2014. április 29., kedd

Epilógus

Sziasztok Drágáim,
Elsőnek egy hatalmas, sőt még annál is nagyobb bocsánatkéréssel tartozom. Tudom, hogy már két hónapja nem hoztam meg ezt az utolsó részt. Erre három okom van: 1. suli, 2. a gépem bedöglött, 3. annyira kedvem sem és időm sem volt írni, most a szerelem megszépíti az életemet, szóval inkább erre koncentráltam. De tényleg, nagyon sajnálom, hogy eddig halogattam! :)
Másodjára pedig egy bazi nagy köszönet jár nektek! Szerintem még sosem volt, hogy ennyi kommentet kapjak egy részhez, ráadásul mind pozitív...! Hát alig tudtam felfogni. Ráadásul ott az a 10 tetszik pipa is... elképesztőek vagytok! Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem a támogatásotok nélkül. Köszönöm szépen, hogy eddig is itt voltatok, olvastatok és biztattatok a véleményetekkel, a jelenlétetekkel és a szavaitokkal! A blog az életem részévé vált és olyan élmény, amit soha nem felejtek el és melynek ti is szerves része vagytok. Köszönöm, hogy kitartottatok mellettem. Volt, aki a legelejétől, volt, aki később csatlakozott, vagy most a vége felé. Köszönöm a kitartásotokat és hogy ennyi támogatást és legfőképp szeretetet kaptam! Higgyétek el, gyakran volt, hogy nagyon nagy szükségem volt rá és ti tartottátok bennem a lelket! :) El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire hálás vagyok!
Harmadjára pedig: elérkezett az epilógusom. Kicsit furcsa. Rengeteg ötletem volt az elejétől kezdve, amik nem kerültek bele, de voltak olyanok is, melyek spontán jöttek és meghatározták az eseményszálat. Bevallom, a legtöbbet a saját életemből merítettem. Rájöttem, hogyha stresszes vagyok, akkor nemcsak a sírás nyugtat meg... az írás is. :D Szerencsére most már ott járok, hogy nincs annyi problémám, vagy ha van is, rájöttem, hogy nem ciki elmondani másoknak. Lehet, hogy nem tudnak segíteni, de legalább meghallgatnak és higgyétek el, már az is rengeteget segít. Emellett barátokat is szereztem a blog segítségével, ami szintén nem kis valami. Elképesztő dolog! Mennyi mindenre képes egy történet! :) Nos, nem tudom mit mondhatnék még... már így is túl hosszú az elköszönő beszédem. Végül már csak annyit szeretnék mondani, hogy remélem sikerült méltóan befejezni a sztorimat és hogy el fogja nyerni a tetszéseteket. Arra kérek mindenkit, hogy aki eddig is olvasta, kommentelgetett, az is írjon pár sort, illetve az is, aki csak be-benézegetett, vagy pipálgatott... egy szóval mindenki! Tudnom kell, hogy így a végére mit éreztek. Nagyon köszönök mindent! ♥
~T xx


*13 évvel később*

Talán nincs is jobb a Karácsonynál. Ez az az ünnep, amikor az egész család összegyűlik és mindenki igyekszik több időt tölteni a szeretteivel. Erre még rátesz egy lapáttal a kinti hóesés és a bent készülő ételek, illetve sütemények illata. Ezt a hangulatot próbálom épp én is megteremteni azzal, hogy már reggel hattól ébren vagyok és konyhatündéresdit játszom. Már elég jól haladok, de most abba kell hagynom. Kilenc óra. Fel kell ébresztenem a gyerekeket, megígértem nekik. Lassan megmosom és megtörlöm a kezem, majd megindulok a konyhát átszelve, a nappalin keresztül a lépcső, ezáltal az emelet irányába.
- Matty! Tommy! - lépek be a fiúk szobájába és halkan szólongatni kezdem őket. - Fiúk, ébresztő - nyomok egy-egy puszit pirosló arcukra. - Hogy akartok így meglepetést csinálni apunak, ha még mindig ágyban vagytok? - cirógatom meg a hajukat. 
- Szeretlek Anya - ül az ölembe kisebbik fiam, Tommy, és a nyakamat átkarolva szorongat. 
- Én is - harsogja Matty is és csatlakozik az öleléshez.
- Én is nagyon, de nagyon szeretlek titeket - szorítom őket magamhoz és a hátukat simogatom.
- Mi a reggeli? - pattan fel Matty és kirohan a szobából. Pár másodperc múlva pedig már lentről halljuk hangos kiáltását. - Nutellás kenyér?! Ez aaaaaaz! - ordít, Tommy pedig felém fordítja csillogó tekintetét. 
- Azt úgy szeretem! Pont tegnap mondtam... - mosolyog és puha kezével megfogja az enyémet, úgy vezet kifelé a szobából. 
- Tudom, azért vettem nutellát és csináltam nektek kenyeret - válaszolok neki halkan, sugárzó arca pedig örömmel tölti meg a szívemet. Tommy annyira kis nyugodt természetű... egyáltalán nem olyan, mint a bátyja, vagy az apja. Ő inkább rám hasonlít ebben, míg Matty olyan, mintha az apja a száján köpte volna ki. Különbséget alig találni. Ahogy ez átsuhan az agyamon, a folyosó másik végében lévő szobaajtóra pillantok. Mosolyogva nyugtázom magamban, hogy férjem még mindig nem kelt fel az eddigi hangzavarra. Talán nem is baj. A fiúk úgyis valami meglepetést akarnak neki csinálni. Egy apró vállrándítás követte a gondolatmenetemet, majd követtem a kis hercegeimet a konyhába.
- Anyaaa, ez nagyon finom - csámcsogja Matty.
- Na, örülök, akkor egyetek sokat - kacsintok rájuk, majd két tejjel teli poharat teszek még eléjük. - És mit akartok apátoknak csinálni? - kérdezem érdeklődően és leülök a mellettük lévő egyik székre.
- Hát... mi múltkor a tanár bácsival a suliban csináltunk egy repülő makettet közösen és megkértem, hogy külön velem is készítsen már egyet - büszkélkedik Matty.
- Milyen kis praktikus vagy! - dicsérem meg. - És te, Tommy?
- Én, hát... én rajzoltam neki valamit az oviban - mered rám nagy kék szemeivel. - Remélem tetszeni fog neki attól, - szomorodik el - hogy nem olyan jó, mint az övé - mutat a bátyjára.
- Kisfiam, ne mondj ilyet! Az is ugyanannyira fog neki tetszeni, mint a Matty-é! - simogatom meg világosbarna haját. - Apa imádja, amit ti csináltok neki!
- Tényleeeeg?! - szólalnak meg egyszerre gyermeki hangjukon, mire én mosolyogva bólintok. Ettől fellelkesülve visszarohannak a szobájukba, majd pár perc múlva tetőtől talpig felöltözve jelennek meg előttem. - Kimegyünk a garázsba meg az udvarra játszani! - világosítanak fel, majd el is hagyják a házat. Ahogy kilépnek, én pakolni kezdek. A fehér tányérjaikat egymásba rakom, úgy viszem el őket a mosogatóig, majd a poharak is csörömpölve lelik helyüket ugyanott. Megengedem előbb a hideg, majd a meleg vizet és a szivacsra mosogatószert engedve tisztítom meg az edényeket sorjában.
Már csak egy darab villa akad a kezem ügyébe, amit behabosítok, leöblítek, majd a többiekhez teszem, az edényszárítóra. Elzárom a csapot, de még mielőtt megfordulhatnék, hátulról egy erős test simul hozzám. Védelmező karok fonják keresztül a testem, a lehető legjobb illat csapja meg az orrom és egy összetéveszthetetlen reggeli morgás hallatszik egyenesen a fülem mellől.
- Jó reggelt drágám!
- Neked is jó reggelt szerelmem! - simítom végig izmos karjait magam körül és még egy kicsit hagyom, hogy a nyakamat és a vállamat puszilja. Ugyanolyan, mint a házasságunk elején, aminek nagyon örülök. Pedig mennyire féltem attól, hogy egyszer majd hirtelen megun...! Hiszen tizenhárom év, az tizenhárom év. De azért reménykedem benne, hogy ez még sokkal több is lesz. Ezen elmosolyodva fordultam felé és egy csókot nyomtam ajkaira. Kék szemeivel boldogan néz vissza rám és ettől mindig tudom, hogy megéri felkelni. Ébredés után haja szokásosan kócosan áll, amibe most is beletúrok, úgy próbálok igazítani rajta, persze feleslegesen. Erre egy halk kuncogás tör ki belőlem, majd szorosan megölel. És így kezdődött a Karácsony reggel. Délelőtt a három férfi, a férjem és a két fiunk kint fociztak és játszottak a hóban, míg én bent rendet raktam és megfőztem mindent kisebb-nagyobb szünetekkel. Azért kellettek apróbb pihenők, mert néha émelyegtem, vagy hányingerem volt. Elég furcsa. Biztos a korai kelés és a sok teendő miatt van. Mondjuk, nem az első eset... 
Most délután öt óra van és már csak arra várunk, hogy a vendégeink megérkezzenek. Ha sok dolgod van, rohan az idő. Ez a nap is mindjárt eltelik... hihetetlen. Na, nem is kellett sokat várni. Itt is vannak a személyek, akikre vártunk. Matty a kopogtatás hallatára szinte feltépi a kilincset.
- Jóóó estééét Tomlinsonék! - üvölti a göndör.
- Harry bácsi! - kiáltanak fel a fiaim és megölelik hűen szeretett bácsikájukat. - Shannon néni! - ugranak fel a legjobb barátnőmre, aki azóta a nagynénjük lett.
- Fiúk, óvatosan! - fejtem le kezüket a barátnőmről, ahogy kerekedő pocakjára nézek. Bizony, már hat vagy hét hónapos kismama. Ez lesz még az első babájuk Harryvel, mert a közös életük elsőre nem úgy sült el, ahogy ők tervezték. Mindketten makacsok és túl gyermekiek voltak a húszas éveikben, később azonban nehéz volt ezt levedleni. Nem akartak belegondolni, hogy felnőttek, érett emberek és már nem a kalandos életen van a hangsúly. Vagyis de, Shannon már érezte a változást... de hogy tudott volna hatni egy olyan örök ifjú, sztár, milliárdos életére, mint a Harryére? Hogy tudta volna jobb belátásra bírni? Nehezen. Több év kellett hozzá. Igazából a bandából aligha hitte valaki, hogy menni fog. Hiszen hogyan ismerjük a fürtösünket? Gazdag, aki szeret utazgatni, bulizni, aki imádja a kalandokat és addig halmozza az élvezeteket, amíg tudja. Persze, emellett minden jót el lehet róla mondani, de harminc év fölött az embernek be kell látnia, hogy ez nem úgy megy, mint korábban. Ekkor már azt várják tőle, hogy megkomolyodjon és nem hiába kérdeztek tőle mindenhol a házasság és a család témáról, amit ő mindig elhessegetett. Shannonnak cselekednie kellett. Igen, ő is ilyen volt, mint Harry, de ő tudta, hogy mire vágyik. Szép karrierje volt, szenzációs fotós lett belőle. Még saját stúdiója is van. Mi hiányzott? A biztos háttér. Már tizedik éve, hogy ő és a göndör együtt voltak. Többet szeretett volna és ezt meg is mondta Harrynek, aki ekkor még ellenállt és irtózott mindenféle kötöttségtől. De mitől változott meg? Attól, hogy Shannon elment. Nem volt aki gondját viselje, reggel elköszönjön tőle, vagy este vacsorával várja, nem volt, aki hozzábújik és megad neki minden szeretetet. Tudta, hogy ezt bármelyik lánytól megkaphatná, de nem vágyott már arra, hogy egy érzelemmentes kaland részese legyen, ami esetleg még szürkébbé tenné az életét. Hát, itt kapott észbe a mi Harrynk. El kellett telnie egy évnek, hogy sikerüljön, de megtörtént. Eljegyezték egymást, házasok és már jön a baba is. Révbe értek, csak úgy, mint a csapat többi tagja. Zayn és Perrie az eljegyzésük bejelentése után két évvel kötötték meg a házasságukat és most azért nem tudnak itt lenni, mert a napokban születhet meg a második gyermekük. Liam... nos, ő sajnos nem maradt Sophiával. Miután hivatalosan is vége lett a One Directionnek, visszatalált Danielle Peazerhez. Valóban, az ő szerelmi történetük sem mindennapi. Niall? Az ír szőkeség, akitől mindig mindenkinek mosoly derül az arcára? Ő az egyik világsztárban, Selena Gomezben találta meg az igazit végül. Félő volt, hogy a komoly karrier és az állandó figyelem mindkettejüket sújtja, így még nehezebb lesz az együttélés, de idősebbek lettek és már semmi sem jelent gondot. Az utóbbi két pár épp valamely verőfényes szigeten tölti a Karácsonyt fürdőruhában. Nekik még nincs családjuk, de reménykedjünk benne, hogy ami késik, az nem múlik. A szerencse az, hogy a One Direction egy életre összekovácsolta az öt férfit. Mai napig összetartanak. Hm... kit hagytam ki az ötösből? Louist... aki pedig az én férjem. Csodás, nemde? A múltunkat tekintve meglepő lehet, vagy sokan fordulatként emlegetik, de a gyermekeink mellett ő az egyik legjobb dolog az életemben. Ha újrakezdhetném, akkor sem csinálnám másképp. Kezdettől fogva hozzám tartozott, de ez a történet pont tizenhárom évvel korábbra nyúlik vissza. Akkor még Jake és én jegyesek voltunk, Louist és a bandát hátrahagytam, a családom New Yorkban, minden más volt. Azonban azon az őszi napon, amikor mentem a templomi próbára, ott változott meg minden. Felbukkant Bonnie, Jake volt menyasszonya és nem merő véletlenből. Kiderült, hogy a lány édesapja miatt kellett szakítaniuk, aki félreismerte Jake-et. Tudtam, hogy szőke barátom mennyire szerette azt a nőt és elálltam az útból. Talán sosem volt nekem annyira hálás és még örülök is, hogy így alakult. Nem váltunk el haraggal, mai napig tartjuk a kapcsolatot. Igaz, hogy nem sűrűn, de tartjuk. És pont, ahogy a templomban kimondtam a szent szavakat: " Ti egymáshoz tartoztok. Ti vagytok azok, akiknek össze kell házasodniuk. ", akkor csapódott ki a kápolna ajtaja és lépett be rajta Louis. Eldarálta, amit Nialltől tudott és újra elmondta mit érez. Akkor már tisztán láttam mindent, talán Isten mutatta így az utat. Én meg teljes mértékben hozzá tartozom. És ott dőlt el minden. Visszamentem Louishoz és onnan minden gyorsan történt. Egyszer, hirtelen ötlettől vezérelve elvitt Párizsba, holott ez cseppet sem volt olyan gyors ötlet, mint én azt gondoltam. Emlékezett. Emlékezett a vágyamra. Arra a dologra, hogy mit szeretnék. Hogy mi volt az? Hát az, hogy az Eiffel-torony tetején kérjék meg a kezemet. És ő így tett. Hihetetlen, elragadó, azt sem tudom mivel lehetne jellemezni. Ezután pedig hamar megszerveztük az esküvőt, majd rá három évre megajándékozott minket az élet Mattyvel, majd Matty után öt évvel pedig Tommyval. Hogy is mondják? Minden jó, ha a vége jó. Nálam is majdnem így van, kivéve egyetlen egy dolgot. A szüleimet. Az egyetlen kapocs, ami összetart minket, azok az unokáik. Anyámék néha eljönnek ide Londonba, de akkor is csak azért, hogy egy-egy hétre elvigyék magukhoz a fiaimat Floridába, ugyanis New York után inkább oda költöztek. A kapcsolatunk teljesen megromlott, de lehet, hogy ennek mindig is így kellett volna lennie, erre volt kárhoztatva. Apámmal hasonló a helyzet, ő csak néha beugrik, ha nagy ritkán erre jár, dob két csokit az unokáinak és már itt sincs. Nem számít, a tinédzserkoromat így is nélküle töltöttem. Az ikertesóim, Danny és Brady pedig nagyszerű fiatalemberek. Ők is itt élnek Londonban, ennek pedig én vagyok az oka. Azóta imádják Londont, mikor egyszer kiskorukban elhoztam őket, hogy megnézzék, hogy Louis hogy játszik a Doncaster Rovers csapatában. Imádnak és a családomat is, gyakran járnak ide, főleg a főztöm miatt. Bizony, megtanultam jól főzni. Most már nem a palacsinta az egyetlen specialitásom. Fejlődöm. Visszatérve a testvérekhez, Lindsay... nos, vele nem igazán alakulhatott ki testvéri viszony. Szinte akkor született, amikor én már eljöttem otthonról, de lehet, hogy ez így van jól. Talán egyszer ha kíváncsibb lesz, akkor felkeres. A jövő titka. Ha a másik oldalt nézzük, ott pedig minden jó. Louis családja gyakran idelátogat és mivel elég népesen vannak, elég őket ellátni. Bár ez legyen a legnagyobb gond. Mi is gyakran töltünk ott hétvégéket, szabadnapokat és a gyerekek is imádnak Doncasterben lenni. Az apjuk minden zegzugot megmutatott nekik a városban. Minden rejtekhelyet, lehetőséget, kanyart, focipályát ismernek. Na és a többiek... Louis testvérei. Már mind felnőttek, kivéve az ikreket, akik most élik tinédzser mindennapjaikat. Ilyenkor eszmélünk csak fel, hogy mennyire repül az idő...
- Boldog Születésnapooooot Louis! - zökkenek vissza a valóságba a sikítások és kiabálások hatására. Harry nem bír magával... szokás szerint.
- Az energiádból hagyj későbbre is! - szólok hátra kacagva a fiúknak, majd ott hagyjuk őket Shannonnal és leülünk a konyhába beszélgetni. Épp egy kis teát viszek odafelé neki, amikor elejtem és az pedig hangos puffanással ér földet, majd apró darabokra törik.
- Úristen Emma, minden rendben? - szegezi rám ijedt tekintetét Shan, majd megpróbál nehézkesen felállni.
- Shan, fel se állj! Ne aggódj, csak kicsit megszédültem - beszélek, miközben összeseprem a szilánkokat, melyek csörögve ütköznek össze. Ezután készítek még egy teát és leülök a barátnőm mellé.
- Mi van veled? - simogatja meg a kezem Shan aggódóan.
- Semmi, semmi. Biztosan semmi komoly... - mosolygok rá fáradtan. - Lehet, hogy csak ez az egész napi robot... - hajtom le a fejem az asztalra egy percre és újra érzem azt az émelygő érzést. Éhes lennék? - Nézd! Csináltam a kedvenc almás-fahéjas sütinkből, együnk! - teszem fel az ajánlatot és már vágok is két nagy szeletet. Mindkettőt két aranyos porcelán tányérba teszem, az egyiket Shannon elé tolom, a másiknak pedig azonnal nekilátok. Kettőt haraptam belé, de mintha valami ízetlen dolog járna a számban. Fintorogva méregetem a süteményt. - Shan, meg ne edd! Szerintem valamit elrontottam. Ez szörnyű! - vágok grimaszokat. Shannon kikerekedett szemmel nézett vissza rám.
- Emma, miről beszélsz? Ez isteni! Ez a valaha volt legjobb, amit csináltál.
- Hát, szerintem íze sincs... - húzom fel az orrom.
- Mi van veled, terhes vagy?! - nevet fel Shan, de ahogy kimondja egy nagy vigyor is az arcára fagy. - Terhes vagy? - kérdezi újra. Te jó ég, bele se gondoltam. Terhes... terhes... mondogatom magamban a szót és a hasamat simogatom. 
- Hogy mi?!
- Gyere, kiderítjük! - ragad meg finoman a csuklómnál és a nappalin át, a fiúk szeme láttára húz a fürdő felé.
- Minden oké? - szól hozzánk Louis is, aki kérdő tekintettel figyeli a vonszolásomat, miközben én még mindig hipnotikus állapotban lehetek.
- Persze, persze! Csak Emm kicsit felkészít a gyerekre, meg pár kozmetikai dolgot beszélünk meg - magyarázza Shan jókedvűen, majd lassan becsukja mögöttem az ajtót. - Van nálam egy terhességi teszt. Pár nappal ezelőtt a szomszéd kért meg, hogyha van időm, akkor majd vigyek már neki egyet, mert elfoglalt, de elfelejtettem odaadni... de legalább jól jön - adja át nekem a pálcikát. - Ez még legalább ki is mutatja, hogy mennyire előrehaladott a pici - suttog a barátnőm. Ő sokkal izgatottabb, mint én. Én inkább még mindig le vagyok fagyva. Nem az első terhesség és nem is azért, mert nem örülök. Inkább csak azért, mert meglepetés.
- Már csak pár perc - sutyorgom, miközben a vécé mellett kuporgok. A szívem majd kiugrik és türelmetlenül várom a pillanatot. - Letelt - nyelek egy nagyot és Shanre nézek. - Inkább nézd meg te előbb - csukom be a szemem, de miután barátnőm megkocogtatott, kénytelen voltam odafigyelni. A kezembe kaptam a kis pálcát. Hát nézzük. - Két csík, tizenkét hét... két csík, tizenkét hét... két csík, tizenkét hét... - nézem meg a kis képernyőt újra meg újra. - Uramisten! - dobom el a tesztet és rögtön Shannon nyakába borulok. - Lesz egy újabb kisbabám! - kezdek el sírni. - Annyira boldog vagyok! - szipogok. - Tizenkét hét... az körülbelül három hónap! - fejtem ki gondolataimat hadarva. - De... de... én mindig azt hittem, hogy csak valamitől folyton fel vagyok puffadva és... és azért nagyobb a hasam... Istenem! - szorítom magamhoz barátnőmet újra.
- Na, mi ez a nagy öröm? - halljuk meg Harry hangját a hátunk mögül, aki épp most nyitott be az ajtón. Épp fel akart tenni egy újabb kérdést, amikor meglátta a földön heverő tárgyat. - Emma, úristen! - segítette fel feleségét, majd engem ültünkből és ő is csatlakozott az öleléshez. - Louisnak ennél jobb születésnapi ajándéka nem is lehetne - törli le az örömkönnyeket az arcomról.
- Igen - szipogok megint. - Azt hiszem, most azonnal el kell neki mondanom. Nem bírom sokáig... hozzuk a tortát és adjuk át az ajándékokat! - utasítom őket, hogy segítsenek, miközben én összeszedem magam a fürdőszobában. Mikor kész vagyok kimegyek és Louist leültetem a nappaliba, így várom vele az eseményeket. Hamarosan megkezdődött az éneklés, a lámpák lekapcsolódtak és megjelent Matty és Tommy a tortával a kezükben, amit egy negyvenes gyertya és egy csillagszóró díszít, mögöttük pedig Shan és Harry énekelnek. Mikor a csillagszóró elaludt, a fények újra égtek és mindenki felköszöntötte Louist.
- Anya csinálta a tortát! - mutogat rám Tommy Louis öléből.
- Méghozzá úgy, hogy reggel korán felkelt! - teszi hozzá Matty, aki oldalról bújik az apjához.
- Köszönöm édesem - kapok egy csókot a számra, majd megkezdődik az ajándékozás. Elsőként Matty és Tommy adja át a személyre szóló ajándékokat nagy lelkesedéssel, majd jön Harry és Shannon. Mindeközben izgatottan és türelmetlenül várom az én pillanatomat. Azonban Louis úgy veszi, hogy velük vége is azon emberek listájának, akiktől kap valamit és neki is látott a torta felvágásának. - Együnk!
- Várj szerelmem! Louis, várj - pattanok fel és idegesen megkerülöm az asztalt, mely mozdulatot Louis utánozza. - Tőlem is kapsz valamit.
- Ne hülyéskedj már drágám! Sütöttél tortát, ráadásul itt vagy nekem, van egy szép kis családunk, itt vannak a barátaink, ez mind neked köszönhető - hálálkodik és egy puszit nyom a homlokomra, majd magához húz. 
- De Louis, én tényleg... - győzködöm, de csitít. - Engedd már meg, hogy elmondjam! - szólok rá játékosan és kibontakozok a karjaiból, mire ő nevetni kezd, majd úgy tesz, mintha elkomolyodna.
- Gyerünk - szól, majd csücsörít a szájával, nehogy újra elnevesse magát. Idióta, mindig feljebb tornázza a hangulatot, még akkor is, ha úgy gondolod, hogy ennél jobban már nem érezheted magad... pedig de.
- Na jóóó... - sóhajtok és kicsit húzom az időt. Közelebb megyek hozzá és egyenesen a szemébe nézek, miközben kezemmel az övét keresem. - Terhes vagyok - mintha valami varázsigét mondtam volna, Louis csak tátott szájjal, mereven áll, a következő pillanatban pedig felkap és a levegőben megpörget. 
- Istenem! - csókol meg - A legjobb - ad egy újabb csókot - karácsonyi - puszil meg újra - ajándékot kaptam tőled! Szeretlek! - tesz le, majd szorosan megölel.
- Azt hiszem, mi most megyünk - állnak fel mosolyogva Shannonék és gratulálnak, majd mindannyiunktól elköszönnek. Louis és én kikísérjük Shannonékat, majd miután visszatérünk a házba, még mindig fülig ér a szánk. 
- Alig tudom elhinni - rebegi Louis izgatottan, majd a kanapéra ültet, pontosan maga mellé.
- Akkor kistestvérünk lesz? - fordítja felénk a fejét Matty ártatlanul, mire mi mindketten bólogatunk. 
- Remélem lány lesz, - teszi hozzá mosolyogva Tommy - mert akkor nekem legalább nem kell eljátszani az idegesítő fiútesót, csak a cuki bátyust - kacag, majd pedig megöleli Mattyt és verekedőset kezdenek játszani a szőnyegen. Semmi kétség, a dumájukat is az apjuktól örökölték! 
Ez a boldogság. A karácsonyfa fényében, miközben kint esik a hó, örömmel figyelhetem a gyerekeimet, ahogyan együtt játszanak és ahogy szeretgetik egymást, míg én a férjemmel szeretetteljes csendben üldögélek. Erre vágytam. Nem számít mit kellett átélnem, teljesült. Ami pedig a legjobb az az, hogy nincs semmi más, amit jobban szeretnék.
- Szerinted fiú lesz vagy lány? - suttogja a fülembe Louis hirtelen.
- Nem tudom... de azt érzem, hogy lány - ahogy ezt kimondtam, láttam, hogy Louis jobban meghatódik és simogatni kezdi a hasam.
- Akkor tudod mi lesz a neve? - simítja meg az arcom gyengéden, majd megcsókol. - Angie - egy apró, lélegzetvételnyi szünetet tart és hatalmas mosoly jelenik meg az arcán. - Tudod miért?
- Miért? - kérdezem halkan és a vállára dőlők. Szívem még mindig hevesen ver, de már nem az idegességtől. Most már sokkal inkább az örömtől és az elégedettségtől. Louis belepuszil a hajamba, majd lassan, finoman megformálva ejti ki a szavait.
- Mert karácsonykor tudtam meg... és mert hasonlít arra a szóra, hogy angyal (angel = angyal, szerk. megj.).

6 megjegyzés:

  1. Timi! Hát..ejjha. Nem is tudom,hogy hol kezdjem. Szavakat nem találok. Ez az epilógus hát valami fantasztikus lett. Tátva maradt szám. Egy-két résznél a könnyem is kicsordult. Nagyon nagyon nagyon jó lett. Nem tudok mit írni neharagudj. Annyit tudok hogy Perfect. Nagy szomorúság lesz, hogy nem lesznek új részek:/ de hatalmas köszönet ezekért a csodás percekért. Le a kalappal drágám! <3 sajnálom hogy nem írok többet de még mindig nem eszméltem fel;) sok puszi:* <3

    VálaszTörlés
  2. Nagyon örültem, hogy így alakult a vége a történetnek. Nekem nagyon tetszett és gratulálok, mert tényleg csodásan írtad le az utolsó részt. Sajnálom, hogy most nem fogok hosszú és tartalmas megjegyzést pötyögni, de még a rész hatása alatt állok. Szerintem egyszer újra olvasom majd :D. És további sok sikert és szerencsét kívánok mind az írás terén és úgy a való életben is.
    Skys

    VálaszTörlés
  3. Drága Timi!

    Öröm volt olvasni a részedet. Szerintem tökéletes befejezése lett a blogodnak. Reménykedtem benne, hogy így fogod befejezni és lám, igazam lett! Fantasztikus lett! Emma és Louis boldogságát egy élmény volt olvasni. A gyerekek is édesek és Shannonnak és Harrynek is örültem. A többiek boldogságán is csak mosolyogni tudtam. De szinte az egész részen keresztül csak mosolyogni tudtam. Ez a történet nagyon kalandos volt, de megérte kivárni a végét! Az írásod profi szintre emelkedett és csak annyit tudok mondani, hogy gratulálok! Nekem személy szerint kedvenceim közé került a blog és nem csak az elfogultság mondatja ezt velem. Büszke vagyok rád! Kész írónő lett belőled! Sok sikert kívánok a továbbiakhoz és remélem még sok történettel fogsz megörvendeztetni minket! Csak így tovább!!

    Puszi, Jordi

    VálaszTörlés
  4. Istenem! Hát ez.... Istenem. Nem találom a szavakat amik le tudnák írni, milyen ügyes vagy. Olyan furcsa lesz ezután, hogy nem lesznek már új részek. Mai napig a szemem előtt lebeg ahogy a barátnőmmel véletlenül megtaláltuk a blogodat. Akkor már közel 30 rész volt, de mi egyből el kezdtük olvasni és nem hagytuk abba amíg a végéhez nem érrünk. Csodálatosan kidolgozott a történet és igazán magával ragadó.
    További ehez hasonló és még nagyobb sikereket kívánok! Millió és egy puszi <3

    VálaszTörlés
  5. Agya ég.....annyira meghatódtam így a végére....,örömkönnyek hullanak a szememből!☺☺ egy tehetséges író vagy és köszönöm hogy megirtad ezt a blogot!😘😘

    VálaszTörlés
  6. Bár még csak most olvastam, tényleg jó a sztori!

    VálaszTörlés