46.rész - I'm Tired Of All The Drama

Sziasztok Drágáim,

Megérkeztem az új résszel. Egy nappal hamarabb, de remélem örültök neki. Úgy tervezem, hogy a szünetben többet fogok hozni, de persze ez az idő függvénye. De igyekszem! Előre láthatólag még 14 rész van hátra, plusz az epilógus. Legalábbis remélem, hogy sikerül így megoldanom. :)

Köszönöm az előző részhez kapott 9 pipát és 6 kommentet! Nagyon jól esnek és hihetetlen módon hatnak rám, biztattok és lelkesítettek. Legfőképp pedig érzem, hogy szerettek és nekem ez a legfontosabb! A látogatóim száma pedig 20.300+ -ra nőtt! Hihetetlen! Köszönöm! Szeretlek titeket! ♥

A részről: szomorú és vannak benne fordulatok. Ez Emma lelkivilágát mutatja be újra, de néhány más szereplő új tulajdonságát is felvillantja. Ez nem a kedvencem, sőt... annyira nem is tetszik, mert... mert nem. De úgy éreztem, hogy muszáj ilyet írnom. Ne ijedjetek meg azért tőlem! :)

Kíváncsi leszek a véleményetekre, írjatok! Jó olvasást!

~Timixx

Little Mix ~ Little Me

Teltek a napok, én viszont egyre nehezebben viseltem a mindennapi életet. Sokszor már legszívesebben hívtam volna az életem autójának a vezetőjét, hogy " ne, álljon meg, ki akarok szállni! ". De nem tehetem ezt. Remény mindig van és tudtam, hogy van még miért élnem. Az otthoni helyzet egyre durvább volt és a vitatkozás közben kimondott szavak, - nem számít, hogy anyától, vagy Nick-től származtak - belém égtek. Egyszerűen akárhogy is ki akartam őket törölni és kikapcsolni az agyam, nem ment. Valamiért úgy éreztem, hogy ezt a helyzetet a szüleim között nekem kell megoldanom. Azonban mindig sírás lett a vége, részemről. Jake-kel a szobámban ültünk, az összes házi feladatunkat megcsináltuk és egy egészen jól sikerült tanítási nap után úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet. Jake választott valamit, le is telepedtünk egymás mellé, de hiába. A nappaliból beszűrődő hangok még a tévét is túlkiabálták és nem értettünk semmit, így Jake gyorsan odaugorva kikapcsolta azt, majd aggódóan átölelt. Tudta, hogy ekkor mindig kiakadok. Nem kicsit. Amikor anyáék ordítozását hallottam, még csak remegni kezdtem, Jake pedig egyre szorosabban próbált magához húzni és nyugtatni. Azonban mikor már csattanásokat, dobbanásokat és egyéb, verekedésre utaló hangokat hallottam, akkor letéptem magamról az ölelő karokat és kirohantam. A könnyeimet elnyelve próbáltam anyát kiszabadítani Nick fojtogatásából. Mert hogy ilyet is csinált. Anyám meg... amilyen makacs, nem hagyta annyiban. Gyakran volt, hogy ő generálta ki ezt a verekedős szituációt. Rugdosták egymást, közben kiabáltak és egyre durvábban szitkozódtak. Én pedig azt se tudtam, hogy mit tegyek. Már én is ordítani kezdtem, megpróbáltam őket szétválasztani... de mi volt a reakció? Semmi. Nem is figyeltek rám, mintha ott sem lennék. Egy csepp tekintet sem irányult arra, hogy én mit érzek és hogy élem meg mindezt. Semmi. Ez bosszantott a legjobban, de akkor sem tudtam azt mondani, hogy kész, vége, nem érdekelnek többet, mert DE. Nem Nick, ő hidegen hagyott. Az utóbbi időben azt sem tudom hányszor átkoztam el magamban. Türelmes ember vagyok, de lassan már a látványától is kiver a víz, ráadásul nemrég már korlátokat is ki akart rám szabni. Mikor, kivel, hová mehetek el és mit csinálhatok, mennyit költhetek... hát azt hittem, rosszul hallok! Ekkor ment fel bennem a pumpa, de mivel béketűrő ember vagyok, nem szóltam egy árva szót sem. Ilyenkor már csak azt mondogatom magamban, hogy " már csak pár hónap és elmehetek... már csak pár hónap ". Viszont nem voltam teljesen biztos abban, hogy ezt így akarom. Anyát féltettem. Mivel elváltak apával, egyedül nevelt fel, erős nőként megpróbálta eltitkolni előlem a világ gondjait, de nem sikerült... voltak rossz dolgok, melyek mai napig kísértenek. De nem számít, felnevelt és tudom, hogy szinte csak én vagyok, akire számíthat és nem akartam cserben hagyni, ezért igyekeztem erősnek és határozottnak látszani továbbra is. Beszéltem hozzájuk, hátha megenyhülnek, vagy figyelembe vesznek. Nem tudom, de talán sikernek nevezhetjük azt, hogy miután anya kapott egy taslit Nick-től, a férfi az ajtót becsapva elviharzott, anya pedig még mindig dühösen zilált. 
- Anya, jól vagy? - léptem felé egyet és puhatolózóan kérdezősködtem.

- Menj a szobádba Emma - mondta halkan.

- Nem, magyarázattal tartoztok, miért csináljátok ezt?! Eddig minden rendben volt, most mi lett? Anya, az Isten szerelmére! Veszekedjetek, oké... de ne hagyjátok, hogy idáig fajuljon az egész - mutattam az arcára és a vérző szájára. A szívemet ekkor Richter-skálával kellett volna mérni, még talán azt is túlpörgette volna. - Miért nem hallgatok rám? Titeket nem érdekel, hogy ez engem hogy érint... mellesleg meg Jake is itt van - ráztam a fejem.

- Mi az, hogy nem érdekel senkit, hogy veled mi van? - csattant fel. - Persze, olyan vagy, mint Nick. Mindig csak az én, én és én. Rám ki figyel? Az kit érdekel, ha sütök-főzök nektek egész nap vagy kitakarítok?! Senkit! - kelt ki magából.

- Ezt úgy mondod, mintha nem segítenék... - jegyeztem meg halkan, mire megforgatta a szemét. 

- Rád se lehet bízni semmit... mindenkit csak saját maga érdekel! - kiáltott újra. Legszívesebben már sikítottam volna a fájdalomtól, amit a szavaival okozott, de nem. Visszafojtottam, mint általában minden mást. Nap, mint nap a legfényesebb, legragyogóbb mosolyomat veszem elő és mindenkivel vidám és közvetlen vagyok. Sokan megjegyezték, hogy tök jó, hogy ilyen jó kedvű vagyok, örülnek, hogy nincs semmi gondom. Igen, persze, abszolút semmi. Dehogynem! Jóval több, mint gondolnák. Csak nem szeretek mások előtt gyengének mutatkozni és a figyelem középpontjába kerülni. Fogalmuk sincs, hogy míg az iskolában nevetgélek, addig éjszakánként otthon keservesen sírok. 

- Anya, hát nem veszed észre?! Az egész életem másról sem szól, csak arról, hogy boldognak akarlak téged látni! Mert én mindig háttérbe szorítom a saját boldogságomat, hogy neked jó legyen! Sokszor olyan vagy, mint egy kisgyerek... tudom, hogy nehéz múltad volt és próbálom kompenzálni, de te meg ezt nem veszed észre! Akkor miről beszélsz? - emeltem fel a hangom és az egész testem beleremegett. Nem bírom már sokáig. A mondatomat befejezve sarkon fordultam és az ajtót becsapva sétáltam oda Jake-hez. Tudtam, hogy már csak pár pillanat és anya beront. És igazam lett.

- Ha valami nem tetszik, akkor el is mehetsz! Költözhetsz nagyanyádékhoz vissza Franciaországba, vagy ahová akarsz! Ez van, ha nem tetszik, indulhatsz! - jegyezte meg nekem vöröslő fejjel. Egy mély lélegzetet vettem, de belül tomboltam. A szívem eszeveszetten dübörgött és nehézkes érzés fogott el. A kezem jéghideg volt, az ereim pedig lüktettek. Tessék. Ilyen, amikor a saját édesanyád mond neked ilyet, amikor én csak jót akarok. 

- Rendben, anya. Akkor majd ne csodálkozz, ha egyszer nem jövök haza - szögeztem le érzelemmentesen. Sosem szálltam vele szembe, ez volt az első alkalom. Nem akartam vitázni vele, mert fájt, ha összevesztünk, mindig ráhagytam. De most már nem tudtam. - És sajnálom, hogy nem vagyok elég jó neked - néztem egyenesen a szemeibe és határozottan ejtettem ki minden egyes szót. Kicsit megrezdült, de folytatta.

- Amúgy sincs semmi közöd ahhoz, hogy mi miről veszekszünk... maradj ki belőle - hátrébb lépett egyet, így a küszöbömön állt. Hátat akartam neki fordítani, de egy jobb ötletem támadt. Az ajtómat elkezdtem a saját kerete felé tolni, így hátrálnia kellett, ha nem akart felkenődni a szobám bejáratára. Mikor sikerült ezt végrehajtanom, a kulcsot is elfordítottam a zárban. Hallottam, ahogy anya még motyogott valamit, majd pedig az egész házat belerengetve " zárta be " a saját ajtaját is. Zokogva támaszkodtam neki a hideg falnak és pillanatnyilag csak azt kívántam, hogy omoljon rám a mennyezet. Az életkedvem is elment, de Jake tartotta bennem az erőt. Szorosan fogott, átölelt és nem engedett el. Szükségem volt a szeretetére, amiből úgy éreztem, hogy itthon egyre kevesebbet kapok. Hálás voltam, amiért itt volt nekem. Hirtelen az ölébe kapott és leültetett az ágyra.

- Remélem ettől jobb kedved lesz - suttogta a fülembe, majd ahogy elhajolt, egy biztató mosolyt villantott. Nem értettem. Felállt, majd egy általam eddig soha nem látott, sötét színű, fából készült gitárt vett elő a szekrényből és egy gyönyörű dallamot kezdett rajta játszani. Először letérdelt elém, majd úgy vette elő a gitárpengetőjét és az édes zenével kényeztette a fülemet. Lesütött szemmel élveztem a pillanatot, de a hang halkult, Jake pedig egy utolsót pengetett a húrokon.

- Gyönyörű volt, köszönöm - ugrottam szőke hajú barátom nyakába, így már mindketten a földön térdeltünk. Hangszerét óvatosan visszatette a helyére, majd a földről felemelve megpörgetett a levegőben. - Isteni vagy! De amúgy honnan van a gitár? Még sosem láttam... - pusziltam meg az arcát és kicsit levette a vállamról a terhet, hogy nem vagyok egyedül.

- Hát ööm... a szülinapomra kaptam - Úristen! A szülinapja... elfelejtettem, pedig az enyém után volt három nappal, jesszus. Nem is törődöm vele, pedig annyi mindent tesz értem. Nagyon elszégyelltem magam.

- Ne... ne haragudj - csuklott el a hangom. Most jöttem rá arra, hogy tényleg igaz a mondás. Akiért te epekedsz, az nem vesz észre téged, aki pedig érted epekedik, azt te nem veszed figyelembe.

- Semmi gond - erőltetett egy mosolyt az arcára, de tudtam, hogy fájt neki, még ha nem is akarta kimutatni. Annyira el vagyok veszve a saját dolgaim és gondjaim között, hogy nem fordítok semmi figyelmet arra, aki tényleg igazán törődik velem. 

- De igen... Jake, tényleg nagyon sajnálom. De remélem tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem és hogy nagyon szeretlek... és hálás vagyok - miután kimondtam ezeket, szemei felcsillantak és önzően húzott magához.

- Nyugi, ne aggódj. Elég megpróbáltatásod volt mostanában, de itt vagyok veled, ezt ne felejtsd el - simogatta a hátamat. - Tyű, de már éjfél van, ideje lenne aludni - engedett el és betessékelt az ágyba, majd mellém feküdt és elaludtunk.

Reggel hétkor csörgött az órám és zombi módra keltem fel. Általában jól bírom, ha csak hét órát alszok, de az elmúlt éjszaka után... most nagyon nem. Egy nagyon nyújtóztam és ásítottam, majd ahogy az ágyat végigtapogattam, éreztem, hogy Jake már nincs mellettem. Épp, ahogy felültem, az ajtó nyitódott és az említett fiú lépett be rajta, két bögrével a kezében. - Kakaó. Pont úgy, ahogy szereted. Jó sok kakaópor, egy kis cukor és langyosra melegítve - adta át nekem a csészét és szélesen mosolygott, majd a takarót és a lábamat is arrébb rakva leült mellém. 

- Imádlak - hajoltam hozzá és egy puszit adtam neki. Miután megittuk az innivalót, Jake kérdően nézett rám. - Mi van? - kérdeztem nevetve.

- Tudod milyen nap van ma? 

- Hmm.. péntek - válaszoltam nemes egyszerűséggel.

- És még? - körözött a tenyerével, mellyel azt jelezte, hogy valamire még kellene emlékeznem. De nem tudtam mi lehet az, így csak megvontam a vállam. - Hát a jelmezes nap!

- Ne már, Úristen, tényleg! Teljesen kiment a fejemből... ráadásul semmi jelmezem sincs! Sőt... ötletem se - csaptam a homlokomra.

- Milyen jó, hogy itt vagyok neked én! - vigyorgott Jake és a ruhásszekrényből két vállfát vett elő, melyeken fekete és piros cuccok lógtak. Csodálkozva figyeltem, hogy mit akar ebből kihozni, majd még nekem egy fekete, a talpán piros magassarkút tett a földre, magának pedig egy szintén ugyanilyen Supra cipőt. Csak ámultam.

- És ööm... mik leszünk?

- Hát Mr és Mrs Smith! Tudod, a kémházaspár - világosított fel. Ez nem is rossz ötlet, tetszik! A reakcióm elismerő bólogatás volt. - Na add ide a poharadat - utasított, én pedig engedelmeskedtem. - Most kimegyek, addig öltözz fel - kacsintott. Így is tettem. Felvettem a fekete nadrágot, a piros blúzt, felé a fekete blézert és alulra pedig a magassarkút. Büszke voltam Jake-re, hogy ilyen jó az ízlése és hogy milyen nőcisen nézek ki. A tükörbe belenézve így éreztem magam, majd kimentem a nappaliba, hogy megmutassam magam. A cipőmben óvatosan közlekedtem, mert ahol nem volt szőnyeg, ott erőteljesen kopogott a padlón. Mivel Nick már elment dolgozni, - éjszaka későn érhetett haza - már csak anya volt itthon rajtunk kívül és nem akartam felébreszteni... még őt látni sincs kedvem. - Ejha! Jó vagyok, vagy jó vagyok?! - nézett végig rajtam szőke barátom, majd a fenekemet megpaskolva indult ő is öltözni. Erre egy vállrándítással reagáltam, majd a fürdőbe indultam. Halvány smink, majd a reggeli bepakolása a táskába és indulhatunk. A lépcsőházban már Shannon várt ránk, aki egy rocker csaj álcáját vette fel. Egyébként nem állt messze tőle ez a stílus, mert szerette ezt a fajta zenét. Sötét smink, sötétebb és szaggatott ruhák, melyek irtó jól álltak neki. Az iskolához vezető úton bohóckodtak és sokat nevettünk. Sikerült nekik elterelni a gondolataimat és hogy ne a rossz dolgokra koncentráljak, csak érezzem jól magam. Shannon az otthon történt dolgoknak csak néhány foszlányát tudja és nem is merem neki elmondani a többit... meg igazából nem is szeretek beszélni róla. De nem számít. Ők így is sokat tesznek értem és tudják hogyan vidítsanak fel. Igazi barátok.

A suliban nagyon élveztem a napot. Az első óránk angol volt, ahol a tanárunk, Mr. Gilbert végigkérdezte az egész osztályt, hogy minek öltöztek. Voltak angyalok, ördögök, öltönyös fiúk, akik a Man in Black-ből ugrottak ki, nyuszi- és cicalányok, illetve voltunk mi hárman, akiknek egyedüli volt az öltözékük. Nem a legkülönlegesebb dolgokat ötlöttük ki, de legalább nem voltak utánzatok. Mondjuk a suli legmenőbb csajai, Margarettel az élen, szégyennek tartották ezt a beöltözős napot, mondván ez az ovisoknak való. A sok rózsaszínű ruha pedig a kisbabáknak vagy a Barbie babáknak... ő meg ezt nem veszi észre. Igen, tipikus plázacica. A következő két óra irodalom volt és a tanárnőnk egy ilyen napon is mindenáron tanítani akart, de mi ellenálltunk, Jake vezetésével.

- Jake, legyél szíves és jegyzetelj a füzetedbe! - rivallt rá Jake-re Miss Hampton.

- De tanárnő... honnan tetszik tudni, hogy a tollam nem valami lézeres fegyver?! Kém létemre... azt akarja tanárnő, hogy átégessem az egész füzetemet? De akkor nem tudok tanulni! - mondta a szőke barátom ártatlan fejjel, de a végére elnevette magát.

- Emma kérlek, legalább te csinálj valamit - kérlelt engem is Miss Hampton.

- Sajnálom - ráztam meg a fejem. - Egyet kell értenem a társammal...

- Aki a házastársad is - szólt közbe Jake.

- Pláne! - helyeseltem.

- Jól van - kacagott rajtunk a tanárnő. - Feladom, de akkor szórakoztassatok el minket!

- Hmm... - Jake felállt és a padját az enyém mellé húzta, majd rám kacsintott. - Oké, de akkor mindenki ígérje meg, hogy ez a sztori köztünk marad - sejtelmesen beszélt és csak mosolyogni bírtam. Hogy ennyire hibbant legyen...! - Az egyik titkos küldetésünket mesélem el. Szóval az úgy volt... - kezdett mesélni és olyan hihetően csinálta, hogy az osztály nagy része élvezettel és beleéléssel hallgatta. Persze voltak olyanok, akik szemforgatva és ásítva üldögéltek, valamint látványosan unatkoztak. Ez azonban csak Margaretre és csatlósaira volt jellemző. Én pedig elmélázva és vigyorogva figyeltem Jake-et oldalról és ha rám nézett, akkor bólogattam, helyeseltem és fokozva a történetet bele-beleszóltam a sztoriba. Hamarosan azonban kicsengettek és Jake haverjai jöttek oda hozzánk.

- Te kajak hülye vagy - fogtak kezet, majd egy fiús ölelés következett. Ezután Jake a derekamat átkarolta és úgy özönlöttük ki a teremből mi is, de az ajtóban megálltunk, ugyanis Shannek még beszélnie kellett a tanárnővel. Valami nagyon jó hírt kaphatott, mert teljesen felvillanyozódott, de hiába kérdeztük, nem tájékoztatott minket. Azt mondta, hogy még neki is fel kell fognia. Hát jó.

A tanítás a mai napon hamar lement és már mehettünk is hazafelé, hogy el tudjunk készülni az esti bulira, de én nem akartam. Inkább elrángattam Shant és Jakeyt a McDonalds-ba, hogy ott töltsünk el egy kis időt, illetve, hogy a városban sétálgassunk. A hideg levegő megtöltötte a tüdőnket, emellett fahéjas sütik és forralt bor illata terjengett. Mennyei volt. Jobban esett, mint az, hogy otthon legyek... egyelőre nem akartam se anyával, se Nickkel találkozni. Az esti kis buli előtt körülbelül egy órával hamarabb értünk vissza az iskolába és még segédkeztünk az előkészületekben, cserébe ingyen kaptunk kaját és innivalót. Majd este nyolc körül megkezdődött a diszkó. Nagyon sokan eljöttek, a zene hangosan dübörgött és rengeteget táncoltunk. Már a cipőmet is levettem, úgy fájt a lábam. Három-négy órán keresztül tuti a táncparketten voltunk, mert amikor ránéztem az órára, már éjfél volt. Mind a hárman elfáradtunk, így a suli aulájában ültünk le és pihentünk. Fújtatva huppantunk le és egy darabig csak levegő után kapkodtunk. A táskámban azonban valami rezegni kezdett, így gyorsan előkaptam a telefonom. A képernyőre Nick neve és száma volt kiírva, de nem vettem fel. Viszont iszonyúan elrontotta a kedvem.

- Mi a baj Emm? - simogatott meg Shannon, Jake pedig a mellkasára húzott, mert tudta, mi a helyzet.

- Uh, semmi - dünnyögtem. Nem akartam a saját bajaimmal terhelni.

- Mimi - becézett - kérlek. Látom rajtad már hetek óta, hogy valami van. Miért nem mondod el? - faggatott aggódóan.

- Hosszú... és fájdalmas sztori - suttogtam. - Majd ha sikerül feldolgoznom, akkor talán.

- De épp azért vagyunk, hogy segítsünk - lelkesített a barátnőm, de csak megráztam a fejem. Nem akarom elrontani a hangulatot. - Na jó, mindegy. Nem erőszak, majd ha szeretnéd kiönteni a lelkedet, itt vagyok - karolt át ő is. Hálás voltam és kicsit megkönnyebbültem... de a következő pillanat megint mindent elrontott. Shannon sóhajtott egyet és szóra nyitotta a száját. - Emma, Jake... tudjátok, hogy ma irodalom után bent kellett maradnom Miss Hamptonnal pár percre - beszélt, mi pedig bólogattunk. Aggódtam, a szívem hevesen kezdett verni. Ha ilyen nehezen akarja elmondani, akkor valami gáz van. - Kaptam egy lehetőséget, egy ajánlatot.

- Milyen ajánlatot? - vágtam rá rögtön, megrémülve.

- Fényképészeti ajánlat. Két és fél hónapra. Angliába - közölte lesütött szemmel. Ledöbbentem. Tudom, hogy örülnöm kellene, támogatni őt, de nem megy. Nem lesz velem ennyi ideig. Önzően hangzik, de ezt éreztem. Viszont mindenképp mondani akartam neki valami biztatót, tudatni akartam vele, hogy muszáj mennie, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ott ültem, magam elé dermedve, némán. A csendet Shan mobilja szakította félbe. Tisztán láttam, hogy Harry hívja őt. Shannon még gyorsan megsimogatott, majd az aula másik végébe sétált és felvette a telefont. Hallottam, amint boldogan újságolja a hírt Harrynek és örvendezik. Hirtelen Jake is megszólalt és összerezzentem.

- Már ha itt tartunk, akkor nekem is mondanom kell valamit.

- Ne, ne Jake. Ugye te nem ilyesmi kaliberű belejelentést akarsz tenni?! - fejtettem le magamról a karjait és könnyekben törtem ki. Idegesen álltam fel a helyemről.

- Hát... ez egy zenei ajánlat. A bandámnak, amit a haverokkal alapítottunk - hadarta el gyorsan, mintha félne a reakciómtól. 

- Mi lesz velem, ha te is itt hagysz?! - zokogtam és a hüppögéstől alig bírtam beszélni. - Nem tudok megbirkózni most az élettel egyedül! Szükségem van rád, rátok! - kiabáltam el magam és elszaladtam. Felrohantam a lépcsőn, egyenesen az egyik női mosdóba, annak is bezárkóztam az egyik fülkéjébe. A vécéülőke tetejét lehajtottam, arra telepedtem rá a térdemet a mellkasomhoz húzva. Egyedül voltam. Miután a sírásom alábbhagyott és kezdtem megnyugodni, azon gondolkodtam, hogy mit tehetnék. Ekkor azonban az én telefonom csörrent meg. A kijelzőn Louis neve virított. Megörültem. Végre, remélem ő valami jó hírrel szolgál. Mondjuk már a hangját hallani is mámorító. Az elmúlt másfél hónapban, miután eljöttem tőlük egyszer találkoztunk, de El akkor is ott volt... Benyomtam hát a zöld gombot.

- Szia Louis - megpróbáltam úgy köszönteni, hogy ne hallja a hangomon a szomorúságot.

- Szia drágám - szólt bele ő is. - Mi újság? - őszintén... erre most mit lehet mondani?

- Semmi... sulibuli van és hiányzol - a hangom remegett, de reméltem, hogy nem veszi észre. - Veled? - kérdeztem, de válasz nem jött. - Louis! Hahó!

- Itt vagyok - mondta erőteljesen.

- Kérdeztem valamit... - szipogtam bele a készülékbe. Már minden reményt elvesztettem azzal kapcsolatban, hogy valami jó is történik még velem ma. A legjobban az fájt, hogy tudom miért maradt csöndben.

- Hát... most minek mondjam, ha úgyis tudod?

- Nem igaz... ugye nem azt akarod mondani, hogy még mindig nem mondtál neki semmit?! - fakadtam ki hisztérikusan. - Türelmes vagyok, tudod. De kezd elszakadni a cérna. Mi a francnak kell eddig várni?!

- Nyugodj már le egy kicsit légy szíves... - csitított. - El lesz rendezve.

- De mikor? Louis, mikor? Mindig csak ígérgeted... már kezdem unni - osztottam ki.

- Bízol bennem? - háhá, a legjobb kérdés. Erre igennel válaszolnék, de nincs kedvem. Ez az egész beszélgetés nem vezet sehová. Nem tudom mi van vele... vagy tényleg én vagyok ennyire hisztis? - Jó, akkor ne mondj semmit. De miért vagy ennyire kiakadva ezen? Leérettségizel, aztán úgyis együtt leszünk. Addig meg minek ez a felhajtás? Nem akarok emiatt a címlapokra kerülni... meg stb. - fejtette ki.

- Ja, mert gondolod, hogyha majd egyszerűen átváltasz Eleanorról rám, akkor az kevesebb felháborodást vált majd ki... ésszerű, tényleg - egyre dühösebb voltam rá. Mintha nem is ő lenne. - Miért halogatod ennyire, ha elvileg nem is szereted? - tettem fel a központi kérdést.

- Hát... végül is ő volt velem, amikor te nem - vágott vissza. Ekkor hittem azt, hogy végem. Rosszabb volt, mintha leszúrtak volna. Állandóan vágyakozva vártam, hogy mikor tudunk beszélni, erre ezt mondja... felesleges volt tárcsáznia a számomat.

- Ezt most ugye nem komolyan mondtad?! Louis, részeg vagy? Jó, tudod mit?! Szia - és lecsaptam a telefont. A sminkem és a hangulatom tönkrement, emellett legszívesebben elástam volna magam. Felesleges vagyok. Louis is... mi a fene baja van? Jobbnak láttam volna eltűnni, felszívódni a világ végéről. Ennek hevében kirontottam a mosdóból és a suli kijárata felé indultam. Határozott lépteimet hol Shannon, hol Jake próbálta megakadályozni, de makacs módon ellenálltam. - Hazamegyek - közöltem velük hűvösen. És az elhatározásomnak híven leintettem egy taxit, azzal mentem haza. A ház látványa görcsbe szorította a gyomrom, de már nem érdekel. Lesz, ami lesz. Nekem már úgyis mindegy. Míg a lépcsőkön baktattam felfelé, folyton-folyvást a mobilomat nézegettem. Louis vissza sem hívott... szép. A szívem összetört. Nem tudtam hogy maradjak erős. Anyáéknak nem akartam mutatni, hogy bajom van, ezért a lefojt szemfestéket letöröltem, majd benyitottam az ajtón. Mindketten otthon voltak. Látszólag kibékültek, jóban voltak és hozzám is normálisan szóltak... már amennyit beszélgettünk. Ők is szórakozni készültek egy közeli pubba. Gondoltam menjenek... legalább nem csinálják a fesztivált. Addig is én voltam a lakásban egyedül és próbáltam pihenni, de nem ment. Túl sok minden kavargott a fejemben. Nagy meglepetésemre azonban hamarosan anya jött haza. Pedig még csak nemrég indultak el... és Nick? Anya zaklatott volt. Tudtam, hogy itt nagyon nincs valami rendben. Éreztem, hogy valami nagyon rossz fog történni. Először jön Shan és Jake bejelentése... majd Louis. Most anya jön haza egyedül, Nick pedig állandóan hívogatja és üvölt vele, emellett mindenféle kurvának elhordja. Ez nem jelent jót, egyáltalán nem. És ezek mind csak az előzményei voltak a dolgoknak. Ezek után szabadult csak el az igazi pokol.