47.rész - And? What Should I Do Now?

 Sziasztok Drágáim,

Újra itt vagyok, egy újabb résszel. Bocsánat, ha az előzővel sokkoltalak titeket, ígérem el fogom majd magyarázni, ahogy a válasz kommentekben is írtam. Ez a rész is hasonló kaliberű lesz, remélem nem rémültök meg tőlem. :) Hosszú lett, mert sok mindent " sűrítettem " bele, de bízom benne, hogy tetszeni fog és értékelni fogjátok.

Köszönöm az 5 biztató és rendkívül csodás kommentet, a 8 pipát és a 20.800+ oldalmegtekintést. El sem hiszem ezeket a számokat és a statisztikákat! Imádlak titeket és nem bírom elégszer hangsúlyozni, de remélem tudjátok! ♥

Mást nem is nagyon tudok mondani. A támogatásotok nagyon sokat jelent és hálás vagyok Értetek és azért, amit napról-napra, vagy hétről-hétre értem tesztek!♥

Jó olvasást, remélem nem okozok csalódást!

~Timi xx

Emblem3 ~ 3000 miles

A szobámban, az ágyon összekuporodva feküdtem, amikor a kulcs zörgését hallottam a zárban. Először nem tudtam mire, vagy kire gondoljak. Azt hittem drámaian, hogy egy betörő akar valamit, de valószínűbbnek tartottam azt, hogy Jake is hazajött. Biztonság kedvéért azonban azért az ajtómhoz baktattam és az ajtófélfának dőltem. Nem sokkal később a kulcs már nem fordult el többször a zárban, a kilincs lenyomódott és anya lépett be. Arca gondterhelt volt és látszott rajta, hogy zaklatott. Apró táskáját ledobta a cipős szekrény tetejére, mely egy hangosabb puffanással érkezett meg. Édesanyám egy fáradt pillantást vetett rám, majd lehajtotta a fejét. Haragudtam rá, de a szeretetem ennél nagyobb volt. Odaszaladtam hozzá és átöleltem, ő pedig viszonozta. Remélem egy életre megjegyzi, hogy én mindig itt vagyok neki. Ahogy kezemmel a hátát simogattam, éreztem, hogy megrázkódik, majd hallottam, hogy szipog. Sírt. Elengedtem és a konyhából megragadtam egy csomag zsebkendőt, majd mindketten leültünk a kanapéra. Eközben anya mobilja folyamatosan rezgett. Biztos volt benne, hogy Nick az és nem akarta felvenni. Helyette felém fordult és halkan kezdett beszélni.

- Figyelj ide kicsim. Ne haragudj rám, csak nagyon rosszul érint ez az egész. Gondolom hallod, hogy miért veszekszünk folyton. Egyrészt amiatt, mert elég sok alkoholt iszunk és olyankor kijön ez belőlünk, de ennek is oka van - kezdett magyarázkodni. Utáltam őt sírni látni, mert olyankor én is mindig rákezdek. De most nem tettem, muszáj volt azt mutatnom, hogy erős vagyok. Pedig ha tudná... - Az ok pedig az, hogy nem érzem magam megbecsülve mellette, nem érzem magam nőnek.

- De anya! Akkor miért nem hagyod el a fenébe? Ezt nem hagyhatod - háborodtam fel és próbáltam megoldást keresni.

- Nem lehet - suttogta. - Erre is van magyarázat. Kettő is... az egyik az, hogy a munkahelyen lefokoztak - mi? A szavam is elállt. - Az igazi miérteket mai napig nem tudom. Nemrég kaptam egy új főnököt, mert a másikat nyugdíjazták. És az a nő... egy hisztérika. Inkább őt kéne kórházban ápolni... talán ismered a lányát, a te sulidba jár. Marge, Meredith, Margaret? Nem tudom... - gondolkodott mellettem anya hangosan.

- Margaret! - a neve hallatán ökölbe szorítottam a kezem. Eddig is idegesített, de most már nem csak ő, a családja is. Mindegy, majd a suliban leszámolok vele. - És? Most emiatt is simán itt hagyhatnád ezt a fickót.

- Nem, Emm. Nem - rázta a fejét. - Nővérként a fizetésem sokkal alacsonyabb, ezt a lakást már nem tudnánk fenntartani. És ne mondj semmit, tudom, hogy arra gondolsz, hogy szívesen ellennél egy kisebb házban is, de nem... - pontosan tudta, kitalálta, hogy mi járt a fejemben. Ennyire kiszámítható vagyok? Lehet. De azért gondolkodom így, mert jót akarok neki. - Nem akarok újra egy olyan lyukban lakni, mint anno Franciaországban. Éldegéltünk, de ez rossz emlék. Állandóan szenvedtünk, nem tudtam neked mindent megadni. És tudom, hogy neked nem ez számít - a szavak kimondása után intenzívebben kezdett sírni. A papírzsepiket tucatszámra használta el, ahogy a szeméhez szorította őket, vagy kifújta az orrát. Megint úgy éreztem, hogy ezt nekem kell megoldanom, még ha fogalmam sem volt, hogy hogyan. - Te mindig törődsz velünk és a jót akarod. De én vagyok érted és nem fordítva! Az én feladatom az, hogy boldoggá tegyelek és nem fordítva! De sok mindent elrontottam az életben... voltak új lehetőségek, de mindig belesétáltam egy csapdába. És ez már menthetetlen... - nyelt egy nagyot.

- De miattam nem kell ezt elviselned - mentegetőztem.

- Tudom kicsim, tudom - ölelt meg, majd megfogta a kezem. 

- Jól van anya, ne aggódj - tereltem a témát. - És mi a másik ok?

- Hát... - sóhajtott egy nagyot - úgy néz ki, hogy terhes vagyok - jelent meg egy halvány mosoly az arcán. Ennek annyira megörültem, hogy csak tapsilkolni bírtam és a combját ütögettem finoman, hogy mondjon valami mást is még. - Ne örülj ennyire. Veszélyeztetett terhes vagyok - ledöbbentett. 

- Ez mit jelent? Ugye semmi rosszat? - kérdésem hadarva hagyta el a számat, mert nagyon aggódtam. Szerintem jogosan.

- Hát... azt jelenti, hogy nagyobb eséllyel fordulhatnak elő komplikációk - húzta el a száját. - De ha az ember negyven évesen vetemedik erre, akkor ez van. De egyelőre hallgass erről, mert Ő még nem tudja - pisszegett le, majd felállt mellőlem és elindult valamerre. 

- De miért nem mondod el neki? Akkor lehet más lenne a szitu... - érdeklődtem, anya pedig csak egy vállrándítással felelt. Amint kiderült, a telefonjáért ment. Sosem fogom megérteni a felnőtt logikát. Nem számít. A lényeg az, hogy szent a béke. Egy nagy kő esett le a szívemről. Anya az állandóan rezgő mobilját felvette és hallottam, amint Nick eszeveszetten ordít... és ekkor még nem is volt kihangosítva. Szülőm egy darabig tűrte, tűrte a szavakat, majd válaszul visszakiabált neki és megnyomta a piros gombot. 

- Emma, én ezt pillanatnyilag nem tudom tovább csinálni, szóval összepakolok és elmegyek a munkahelyemre. Igaz, hogy csak nappalra kellene mennem, de nem akarok vele találkozni, szóval elindulok. Majd lesz valami - adott egy puszit a homlokomra és döntését bólintva vettem tudomásul. Végül is igaza van, jól teszi. Hátha lenyugszanak így a kedélyek. Míg ő vett egy gyors zuhanyt és sminkelt, addig én előkészítettem neki a kajáját, innivalót és mindent, ami kell, majd a táskáját a cipője mellé tettem. Hamarosan már teljesen elkészülve lépett elém, csizmában, sálban és kabátban, majd elköszönt. Három-négy gyors puszi, egy féltő ölelés és kilépett az ajtón.

- De ha megérkeztél, azonnal, ismétlem azonnal hívj - kötöttem a lelkére ezredjére is, míg a szememmel kísértem, ahogy elhagyja a lépcsőházat. Bólogatva reagált rá és integetve indult el. Rettenetesen aggódom. Nem tudom mi lesz velem majd ha gyerekeim lesznek... őrületbe fogom őket kergetni a féltéseimmel. Na mindegy. Az ajtót magamra zárva, utam a fürdőszobába vezetett, hogy egy hosszú forró fürdőt vegyek. Rám fér. Reméljük segít kipihenni a gondokat... vagy legalább ellazít. Körülbelül egy fél órán keresztül áztattam magam, közben pedig hajat mostam, majd befeküdtem a tévé elé. Agykárosító dolog, de az enyémet már nem kell károsítani. Már mindegy. Ezzel is egy jó órát tölthettem el, közben mindenféle csokit nassoltam, majd megcsörrent a mobilom. Végre. Megkönnyebbülés, anya megérkezett. Felvettem a telefont és egy nagy sóhaj után szóltam bele.

- Szia anya, már úgy aggódtam! Örülök, hogy végre hívsz - csilingelt a hangom, de válasz hosszú ideig nem érkezett. Hallottam, ahogy a szél süvít, az autók száguldanak és valami tömegben van. Még nem ért oda? Akkor hol van?

- Kicsim, kicsim... - szipogott és alig bírt beszélni. Úristen, már megint mi van? Teljesen lefagytam és az agyam a lehetséges eshetőségeket pörgette végig a szemem előtt. - Itt-itt vagyok a mi utcánk sarkában. Ahogy sétáltam a kórház felé, Nick megtalált és elkezdett ráncigálni. Nem mondtam... nem mondtam el neki, hogy hová megyek, - mondta tagoltan és kisebb szüneteket tartott a szavak között - és... és megvert.

- Hogy mit csinált? - az adrenalin a véremben teljes extázisban tartott. A szívem dübörgött, mindenem remegett. Ez nem... nem lehet!

- És... és itt van a rendőrség, meg a mentők - folytatta. Nem hittem el, amit mond. Sürgősen oda kell mennem, támogatnom kell őt.

- Egy perc és ott vagyok - kiáltottam. Tiltakozni akart, de nem hallgattam meg, egyből zsebre vágtam a telefont. Reszkető kezekkel oltottam le a villanyokat és kapcsoltam ki az elektromos készülékeket. Az otthoni cicanadrágom és felsőm volt rajtam, arra kaptam fel a kabátomat és a csizmámat. Nem érdekelt, hogy fázni fogok, csak minél hamarabb odaérjek. Még félig öltözködtem, amikor már a kulccsal babráltam és alig sikerült beletalálnom a zárba. Mikor bezártam az ajtót, őrült módjára rohantam lefelé. A lenti bejáratot az egyik karommal teljes erőből kilöktem és nem érdekelt, hogy hajnali két vagy három óra van és a többiek alszanak, csak mennem kellett. A hajam még vizes volt, de nem szenteltem neki sok figyelmet. Hirtelen eszembe sem volt, hogy akár meg is fázhatok. Csak futottam. Már láttam a rendőr- és a mentőautók fényét. Az előttem közlekedő embereket szinte fellöktem. A hideg levegő csípte az arcomat, az orromat és a torkomat is. A kezeim vérvörösek voltak. Borzongtam, de nem adtam fel és hamar oda is értem. Az egyik rendőr hirtelen elém ugrott.

- Sajnálom, de nem jöhet ide - fogott le.

- De ő az anyukám - nyeltem egy nagyot és a férfi elengedett, de minden másik kíváncsiskodó személyt elhessegetett. Anya ott állt megsemmisülve. A szirénázó kocsikra szikrázó szemekkel néztem, bár nem tudtam melyikben ülhet Nick. Szülőmet épp akkor segítették fel a mentőautóba és utána akartam menni, de egy mentős megállított.

- Csak tizennyolc éven felüliek kísérhetnek - mondta halkan, de láttam, hogy megenyhült. Biztos vagyok benne, hogyha kisebb lennék, akkor is engedett volna végül. Ráadásul anya egyik jó barátja volt ez az ember és száját összeszorítva együtt érzően nézett rám, majd bólintott.

- Annyi vagyok - suttogtam és felszálltam anya mellé, aki még mindig zokogott. A torkomban gombóc éktelenkedett és képtelen voltam még mindig felfogni, hogy ez velünk történt. Magamhoz szorítottam anyát, de csak óvatosan. Az arca vörös volt és nemcsak a hidegtől... a kapott pofonoktól is. Csuklóján kéznyomok voltak, nadrágja pedig vizes. Most jöttem csak rá, hogy milyen törékeny is ő. A telefonom eközben állandóan rezgett, míg a kórházhoz értünk, de egyszerűen nem tudtam odafigyelni. Minden erőmmel azon voltam, hogy tartsam anyámban a lelket és közben újra meg újra elátkoztam Nicket. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy míg élek, nem felejtem el ezt az incidenst, bármi is legyen. A sürgősségi osztály előtt parkolt le a fehér-piros autó és kiszálltunk. Anyát rögtön be is vitték az egyik vizsgálóba és kért, hogy menjek vele. Tartottam a ruháit és a táskáját. Miután levetkőzött láttam, hogy kék-zöld foltok foglalnak helyet a combját, csípőjén és újra elfogott a rémület. Nem sírtam. Nem tehettem. Legalább én maradjak erős. Nagyokat nyeltem, de a remegést nem bírtam abbahagyni. Szörnyű volt. Ilyen élményt soha, senkinek nem kívánok. Bárcsak velem történt volna! Jobban elviselném, minthogy így lássam anyámat szenvedni. A telefonom még mindig szüntelen csörgött. Kicsit kiküldtek anyám mellől, akinek előbb egy kis enni- és innivalót szolgáltattam, majd a váróban vártam rá. A mobilom kijelzőjén Jake neve virított, húsz nem fogadott hívással mellette. Villámgyorsan tárcsáztam a számát.

- Emma, Emma! Már a szívbaj kerülgetett, hol vagy? Senki nincs itthon - sóhajtott és kicsit talán meg is könnyebbült.

- Jake... Jake én - alig bírtam beszélni. Fogalmam sem volt, hogy miként kellene ezt az egészet a tudtára adnom. - A-a kórházban vagyok. Anyával... a sürgősségin - böktem ki végül, miközben a sírógörcs kerülgetett.

- Hogy mi? - hangosan kiáltott. - Miért? Mi... hogy? - hadart. - Azonnal ott vagyok - jelentette ki határozottan. Remek. Nem akartam őt is belekeverni, viszont muszáj volt, hogy mellettem legyen valaki. És ő tényleg sietett. Körülbelül tíz perc múlva már a fotocellás ajtón átlépve sietett felém. - Emma! - szólalt fel hangosan, miután meglátott. A cuccokat a kezemből a mellettem lévő ülésre dobtam és a karjaiba omlottam. Jól esően fúrtam mellkasába a fejem. Mélyeket lélegezve illatából húztam magamhoz egyre szorosabban. Itt van. - Mi történt? - kérdezte és átfogott, úgy vezetett vissza a székekhez. Eleinte teljes csendben maradtam, nem tudtam hogy meséljem el neki anélkül, hogy újra magam előtt ne lássam az egészet és ne legyek rosszul. De végül sikerült. - Úristen - teljesen ledöbbent. - De itt vagyok melletted - ölelt magához erősen. 

- Köszönöm - egy percre eltávolodtam tőle, majd mélyen a szemeibe néztem. Végül pedig egy forró csókot adtam a szájára. Kicsit meglepődtem magamon. Talán egy gyenge pillanatomban tettem. Talán... de mi van, ha mégsem így van?! 

A pillanatot félbeszakítva anya és egy orvos jött ki a mellettünk lévő szoba ajtaján. A doktor tanácsokkal látott el minket is és szülőmet is, majd a rendőrök jöttek be értünk és finoman utasítottak minket, hogy szálljunk be az autójukba, mert mindannyiunknak el kell menni az őrsre, hogy meglegyen a vallomás. Muszáj volt. Mikor odaértünk, egy irodába vezettek minket. Anya összetörve ült a fotelban és regélte el a történteket. Meg-megrezzentem, amikor a folyosó végéről hallottuk, ahogy Nick részegen kiabál nekünk, illetve ordítozik az illetékesekkel. Hála az égnek, nem engedték ki onnan, sőt... akárhányszor felemelte a hangját, vagy megpróbált onnan kitörni, az ott lévő férfiak lefogták. Jake támogatón karolta át a derekamat és nem zavarta, hogy teljes testsúlyommal rá támaszkodtam. Fejemet a vállára hajtva álltunk az iroda ajtajában és vártunk anyámra. Mikor végeztek, a rendőrök kiengedtek minket, viszont haza már nem vittek. Minimum tíz saroknyit kellett sétálnunk. A hazafelé vezető út csendes volt. A New York-i élet éjszaka sem állt meg, ugyanannyi autó volt az utcákon, mint nappal, rengeteg járókelővel megfűszerezve. Mind a hárman egymás mellett baktattunk. Anyába belekaroltam, úgy támogattam oldalról, az én derekamat pedig Jake fogta, aki másik vállán a táskákat cipelte. A lábunk már kis híján leszakadt, amikor megkönnyebbülve léptük át a melegséget sugárzó lakásunk küszöbét. Jake és én azonban ekkor sem álltunk meg, pedig azt hittem, hogy menten elájulok a fáradtságtól. Már reggel hat óra volt, mire hazakecmeregtünk. Melegítettünk anyának valami kaját, aki hálálkodóan nézett ránk és mindenáron magyarázkodni akart, de nem hagytuk. Nem tartozik nekünk semmivel. Jobban kellene vigyáznom rá. Miután elaludt, Jake és én szintén a hálószobánk felé indultunk. Átfagyva, kikészülve és ruhástól ugrottam a pihe-puha takarók közé. Mindent olyan kilátástalannak láttam. Szőke barátom pedig, miután leoltotta a villanyt, ugyanúgy lefeküdt mellém. Betakart és ismét ölelő karjai között találtam magam. Így merültem álomba. 

Másnap reggel körülbelül tizenegy órakor az ajtócsengő hangjára keltünk. A szívinfarktus kerülgetett. Féltem, hogy Nick tért vissza. Egy hatalmas lendülettel keltem ki az ágyból és indultam volna kifelé, ha Jake meg nem állít. 

- Majd én - nézett rám szigorúan. Szeme karikás volt, bőre sápadt. A kevés alvás miatt. Szégyelltem magam, hogy ilyenekbe kell sodornom őt. Bizonyára én is hasonlóan nézhetek ki... vagy rosszabbul. Óvatosan bólintottam, de a hátán a pólójába kapaszkodva azért mentem utána. Lassan a kukucskálóhoz ért és egy gyors mozdulattal kinyitotta az ajtót. Shannon volt az, aki türelmetlenül ráfeküdt a csengőre. 

- Hála az égnek! - engedtem ki a bent tartott levegőt. 

- Nektek is jó reggelt - vizslatott minket árgus szemekkel a barátnőm. Szerencse, hogy eddig csak a hátunkat látta. Féltem vele szembe fordulni. - Azért jöttem, hogy megnézzem hogy vagy Mimi - hangja kedves volt és amit tesz, teljesen rávall. Mindig jön ellenőrizni, persze jó értelemben. - Meg bocsánatot kérni... a tegnapiért. Rossz volt az időzítés.

- Nem kell semmiért bocsánatot kérned. De nekem igen... a kirohanásomért - válaszoltam halványan mosolyogva, de még mindig nem fordultam felé. - Örülök, hogy elmondtad - de végül megtettem. Megpróbáltam megölelni, de amikor közeledtem felé, a karjait előre kinyújtva akadályozott meg.

- Jézus! Mi van veled? - bámult rám megilletődötten, majd a kanapén fekvő, félig alvó Jake-re vetett egy pillantást. - Itt meg mi volt?

- Hjaj - sóhajtottam, majd megragadtam Shant a kezénél fogva és leültettem. Gyorsan elmagyaráztam neki mindent. Féltem, hogyha túlságosan belemerülnék a részletekbe, anya is felkelne és hallaná, hogy miről beszélünk. Ez csak azért rossz, mert nem szerette, ha mások tudnak a dolgairól. Kiskoromban is mindig mondta, hogy: " csak mamáéknak el ne mondd ", vagy később: " de szeretném, ha senki nem tudna róla ". Ezért van mindig az, hogy magamban őrlődöm. De ennek itt és most vége. Nem bírtam tovább. Shan megbotránkozva hallgatott meg és a reakció sajnálkozás volt. Szorongatott és pátyolgatott. Ez bearanyozta a szívemet, habár nem szerettem, ha sajnálnak. Nem vagyok az a fajta. Most, hogy már ő is tudott mindent, könnyebb volt. 

Teltek a napok és két nap múlva Nick-et is elengedték. Persze, hogy az első útja hozzánk vezetett... jó, végül is az ő otthona is. De akkor is! Anyát szüntelenül hívogatta és még mindig fenyegetőzött. Azonban miután az őrsön felvették az adatait, az ujjlenyomatával együtt, kicsit lenyugodott. Amikor megjelent az ajtónkban, anya minket rögtön a szobába utasított. Én viszont a kulcslyuknál álltam és lélegzetvisszafojtva hallgatóztam. Ahogy a kis lyukacskán keresztül láttam, Nick egyenesen betrappolt a házba és leült. 

- Esküszöm Jake, ha egy ujjal is hozzá ér, én megölöm - suttogtam Jake-nek, aki mint általában, most is mellettem volt.

- Nyugi - csitított. Próbált lecsillapítani, de ez most lehetetlen volt. Gonosz dolog tőlem, de minden rosszat kívántam a nevelőapámnak... már ha ezután is az lesz. Pillanatnyilag mindössze egy bajom volt vele... az, hogy lélegzik. Meglepetésemre azonban halkan és normális hangnemben beszélgettek. Életében először Nick meghallgatta anyám panaszait. Eddig rendes embernek tűnt ez a fickó, de az én szememben már porrá zúzódott. Ettől a perctől és az ő beszélgetésüktől vette kezdetét az új fejezet. Kibékültek. Már nem hagyták, hogy elfajuljon a vita. Vagyis az én véleményem szerint Nick attól félt, hogyha újra elkövetné azt, amit korábban, akkor tuti lecsuknák. De legalább valami visszatartja. Anya végre elmondta neki a baba témát... csak sajnos későn. A babának nem volt szívhangja. Nem tudni, hogy miért. Pedig annyira örültem volna és rettenetesen sajnáltam, de egyben tiszteltem anyát. Ennyi mindent átélni... nem csodálkozom azon, ha ezek után nehézkesen éli meg a mindennapokat. De nincs egyedül és ez a legfontosabb.

Közben velem is sodródtak a dolgok. Február utolsó hete közeledett és Shannonnak március elején már indulnia kellett volna a fényképészeti útjára. Miattam azonban lemondta. Nagyon jól esett, de mindenáron akartam, hogy menjen. Ilyen lehetőség nem adódik meg mindenkinek, így miután közölte a tanárnővel, hogy nem fogadja el az ajánlatot, aznap még visszamentem Miss Hamptonhoz. Tájékoztattam arról, hogy Shannon szeretne menni, de... - és ide kitaláltam valami egyszerű kifogást, vagy magyarázatot. Másnap az osztályban a tanárnő ezt be is jelentette, barátnőm pedig megrémülve vette tudomásul ezt először. Azt hitte, hogy Miss Hampton öreg kora miatt rosszul értette meg a dolgokat, de nem... hiába nem szerettem volna, hogy tudja, de átadták neki az infót, hogy én vagyok, aki szólt az ő nevében. Meghatódott, viszont még mindig tiltakozni próbált, de én nem engedtem. Aznap, hogy biztos legyek benne, hogy elkészül, hazamentem vele és saját kezűleg pakoltam be neki minden szükséges dolgot. Még a kis plüssmacit is, amit tőlem kapott és aminek a hasára a kettőnk közös fotója van nyomtatva. És a rá következő nap pedig indulnia kellett. Könnyes és hosszú búcsút vettünk egymástól. Harryvel fog lakni. Sok sikert kívántam neki és megígértük egymásnak, hogy naponta beszélünk majd Skype-on. Tényleg nagyon reméltem, hogy jól fogja magát érezni. Megérdemli.

Jake. Ő nem ment el. Azt mondta, hogy nem miattam, hanem a bandából egy-két embernek nem volt alkalmas. Őszintén reméltem, hogy így volt és nem hazudik. Mert tudom, hogy képes lenne ilyet tenni, ha rólam van szó... nem bírnám ki, ha emiatt megutálnák ők a haverjai. Jake az incidens után nagyon megfázott, két hétig beteg volt. Én ápoltam őt, emellett tanultam vele és nagyon koncentráltam a sulira. Az elmúlt időkben ugyanis nem szereztem túl fényes jegyeket. De szerintem ez a lelkiállapotom és a körülöttem történt események hatására érthető. Ezt otthon is beismerték. Hajtottam magam, minden erőmet a tanulásba fektettem, emellett ugyebár Jake-kel és Shannonnal is foglalkoztam. Most, hogy egyikük se járt suliba, - még ha Jake csak ideiglenesen nem - nagyon furcsa volt. Rajtuk kívül úgy senkivel sem barátkoztam, de ahogy szőke barátom haverjai róla érdeklődtek, velük elég jól kijöttem. De... egy újabb esemény zavarta meg az újonnan rendeződött életemet. Most jelent meg a cikk, márciusban, arról, hogy tárgyalásom volt decemberben és a One Direction tagjai is ott voltak. A fiúk körül eddig is nagy felhajtás volt az új album és az új videoklipek hatására, ami mostanra lecsillapodott, így biztos kellett valami új sztori, ami újra felkelti az érdeklődést a média iránt. Nagyszerű. Emellett egy másik újság a Louis és a közöttem lévő kapcsolatot elemezte. Azt, hogy Louis milyen boldog Eleanor Calderrel és aztán... aztán ott volt egy fotó Jakeről és rólam, amint a derekamat átfogja és úgy sétálunk. Ez aznap este volt, amikor anyára vigyáztunk... ki az a szemét, aki még ilyenkor sem hagy békén? Még szerencse, hogy legalább ezt a családi ügyet nem figyelték ki... Csodás. De, hátha Louis is látja ezt az egészet! Talán elgondolkodik, hogy engem is elveszíthet, mert én sem vagyok egy báb, akit rángathat. Aki mindig itt lesz és akit akkor vesz elő, amikor kedve tartja. Emiatt az egész miatt a suliban is csak kísérettel vagy testőrökkel mászkálhattam, mert az iskola előtt újságírók tolongtak. Mind miattam. Azért elképedtem... miért ennyire kíváncsiak rám?! Ráadásul a " jó indulatú " cicababák sem hagyták ezt annyiban. Kigúnyoltak, amivel csak tudtak. Mivel egyedül voltam most, senki nem állt ki értem. Magamra számíthattam és megtanultam a leckét. Én magam küldtem őket melegebb éghajlatra. Eléggé megilletődtek és leszálltak rólam. Huh, úgy érzem, hogy elégedett vagyok magammal, bizonyos szinten.

Louisra visszatérve... azután az ominózus hívás után már nem beszéltünk. Másfél-két hete történt mindez. Nagyon nehezen bírtam, mert iszonyúan hiányzott. De úgy gondoltam, hogy nem én vagyok az, akinek keresnie kellene őt először. De a médiában a rólunk szóló hírek megjelenése után kívánságom teljesült. Épp otthon főztem a teát Jake-nek, amikor csörgetett. Kíváncsi voltam ezúttal mi lesz. 

- Szia - szóltam bele a telefonba nyersen, ő pedig a torkát megköszörülve köszönt vissza.

- Khm... szia - hangja nem volt kemény. Volt egy olyan megérzésem, hogy mondani akar valamit. Azt hiszem, hogy ezt minden lány megérzi. - Figyelj, ne haragudj rám, amiért sokáig nem adtam jelet magamról. Nem hívtál meg semmi és fel voltam háborodva, hogy miért nem, ezért én se tettem - szavai néhol elakadtak és nehézkesen kezdett bele minden új mondatba. Elképedtem. Miért várja azt, hogy én menjek utána? Azok után, ahogy beszélt velem? Csak zaklatott légzésem hallatszott át a készüléken keresztül. Rögtön reagált rá. - Ne, ne, ne húzd fel magad. Rájöttem miért volt így... visszahallgattam az utolsó beszélgetésünket és... bunkó voltam. Kérlek ne haragudj, bocsánat. A fiúkkal felöntöttünk a garatra és hát... elment a maradék józan eszem is - mentegetőzött és hangja lágy, mégis zavart volt. Mintha félne. 

- Egyetértek - helyeseltem, de hidegségemet továbbra is megtartottam. - Csak tudod mi fáj a legjobban? Az utolsó mondatod... Amikor részeg az ember, akkor a legőszintébb. És igen, bízom benned, mert el sem tudom mondani, hogy mennyire szeretlek, de... de ettől féltem. Hogy ezt fogod gondolni - elcsuklott a hangom.

- De én is szeretlek, értsd már meg! - nyomatékosította szavait.

- Oké, de akkor miért nem teszel semmit?! - fakadtam ki megint. Ő volt az egyetlen tisztázatlan ügy az életemben pillanatnyilag. - Összeveszünk emiatt a dolog miatt állandóan, majd kibékülünk, majd kezdődik elölről. Van ennek értelme Louis? - mindig felhúztam magam. Persze, hát hogy ne tenném? Szeretem, minél hamarabb vele akarok lenni, erre ő... tartogatja Eleanort. Mintha én lennék a tartalék, vagy inkább El?! Nem is értem... mintha csak én raknék bele ebbe az egészbe száz százalékot.

- Van - kiáltott. - Mármint... tudod, hogy nem tudom megbántani. Lehet, hogy szarkasztikus vagyok, beszólogatós és vicces... de akik fontosak, azokkal nem tudok így bánni - lassan fogalmazta meg mondandóját. Hm... fontosak. Nem tudtam ezt a szót elemezni, de nem tudtam lenyelni sem.

- És az nem számít, hogy nekem rosszul esik? Akkor ezek szerint én nem vagyok fontos? - tettem fel a kérdést halkan.

- Dehogynem! - jelentette ki kérlelőn, de nem figyeltem rá.

- Jó, majd hívj akkor, ha minden elrendeződött... ezt nem vagyok hajlandó elviselni - közöltem vele ridegen.

- Ajh, - sóhajtott - várj! De... ki az a fiú melletted az újságokban meg mindenhol? Együtt... együtt vagytok? - gondoltam, hogy ezért keresett fel.

- Ő Jake.

- Aki a koncertünkön is ott volt? - érdeklődött kíváncsian. - Igen, akkor emlékszem rá. Ahogy láttam rajta, a tekintetével meg tudott volna ölni, akárhányszor közel voltam hozzád - nevetett fel kínjában. - És van valami... van valami köztetek? - félt rákérdezni, éreztem.

- Nincs - szögeztem le gyengéd hangon. Olyan megterhelő volt vele így viselkedni, de muszáj. Remélem így felfogja, hogy hogyan is érzem magam és észbe kap. 

- Huh, máris jobb - mondta halkan. 

- Jó neked - dünnyögtem durcásan. - Én ezt nem mondhatom el magamról. 

- Emm, szerelmem, ne csináld, kérlek - Istenem! milyen rég volt már, mikor így szólított. Megolvasztotta a szívemet, de véghez kellett vinnem, amit elkezdtem, ezért nem rendültem meg, bármennyire is szerettem volna. Viszont el tudtam képzelni minden arcrezdülését, mozdulatát, amit csinál, míg most velem beszél. Ez megölt és egy kérdés égetett belülről. Miért nem vagyok... miért nem lehetek VELE?!

- Louis, mondtam már. Akkor hívj, ha minden el van rendezve - ismételtem el magam és ezután hallgattam. Nem akartam letenni a telefont, hallgatni akartam a hangját, újra és újra elmondani neki, hogy szeretem. Végül azonban csak egy szót nyögtem ki. - Szia.

- Szia - lehangoltan, búsan hangzott. Mosolyognom kellett. Tehát számítok még neki. - Szeretlek! - olyan hangosan kiáltotta a telefonba ezt, hogy amikor a készüléket elvettem a fülemtől, még úgy is túl hangos volt. Ekkor jött ki Jake és szem forgatva vissza is ment a szobába. Még mindig utálta a tényt, hogy Louisval vagyok... vagyis szeretnék lenni. De azt hiszem egyre közelebb kerültem hozzá is. Bonyolult.

Az idő előrehaladtával, nap, mint nap Shannon is mindig megnyugtatott, hogy minden rendben vele. Imádja az egész kurzust, nagyon jól megvannak Harryvel és... a kapcsolatuk a nyilvánosság előtt is kiderült. Ő jobban viselte, mint én, sőt... még élvezte is. Persze, a rajongók őt is bántották, de igyekezett nem odafigyelni a rossz dolgokra. Örültem neki, hogy így vélekedik. Korábban biztos, hogy minden sértést magára vett volna és ki tudja mit tett volna. De most... Harry jó hatással van rá. Talán jobb embert nem is találhattak volna maguk mellé. Talán ők megtalálták az úgynevezett " Nagy Őt ".
Aznap este pedig érdekes módon egy újabb ember keresett fel. Az apám. Hm, tök jó. Eddig is olyan " kellemes " emlékeim vannak vele... korábban, amikor feltűnt, jelentet rendezett, majd annyira ígérgette, hogy visszatér és látni fogjuk... aha, több hónappal később. Köszi. Viszont most nagyon csodálkoztam rajta. Kedves volt, el is jött hozzánk. Elnézést kért mindenkitől és kikért engem egy apa-lánya napra. Nem ismertem rá. Ez egy úgy énje volt. Azt mondta, hogy egy fontos dolgot szeretne a tudtomra adni. Beleegyeztem. Mi lehet ilyen fontos, ami miatt így megváltozott?