45.rész - Our First Little Argument

Sziasztok Drágáim,

Először is hatalmas bocsánatkéréssel tartozom nektek, amiért múlt héten nem hoztam részt. Ne haragudjatok. Tudom nincs kifogás, csak tudjátok jön a félév és ekkor minden tanár ráébred, hogy húha, talán bele kellene húzni... na mindegy. Kitartás. :)

Másodszor. Köszönöm a kommenteket az előző részhez, higgyétek el, rengeteg szeretetet tudok belőlük meríteni és annyira jól esik, amikor türelmetlenül írtok, hogy mikor hozom a következő részt. Annyira boldoggá tudtok tenni! Emellett azt is felfedeztem, hogy most már 9 követőm van Bloglovin'-on és 15(!) feliratkozóm van. Ez csodálatos!! És még a látogatókat számláló kis bigyó száma is 19.700+ -ra emelkedett! Elképesztő! 9 pipát és 7 kommentet kaptam, köszönöm. Nagyon szeretlek titeket!♥

A rész: nem a legjobb, de igyekeztem. Cselekményesnek annyira nem mondanám, de gondolatiság az sok van benne. Remélem ettől eltekintve nektek tetszeni fog és élvezni fogjátok!

Jó olvasást!

~Timi xx

James Arthur ~ Impossible

A tárgyalás véget ért. Hosszú három óráig tartott és örültem, hogy végre leesett ez a teher a vállamról. A kis csapatunkból minden egyes tag egy emberként fellélegezve lépett ki a teremből. Bennem viszont vegyes érzések kavarogtak. A bíróság előtt végigszemléltem az életemet. Tudtam, hogy a javamra fognak dönteni, de akkor is... az járt a fejemben, hogy mi lesz azután, hogyha Jessicát kiengedik a börtönből, ugyanis odakerül mostantól. Emellett azonban sok minden másért is aggódtam, a családomért és az azon belül lévő viszonyokért, ami lássuk be, Nick részéről mostanában elég furcsa. Aggódtam Jake-ért és a mi gyerekkori barátságunkért és az összekuszált kapcsolati szálainkért. Aggódtam Shannonért... mi lesz, hogyha a sok velem kapcsolatos gond miatt besokall és itt hagy? Igen, tudom, hogy nem vall rá és nem hagyna cserben, de ez is eszembe jutott. Aggódtam a bandáért. Mi van, ha egy koloncnak tartanak, akivel csak a baj van?! Végül is, most miattam vagyunk itt. Féltettem Louist, de egyben féltem is tőle. Miért? Azért féltettem, mert nem szeretnék egy újabb feladat, vagy gond lenni a saját problémái tengerében, viszont szeretem és vele akarok lenni. Miért féltem tőle? Igazából nem is tőle tartottam, hanem a világtól, amely körülvesz és megítél minket. És ha a kapcsolatunkat nem fogadnák el? Vagy ha valami újra megakadályozza, hogy beteljesüljön a köztünk lévő kötelék?! Hisz... itt van Eleanor, aki alapjában véve rendes lány és érthető a támadása, mivel csak a szerelmét védi. Nyilvánvaló, hogy fordított helyzetben mindannyian így viselkednénk. Lehet, hogy én rontottam el. Lehet, hogy nem kellett volna belemásznom megint a banda életébe és felforgatni mindent. 

- Fú, örülök, hogy minden flottul ment. Igaz, Emm? - ölelgetett Shannon szorosan.

- Ööm, ja... - ráztam meg a fejem, ugyanis kizökkentett a gondolatmenetemből, ami talán nem is baj. Visszahúzott a valóságba. Nos, igen. Jessicát egy évre ítélték el, azután pedig távol tartási végzést rendeltek el. Ezt az eljárást Harry is kérvényezte ellene, rögtön a megbeszélés pillanatában. Harry nem akarta őt újra látni és hagyni, hogy esetlegesen ismétlődjön a múlt. Ezzel én is pontosan ugyanígy voltam. A hátunkra sem kívántunk még egy ilyen esetet púpként. Az élet így is elég bonyolult és trükkös tud lenni, elég azzal megbirkóznunk nap, mint nap. A tárgyalóterem előtti hatalmas folyosón vártuk, amíg mindenki kivonul. Bentről Jessica ordibálása és szitkozódása szűrődött ki és még mielőtt őt kivezették volna, társaságunkból utolsóként Louis lépett ki az ajtón. Mint minden egyes személyt, őt is meghallgatták tanúként. Őt hagyták utoljára és elég érdekes dolog történt. Miközben elmesélte, amit tudott, a teremben ülő minden egyes személy számára világossá vált, hogy igenis emlékszik rám. Mondjuk arról az esetről, hogy elfelejtett engem, csak a hozzánk tartozók tudtak valamit. Éppen ezért csupán az ő körükben kavart nagy port ez az egész, amikor Louis ennyire nyilvánvalóan adta tudtukra, hogy minden a régi kerékvágásban működik... vagyis majdnem minden és csak majdnem ugyanúgy. A banda és drága barátnőm meglepetten ültek a helyükön, miközben őt hallgatták... és nemcsak a tárgyalás alatt lévő ügy gyakorolt rájuk ilyesféle hatást. Még szerencse, hogy Eleanor nem akart bejönni... vagyis nem. Talán jobb lett volna és nem kellene még azon is gondolkodnunk, hogy miként kellene tudatni vele, hogy mi a helyzet. Egy nagy sóhaj kíséretében nyugtáztam magamban a dolgokat. Csak szép lassan. Reméljük mindenre lesz idő és minden happy lesz.

A srácok aggódóan pillantottak rám, amikor a szemünk előtt vezették el Jessicát, Shannon pedig oldalról támogatott. A szőke ellenségem éles hangon sikítozott és kapálózott, miközben minket átkozott. Az " áldásait " még akkor is hallottuk, amikor már kikerült a látóhatárunkból, a fiúk pedig végül jót mosolyogtak rajta.

- Minden oké? - hajolt hozzám Louis, amikor épp senki sem figyelt és miután bólintottam, egy gyors puszit adott a halántékomra oldalról. Ezután sietősen körülnézett, majd a torkát megköszörülve kezdett beszélni. - Khm... srácok - szólalt fel, hogy magára vonja a figyelmet. - Gondolom már sejtitek, hogy mi folyik itt, de jobbnak látom azért elmondani. 

- Már épp kérdezni akartuk, hogy mi van... Akkor most ti, együtt... vagy Eleanor?! Vagy...? - hadart Niall, miközben hitetlenkedve, mégis mosolyogva kapkodta a fejét jobbra-balra.

- Sajnálom - sóhajtott Louis. - Sajnálom, hogy ennyi galiba van körülöttem. Bocsánat, amiért hazudtam nektek és elutasítottam a törődéseteket, amikor segíteni akartatok. Szükségem volt rá, hogy átgondoljam a dolgokat és hogy egy kicsit egyedül legyek. Viszont nagyon köszönök nektek mindent. Ti vagytok a világ legjobb barátai - nevetett egy aprót, majd Liamet és Niallt egyszerre ölelte meg, majd Zaynhez és Harryhez is odament ugyanezzel a szándékkal.

- Nincs mit köszönnöd, haver - veregette meg Liam Louis vállát, majd ugyanezt csinálta Zayn és Niall is. Louis arcán egy boldog mosoly jelent meg. Bizonyára ezzel egy kő esett le a szívéről.

- Harry, neked pedig külön hálás vagyok - folytatta Louis, majd mellém lépett. Ezt a többiek is, de főleg Harry egy halk kuncogással nyugtázta és göndörünk még erősebben szorította meg Shannon kezét, aki teljesen átszellemülve bújt oda hozzá. Nagyon aranyosak voltak. Eközben Louis egy vigyorral vizslatta az arcomat, én pedig egyenesen gyönyörű kék szemeibe néztem. Az egész testem extázisban volt miatta, így az én szám is fülig ért. Hosszú pillanatok teltek el, miután Louis a szavakat keresgélve végül megszólalt. - Remélem tudod, hogy KI miatt mondom ezt - kapta a fejét Harry felé és megmozgatta a szemöldökét, majd újra felém fordult és rám kacsintott. A többiek csendben maradtak: Shannon és Harry egymást ölelve álltak, Niall maga előtt összefonta a karjait és próbált szigorúan nézni ránk, de nem ment neki. Arckifejezéséről az öröm sugárzott. Liam és Zayn pedig egymásra támaszkodva, szeretetteljesen figyeltek minket. A pillanat teljesen harmonikusan hatott egészen addig, amíg Louis meg nem kísérelte azt, hogy kimutassa az irántam érzett szerelmét a srácok előtt úgy, hogy átkarol. Ugyanis mintha megérezné az ilyeneket, pont akkor jelent meg Eleanor. Lou az elkezdett mozdulatot abbahagyta és még mielőtt a lány felé fordult volna, egy mély lélegzetet vett. Elszomorodtam. Érezni akartam az érintését, szerettem volna, ha mindenki tudomására jut, hogy mi ketten mindent megbeszéltünk és újra a lehető legközelebb állunk egymáshoz. És ebbe a mindenkibe remélem, hogy El is bele fog tartozni... előbb, vagy utóbb. De az is lehet, hogy önző vagyok. Sőt... én magamnak akarom Louist. Hivatalosan is Mr. Tomlinson barátnője, másik fele szeretnék lenni, aki ha a barátja hazaér egy koncertről, vagy turnéról, akkor epekedve várja. Ez kell. Túl nagy kérés? Talán nem, de egyelőre nem megoldható. Ki tudja mit hoz a jövő?! Meg amúgy is... van egy pár akadály.

Louis a közeledő lány felé fordult, akit szorosan megölelt és mintha mi sem történt volna kézen fogta, így kezdtek lefelé sétálni a lépcsőn. A jeges rémület lehelete súrolta bőröm felületét és levegőért kapkodva bámultam őket. Megijedtem. Ismét. És ha beigazolódik, amit gondolok? 

- Nyugi, hagyj neki egy kis időt - karolt belém Shannon. Igaza van. Úgy adott tanácsot, mintha hallaná, hogy milyen gondolatok cikáznak a fejemben. Belém lát. Tudom, hogy túl gyorsan akarok mindent, de ha szerelmes vagy, akkor az ilyen idő feleslegesen elfecséreltnek tűnik... de jó, megpróbálok türelmes lenni.

A hazafelé vezető út göröngyös volt, és ez a szó nem az útviszonyokat jellemzi. Sokkal inkább az érzéseket és a történteket. Mikor kiléptünk az épületből egy nagyobb tömeg fogadott minket, tele újságírókkal, paparazzikkal és más egyéb emberekkel. Csak a fiúk testőrei segítségével tudtunk kijutni a minket teljesen körülvevő, utunkat elzáró embercsoportból. A testőrök hol kedvesen kérték a tömeget arra, hogy álljanak arrébb, hol pedig durvább módszerekhez folyamodtak. Miközben keresztül haladtunk rajtuk, mindenféle kérdéseket tettek fel a fiúknak, fényképezték Shannont és megkértek engem, hogy értékeljem a saját tárgyalásomat, illetve az ügyet. Egyáltalán honnan tudnak ők minderről?! Sejtem, hogy pár nap múlva mindannyian az újságok címlapjain fogunk kikötni. Nagyszerű. Mindegy. Le kell zárnom. Két autóval mentünk vissza a szállásra, ami ugyebár még mindig Louis háza volt. Louisval és Eleanorral ment Liam és Zayn, Harryvel és Shanonnal pedig Niall és én. A társaság újdonsült kis párocskája, Harry és Shannon szóviccekkel és egyéb számukra szórakoztató dolgokkal próbáltak minket feldobni, de jóformán csak egymásra voltak hatással. Csodáltam, hogy ennyire jól elvannak és ilyen vidám természetűek. Örültem neki. Én pedig hátul ültem, pontosan Niall mellett és inkább sírni lett volna kedvem. A szemembe könnyek gyűltek, gondolom az összes feszültség miatt, ami bennem volt és inkább lecsuktam pilláimat. Nem akartam hagyni, hogy bárki is észrevegye, hogy mi játszódik le bennem épp most. De ez nem jött össze.

- Jól vagy? - fészkelődött Niall, hogy közelebb férkőzhessen hozzám és a fülembe suttogott. Elől ülő barátaink hangosan kacarásztak, szóval nem hallottak semmit. Szerencsére. Gyorsan bólintottam kettőt-hármat, de egy-egy könnycsepp elszabadult mindkét szememből. Niall az államat megfogva maga felé fordított és letörölte őket. - Ne aggódj, valami csak lesz - mosolygott rám bátorítóan és a fejemet a vállára húzta, hogy ott pihenjek meg. 

- Köszönöm Niall - mondtam halkan és az arcára adtam egy puszit, majd visszahelyezkedtem az előbbi pozícióba, ő pedig az enyémre döntötte az ő fejét. Így pihentem a vállán, becsukott szemekkel. Lenyugtatott, és azt hiszem kicsit el is aludtam.

- Itt meg hátul mi folyik? - csendült fel Shannon boldog hangja.

- Csönd már! Alszik! - csitította őt Niall és megsimogatta az arcom. Igazából nem aludtam olyan mélyen, inkább félálomban voltam, de jól esett most csak így maradni.

- De hát megérkeztünk! - szólt közbe Harry. - Fel kéne kelteni... Emma! Emma! - szólongatott, illetve hozzám érve rázogatni kezdett. Egy kis csattanást hallottam, majd Harry felkiáltott. - Aúú! 

- Ezt azért kaptad, mert fel akartad ébreszteni. Majd beviszem, hagy pihenjen - magyarázott Niall és a karjával, amivel eddig is átkarolt, erősebben fogott, másik kezét pedig a térdhajlatomhoz tette és az ölébe húzott. Így akart velem kiszállni, de akkor kinyitottam a szemem.

- Ne Niall! Ez nem szükséges. Fent vagyok - dünnyögtem álmos hangon és megpróbáltam óvatosan kiszállni az öléből, de egy bizonytalan lépés miatt a hóba estem. A szőkeség a fejét csóválva csapta be a kocsiajtót, majd mikor rám nézett, hatalmasakat nevetett. Én durcásan dobáltam a havat magam mellett, majd hirtelen a karjai fonódtak körém újra és cipelni kezdett befelé. Úgy tettem, mintha azonnal visszazuhantam volna az álmok világába és azt hiszem ezt Niall is tudta. Épp ezért, mikor beléptünk a házba, legközelebb már csak a szobámban tett le. A nappaliban csak a Shannon és Harry páros hangját hallottunk, de tudtam, hogy Louis és Eleanor is ott vannak, mivel meggyőződésem volt, hogy az ő pillantásuk szúrja át majdnem a hátamat. Ez van. - Köszönöm - hálálkodtam Niallnek újra, aki apró kacajokat engedett ki, majd az ágyba parancsolt. Befeküdt mellém és bekapcsolta a tévét.

- Hm, valami hiányzik. Megvan! Várj itt - utasított és sietve elhagyta a helyiséget, de meglepő gyorsasággal hamar vissza is ért rengeteg keksszel, popcornnal, üdítővel és más kajákkal a kezében. - Tessék - tárta szét a karjait, miután mindent ledobott az ágy takarójára, majd elkezdett válogatni és nekem is dobott egy-két csomag ennivalót. Így kezdtünk el együtt tévézni, de a sok tettetés hatására tényleg kimerültem. Ennek következménye lett az, hogy Niall mellett aludtam el. Igazából örültem, hogy velem van. Olyan nekem, mint egy báty... vagy sokkal inkább hasonlít Jakere. Mármint minimálisan külsőre is, de kapcsolati összefüggésekre gondoltam. Mindig érzi, hogy mikor van szükségem rá.

*Pár óra múlva*

Nem szokásom napközben szunyókálni, de ma ez is megtörtént. Bizonyára rengeteget aludhattam, mivel amikor felébredtem, az ablakon már csak az utcai lámpák fénye szűrődött be... na meg a sötétség. Megnyújtóztam, majd az oldalamra fordultam, hogy szemügyre vegyem korábbi szobatársamat. Azonban mikor megtettem, mással találtam szembe magam. Louis hevert ott mellettem és gyengéden mosolygott, szemei viszont szigorúságot tükröztek. 

- Szia - köszöntem neki halkan és megdörzsöltem a szemeimet.

- Szia - mondta kedvetlenül.

- Valami baj van? - érintettem meg a karját, viszont ennek következtében semmi nem történt. Mármint se nem húzta el a kezét, se nem mosolygott rám, semmi... félek. 

- Nem különösebben... - válaszolta kimérten. - Megint összevesztem Ellel. Beszéltük a többiekkel, hogy hogy menjünk el bevásárolni, ki kivel és szóba kerültél. Erre ő begolyózott, elviharzott és ki tudja hová ment - vonta meg a vállát, de utána folytatta a mondandóját. - De ennél lényegesebb, hogy mit keresett itt veled a szobában Niall?! Miért aludt itt melletted? Mi a fenéért hurcol téged az ölében? - zúdította rám kérdéseit és egyre hangosabban beszélt. Kék szemeim tágra nyíltak.

- Louis! Miért vagy féltékeny a barátodra? Nem volt semmi köztünk és nem is lesz. Niall csak... csak nekem segít - magyaráztam és egyből felültem. A hangom már visszatért eredeti mivoltába.

- Aha, jó... azzal, hogy így meg úgy ölelget meg stb.? - csattant fel és a takarót ledobta a földre. 

- Mi a fenéről beszélsz? Mi van veled? - kiabáltam. - Ilyeneket én is kérdezhetnék tőled amúgy! Amikor úgy fogod kézen Elt, mintha ott se lennék... nekem is nagyon jól esik. Eszméletlen vagy, komolyan... - húztam fel a vállam és a tenyerembe temettem az arcom. - A bandatársadra vagy féltékeny! Ráadásul alaptalanul! Olyan, mintha a bátyám lenne... - rugóztam egyet az ágyon.

- Az én esetemben ez teljesen más téma - pattant fel és az egyik szekrény oldalába ütött egyet. Jobbnak láttam, ha inkább nem szólok semmit. Mi ütött belé? Csak leültem az ágy szélére, talpammal a földön támaszkodva és a lábaimon könyökölve tartottam az államat. Hirtelen egy kar fonódott körém. - Bocsánat, csak... - beszélt Louis. - Nem szeretem, ha más hozzád ér, vagy valami. Irigy leszek, mert az a valaki én is lehetnék. Ne haragudj - miután elengedett, letérdelt elém és úgy nézett egyenesen rám. - Tudod, hogy szeretlek.

- Tudom... én is nagyon szeretlek. És te se haragudj - álltunk fel szinkronban és szorosan megöleltem. 

- Remélem hamarosan eljön a mi időnk - motyogta, és fejét a nyakamba temette.

- Én is - értettem vele egyet, de hangom remegett. Ennek az oka Louis volt, ugyanis ahogy fejét a nyakamhoz tette, az ott lévő bőrt azonnal puszilni és szívni kezdte. Egy jól eső érzés töltött el és minden szót elfelejtettem, amit mondani akartam még. - De ne, ne, - toltam el magamtól lassan - a többiek bármikor bejöhetnek.

- Senki sincs itt, elmentek bevásárolni, miután ez az egész téma kudarcba fulladt köztem és El között - vigyorgott és felkapott, majd ledöntött az ágyra és rám nehezedett. Ő simogatott, az én libabőrjeim pedig előjöttek. Szenvedélyesen csókolóztunk, ő minél inkább, egyre erősebben szorított magához, én pedig azt kívántam, hogy sose legyen ennek vége. Ujjaimmal hajába túrtam, lábaimmal pedig a csípőjét kulcsoltam át. Azonban mi sem bírjuk örökké, egy idő után levegő hiányában el kellett válnunk. Mellém feküdt és mindketten az oldalunkra fordultunk, egymással szembe. - Ígérem neked, hogy el fogom neki mondani a dolgokat. Csak hagy csillapodjon le. Holnap úgyis vissza kell menned New Yorkba, a családoddal kell lenned, utána meg jön még a suli... jobban frusztrálja, hogy itt vagy. Lesz egy jó pár hónapom... - az utolsó mondata hatására szemöldök felvonva bámultam rá.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy hónapokig akarod halasztgatni azt, hogy elmond neki?

- Látnod kellene az arcodat! - nevetett fel. - Csak hülyéskedtem. Dehogy halasztanám addig. Jaj, te! - kuncogott, kezét pedig a derekamról lentebb csúsztatta, így hol a combomat, hol a fenekemet paskolgatta. - Na, de komolyan. Ígérem, hogy feltárok előtte mindent, csak hagy teljen el egy kis idő. Nem ronthatok rá és mivel a barátnőm... öhm, megérdemli, hogy személyesen és őszintén osszam meg ezt vele - húzta el a száját.

- Helyes.

- De utána már senki nem állhat közénk - egy tincset tűrt el a fülem mögé, majd folytatta. - Most viszont jó lenne kiélvezni ezt a kis időt, ugyanis holnap nem hiszem, hogy engedi majd, hogy elköszönjek. Vannak ilyen szándékos trükkjei, hogy megakadályozzon ilyesféle dolgokat, szóval ha nem bánod, most... - magyarázott, majd hirtelen ajkai megtámadták az enyéimet és újabb csókcsatába kezdtünk, egészen mindaddig, míg meg nem csikizett, mert onnantól átment az egész viháncolásba. Nevettünk, piszkáltuk egymást, a végén pedig magához húzott és a telefonját elővéve csinált képeket kettőnkről. 

- Nagyon jók lettek. Bár nekem az összes tetszik, amelyiken mi ketten vagyunk - a lábait széttette, úgy ültem közöttük én és felnézve rá adtam neki egy puszit. - De nem lesz gond, ha meglátja? - elég egyes szám harmadik személyben beszélnem, tudja, kire gondolok.  

- Majd lekódolom a mappát - vonta meg a vállát, úgy tűnik, mintha nem igazán foglalkoztatná. Ehelyett hátulról megölelt és egy újabb csókban forrtunk össze, ami egy darabig az utolsónak bizonyult, ugyanis a többiek hazajöttek... élükön Eleanorral. 

- Emlegetett szamár - forgattam a szemem, majd kinyitottam az ajtót Louisnak, hogy ki tudjon szökni. Nem akartam újabb botrányt a házban, ha meglátná a csajszi, hogy drágalátos lovagja velem volt...

Az este további része nyugisan telt. Az általános feszültségek megvoltak, - ami jóformán csak köztem és El között volt - de ettől eltekintettünk és jól elvoltunk. Shannonnal már bepakoltunk és készek voltunk arra, hogy holnap hazautazzunk. Hamar el is jött a másnap dél, amikor már indulnunk kellett. Elköszöntünk a fiúktól, de az ötből csak négytől. Igaza volt Louisnak... Eleanor most is elrángatta valahová. Nem baj, talán így van jól. Shannon miatt majdnem lekéstük a gépet, ugyanis érzékeny és elég hosszú... mondom hosszú és annál is hosszabb búcsút vettek egymástól Harryvel. Jó, talán azért hangsúlyozom ezt ki és mutatom kicsit idegesítőnek, mert én nem tehetem ezt meg. Jó, na. Bocsánat, de annyira aranyosak voltak. Harry Shannon derekát ölelte, barátnőm pedig a göndör nyakát, ami kicsit furcsa látvány volt, mert barátosném hozzám hasonlóan alacsony, Harry pedig... mint egy létra. Ráadásul Shan még sírt is, amit megértek... most egy darabig megint nem találkozhatnak, de Harry próbálta nyugtatni őt, hogy amikor lehetséges, akkor meglátogatja. És végül de nem utolsó sorban megígérték egymásnak, hogy legközelebb már egymás szüleinek is bemutatják egymást. Hát nem édes? Tündériek, igazi álompár. Egy kicsit irigy is voltam. Nem az ő boldogságukra, hanem hogy igyekeznek minden gondot elkerülni, tehát nem idegeskednek feleslegesen, vagy ésszerűen próbálják megoldani. Nekem is ez kell.

Otthon anyáék vártak, persze újságírókkal a reptéren és a ház előtt is megfűszerezve. Ezek soha nem állnak le? Jake is felhőtlenül boldog volt, amikor meglátott és végre átadhatta az ajándékát, ami miatt már napok óta türelmetlenül hívogatott. Egy új telefont kaptam tőle, ami ugyanolyan volt, mint az övé. Csak az enyém fehér, az övé fekete. Illetve ehhez csatolt egy kézzel írott levelet, melyben újra kifejtette, hogy mit érez irántam. Pedig már azt hittem elfogadta a dolgok állását... Anyáékat is megajándékoztam a Londonban vett tárgyakkal, ők pedig ruhákat és egyéb hasznos kiegészítőket adtak nekem. Nick azonban hozzám se szólt, vagy ha mégis, csak rossz szava volt hozzám. De mivel nem akartam veszekedést, nem feleseltem és nem válaszoltam vissza kicsit csúnyábban sem.

*Másfél hónappal később*

A hetek teltek, újra visszakerültünk az iskolapadba, kezdetét vette az új év és az új félév. Február elején járunk és most semmi sem alakul a legjobban körülöttem. Mivel a téli szünetben egy csepp időm sem volt tanulni, a félévem első jegyei nem igazán fényesek a suliban. Ráadásul a családi helyzetem is romlik... úgy érzem. Nick és anya az év eleje óta veszekednek. Eddig megpróbáltam elzárkózni előlük és hagyni, hogy együtt oldják meg, de már nem megy. Most már odáig fajult az egész, hogy pofozkodnak és ütik egymást. Félek. Ilyenkor már remegek, a szívem és a vérem lüktet, illetve zokogok... de keservesen. Jake szegény pedig azt sem tudja mit tegyen. Próbál nyugtatni, de azért ő is megrémül ettől a szituációtól. Mivel nem az ő szülei csinálják ezt, nem avatkozhat bele, de látszik rajta, hogy mindenképp segíteni akar. A gond csak az, hogy még én se tudom mit tegyek ez ellen. Már anyával és Nickkel is milliószor átbeszéltem ezt az eldurvulós vita témát és külön-külön hasznos is volt, észérvekkel győzködtem őket és egyedül igazat is adtak nekem. De ha szembe kerültek egymással... mindent elfelejtettek. Olyankor nem érdekelte őket, hogy hallom, hogy mit csinálnak, nem érdekelte őket az sem, hogy ez érzelmileg hogy hat ki rám, ahogy az sem, hogy néha már a hajam is égnek állt tőlük és sikítok. Semmi. Az iskolában nap, mint nap Jake vállán sírtam miattuk. Általában mindig mosolygok és sosem mutatom ki, ha valami gondom van, szeretem, ha az emberek az én mosolyomból merítenek erőt egy-egy naphoz. Legalábbis sokszor megkaptam ezeket a kedves szavakat. De most... most nem tudtam ezt teljesíteni. Levert, kikészült és szomorú voltam. Ekkor éreztem mindent totál reménytelennek. És ennek a tetejébe még jött mindaz, hogy még Louis sem tett semmit az Eleanor-ügyben. Miért van az, hogyha egy darabig úgy érzem, hogy boldog vagyok, azután egy hosszú ideig tartó rossz szerencse szakad a nyakamba?!