonló dolgokat állított rólad. Igaz, hogy annyira nem érdekelt mit mond, mert bántott, hogy a fülem hallatára kritizál, de akaratom ellenére is megjegyeztem ezeket.

- Kösz, hogy elmondtad. Legalább már nem kell amiatt aggódnom, hogy mi az, amiért így viselkedik velem - mondtam kedvetlenül. - Elegem van. Korábban az embernek nem kellett mindenkitől félnie, hogy esetleg megbízhat-e benne. Akit maga mellé választott, abban általában biztos volt, hogy mindig őszinte lesz hozzá és mellette lesz. Hát szép! - morogtam magamban. És tényleg így éreztem magam. Utálom magam, a világot és az emberiséget... jó, egy pár kivétellel. Harry nem tudott mit reagálni a kiborulásomra. - De legalább lezártnak tekinthető. Nem érdekel - ráztam meg a fejem. - De... de Louis-ról még nem beszéltél. Hogy-hogy nem emlékszik rám? - érdeklődtem remegő hangon.

- Jaj, ez hosszú - sóhajtott. - De tudom, hogy nem fogsz békén hagyni, szóval mondom. Tehát említettem, hogy Louis már az őrület határán volt és a viselkedése egyre furcsább lett, és ez aggasztott minket. Így Zayn javasolta, hogy vigyük el egy pszichológushoz. Jó ötletnek találtuk, így el is vittük. Mindannyian megvártuk az első beszélgetése után, és amikor annak vége lett, teljes harmóniában jött ki a teremből. De... - elhallgatott, mintha félne folytatni a mondatot. - Kérdeztünk tőle valamit, ami a következő volt: Ugye kicsit könnyebb elfogadni és tisztán látni a dolgokat? Ugye most már nem fogod olyan kétségbeesetten keresni Emmát?. Ami a legszomorúbb volt azonban, az az, hogy ő is egy kérdéssel válaszolt: Ki az az Emma? - ez volt az a pont, ahol keservesen sírni kezdtem. A hátam borsózott, az arcom égett és a szívem elsorvadt. Nem akartam tovább élni.

- De hogy-hogy? - szipogtam.

- Nem tudjuk - vonta meg a vállát és engem simogatott együttérző arcot vágva. - Mintha egy agymosáson ment volna keresztül...

- És-és... k-ki az a l-lány, akivel állandóan mászkál? 

- Hát... ő Eleanor. Egy rajongó lány, és egy nagyon jó barátom. Nagyon tetszik neki Louis és megkért, hogy mutassam be neki. És hát.. jóba lettek. De ne haragudj - mentegetőzött. Minden annyira összekavarodott. Fogalmam sincs ki kivel van, mit érzek, hol a helyem. Elvesztem. A megoldás keresése lenne az ideális út. De... de nincs erőm. Mozdulni sem bírtam a fájdalomtól, ami megkörnyékezett. Felejtenem kellett volna, de még inkább most is szenvedek. A reményt, a szerelmet akarom! De nem sokáig tudtam ezekre koncentrálni, mivel hangokat hallottunk a nappali felől. Veszekedés tört ki. Az egyik résztvevő tuti anyám volt, de a másik egy idegen mély hangú személy volt.

- Nincs jogod itt lenni! Mit keresel itt egyáltalán? - hallottuk anyám szavait. - Tűnj el innen, Emma sem kíváncsi rád ennyi év után! Takarodj innen te idióta hazug szarházi! És ne érj hozzám! - kiabált anyám. Az adrenalin bennem az eddigieknél is nagyobb adagra növekedett. Rettegtem attól, hogy egy idegen van a házunkban és épp a szülőmet akarja bántani. Felpattantam és ki akartam rohanni, de egy kéz hátulról megragadott és magához ölelt. 

- Szerintem nem lenne jó, ha most kimennél - suttogta a fülembe Harry, miközben erősen szorított a mellkasához.

- Még jó, hogy Emma nincs itt, hogy hallgassa a hülyeségeidet! - ordított megint anyám.

- Engedj el! - kiáltottam rá Harry-re, miután fültanúja voltam azoknak, ami odakinn folyik. Féltem anyát. Próbáltam Harry körülölelő karjait lefejteni magamról, de nem jártam túl sok sikerrel. De a következő pillanatban már nem is szorultam rá. Anya rontott be a szobámba és mintha nekiment volna egy láthatatlan falnak, megállt. Zaklatottan és meglepődötten nézett ránk, amint ott állunk: Harry szigorúan tart a kezeivel és egymáshoz simulunk.

- Emma... Emma ki ez a fiú? - kérdezte szaggatottan, de meg sem várta a választ. Az egyetlen poszteremre pillantott, ami a falon volt. Tudtam, hogy mi következik. Becsukott szemmel vártam a mondanivalóját. - Emma! De hiszen ez az a fiú a poszteredről! - alig észrevehetően bólintottam, de sem anyám, sem Harry nem mozdult. Sőt... olyanok voltak, mint akik megnémultak és a lábuk is földbegyökerezett. Tudtam, hogy ez itt a vég. Mindent be kellesz vallanom anyámnak. De ha ez még nem lett volna elég erre a napra, jött a ráadás. Egy újabb személy lépett be hozzánk. Egy magas férfi. Ismerős volt, túlságosan is. Nos, akkor tudatosult bennem az, hogy aki itt áll előttem, az a rég nem látott apám.

36.rész - Intimate Moments

Sziasztok,

Drágáim (remélem nem baj, hogy így szólítalak titeket:)), ismét köszönetet mondok. Köszönöm a sok-sok szeretetet, ami a kommentjeitekből árad és nagyon hálás vagyok Értetek! Köszönöm, hogy vagytok nekem és ez MINDENKINEK szól! Köszönöm a 12.700+ -os megtekintést, a pipákat és minden egyes szót, sort és mondatot, amit kapok tőletek. Nagyon hálás vagyok!♥

Ezúttal is jelentkezem új résszel, ami most szerintem jól sikerült. Hosszú is lett, igyekeztem izgalmas dolgot is kitalálni, szóval remélem tetszeni is fog! Puszi nektek!

Jó olvasást!

~ Timi xx

One Direction ~ Over Again (ha lejárt, tudjátok mi a dolgotok:))

- De Jake, ugye most nem ugratsz? - kérdeztem tőle zaklatottan.
- Tudtam... egyszerűen tudtam, hogy nem fogsz komolyan venni. Hát miért is tennéd? Már nem számítok neked... Csak az a két mitugrász Londonban - förmedt rám.

- Ez nem így van! Amúgy meg annak a két mitugrásznak neve is van. Mégpedig Louis és Harry - oktattam ki durcásan.

- Nem érdekel. Itt nem róluk van szó, hanem rólad. Félsz. Félsz nekem esélyt adni, illetve őket elfelejteni. Túlságosan ragaszkodsz az ideáidhoz. Mert ahogy te elképzeled annak úgy kell lennie - mondta szemrehányóan.

- Most hirtelen miért lettél ilyen ellenséges? - csapkodtam a kezeimmel, és a könnyem is kicsordult. - Soha nem veszekedtünk és Jake hidd el, nem most akarom elkezdeni. Sajnálok mindent, de ez a vallomásod nem jött jókor. Nem tudom mit érzek... lehet, hogy igazad van. Nem tudom. Fogalmam sincs - próbáltam elmerengni a távolban, hogy ne kelljen a szemébe néznem, de túlságosan sötét volt, hogy olyan messziről bármit is lássak. Amúgy meg hiába akartam kikerülni a pillantását, mindig kicselezett. Ez most sem volt másképp. Maga felé fordított és újra beszélni kezdett.

- Honnan veszed, hogy velem nem lennél boldog? Mi sosem voltunk simán barátok! Ezt te is nagyon jól tudod - sóhajtott. - Mindig imádom, amikor csak úgy ok nélkül hozzám bújsz, megölelsz, vagy hozzám érsz és megfogod a kezem.

- Oké Jake, de... - a mondatomba még csak alig kezdtem bele, a feszültség csak úgy lappangott bennem, de nem számított. Minden lelassult, a szél egyre jobban támadt felfelé és csak a sárguló, lehulló falevelek zöreje hallatszott a csendben, ahogy a nagy sebességű levegő nekik támadt. És hogy mi mit csináltunk? Nos, Jake betartotta a soha ki nem mondott ígéretét. Megcsókolt. Életünkben másodjára. Sem időm, sem erőm nem volt és nem is lett volna tiltakozni. Ott álltunk, szorosan tartotta a derekamat, én pedig az agyamban nem tudtam mit kezdeni a jelenlegi szituációval. Ledermedve álltam, és nemcsak a hideg idő miatt, hanem a meglepettség miatt is. A szél a ruhámat felhajtva a lábaimhoz is be-betekintett és jeges leheletét hagyta rajtam, amitől egyszer-egyszer megborzongtam. Eközben Jake ajkai lágyan, de mégis határozottan érintették az enyéimet. Gyengéd, de mégis erőszakos volt, mint aki tudja mit akar. Végig azon járt az eszem, hogy miért történik ez meg, és nem azon, hogy hogyan. Élveztem, de bűnösnek éreztem magam. Jogosan. És itt kezdtem el rettegni. Mi van, ha újra megfordul velem a világ? Ha a múlt visszatér kísérteni és feltűnik valaki, vagy újra megismétlődik valami. Mi van akkor, ha a sors azt tervezte, hogy Louis-t elvezeti hozzám? Ezzel szemben én most is mit csinálok?! A kísértés... az érzelmek. Az összes bűn, bűnhődés és büntetés okozója. Ha egyszer végre úgy gondolod, hogy magad mögött tudhatod az életed egyik fejezetét, ha végre örülhetsz, vagy megkönnyebbülhetsz, hogy lezárhatod, akkor jön valami, ami felvilágosít, hogy nem... ez korán sincs így. Hiszen minden hatással van mindenre. Nem epizódokra van felosztva az életünk, amikor ha egynek vége, akkor következik a másik, ami már más történetet dolgoz fel. Az élet egymáshoz kapcsolódó fejezetek otthont adója, a könyv. Azt hiszem innen jön a mondás, hogy: " A Nagykönyvben meg van írva ". Ezeken elmélkedtem, miközben Jake még mindig szenvedélyesen csókolt. A kezeimet a mellkasára csúsztattam és levegőhiányt színlelve eltávolodtam tőle. Elnéztem a feje mellett, de a szemem sarkából láttam, hogy egy elégedett vigyor ül ki az arcára. Én viszont szégyelltem magam. Lassan már én is kezdem elhinni magamról azokat az állításokat, amelyeket hallok, hogy egy ribi vagyok. Végül is senkinek nem ígértem semmit. Miért én tartozom mindenkinek magyarázattal? Hány lány csinál ennél sokkal durvább dolgokat, mint én? És megcímkéznek... 

Miután Jake észrevette, hogy fázom, gyorsan tárcsázta egy taxitársaság számát, majd pedig magához húzott. A hátamat dörzsölgette és sokszor éreztem meleg leheletét a nyakamon. Most olyan szintű kavarodás volt a fejemben, hogy azt éreztem, hogy ezt innentől lehetetlen lesz kibogozni. Én sem tudok kijönni saját magamon. A taxi tíz percen belül megérkezett és mindössze pár saroknyit utaztunk vele. Pont, ahogy beléptünk a ház ajtaján, az utcákat szakadó eső árasztotta el. Lassan és szótlanul felbaktattunk a lépcsőkön, hangtalanul előkerestük a lakáskulcsot és már otthon is voltunk. Rögtön a fürdő felé vettem az irányt, miután ledobtam magamról a cipőmet. Anyáék már aludtak, szóval megpróbáltam hangtalan lenni. A fürdőbe érve óvatosan becsuktam az ajtót és leültem a vécéülőke tetejére. Öt percig csak ott ültem a fejemet a tenyerembe temetve. Mi van velem? Mit csinálok? Mi jön még? Miért vagyok képtelen eldönteni, hogy mit vagy épp kit akarok? - jelentek meg a kérdések a fejemben. De rájöttem. Szerintem túl elfogult vagyok ezzel a két fiúval kapcsolatban. Túlságosan közel állnak hozzám ahhoz, hogy bármiért is megsértődjek rájuk, vagy a saját akaratommal és érzéseimmel hamarabb foglalkozzam, mint az övékkel. De igyekeztem összekapni magam, így erőt vettem magamon, átvettem a pizsamámat, letisztítottam az arcomat és fogat mostam, végül pedig a szobámba indultam. Mikor beértem, már meg volt ágyazva és Jake elterült a finom szövet ágyneműn.

- David hívott - jelentette ki.

- Mit mondott? Shannon jól van? Ugye nem haragszik rám, amiért egy szó nélkül ott hagytam? - zúdítottam rá a kérdéseimet aggódóan.

- Nem, dehogy. Jóformán észre se vették, hogy eljöttünk. Annyira bele voltak merülve egymásba... - köhintett egyet játékosan - úgy értem a táncba - mosolyodott el.

- Akkor jó - lélegeztem fel megkönnyebbülten, majd befeküdtem az én helyemre az ágyban, és magamra húztam a takarót. Még mindig nagyon fáztam. Jake egy szót sem szólva kiment, majd pár perc múlva már átöltözve bújt be mellém. Érezhető volt az, hogy van egy megoldatlan probléma köztünk, főleg most, hogy fokozódott. Meg akartam törni a csendet, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Most olyan idegennek tűnt az, hogy beszéljek vele, így csak két szót nyögtem ki.

- Jó éjszakát.

- Neked is - válaszolta Jake és még egy puszit is hagyott az arcomon ajándékként. Én viszont maradtam tovább egy helyben, az ágy felém eső széléhez fordulva és megpróbálkoztam az alvással. Maximum tíz perc telhetett el, amikor már félálomban voltam, de felzavart az, hogy hallottam, ahogy Jake állandóan forgolódik. Nem zavartattam magam, próbáltam visszatérni az álmok útjára, de továbbra is hűvös volt a szobában, így a takaró alatt is kirázott a hideg. Azt hiszem több se kellett, Jake karja jelent meg, mellyel védelmezően átkarolt, a hátamhoz tapadt a mellkasa és lábait is szintén az enyéimhez láncolta. Kellemes volt. A közelsége is, meg a melegség is. Annyira kimerült voltam, hogy nem érdekelt mi lesz, csak az, hogy éljek a pillanatnak... vagyis jobban mondva most az, hogy pihenjek.

Reggel az ég dörgése és a eső kopogása az ablakomon voltak azok a tényezők, melyek az ébredésemet okozták. Az oldalamról átfordultam a hátamra, a szemeimet dörzsölgettem, illetve nyújtózni kezdtem és élveztem, ahogy az ízületeim kattogó hangot adnak. Jake már nem feküdt mellettem, mondhatni hűlt helye volt. Kikászálódtam a puha takarók közül és még alig látva keresgéltem a papucsomat, de mivel nem találtam meg, vállat vonva nyitottam ki az ajtót. Hiába volt reggel, a konyhában a nagy ablakokon semmiféle fény nem szűrődött be az időjárás miatt, sőt... inkább még sötét is volt. Ahogy kiléptem, a villanyok kellemes világosságot adtak, olyat, ami nem zavarja a szemet. Az ebédlőasztal meg volt terítve két személy számára elég elegánsan. Körbenéztem, majd hirtelen szőke barátom is felbukkant és felém lépdelt. Magához ölelt, majd megpuszilta a homlokomat. 

- Foglalj helyet - mutatott az egyik székre, majd kihúzta nekem.

- Mi ez? - kérdeztem, amikor épp a tányéromba rakott egy isteni illatú omlettet.

- Omlett - vigyorgott.

- Hát nem mondod? Úgy értettem, hogy miért csináltad? 

- Nem mindegy? Kóstold meg! - utasított, majd leült velem szembe és hozzáláttunk a kajához.

- Mmm... ez nagyon finom! - állapítottam meg, amikor megízleltem egy-két falatot.

- Köszönöm, de a legnagyobb részt anyukádat illeti az érdem - mosolygott.

- Tényleg... ők hol vannak? - mértem fel a terepet az alapján, hogy még eddig csak Jake-et láttam itthon.

- Nick dolgozik, anyukád pedig bevásárolni ment. Azt mondta, hogy nem tudja mikor jön... eltarthat egy darabig - nevetett. Miután megettük az étel nagy részét elpakoltunk, elmosogattunk és rendet tettünk. Épp, amikor a szobámban ágyaztam meg, Jake-et hallottam, amint valakivel beszél, majd becsapódik az ajtó. Kíváncsiságom vezérelte a lábaimat, így ismét kimentem a nappaliba, ahol az előbb említett szőkeség állt és úgy tűnt, mintha kissé zaklatott lenne.

- Mi a baj? Kivel beszéltél? - érdeklődtem.

- Senkivel... vagyis csak ilyen árusok voltak itt és mindenáron be akartak jönni - magyarázkodott, de nem hittem el, ezért a bejárathoz fordultam és kinyitottam. A küszöbnél nem állt senki, de tovább nem léptem ki, nem is néztem szét, csak akkor, amikor újra be akartam zárni az ajtót és valami megállította. Visszanéztem és egy tenyér támasztotta. Megijedtem. Hamarosan a kéz tulajdonosa is megmutatta magát. Hosszú, fekete kabát, sötét farmer és bakancsok... göndör fürtök, kékeszöld szemek... Harry. A szívem őrülten vert és inkább egy időre becsuktam a szemem, hogy ha majd kinyitom biztos legyek benne, hogy nem csak az elmém szórakozik velem. De nem. Még mindig ott állt és engem figyelt.

- Harry?! - pislogtam értetlenül.

- Én vagyok - mosolygott rám és nem tudom miért, de jól esett hallani a rég nem hallott hangját. Nagyon le voltam döbbenve. Vajon miért van itt? Remélem elmondja...

- Ööm... gyere be - invitáltam, amit azonnal el is fogadott. Belépve a házba egy nagyobb dobozt is vonszolt maga után.

- Először is, Emma örülök, hogy látlak - érintette meg a vállam és mélyen a szemembe nézett. Nahát, ilyet is régen mondott! Most már egyre gyanúsabb. - Másodszor, szia. Harry vagyok... - nyújtott kezet Jake-nek, akiről azt hittem, hogy mindjárt felrobban a göndör látványára. Végül elfogadta a bemutatkozást, de meg sem mukkant. Úgy nézett ki, mintha épp a szemével ölné meg Harry-t.

- Mit keresel itt? - tértem rá rögtön a tárgyra. 

- Mielőtt elmondaná, azt hiszem elmegyek... Nem lenne jó, ha ennél is jobban felhúznám magam - járt körbe minket Jake miután felvette a cipőjét és a kabátjáért nyúlt. - Bár, ha jobban meggondolom féltelek. Ki tudja, hogy mit művelne veled, tekintve a korábbi dolgokra... - célozgatott, de amikor összeszorítottam a szemeimet és úgy néztem egyenest az övéibe, vette a lapot és inkább elment. 

- Ez meg ki? - mutatott Harry Jake után, amint a szőkeség kilépett.

- Az most mindegy - mutattam fel a tenyeremet és igyekeztem ugyanolyan távolságtartóan viselkedni, mint ahogy annak idején Londonban elváltunk egymástól, pedig valamilyen szinten örültem neki. Vele együtt visszatért egy szikra, a múlt reménye. - Mit csinálsz itt? Hogy találtál meg? És mi az a doboz? - mutattam a barnás kartonra.

- Ez egy ajándék... neked - mondta ki lassan a szavakat. - Emlékszel, amikor együtt aludtunk először? - hangsúlyozta az utolsó szót, de minél inkább azon voltam, hogy válaszoljak és hogy megtudjam az okát, hogy miért pont New York-ban és az én házamnál van, így bólintottam. - Akkor este a gyertyákkal felégettem a terítőt és az asztalt, aminek utána nagyjából sikerült eltüntetnünk a nyomait,de... most emiatt és házavató ajándékként hoztam ezt a kis asztalkát - fürkészte az arcomat. Gondolom kíváncsi volt rá, hogy a közös emlékeink felidézése miatt milyen érzelmek ülnek ki az arcomra. Nos, nem járt sikerrel, mert mindent próbáltam magamban elfojtani, ahogy mostanában állandóan. - A másik kérdésedre válaszolva, hogy miért vagytok itt... Azt hiszem jobb lesz, ha leülsz, mert egyrészt hosszú, másrészt meg... megrendítő - komolyodott el és megrémültem. Vajon mi történt? Louis-val van valami? A bandával? Bele sem merek gondolni. Látta, hogy az utolsó szavai hatására lefagytam, ezért megragadta a csuklómat és a vállamat a kezeivel, úgy vezetett a kanapéhoz. Még le is ültetett, majd ő is lehuppant szorosan mellém, de még mindig tartotta a kezeimet a tenyereiben, mintha attól félne, hogy a következő dolgoktól elfonnyadok, de végül nagy nehezen el is kezdte. - Szóval, most egy hatalmas bocsánatkéréssel kezdenék. Ne haragudj rám. Most értettem meg, hogy mennyit szenvedtél miattam, hogy én löktelek el magamtól és ebből következtek a bonyodalmak. Tudom, hogy életre szóló sebet okoztam és azon leszek, hogy jóvá tegyem. Tudom, hogy ezért vagy velem ilyen távolságtartó... - fordította maga felé a fejemet, hogy megbizonyosodjon arról, hogy értem, hogy őszintén beszél.

- Ne haragudj rám. Minderre akkor jöttem rá, amikor egyszer csak rendőrök hívtak a mobilomon, hogy beszámoljanak arról, hogy Jessica-t elkapták és míg a bíróság elé nem viszik, előzetes letartóztatásban van, mivel téged nem tudtak elérni. Semmit nem értettem addig, míg az illetékesek, illetve Liam nem tájékoztattak - kapta a szeme elé a kezét és mintha egy-egy könnycseppet morzsolt volna el. - Ne haragudj. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyet tehetek. Bele sem gondoltam. Nem hittem neked, hallgatnom kellett volna rád, amikor azt mondtad, hogy vigyázzak, mert ami egyszer megtörtént, az újra megtörténhet. És igen, Jessica újra átvert. Naiv voltam, ne haragudj - egyre erősebben szorította a kezemet, de nem úgy, hogy fájjon. Borsózott a hátam is a helyzettől. Tényleg ennyire mélyen érintette ez az ügy? - Világszerte gazembernek, nőcsábásznak tartanak, amiért nap, mint nap más lánnyal boronálnak össze, de ez nem érdekel. Ennél sokkal fontosabb, hogy én mit gondolok magamról. És most pillanatnyilag rossz embernek érzem magam amiatt, amit tettem veled - egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját, és a mellkasát figyeltem, amint megemelkedik, majd újra visszatér alapállásba.

- És a rendőrök miért nem engem értesítettek? - motyogtam, miközben az ujjaimmal a számról szedegettem lefelé a bőrt idegességemben.

- Mert nem tudtak elérni a régi számodon - cirógatta meg a kezemet. Honnan tudja, hogy az a régi szám? Vagyis nem nehéz kitalálni, de akkor is... - Amúgy amiket mondtam, azokat tényleg komolyan gondolom. Remélem elhiszed - simította meg egy behajlított ujjával az arcomat. 

- El, Harry. Csak egyelőre nem tudom teljesen elfelejteni. Egy kis idő kell - mosolyogtam rá halványan biztatásképp. Alig vártam, hogy Louis-ról is mondjon valamit. Valamit, amivel most talán felvidít. De ez nem történt meg. Csendes volt, így intézkednem kellett. - És Louis?

- Úgy látszik tudod melyik témát akartam elkerülni - fordult felém összeszorított ajkakkal. - Nyugodj meg, kérlek. - hűha, jól kezdődik. Egyre idegesebb lettem. Ha nem akartam volna ennyire figyelni és megtudni, hogy mi a fene van, akkor az ájulás biztosan megkörnyékezett volna. Harry talán a reakciómtól félve felállt mellőlem és három lépést hátrált. - Na, akkor elkezdem. Hát, Louis... szóval... nem emlékszik rád.