50.rész - What If...?!

Sziasztok Drágáim,
Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom, amiért kb. 1 hónap kihagyás után jelentkezem. 1 hétig nem volt netem, egyszer a szüleim miatt nem voltam képes írni, máskor pedig a suli... tényleg ne haragudjatok! 
Most viszont bejelenthetem, hogy itt van az utolsó előtti rész! Ezután már csak egy epilógus... úristen, hogy elrepült minden. Még csak nemrég kezdtem... na mindegy, a nosztalgiázást hagyjuk későbbre. Ezt a részt igazából remegve és könnyezve írtam meg. Jó, persze azért is, mert az utolsó előtti, de inkább az érzelmessége miatt. Legalábbis szerintem ilyen... Remélem ti is pozitív véleménnyel lesztek róla és mindannyian írtok majd nekem egy kis kommentet, hogy így a végéhez érve meglássam, hogy mit gondoltok! Elég hosszú lett, de a kihagyás után megérdemlitek! :)
Nagyon köszönök szépen nektek eddig mindent, kommenteljetek és remélem jövőhéten tudom hozni nektek az epilógust akkor! Szeretlek titeket, jó olvasást!

~Timi xx

5 Seconds of Summer ~ Wherever You Are

Shannonékhoz igyekezve, egész úton gondolkodom. Töröm a fejem, hogy mit kellene mondanom. Hogyan kellene a helyzetet felvázolnom Niallnek és Liamnek, akik egészen idáig szorgalmazták azt, hogy én Louisval legyek? A többiek könnyen el fogják fogadni ezt a tényt, amit közölni szeretnék. Mindenki. Talán egy valakit kivéve. Louist. Vagyis igazából nem tudom mit várjak. Azok után, ahogy elváltunk, nem találkoztunk többet és nem is léptünk újra kapcsolatba. Lehet, hogy végképp elfelejtett. Talán soha többé nem akar újra látni. Igen. Az antennáim mintha azt sugároznák, hogy csak negatív érzései lesznek majd felém. Végül is mit várok? A közös életünk lezárult, amikor összevesztünk... amikor nem álltunk maximálisan egymás mellett... amikor eljöttem. Sebaj. Pozitív szemléletem azt súgja, hogy minden vég egy új kezdet. Ez így is van. Fél évvel ezelőtt Jake megkérte a kezem és igent mondtam. Ezt a dolgot még azóta sem tudom elhinni. Menyasszony vagyok és már csak napok kérdése, míg feleség leszek. Magassarkúm kopogása visszhangzik a fejemben, ahogy a járdakövekre lépek és az őszi szél türelmetlenül fújja a hajamat. A levelek már elsárgulva díszítik a fákat, az eget pedig szürke felhők borítják. Bizonyára esni fog. Ez Londonban nem meglepő, nem újdonság. A vékony kabátkámat összehúzom magamon, mert a hideg levegő megborzongtatja a testemet. Eső illata érzik, miközben én Shannon és Harry házához érek. Hezitálva sétálok fel a járdán és torpanok meg a lépcsőfokoknál. Már nem sok választ el attól, hogy újra lássam őket, mégis olyan, mintha több ezer méterre lennének tőlem. Erőt veszek magamon és ezúttal már az ajtó előtt állok. Csukott szemmel veszek egy mély lélegzetet és hallgatom, ahogy a fiúk játékos ordítása és visítása tölti be a szomszédságot. Bekopogok. Harry erőteljes hangja hallatszik, ahogy a többieket csitítja. Egy-két dobbanás a padlón, majd az ajtó hangos kattanása. Kikerekedett zöld szemekkel mered rám a fürtös, majd elmosolyodik. Meglepődöttnek tűnik, ahhoz képest, hogy tudta, hogy jövök. Ő és Shannon tudnak mindent. Vagyis ha rajtam múlna csak Shan tudná, de Harry mindig kíváncsiskodott, amikor épp telefonon, vagy Skype-on folytattuk a barátnős beszélgetéseinket.

- Emma! - kiált fel Harry és finoman magához ölel. Olyan óvatosan ér hozzám, mintha még mindig azt hinné, hogy összetörök. Pedig az évek alatt megedződtem. Türelmetlenül bontakozok ki az öleléséből és lépem át a küszöböt. Boldogan, de mégis félve tekintek a többiekre. Minden olyan harmonikus itt. Kicsit megkönnyebbülök, amikor felvillanyozódott arcok és szemek néznek vissza rám, de belül mégis megmarad a rettegés érzése. Háromszor futom körbe a szobát a tekintetemmel. Először a társaságot tanulmányozom. A társaságot, melynek egykor még én is szerves része voltam. Csak voltam, múlt időben. Hiányzik az egész, de már túl késő. Már nem tudok mindent róluk és ők sem rólam. Szinte már csak Shannon az, akivel napi szinten tartom a kapcsolatot, na meg hébe-hóba Niall. A többieket sem vesztettem el, csak... csak elhatárolódtunk. Ők ide, én pedig máshová. Másodjára a szobát veszem szemügyre. Csodás környezet. Kifinomult, mégis bohókás. Ezek ők. Mióta az "Emma és Louis" párosunk szétszakadt, a banda tanyahelye megváltozott. Ezúttal vagy Shannon és Harry, vagy Zayn és Perrie voltak a célpontok. Istenem, mennyi emlék képes bennem felszínre jönni! Harmadjára pedig magukat a személyeket figyelem. Azt, hogy változtattak-e valamin magukon, vagy hogy külső vonásaikban felnőttesebbek lettek-e. Talán igen, de nekem mindegyikük csak az a kis tinédzser fiúcska marad. Egy valaki azonban nem volt itt. Mikor ez tudatosul bennem, a gyomrom kicsit enyhít a benne lévő görcsön, majd újra összerándul. Azt hiszem, most már nem attól félek, hogy mi lesz, ha szembe kerülök vele. Ezután már inkább az jár a fejemben, hogy mi van, ha nem?! Ekkor azonban a töprengésemet az engem körülvevő tömeg zavarja meg. Mindenki felém tolong és ott szorítanak, ahol érnek. A néhol keletkező zsibbadás eltörpül amellett az öröm mellett, ami most bennem felszabadul. Shannon az, aki a legnehezebben enged ki a karjai közül. Ezután erősen megragadják a csuklómat és szinte a kanapéra löknek. A fejemet rázva kacagok és arra gondolok, hogy nem változtak semmit. Közben sütiket és üdítőket halmoznak fel az előttem lévő dohányzóasztalra. Poharak csörögnek, sós kekszek ropogása hallatszik. Boldog vagyok, mégis egy kicsit nyugtalan. A fejemet ide-oda kapkodom az ajtó és az emelet irányába, persze nem ok nélkül. Őt várom, de valahogy rettegek is tőle. A srácoknak ez fel sem tűnik szerencsére és lélegzetvételt sem hagyva halmoznak el a kérdéseikkel. Annyi mindent akarnak tudni, hogy hirtelen még az agyam sem képes feldolgozni mindent és nem tudom, hogy mire válaszoljak. 
Az óra eszeveszett gyorsasággal ketyeghet, ugyanis már órák óta beszélgetünk. Ekkorra már mindenki megosztotta a legfontosabb sztorikat, kivéve engem. Most akarom bejelenteni a nagy hírt. Veszek egy mély lélegzetet és összeszedem a gondolataimat. A társaság lecsendesült és egy ajtó csapódása is hallatszik, de nem foglalkozunk vele. Minden erőmet összeszedve úgy döntök, hogy felállok. Ezt mindenki feszült figyelemmel kíséri, én pedig az alkalmat megragadva beszélni kezdek.
- Szóval... - az indításom elég erőtlen, hisz nem is tudom mitől, de félek. Ezt az is jelzi, hogy az ujjaimat tördelem. Habár tudom, hogy muszáj megtennem. - Van egy fontos bejelentésem - vezetem elő a mondanivalómat. A többiek a szemöldöküket felvonva várják, hogy mi következik. Jelzésül a bal kezem negyedik ujján lévő gyűrűhöz nyúlok. Késleltetni akarom a pillanatot. A pillanatot, hogy itt előttük nekem kellessen kimondani azokat a bizonyos szavakat.
- Úristen! - kiált fel Perrie, amint a tudatáig ér az, amivel én épp küszködök. - Ki? Mi? Hol? - faggat. Mosolyogva rázom a fejem és körülnézek. Niall faarccal a padlót nézi, Liam, Harry és Zayn mosolyognak, míg a lányok körülugrálnak. - És ki a szerencsés? 
- Jake - sóhajtok és halvány mosolyra húzódik az én szám is. Senki nem szól semmit, Perrie a gyémántot csodálja, Shannon a szája elé kapott kezével és sírással jelzi örömét, a fiúk pedig gratulálnak. 
- Ez most komoly? - egy ismerős hang csendül fel. Egy olyan emberé, aki eddig nem volt közöttünk. Beszéde inkább morgásra hasonlít. 
- Igen, hozzámegyek Jake... - mondom felszabadultan, egészen mindaddig, míg meg nem fordulok. Ekkor a hangom elcsuklik és hiába akarok kinyögni még valamit, egyszerűen nem megy. Louis áll előttem. Istenem, hogy milyen régen láttam! Minden bizonnyal aludt... haja kócos és az a pizsama alsó van rajta, amit még pár éve tőlem kapott karácsonyra. Szeme elsötétül, nyakán pedig kidülled egy ér. A szám belsejét harapdálom. Egyszerre reszketek két dologtól. Az egyik, hogy újra... még egyszer láthatom őt és emlékezhetek az együtt töltött időre. A másik pedig az, hogy most mi következik. Dühös. Miattam, hogy itt vagyok? Vagy amiatt, amit mondtam? Körülbelül egy méter választ el minket egymástól. Csak bámulunk a másikra és talán ő is azon gondolkodik, hogy mi járhat az én fejemben... A körülöttünk lévők mind felállnak és egy hang nélkül elvonulnak. Miután lassan elszállingóznak, a szobában még nagyobb csend honol. Kékes szemeivel az arcomat vizslatja. Annyira ijesztő ez a helyzet. A nyelvem mintha csomóba ugrott volna, a lábam pedig földbegyökerezett. Mintha ebben a pillanatban csak a szívem élne... mintha ki akarna törni a bordáim mögül. Összeszorított ajkakkal figyelem őt én is, Ő pedig kezeit felemelve megdörzsöli az arcát, majd a szemeit. 
- Ne csináld ezt velem, kérlek - hangja erőteljessége átalakult. Más. A libabőrjeim mérhetetlen mennyiségben jelennek meg a hatására. Kérdően vájom bele tekintetemet az övébe. - Tudod jól, miről beszélek - továbbra is úgy teszek, mintha nem érteném. Nem, közöttünk már mindennek vége. Még akkor is, ha talán sosem fogom tudni igazán lezárni. Szótlanságomat megelégelve ront oda hozzám, két keze pedig a derekamra csúszik. Lehajtom a fejem, hogy ne kelljen a szemébe nézni. Azonban őt ez sem akadályozza meg. Homlokát az enyémnek támasztja és úgy kezdi el lassan, suttogva ejteni a szavakat. - Ne tedd ezt... hiányzol. Beismerem, hogy minden az én hibám. Csak most ne menj el. Soha többet. Maradj velem. Örökre - a vérnyomásom bizonyára ingadozhat. Szemeim nedvesednek. Míg ő ujjaival az enyéimet keresi, hogy összekulcsolja őket az övéivel, kétségbeesek. Vőlegényem van, esküvőm lesz, nem hagyhatom, hogy újra teret engedjek a régi érzéseknek, még akkor sem, ha nem múltak el és talán sosem fognak. Abba kell hagynom! Kezeit lefejtem magamról és eltávolodok tőle. Hátrébb lépek, a könnyeimet pedig visszatartom. Szomorúan néz és újra szól. - Bocsáss meg kérlek! Mindenért!
- Louis... - milyen jó kimondani a nevét! - Én nem haragszom rád. Inkább magamra. Mindenhez ketten kellenek és nem hittem benned, a bizalmam nem volt maximális... - mielőtt befejezhetném, félbeszakít.
- Nem, nem, ez rám is igaz! De mindegy, tegyük félre... - teszi szívére a kezét. - Maradj velem!
- Louis... menyasszony vagyok. A mi időnk lejárt. Bármi is volt, le van zárva. Hibáztunk, ezzel elváltunk - talán én sem hiszem el, amit mondok, mert könnycseppek kezdik égetni az arcom. - Hol voltál eddig ezekkel a kérésekkel? Fél év! Érted?! Fél év! Ennyi telt el, mióta eljöttem... és nem jöttél utánam! - szokatlanul érzékelem, hogy kikelek magamból. Kiabálok, a sírás miatt pedig néhol elcsuklik a hangom. 
- Életem legnagyobb hibája... - reagál halkan. - De nem ok nélkül vagy itt, hidd már el! Ezt az egészet telefonon is közölhetted volna, de nem... itt vagy! És most már történjék bármi, küzdök! Túl késő talán... mondhatod! - hangját felemelve, szemrehányóan beszél. Eközben egyre és egyre közelebb jön. - Már párszor elengedtük egymást. Talán a kapcsolatunk se veled, se nélküled. De akik ennyi mindent megéltek és még mindig szeretik egymást, azok egymáshoz valók! - győzköd, majd erőszakosan megragad és egy kísérletet tesz arra, hogy megcsókoljon. Tiltakozom. Van annyi lélekjelenlétem, hogy ujjaimat az ajkaihoz tegyem, így megakadályozzam. Ő megmerevedik, majd leáll. Szavai állandó jelleggel visszhangoznak a fejemben, ugyanis a közepébe talált. Így van. - Értsd meg, kellesz nekem! Mindig is kellettél, most is kellesz és mindig is fogsz! - jelenti ki határozottan.
- Hagyok itt pár meghívót a többieknek. De azt hiszem, hogy jobb, ha te nem jössz el - közlöm higgadtan és próbálok érzelemmentesnek tűnni. Az igazi célom azonban az, hogy eltaszítsam magamtól és tényleg elfelejtsen. Akkor hátha nekem is menni fog. Úgy döntök, hogy ezzel a végéhez is értem a dolgoknak, így a kabátomat keresem. Felöltöm, majd a kilincsért nyúlok. 
- Szeretlek - hallom Louis hangját a hátam mögül és érzem, hogy hozzám ér. Nagyot nyelek, de nem adom fel. Kitartok magam mellett. Lenyomom a kilincset és még visszanézek. A könnyeim csigalassúsággal érnek le az államig, ahol Louis ujjával találkoznak. A fájdalom sanyargatja a szívemet. - Te hozzám tartozol.
- Louis Tomlinson! Te vagy életem szerelme - lépek ki a küszöbön, majd megtorpanok. Hirtelen visszafordulok és Louis hívogató ajkai voltak azok, melyeket elsőként látok. Mintha az életem múlna rajta, megcsókoltam. - Késő. Nem tehetem ezt Jake-kel - simítok végig mellkasán. - Sajnálom! - kiáltom, majd zokogva futok ki, egészen az út széléig, ahol leintek egy taxit. Szipogva mondom be a sofőrnek az úticélt, ami a helyi templom. Ma van a főpróba. Már így is kések pár percet. 
Míg a piros lámpák miatt várakozunk London aszfaltozott útjain, addig igyekszem rendbe hozni magam. A sminkemet próbálom felfrissíteni, de a szemem pirossága nem enyhül. Folyamatosan csak Louis jár a fejemben és amit mondott. De már mindegy. A célponthoz érve kifizetem a taxist és kiszállok az autóból. A templom ajtaján belépve csak két embert látok, mást senkit.
- Szia Emma! - köszönt Jake, aki mellett egy gyönyörű nő áll. 
- Sziasztok - erőltetek magamra egy mosolyt, majd közelebb megyek. - Ennyire elkéstem? Vagy hol van mindenki? - színlelek vidámságot.
- Nem - nevet Jake kínosan. - El lett halasztva. 
- Miért? - kérdezek vissza meglepődötten. Vőlegényem közelebb jön, majd a kezemet megfogva beszél hozzám.
- Mondanom kell valamit - biztatásul rámosolygok. - Ő itt Bonnie - mutat rá a mellette álló sziporkázó nőre, aki hozzám hasonlóan sírhatott, ugyanis körülbelül olyan állapotban volt, mint én. - Tudod... Bonnie a volt barátnőm és menyasszonyom.

*Louis szemszöge*

Irtózatos fejfájással ébredek. Mit csináltam én tegnap este? Ja, igen. Enyhén szólva mondhatjuk, hogy nem voltam szomjas. Még szerencse, hogy itt van nekem a banda és a fiúk, akik vigyáznak rám. Mióta Emma nincs velem, azóta elhagytam magam. Jó, nem olyan szélsőségesen, mint ahogy most gondoljátok. Vigyázok a külsőmre, elvégre az emberek még mindig felnéznek rám, de nincs kedvem semmihez. Itt vagyok, egyedül. Az egész napom másból sem áll, minthogy mások nyakán lógok. Lássuk csak, itt van Harry és Shannon. Kirándulni járnak, már jó pár éve együtt vannak. Liam és Sophia. Az ő kapcsolatuk néha viharos, néha meg maga az Édenkert, mégis kitartanak a másik mellett. Végül pedig Zayn és Perrie. Ők a példaképek... házasok, boldogok, kell ennél több?! Már lassan a családalapításon kell gondolkodniuk. És én, én mi vagyok? Egy rakás szerencsétlenség. Niall és Holly is... sok mindenben ellentétek, mégis teljesen összhangban vannak. Nekem ez miért nem jön össze? Ha jobban belegondolok, nekik is kellett segítség. Emma az, aki miatt ma is együtt lehetnek. Emma... Most is olyan, mintha az ő hangját hallanám odakintről. Csak hallgatom és hallgatom órákig, amikor megelégelem. Biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletem játszik velem, ezért idegesen feltépem a szobaajtómat és be is csapom magam után. A lépcsőfokokon lefelé lépdelve, Emma hangja erősödik. Ez még mindig a tegnapi alkohol hatása? Azonban ahogy az utolsó lépcsőfokról is lelépek, rájövök, hogy nem képzelődöm. Emma áll ott teljes életnagyságban, a barátaink gyűrűjében. Eddig csak beszédének dallamát figyeltem, de utolsó mondatait fel is fogom. Perrie épp egy gyémántot csodál az ujján, majd kérdezgetni kezdik őt. Valamilyen Jake neve is elhangzik. Jaj igen, emlékszem. Az a szőke srác, aki folyton Emma körül lebzselt és irtó féltékeny volt. Büszkeség tölt el, hogy valaha valaki féltékeny volt rám, de ez olyan hamar el is múlik, amilyen hamar jött. Összerakom a képet. Senki nem vett eddig észre, én mégis idegbajosan rázom a fejem. Tiltakozni próbálok és akaratlanul ki is szalad néhány szó a számon.

- Ez most komoly?

- Igen, hozzámegyek Jake... - vigyorog Emma, de rögtön lefagy az arca, mikor meglát. Szégyellem magam. Én most itt állok előtte, lestrapáltan, mikor ő még mindig olyan gyönyörű, mint volt. Hangja elcsuklik és megszeppenve néz. Vajon mit gondolhat? Félek, hogy utál. Minden joga megvan, de rettegek. Szótlanul bámulunk egymásra, érzem magamon a többiek kíváncsi tekintetét. A következő pillanatban, mintha tudnák, hogy mit akarok, mindannyian kivonulnak. Ez egy kicsit ijesztő, de szükséges. Emmával akarok lenni és kitálalni. Vissza kell szereznem. Őt vizslatom és újra rájövök, hogy mennyire szeretem. Mintha azt a tizenhét éves Emmát látnám most is, mint évekkel ezelőtt, csak talán komolyabban és érettebben. És a vágyam most még ezerszer erősebb, mint akkor. Azt sem tudom hogyan kezdjem mindazt, amit mondani akarok. És azt sem, hogy egyáltalán hogyan fogja fogadni. Hogy egy kis időt nyerjek, megdörzsölöm az arcomat, ezután kezdek bele nehézkesen a mondandómba.

- Ne csináld ezt velem, kérlek - próbálok határozottnak tűnni. A kimenetel azonban bizonytalan. Kék szemei értetlenül néznek. Nem tud, vagy talán nem is akar válaszolni. Ismerem már. - Tudod jól, miről beszélek... - továbbra is folytatja a színészkedést. Cselekednem kell! Egy ugrással előtte termek és magamhoz húzom. Kezeim a dereka irányába vándorolnak és érzem teste vonalát. Rá kell jönnöm újra meg újra, hogy mennyire akarom őt! Talán szégyelli magát ő is, lehajtja a fejét és nem néz rám. Homlokom találkozik az övével és illatát lassan beszívva beszélek hozzá megint. - Ne tedd ezt... hiányzol. Beismerem, hogy minden az én hibám. Csak most ne menj el. Soha többet. Maradj velem. Örökre - és mindent komolyan gondolok. Semmi nem állít meg. Ezek hatására ujjait keresem és össze akarom láncolni őket az enyéimmel. Tudatni akarom vele, hogy nem mehet el. Ő viszont csendes. Csak áll és semmire nem reagál egy darabig, majd mintha valami suttogás biztatná, eltol magától. - Bocsáss meg kérlek! Mindenért! - fakadok ki. Muszáj megértetnem vele mindent.

- Louis... Én nem haragszom rád. Inkább magamra. Mindenhez ketten kellenek és nem hittem benned, a bizalmam nem volt maximális... - semmit sem változott. Ugyanaz az Emma, aki volt. Az, aki mindenkit maga elé helyez, még akkor is, ha neki fáj. A szavába vágok.

- Nem, nem, ez rám is igaz! De mindegy, tegyük félre... - magyarázkodok. Ha szeretjük egymást, akkor tekintsünk el ettől, nem? Ez kell nekünk! Most már tudom. - Maradj velem! - győzködöm.

- Louis... menyasszony vagyok. A mi időnk lejárt. Bármi is volt, le van zárva. Hibáztunk, ezzel elváltunk - higgadtan érvel. Talán igaza van, de nem is ez a lényeg. Ezt nem fogom elfogadni. De várjunk, ha így gondolja, akkor miért sír?! - Hol voltál eddig ezekkel a kérésekkel? Fél év! Érted?! Fél év! Ennyi telt el, mióta eljöttem... és nem jöttél utánam! - nyugodtsága a vihar előtti csendet jelentette az előbb. Kiabál, szipog. Ezt is én teszem vele. Bárcsak értené, hogyha most, még egyszer ad egy esélyt kettőnknek, akkor soha többé nem lesz ilyen!

- Életem legnagyobb hibája... - merengek el. De nem hagyom annyiban. - De nem ok nélkül vagy itt, hidd már el! Ezt az egészet telefonon is közölhetted volna, de nem... itt vagy! És most már történjék bármi, küzdök! Túl késő talán... mondhatod! - ezúttal elvesztem a fejem. Azt tapasztalom, hogy az ösztöneim vezetnek és egyre közelebb visznek Emmához, aki rémülten figyel. - Már párszor elengedtük egymást. Talán a kapcsolatunk se veled, se nélküled. De akik ennyi mindent megéltek és még mindig szeretik egymást, azok egymáshoz valók! - győzködöm újra, majd szenvedélytől fűtve karolom át és mihamarabb érezni akarom csókját. Tiltakozik, megakadályoz. Ennek következtében észreveszem, hogy mit művelek és leállok. - Értsd meg, kellesz nekem! Mindig is kellettél, most is kellesz és mindig is fogsz! - jelentem ki. Rajta kívül nekem nem kell más.

- Hagyok itt pár meghívót a többieknek. De azt hiszem, hogy jobb, ha te nem jössz el - közli velem ridegen. Mintha semmit nem jelentenék neki. Nem, akkor sem adom fel. Meglepetten nézek, ahogy a kabátjáért nyúl, majd pedig a kilincsért. Ennyi volt? Elmegy? Nem lehet...

- Szeretlek - vallom be neki teljesen őszintén. Csuklójához érve próbálok rá hatni, hogy ne menjen. Itt van a helye, remélem ezt ő is tudja. Úgy tűnik hiábavaló minden. Kinyitja az ajtót és ismét könnycseppek díszítik piros arcát. Letörlöm őket. Ha már el kell mennie, ezt akarja, akkor ne sírva tegye. Nem érdemlem meg. - Te hozzám tartozol.

- Louis Tomlinson! Te vagy életem szerelme - lép ki a tornácra, majd megtorpan. Valamitől vezérelve a nyakamba ugrik és megcsókol. Tudtam, hogy most az életemet tartom a karjaimban. Ezek szerint marad? A remény felcsillan. - Késő. Nem tehetem ezt Jake-kel. Sajnálom! - motyogja, miközben elfut mellőlem. Nem, nem, ez nem lehet! Magamra kapok egy pulóvert és egy cipőt, úgy próbálok utána rohanni. Azonban mikor megteszem, már sehol nem látom őt. Hol lehet? Merre indulhatnék? Csalódottan vágódom le a kanapéra bent. Elszúrtam. Pedig huszonhét évesen már végre benőtt a fejem, tanultam a hibámból! Most, most amikor utána akarok menni és soha el nem engedni, akkor nem jön össze... ez vagyok én?!

- Nem hagyhatod, hogy hozzámenjen - mondja a szemembe Niall és a vállamat kezdi rázni. - Idefigyelj, nem egyszer alakultak már így a történtek... de ez az utolsó esélyed! Louis nemcsak a bandatársam vagy, hanem a tesóm is! De most, ha nem keresed fel, esküszöm megbánod! - soha nem láttam a szőkeséget ilyennek. Nagyon ragaszkodik Emmához.

- Niall, csillapodj - inti le őt Harry, aki közben Shannonnal vitázik. Mi máson veszekedhettek volna, mint rajtunk? Harry engem véd, Shan pedig Emmát. De most semmivel nem foglalkozom. Csak ülök némán, magam elé meredve. 

- Niallnek igaza van - fejezi ki egyetértését az ügyben Zayn és Perrie is. Remek. Most mindenki rajtam csámcsog.

- Louis, az istenért! Szólalj már meg! - Niall szeme szikrákat szór. Gondolatban biztos megfojtott már milliószor... percenként. Nekem viszont nincs kedvem. Kudarc.

- Louis! Nem ez a megoldás, haver... - ütögeti meg Liam a vállamat kedvesen. Semmit nem értenek.

- Értékelem, hogy mind itt vagytok és segíteni akartok, de ennyi... elege van belőlem - szögezem le.

- Én most inkább kimegyek, mielőtt összevesznénk! Louis, gondolkodj már! - ordít Shannon, Harry pedig csitítja. 

- Lou... - Perrie csendre inti a srácokat, majd megsimogatja a karom. - Szeret. Itt volt. Te mondtad, hogy ennek oka van. Tenni kell valamit. Van megoldás - hinni akartam, amivel nyugtat, de mégsem láttam azt a megoldást. Perrie láthatja rajtam a kételkedés árulkodó jeleit és odainti Niallt. A szőkeség átad egy papírcetlit és dühösen leül mellém.

- Tudod, szerintem szükség van itt Emmára. Mindannyian szeretjük. Nem maradhat ki miattad a társaságból - szavai kemények. Ettől csak még idegesebb vagyok. Már a barátaimat is elmarom magam mellől?! - Vagyis pontosítok. Egyikőtök sem maradhat ki. Közénk tartoztok. De együtt... együtt kell lennetek - bólint. Ekkor felém mutatja a cetlit, amin egy nő neve és telefonszáma áll. - Ez Jake volt menyasszonya. Miután megtudtam, hogy Emma hozzámegy Jake-hez, azonnal felvettem vele a kapcsolatot. Már akkor tudtam ezt a nagy hírt, mikor akaratlanul is hallottam a dolgokat... mikor Emm és Shan Skype-oltak. Mindegy... Röviden annyi a sztori, hogy egy családi drámának volt köze ahhoz, hogy ez a nő szakított azzal a fiúval... de szereti őt és szinte összeroppant az esküvő hallatán. De utána elmeséltem neki a történetedet Emmával... és úgy gondoljuk, hogy mind Jake-nek, mind Emmának jobb így. Nem szép, hogy beleavatkozunk és lehet utálni fog minket. De meg kell próbálnod. Menj oda - tájékoztat és a papíron szereplő címre mutat. Mondanom sem kell, életemben talán most vagyok a leghálásabb. Felöltözök és lélekszakadva vezetek ahhoz a helyhez. Csak már lennék ott...

49.rész - People Change

Sziasztok Drágáim,
Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, de félévi hajtás van és múlthéten rengeteg tanulnivalóm volt. Most viszont semmi nincs, de tegnap nem voltam itthon. Nos, bevallom küszködve írtam meg a részt. Egyrészt azért mert ez is inkább ilyen mesélős lesz és nem tudtam, hogy hogyan is fogjak hozzá, másrészt meg azért, mert olyan furcsa érzés, hogy az első történetem már a végéhez közeleg. :)
Nektek viszont köszönöm, hogy folyamatosan mellettem álltok és higgyétek el, rengeteg erőt adtok! Annyira szeretlek titeket! Az előző részhez is 5 komment érkezett, melyekben csodálatos dolgokat írtatok nekem és vártátok a következő részt. Hát itt van... :D Az oldalmegjelenítések száma is hihetetlen mértékben nőtt és a pipákat is köszönöm. Nagyon sokat jelentetek nekem és hálás vagyok!
Most zenét nem tudtam keresni, mert belassult a netem. Ne haragudjatok! A részt ma hoztam össze, szóval bocsánat, ha esetleg annyira nem lenne jó. Na, de jó olvasást! Imádlak titeket♥

~Timi xx

Immáron öt éve, hogy Londonban lakom és dolgozom. A Louisval közös házunkban élünk. Olyan furcsa, sosem tudom megszokni. A mi házunk. Senki másé, csak kettőnké. Vagyis igen, majdnem teljesen. A banda összes tagja nálunk tölti az ideje nagy részét. Nem érdekli őket, hogy van saját otthonuk. Ha nem lehettek a családjukkal, itt gyűltek össze. Persze egyáltalán nem jelentettek gondot. Néha olyanok, mint pár nagyra nőtt, jól lakott napközis. Ettek, jól érezték magukat, aztán kényelembe helyezkedve nem csináltak semmit. Ez volt a mi kis társaságunk. Shannon és én voltunk az úgynevezett házi asszonyok, ráadásul gyakran Perrie is megjelent, akit már Zayn feleségeként tarthatunk számon. Annyira szép, hogy így egymásra találtak. Zayn azelőtt kérte meg Perrie kezét, mielőtt én még eldöntöttem volna, hogy Londonba költözöm. Az esküvőjük pedig három éve volt. Úgy elrepülnek a napok... Eközben Liam is együtt maradt Sophia-val, akit ekkorra már nagyrészt mindenki elfogadott. Kisebb-nagyobb viták voltak közöttük, de a lényeg az volt, hogy át tudták hidalni ezeket. Liam az idő elteltével nagyon közel került hozzám. Rengeteget beszélgettünk, ha gondunk volt, akkor azt mindig megosztottuk egymással és igyekeztünk segíteni a másikon. Mintha hozzám tartozna. Ő lett a csapatból az én bátyám... Niall mellett. Niall... nagyon örült nekem, hogy mostantól többet leszek a közelében. Sőt! Bocsánatot kért, amiért a múltban néha félreérthetően viselkedett. De nem hitte el, hogy egyáltalán nem volt miért magyarázkodnia. Nevetve hallgattam végig, majd az arcára adtam egy puszit. Megszeppenten nézett rám, de akkor is folytatta a mondanivalóját. Azt mondta, hogy mindkettőnknek szüksége volt valakire és látta rajtam, hogy egyedül éreztem magam, ő is hasonló helyzetben volt és kicsit megpróbált enyhíteni a dolgokon. Azonban ő, a társaság kis szőke hercege sem szingli már. Eleinte számos modellel, közöttük Palvin Barbarával hozták szóba. Ez egy évig zajlott és igazából mi sem tudtuk, hogy mi a helyzet. Sokat voltak együtt, talán Niall többet is akart volna, de néha olyan se veled, se nélküled viszonyhoz vezetett az egész. A szőkeségnek ebből azonban egy idő után elege lett és végleg lezárta ezt a dolgot. Pedig már megérdemelte volna, hogy ennyi év egyedülállóság után végre megtalálja az ő kis hercegnőjét. Olyan személyt, aki tud bánni az érzékeny szívével és lelkével. Úgy gondoltam, hogy be kell segítenem neki. Ő is mindig annyit tett értem, muszáj valahogy viszonoznom. A munkahelyemen - ami történetesen Jake apukájának a cége - van egy gyönyörű barátnőm, Holly. Ő a főnököm titkárnője és mióta én is ott dolgozom, nagyon jó barátságot alakítottunk ki. Hosszú barna haja van, zöldeskék szeme és csilingelő nevetése. Mikor elsőnek megláttam, rögtön tudtam, hogy őket kettejüket össze kell hoznom, de akkoriban Hollynak még volt barátja. Aztán ez a poszt megüresedett és egy jó kis csel kíséretében bemutattam őket egymásnak. Onnantól már nem rajtam múlott... viszont elég jó cupido-nak bizonyultam, mert mai napig együtt vannak. Mindketten jó lelkűek, édesek és imádnak enni. Tökéletes páros. Zaynt és Perriet is említettem már... imádom őket! Házasok révén ők már privátabbak voltak és a szabad idejüket leginkább együtt töltötték. Ez érthető volt, ugyanis Perrie a Little Mix miatt elfoglalt, míg Zayn a One Direction miatt. Igen, úgy bizony. A One Direction még mindig létezik. Miután az öt éves szerződés lejárt, egy újabbat kötöttek. Most már pláne, hogy igaz az a tény, hogy a rajongóik velük együtt nőnek fel. Ámulatba ejtő dolog. Itt van még Harry és Shannon is. Még mindig olyanok, mint két tinédzser. Fejvesztve csinálnak őrült dolgokat, a felelősség szava a szótárukban kicsit háttérbe szorult. De nekik így jó... igaz, néha vissza kell őket fogni, de valakinek ezt a szerepet is vállalni kell. Mondjuk azért mostanában elgondolkodunk azon a többiekkel, hogy meg fognak-e valaha komolyodni? Huszonévesen azért már minimálisan ideje lenne. Mondjuk még semmi nem késő. Természetesen, mint mindenhol, közöttük is voltak viták. Egyszer egy olyan nagy veszekedés kerekedett belőle, hogy az majdnem az egész banda barátságába került volna. De hála az égnek mindenki időben észbe kapott és a helyzet jobbá vált, mint volt. És végül... végül itt vagyunk mi. Louis és én. Az együttélésünk göröngyösen indult. Nem miattam, én teljesen biztos voltam benne, hogy őt akarom, mindennel együtt. De anya, Nick, apám, Jake... nem értettek egyet. Hónapokba került, mire megmagyaráztam nekik az érzéseimet, az okaimat és felhoztam az érveimet. Anya és Nick teljesen fel voltak háborodva. Nem értettek semmit. Persze, hát hogyan is tehették volna, amikor soha meg sem próbálták? Összevesztek velem csak azért, mert én nem szóltam erről a jövőbeli tervemről. Én viszont ezt cseppet sem tartottam jogosnak. Szomorú kimondani, de nagyon elhatárolódtam tőlük. Gyakran, már érettségi előtt is alig vártam, hogy eljöhessek. Nagy erőfeszítésbe került, de megvártam a tizenkilencedik születésnapomat, majd utána jöttem el... végleg. Addigra sikerült elrendeznem a munkát is. John, Jake apukája csalódott, hogy nem a fiát választottam magamnak, de készségesen felajánlott egy manager asszisztensi munkát Londonban. Olivia, a Benett anyuka viszont továbbra is imádott engem. Küldte a szebbnél szebb ruhákat, amit csakis nekem tervezett. Úgy bánt velem, mintha családtag lennék. Jake... vele volt a legnehezebb dolgom. Még apám is könnyebben elfogadta a döntésemet, mint ő. Apának nem az esett a nehezére, hogy távol leszek tőle, hanem az, hogy Danny és Brady, akik már nagyon ragaszkodnak hozzám, kevés alkalommal fognak látni. Ígéretet tettem, hogy míg élek, nem fogom őket cserbenhagyni. És ezt komolyan is gondolom. Ha valaki, akkor ők biztosan számíthatnak rám. Ja, ugyanúgy, mint Lindsay. Anya és Nick kislánya. Elköltözésem után három hónappal jelentették be a nagy hírt, miszerint anya terhes. Szerencsére minden rendben ment és a világra jött a kis Lindsay Thompson. Boldog voltam, hogy anyáméknak végre sikerült, mert már régóta szerettek volna közös gyermeket... másrészt pedig legalább kicsit leszállnak rólam. Ez így is lett. Már nem keresték bennem a hibát, a mindennapjaikat az újdonsült kislány töltötte ki. Az egyetlen ember, aki hadilábon állt velem, az Jake. Mindig is tudtam, hogy közöttünk van valami kötelék. És azt is felfogtam, hogy ha most elmegyek, ezt elszakítom. Ő az életem része volt, az óvodától kezdve. Egyszer fordult meg a fejemben, hogy vajon jól teszem-e, ha itt hagyom és nem őt választom. De a szívednek nem tudsz parancsolni.

Egy nap. Ennyi volt az az időtartam, míg az életre szóló barátokból idegenekké váltunk. Ő nem ordított velem, nem veszett össze, mégis ez fájt a legjobban. Mikor rájött, hogy mire készülök, gyanútlanul szervezett nekünk egy vacsorát kettesben. Örömmel fogadtam a meghívást és itt akartam vele közölni a tényeket. Azonban nem volt rá alkalmam. Már tudta. Az étkezés egésze alatt csendben volt, de keze remegett. Ideges volt. Sosem felejtem el az utolsó mondatait. Miután még lehajtotta az utolsó kortyot a borból, az asztalra támaszkodva nyomta fel magát. Szemei csillogtak... de nem mástól, mint a könnyektől. Amiket én okoztam.
- Emma... ezt nem tudom elhinni - lélegzetvétele szaggatott volt. - Azok után, amiken velem keresztül mentél... én mindig itt voltam veled, támogattalak - hangja elcsuklott. - Tényleg őt választod? - testem beleremegett abba, hogy így kell őt látnom. Az életemben az egyik legfontosabb ember. Miattam szenved. De őszinte voltam magammal is és vele is. A szívem ezt diktálta és az elhatározásomon nem akartam változtatni. - Emma, én szeretlek! - ahogy ezt kimondta, odarontott hozzám és megcsókolt. Ekkor már én is sírtam. Nemcsak a könnyek, de az ő ajkai és égetőek voltak. Miután elváltunk egymástól, vöröslő arccal, de mégis suttogva kérdezett. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
- Jake, én... - mellkasomban a szívem fájdalommal telve dübörgött. Talán kicsit bele is szédültem és még a bor is hozzásegített, hogy kirobbanjak. - Én is szeretlek, de Őt jobban! - jelentettem ki erőteljesen, nagyokat nyelve. Jake reakciója egy pillantás volt, majd a fejét lehajtva sétált ki az ajtón.
- Szia Emma. Sok sikert neked az életben - ezek voltak az utolsó hozzám intézett szavai. Örökre elköszönt. Nem akarta, hogy többet találkozzunk. Ez volt az a pont, amikor már tényleg tudtam, hogy nincs miért maradnom. New Yorkban ő volt a legfontosabb nekem.
Azóta, ha az információim is helyesek, világhírű és hivatásos zenésszé vált, ráadásul az apja cégeit is meg fogja örökölni Harmonyval együtt. Lett egy szép menyasszonya is. Remélem boldog...
Annyira ironikus az egész. Épp ezekre gondolok, miközben az összes cuccommal együtt a New York-i reptérről anyámékhoz igyekszem. Végigfuttattam magamban az életemet. Mindig mások voltak a hibásak számomra. Amikor én vagyok az. Egy rakás szerencsétlenség. Senki nem tud arról, hogy itt vagyok. Mindenkit egy szó nélkül hagytam ott. Egyedül Shannonnak hagytam egy üzenetet, aki most bizonyára Harryvel utazik hazafelé a vakációjáról. Hogy miért tettem mindezt? Erre egy magyarázat van. Eleanor. Négy éven keresztül nyugodtan, békében és nagy szerelemben éltem Louisval. Mindketten teljesen biztosak voltunk abban, hogy ezt az idillt már semmi, de semmi nem teheti tönkre. Tévedtünk. Komolyak voltunk, már a jövőnket tervezgettük. A családja is teljes mértékben befogadott. Johannahnak gyakran segítettünk az ikrek körül. Immár nem öt, hanem hét gyermeke volt, akiket Louis ugyanúgy szeretett. Johannah már tőlünk is állandóan azt kérdezgette, hogy mikor lehet nagymama. Erre Louis és én nem tudtunk mit válaszolni. Ebben a témában még mindketten bizonytalanok voltunk. Úgy vélekedtünk, hogy először az esküvő legyen meg... és reméltem, hogy már nem tart sokáig, mire az oltár előtt állhatok, hosszú, fehér ruhában, Vele. És elhittem, hogy így lesz. Rosszul tettem, minden el lett rontva. Egy éve bukkant fel Eleanor, újra. Mikor már elfelejtettük és nem is törődtünk vele. Igazából igyekeztem kedvesen és hálásan viszonyulni hozzá. Meg akartam neki köszönni azt, hogy eltűnt az életünkből és esélyt adott nekünk. Lehet, hogy ez nem a legjobb és legszebb köszönetnyilvánítás, de meg kellett tennem. Igen, persze... én és a jó hiszem. Egyre többet jártunk össze velük. Igen, velük. Eleanorral és az új barátjával, Max-szel.

Annyira nem volt ínyemre ez a dolog, de Louis miatt megtettem. Úgy láttam rajta, hogy bűntudatot érez amiatt, amiért így bánt Eleanorral és most ezt akarja kompenzálni. Fél évvel később azonban Eleanor egyre többet hívogatta Louist, üzeneteket küldözgetett neki és a hátam mögött futottak össze... persze teljesen " véletlenül ". Egyszer én is belebotlottam Max-be. Beszélgetni kezdtünk és arról kérdeztem, hogy ez a dolog nem zavarja-e őt. Max válasza még mai napig a fülemben cseng. Azt mondta, hogy " Nem... hisz meleg vagyok... ". Ahogy ezt a tudtomra hozta, a kezeit a szája elé tette és rémült arcot vágott. Minden bizonnyal elszólta magát. Ekkor minden megvilágosodott előttem. Eleanor nem azért jött vissza, hogy megbocsássunk egymásnak és béke legyen. Nem... épp ellenkezőleg. Louis miatt... nem tudott belenyugodni. Hiába tudtam ezt, pár hónapig még tűrtem és csendben maradtam. Reménykedtem, hogy erre Louis is rájön. De ő talán túl vak volt. Amikor elmondtam neki, amit tudok, meglepetten pislogott. Megkönnyebbültem, hogy lehull a lepel az igazságról. De nem jött össze. Louis azt hitte, hogy nem tudok megbékélni Eleanorral és zavar a jelenléte. Még akkor sem érdekelte az egész, mikor Max-et is rábírtam, hogy tálaljon ki. Szkeptikus volt. Feltette nekem a kérdést, hogy miért nem tudok barátkozni Eleanorral... hát hogyan tudnék? Ez így ment egy darabig. Részben megértettem őt is, de nem engedtem a saját álláspontomból sem. Lehet, hogy ez okozta a vesztünket. Lehet, hogy tényleg nem illettünk össze. Hetek óta ment már a veszekedés, amikor egyszer elviharzott. Nekem is elegem lett mindenből, nem bírtam tovább. Megelégeltem, hogy mindig én törődöm mindenkivel. Hát nem fogok! Így hirtelen ötlettől vezérelve összekaptam magam és nem vártam arra, hogy a semmiből megoldódjon az ügy. A házban lévő összes holmimat összepakoltam és eljöttem. Így kerülök most ide, anyámékhoz. Először úgy tűnt, hogy annyira nem örülnek nekem, mivel évekig elhanyagoltuk egymást, alig beszéltünk, de aztán mégis feléledt bennük az irántam érzett szeretetük. Lindsay ennivaló négy éves lánykává cseperedett, majd Dannyt és Bradyt látva is teljesen elámultam. Tizenegy évesen már tiszta úriemberek.
Már egy fél éve, hogy újra New Yorkban vagyok. Louis eleinte keresett, de akkor még nem tudtam volna tiszta fejjel beszélni vele. Bántott az egész, most viszont már nem hív többet. Tudom, az én hibám is. Nem bíztam benne. Átkozom is magam, viszont ő sem értett meg engem. Talán így lesz a legjobb. Eközben Jake is hazatért. Kiderült, hogy a menyasszonya elhagyta. A zenélést kicsit abbahagyta és most magára, illetve a családjára akart koncentrálni. Néhány családi eseményen találkoztam vele, de nem vettünk tudomást a másikról. Egészen egy vacsoráig, ahol a két család, leginkább az ő és az én szüleim akartak kibékíteni minket. Persze, mindketten tudtuk mire megy ki a játék, de megjelentünk. Egy felhőkarcolóban foglaltak le egy egész éttermet. Este volt, a falak csak ablakokból álltak. Az éjszakai fények lenyűgözőek voltak. Mégis képtelen voltam ezekre gondolni. John Jake eddigi életéről sztorizgatott, anya pedig rólam. Megpróbálták megértetni velünk a másik dolgait. Jake és én azonban nem figyeltünk. Az ételek elfogyasztása mellett szüntelenül meredtünk egymásra... érzelemmentesen. Nem érdekelt minket, hogy kérdeznek-e tőlünk valamit, vagy szólnak-e hozzánk. Hallgattunk. Ezt a körülöttünk lévők megelégelték és dühösen ott hagytak minket. Kettesben. Egyedül Harmony, Jake immáron tizenhét éves húga próbálta menteni a menthetőt, majd ő is elment. Gyönyörű volt, okos és magabiztos. Reméltem, hogy ő nem fogja elszúrni az életét. Furcsa, hogy így beszélek, igaz? Pedig még csak huszonnégy éves vagyok... de azt hiszem, annyi hibát követtem el, ami egy életre túl sok. Már csak Jake és én voltunk a szobában. Továbbra is csend volt. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, így magamat szégyellve szemeztem a tányérommal. Teltek a percek, majd az asztal megrendült és Jake rohant el mellettem. Hátranézve láttam, hogy megnyomja a lift gombját, de nem akartam végigkísérni, ahogy beszáll. A felvonó pittyegő hangot adott, én pedig zokogva álltam fel és sétáltam az ablakokhoz. A fentről hangyának tűnő embereket és autókat vizslattam, majd felnéztem a csillagos égre. Reményt akartam meríteni a holdból, a csillagokból. Megerősítésre vágytam. Arra, hogy valaki útba igazítson és megmondja mi a helyes irány, merre kell mennem és hogy egyáltalán vár-e rám még valami jó. A lift ajtaja bezáródott és remegve támaszkodtam meg az ablakoknál, amikben tükröződött az arcom. A szemfestékem lefojt és még a ruha is rosszul állt rajtam. Megráztam a fejem és továbbra is kifelé néztem. Egy jelre vártam. Hirtelen két kéz takarta el a szemem. Ez az ő érintése volt. Milyen rég éreztem magam körül a karjait, vagy a mellkasát, ahogy az enyémhez tapad, ha megölel, vagy az illatát... Egy örömszikra gyulladt fel bennem és ezzel az érzéssel fordultam meg. Jake állt előttem és rögtön a nyakába ugrottam. Azt hittem, hogy ő nem örül nekem, ugyanis lefejtette magáról a kezeimet. Száját összeszorította és teljes komolyság sugárzott róla. Most azonban más volt, mint az előbb. A szavakat keresgélve nézett rajtam végig, majd egy zsebkendővel letörölte az arcomat. Nem tudtam mi lesz. Miért nem ment el? Mintha olvasna a gondolataimban, megszólalt.
- Nem foglak megint itt hagyni így. Még így is van egy elintézetlen dolgom veled... már régóta véghez akarom ezt vinni - sóhajtott és ötletem sem volt, hogy mi következik. A pulzusom az egekbe szökött, amikor letérdelt elém és egy sötétkék színű díszdobozt vett elő. Az állam is leesett, amikor abban a kis dobozkában egy gyémántgyűrű volt. - Emma Smith, leszel a feleségem?

48.rész - The Story Of My Life

Sziasztok Drágáim,

Újra jelentkezem, bocsánatot kérek, hogy csak egy héttel később. Fontos bejelenteni valóm van nektek! Mégpedig az, hogy nem fogom a 60. részig, azaz még 12 részen keresztül húzni a történetet, mert egyrészt nem tudom, másrészt meg nem biztos, hogy megérné. Szóval még körülbelül (ezen kívül) 2 rész lesz, plusz az epilógus. Remélem nem haragszotok rám, bocsánat, hogy megváltoztattam a tervet! :)

DE! Nem hagyom abba a blogolást, miután ezt befejezem, azonnal kezdek egy új blogot, aminek már a prológusa fent van. A címe Loving You Is Easy, amit megtaláltok a linken, vagy pedig itt az Another Love Story menüsávjában, felül. Remélem sok ismerős arccal fogok találkozni és megkérlek titeket, hogyha benéztek oda is és olvastok, iratkozzatok fel és komizzatok! Köszönöm♥

Továbbá nagyon köszönöm az előző részhez kapott 5 kommentet(!!) és 8 pipát, illetve a 21.700+ oldalmegtekintést. Rengeteget jelent, higgyétek el. Nem tudom elhinni, mindig akkora örömet okoztok! Köszönöm, hálás vagyok!♥

A részről: inkább elmesélés, a dolgok tisztázása a célja. Lezár régebbi dolgokat, bemutat néhány újat. Remélem örömmel veszitek és tetszeni fog.

Jó olvasást és mindenkinek Boldog Új Évet kívánok!

~Timi xx

Union J ~ Beautiful Life

*2 és fél hónappal később*

Az életem rendeződni látszik. A történteket még nem dolgoztam fel teljes egészében és még mindig zaklatott leszek, ha arra a napra gondolok. Megfogadtam magamnak, hogy az én gyermekeim soha, de soha nem fognak átélni ilyet. Nem fogom hagyni. Én tudom, hogy ez milyen érzés és ők nem tapasztalhatják meg. Semmi esetre sem. Tudom, hogy egyelőre korai és felesleges ilyen ígéreteket tenni, de nekem számított. Az utóbbi időben Jake és Shannon tartották bennem a lelket. Furcsa volt, hogy ilyen sokáig nem volt velünk Shan. Lemaradt a Jake-kel való közös produkciómról. Tudniillik, volt egy gálaest, vagy minek nevezik... és ott felkérték Jake-et, hogy adjon elő valamit. Szőke barátom nemcsak gyönyörűen gitározik, de észveszejtő énekhangja is van. A bandájával egyébként is felléptek volna, viszont másként meg egyedül nem akarta elvállalni ezt az egészet. Így jöttem képbe én. Megkért rá. Sokáig ellenkeztem, mert hiába szeretek énekelni, hangom az nincs. Így volt az, hogy egy hónapon át majdnem minden egyes nap énektanárhoz jártunk. Végül elég jól sikerült az előadás. Lámpalázas voltam, de Jake ott volt mellettem és ő enyhítette ezt. Így már a suliban sem vagyok egy szürke kisegér. Sokan odajönnek hozzám, leállnak velem beszélgetni. Nőtt a népszerűségem. De természetesen nem felejtettem el az igazi barátaimat sem. Már csak egy hét és érettségiznünk kell, így Shannon is hazajött Angliából. Én voltam az, aki elsőként üdvözölte a családjával együtt. Shan egyke, így csak a családjával és a tesóimmal mentem ki elé.

Apropó, a tesóim... ők voltak azok a fontos dolgok, akik miatt apa megváltozott és megkeresett engem. Danny és Brady. Ikerfiúk. Mióta kiderült, hogy léteznek, azóta sok időt töltöttem velük és összekovácsolódtunk. Már amennyire tudtunk két hónap alatt. Tündéri kisfiúk. Szőke hajjal, kék szemekkel... mint én. Úgy látszik, apa érti a dolgát. Egyszer azt kérdezték tőlem, hogy: " Neked ugye az a focista a barátod? " és hirtelen nem tudtam mire gondoljak, de odahozták a magazint, amiben Louis Doncaster Rovers-hez való átigazolásáról szóló cikk volt és egy hozzácsatolt kép. " Ő " - felelték szinkronban az újságra mutogatva és csak mosolyogni tudtam. Nem elégedtek meg a bólogatásommal, folytatták: " De ugye majd elhozod ide? Vagy minket elviszel a meccsre? Emmaaaa! ". Öt éves létükre olyanok, mint a tinédzserek. Kérlelni mindenesetre nagyon tudnak, hisz nekik nem lehet ellenállni. Egyből beleegyeztem. Öt évesek... elvesztegetett időnek éreztem, hogy eddig nem tudtam róluk. Apa bevallotta, hogy korábban nem mert volna keresni, - na meg egyébként se sokat tette, hiába vagyok a lánya - de aztán a közéletben való megjelenésem már nagy löketet adott neki. Ezt azért kissé nehéz volt elfogadnom, mert rosszul esik, hogy csak akkor figyelt fel rám, amikor a média központjába kerültem. De mindegy, nem foglalkoztam ezzel. A lényeg, hogy Brady és Danny pillanatok alatt hozzám nőtt. Na de visszatérve Shannonra... mintha ezer éve nem láttam volna. Jót tett neki ez az utazás. Kisimult volt, még gyönyörűbb, mint ahogy emlékeztem rá és persze tele volt szebbnél szebb képekkel, melyből minimum két tucat Harryről készült. Végre visszatérhet velünk a mindennapi életbe. Már annyira hiányzott. Beavattam minden részletbe, pletykába és eseménybe. Sőt... az emberek felé is nagy nyitottsággal közeledtek, emiatt pedig szikrázó mosollyal közlekedett a suli folyosóin. Ez is hatalmas boldogsággal töltött el. Olyan volt, mint én. Korábban őt is kiközösítették, vagy kihasználták, vagy csak ügyet sem vetettek rá. És most... most mindenki rájött, hogy valójában milyen értékes ember is ő. Ha már Shannon, akkor barátság... ha barátság, akkor pedig még egy személyt meg kell említenem, aki csak egyik napról a másikra tűnt el az életemből. Ez a valaki pedig Lilly. Még decemberben megjelent a tárgyaláson. Kikerekedett szemmel néztük egymást. Ő nem tudom min csodálkozott velem kapcsolatban, de én teljesen elképedtem. Azt hiszem, külső alapján ítélve szabadon mondhatom, hogy olyan lánnyá vált, mint akiket előtte kifigurázott. Miniszoknya, csőtopp és idióta vihorászás... a viselkedése és a beszéde is idegesítő volt. Egy kis csitrivé változott. Az új környezet, az új barátok hatottak rá így... nem tudom. Mindenesetre ő is hozzásegített ahhoz, hogy Jessica rács mögé kerüljön. Segített, de a beszéde közben elég furcsa pofákat vágott rám. Fogalmam sem volt mi baja van velem, de őszintén... nem is érdekelt. A mi barátságunk nem volt igazi... csak ideiglenes. Még ott helyben megköszöntem neki az együttműködését, de mást nem szóltam és simán elsétáltam volna, ha vissza nem ránt. Próbált bocsánatot kérni és mentegetőzni, de leállítottam. Azután, hogy a márciusi újságban megjelent cikkben felfedeztem, hogy mennyit pletykált rólam... nem tudtam megbocsájtani. Ráadásul olyanokat mondott, amik egyáltalán nem is voltak igazak... még részben sem. Nem értettem miért tette, dühös voltam. Viszont van pozitív oldala is ennek. Megtudtam, hogy elég sokan vannak, akik szeretnek, mert megvédtek engem. Amikor kíváncsi voltam a véleményekre saját magamról, akkor csak beírtam a nevem a Google-ba - igen, ezt Zayn tanította. Ott fedeztem fel, hogy különböző oldalakat csináltak rólam. Szívmelengető érzés volt. Ez az a része az ismertségnek, amikor már nem érdekel, hogy mit írnak rólad, míg vannak, akik melletted állnak, még akkor is, ha te egyáltalán nem a hírnévért bonyolódtál össze valakivel. Talán ez az, amit egyedül még Lillynek köszönhetek, mást nem. Aztán nemrég ismét felkeresett telefonon és újra csak mondta a saját verzióját a dolgok állásáról. Elmagyaráztam neki újra, talán kicsit keményebben, hogy ilyen barátra nincs szükségem. Lehet, hogy nem volt teljesen jogos, mert én sem mintabarátként viselkedtem vele, de sosem támadtam hátba. Maximum nem mondtam el neki mindent. Ennyit erről.

Visszazökkentünk a mindennapi életbe és napról-napra jobban szorongtunk, az érettségi minden egyes perccel közelebb és közelebb volt. Ahogy már említettem, nagyon rástartoltam a tanulásra és ennek köszönhetően sikerült feljavítanom a jegyeimet. Jake is brillírozott a suliban, Shannonnal együtt, akit külföldön tartózkodása idején magántanár tanított. Hárman együtt készültünk a nagy eseményre, amin alig vártuk, hogy végre túl legyünk. Nálam jobban szerintem csak Louis volt türelmetlenebb. Igen, tökéletes most köztünk az összhang. Újra. Végre, körülbelül öt hónap után eléggé összeszedte magát és közölte Eleanorral a tényállást, a lány pedig időt kért. Ez nagyon meglepett minket, de mivel más választásunk nincs, elfogadtuk. Louis pedig már egyáltalán nem viselkedik vele úgy, mintha hozzátartozna. Már az új albumon dolgoztak a bandával és most is utazgattak, de volt ideje meglátogatni a többiekkel együtt. A nyilvánosság előtt még nem mutatkoztunk úgy, mint akik együtt vannak, mert nem akartunk botrányt. Majd egy kicsit később. De ha nem látnak minket... forr a levegő. Jó volt újra közel lenni hozzá, ha még mindig veszekednénk vagy érzéketlenül kellene bánnunk egymással... nem bírnám ki. Most ez pont jó volt így. Reméljük Eleanor nem talál ki semmi kompromittáló dolgot. 

Érettségi. Azon a napon hajnalban feküdtünk le és kevés alvás után a gyomrunkban görccsel keltünk. A végső küzdelem. Most egy héten keresztül olyanok leszünk, mint a zombik. Jéghidegre fagyott kezekkel, vörös orcákkal és ide-oda mozgó lábakkal ültünk a padokban nap, mint nap. Majd eljött az utolsó, mindent eldöntő csapás. Az eredmények. Május harmadik hete volt, Jake-kel és Shannonnal együtt egymás kezét szorongatva léptünk be a terembe, hogy elmondják a vizsgáink jegyeit. Elsőnek Shannon került kereszttűzbe, majd Jake. Egy-egy tantárgyi jegy nem úgy sikerült, mint amire számítottak, de így is nagyon jó eredményeket kaptak kézhez, ráadásul barátnőmet a művészi, szőke barátomat pedig a zenei ösztöndíj kompenzálta. Ez nem olyasfajta ösztöndíj volt, mely egyetemekre szólt, hanem olyan, mellyel a világ bármely országában és városában kipróbálhatják magukat, ha szeretnék. Szinte a nyakamba ugrottak örömükben, én viszont még mindig összeszorított térdekkel és keresztbe tett ujjakkal álltam, lecövekelve. A tanári karból Mr. Gilbert, a kedvenc tanárom nyújtotta át az érettségi bizonyítványomat.

- Gratulálok Emma, tied a második legjobb eredmény az iskolában! - jelentette ki, majd boldogan megölelt. Hirtelen fel sem tudtam fogni. Az első az bizonyára Neil Dawson lehetett. Ő volt a suli okostojása. A memóriája fotografikus, mindent megjegyzett. Alig kellett tanulnia. De hogy én? Második? Ez lehetetlen... hitetlenkedve sikítottam fel és örömkönnyel az arcomon öleltem vissza volt angoltanáromat. Ezután el akartunk köszönni, de még nem engedtek el. - Valamit még szeretnénk, ha tudnál - folytatta Mr. Gilbert.

- Margaret! - kiabálta a lány nevét Miss Hampton, amikor az előtte lévő papírra nézett. Nemsokára az említett személy meg is jelent. Visszafogott öltözék, halvány mosoly. Teljesen átalakult. - Gratulálunk Margaret Evelyn Parker! Ön a harmadik legjobb bizonyítvány tulajdonosa! Emma, magának pedig a segítségét köszönjük - bólintottak nekem elismerően a felnőttek, én pedig egy elégedett vigyort villantva Margaret felé indultam volna kifelé, de az említett lány karjait körém fonta és megszorongatott. 

- Köszönöm - suttogta. - És ne haragudj azért, ahogy viselkedtem veled. Örülök, hogy összebarátkoztunk - hálálkodott, majd mintha felhőkön lépkedne, elment. Nos, igen. Margaret hiába volt a suli legmenőbb csaja, tanulásban nem járt élen. Mivel én akkor épp feltörekvő stréber próbáltam lenni, engem kértek meg a korrepetálására. Már az ajánlattól is fintorogtam, de később beláttam, hogy talán rendesebb lenne velem és még jót is tehetnék. Elvállaltam, azonban mikor ez az említett lány tudomására jutott, kiakadt. Utált engem, utált mindenkit, főleg azért, mert a pletykák terjedtek és mindenki más szemmel nézte. Ekkor jöttem én és megvédtem őt, majd végül rábeszéltem arra, hogy ne visszakozzon. Ahogy tanítottam, egyre többet beszélgettünk és egyre több mindent tudtam meg róla. Például azt, hogy annak ellenére, hogy gazdagok, Margaret egy elég visszafogott lány otthon. Imádja az állatokat és neki nem a fényűzés a lényeg, ezt az álcát csak az iskolában veszi fel, hogy kedveljék. És azt is megosztotta velem, hogy az édesanyja teszi olyanná, amilyen. Elkezdett bízni bennem, miközben a jegyei is javultak. Az otthoni problémái megoldására is adtam tanácsot. Barátnők lettünk. Jó, nem lett olyan nekem, mint Shannon, hisz hozzá nem lehet hasonlítani senkit. Úgy gondolom, hogy nála jobb és igazi barátnőt még akarva sem találhatnék. De akkor is... akárcsak egy film, happy end-del. Azt éreztem, hogy talán most jött el az idő, amikor a sok szomorúság kárpótlást nyer.
Ezek után ugyebár már nem kellett iskolába járnunk és egyelőre nem csináltunk semmi mást, csak élveztük a szabadságot és azt, hogy pihenhettünk, vagy ha kedvünk tartotta, akkor bulizhattunk is. Teltek a hetek és egy darabig egyikünk se gondolkodott a jövőn. Majd csak azután, miután minden második ember azt kérdezgette, hogy " És most mihez kezdtek? ". Mert igazából fogalmunk sem volt. Vagyis csak nekem nem... Jake itt New York-ban kívánta folytatni az életét és felhasználni a zenei ösztöndíját. Még Shannon sem tudta biztosra, hogy mit akar, de az már körvonalazódott benne, hogy Harryhez közel szeretne lenni. És akkor most jön a kérdés, hogy én? Ez az... maradni akartam, de menni is. Egyrészt nem akartam itt hagyni anyát, illetve Jake-et, több időt akartam tölteni a tesóimmal, de... meg akartam az életem további részét osztani Louisval és Shannonnal is. Nehéz döntés előtt álltam. Úgy határoztam, hogy miután átbeszéltem Shannonnal ezt a témát, utána Louisval is megvitatom. Meglátjuk mi sül ki belőle, aztán pedig itthon is tudathatom a nagy hírt. A hétvégi focimeccset alkalmasnak is láttam erre. Mivel Shannon azt tanácsolta, hogy az álmaimat kövessem és ne mindig azt, hogy másoknak mi a jó, már csak Louis véleménye érdekelt. Apa rám bízta a tesóimat, akikkel most épp Londonba repülünk Shannon társaságában. Mivel megígértem nekik, hogy elviszem őket Louis egyik meccsére, be is tartottam. A gépünkről leszállva egy hotelban szálltunk meg. Barátnőm és én már ettől a hosszú, fél napos úttól ki voltunk fáradva, míg az öcséim tele voltak energiával. Végül arra vetemedtünk, hogy megmutatjuk nekik a várost. Londonban délután két óra körül járt az idő. A nap sütött, a szél lengedezett és a hőmérséklet is kellemes volt. Meg akarták nézni a főbb nevezetességeket, a parkokat és mire mindezek végére értünk, bekényszerítettek minket egy pizzériába, ahol a két kisöcsém teljesen elkápráztatta a tulajdonost azzal, hogy együtt megettek egy közepes pizzát, ezért azt ingyen kaptuk. Jól lakva, fáradtan gyalogoltunk az utcán, míg végül betértünk a szállodánk ajtaján, elkértük a kulcsot és mindannyian jól esően huppantunk bele a kényelmes és hatalmas ágyakba. A fiúkat gyorsan elküldtem zuhanyozni, mielőtt még bealudtak volna. Lefürödtek, fogat mostak és ahogy befeküdtek a párnáik közé, rögtön el is aludtak. A lábam sajgott, a fejem szédelgett, de amikor láttam az arcukon azt a bizonyos boldog mosolyt, azonnal tudtam, hogy megérte. Halkan becsuktam a szobaajtajukat, majd mikor visszatértem Shannonhoz, ő már rég az álmok útját járta. Át sem öltözött, a fél ágyat elfoglalta és a cipője még rajta volt. Sem erőm, sem akaratom nem volt beállni a zuhany alá, ezért sietve átvettem a pizsamámat, megmostam a fogaimat, Shannonról levettem a cipőjét és én is nyugovóra tértem.
Reggel arra keltem, hogy Danny és Brady szaladgálnak össze-vissza az ágy körül. Shannon már a fejét masszírozva ült és fáradtan mosolygott rám.
- Jó reggelt - köszöntöttem mindenkit és elkaptam a fiúkat. - Hogy-hogy ilyen korán fent vagytok? Még három óra van a meccsig! - mondtam csodálkozva, miközben megölelgettem és megpuszilgattam őket. Erősen tiltakozva kászálódtak ki az ölemből és feküdtek be a helyemre.
- Izgulunk - vigyorogtak rám egyszerre. 
- Hozatok reggelit, legalább enni egyetek ebben a nagy izgalomban - nevetett Shan és a telefonkagylóért nyúlt. Megrendelte az ennivalót és lediktálta az adatokat. Míg mi a kajára vártunk, felöltöztünk, a fiúk pedig tévét néztek. Egy negyed óra múlva pedig máris kopogtattak. Sietve sétáltam az ajtóhoz és boldogan nyitottam ki, mert már rettentően éhes voltam. A szállodai alkalmazott helyett azonban Louis állt ott előttem. Egyik kezében egy virágcsokor volt, másikat pedig gondosan rejtegette a háta mögött. Szó szerint tátott szájjal meredtem rá. Annyira hiányzott. Jó volt újra látni kék szemeit, rendezetlen haját, szemtelen mosolyát, a zokni nélkül felvett cipőjét és őt magát. A szívem a torkomba ugrott és hirtelen mindent elfelejtettem. Nemcsak azt, hogy még neheztelnem kellene rá, hanem a jelent is. Hezitálás nélkül ugrottam a nyakába és csókoltam meg. Miután letett, térdre ereszkedett és romantikusan átnyújtotta a rózsákból álló csokrot. Shannon és az ikrek ámulva figyeltek minket.
- Louis Tomlinson! - kiáltották a tesóim egyszerre és a meglepetés hatására szájukat a kezeikkel takarták el. Louis mosolya ekkor vigyorrá változott, majd Bradyhez és Dannyhez fordult. A háta mögül két baseball sapkát vett elő, amin a saját csapatának a logója van. Kisöcséim boldogan, mégis remegő kezekkel fogadták el az ajándékot, amit azonnal vissza is nyújtottak Louisnak. Mindannyian értetlenül néztünk. Miért nem veszik fel? - Aláírod nekünk? - merészkedett előre Brady. Ő bizonyult a bátrabbnak. Louis ijedt arckifejezése eltűnt és egy tollat elővéve váltotta valóra a szőkeségek vágyát. Miután megtette, az ikrek egyszerre húzták a fejükbe a sapkát. Rettentően örültek neki.
- Azt hiszem, hogy mi most a fiúkkal megnézzük hogy áll a reggeli - kacsintott Shannon, majd az ajtón kilépve vitte magával Dannyt és Bradyt.
- Louis bácsi nem jön? - kérdezték egyszerre, de ezt már csak a csukott ajtón keresztül hallottam. Miután elmentek, Louis szeme vágyakozón csillogott, ahogyan rám nézett.
- Hiányoztál - suttogta és egy forró csókot adott a számra. Kicsit úgy éreztem magam, mint először, amikor megcsókolt. Tiltakozni akartam, mégis belementem. A haját túrtam és a mellkasába kapaszkodtam, ő pedig a derekamat fogva szorított erősen magához. Miután elváltunk egymástól, megszólalt. - Sajnálok mindent. Kérlek, bocsáss meg. Tudom, hogy ezt nem így kell elintézni és jogodban áll engem visszautasítani, de... - hadart és olyan arckifejezése volt, hogy azt hittem elsírja magát. Az ujjamat a szája elé tettem, majd egy újabb puszit nyomtam a szájára, hogy elhallgattassam.

- Nem számít már. A lényeg, hogy most már együtt lehetünk - suttogtam a fülébe és finoman lelöktem az ágyra, majd melléfeküdtem. Végigsimítottam mellkasán és mikor elértem az arcát, a kezem is megállt. - Most viszont meg kell beszélünk valamit - vezettem fel neki a problémát, amin már egy jó ideje tépelődtem. Kíváncsi voltam mit szól és hogy a jövőre nézve mit tervez velem, így teljesen kiöntöttem neki a lelkem.
- Hm, mindent értek - húzta el a száját és ujjaival az állán lévő borostát piszkálta. Egy darabig csak így meredt maga elé, majd halványan elmosolyodott. Felültetett, végigsimított a combomon, majd a hasamon és a derekamon nyugtatta kezét. Közel hajolt és egy érzelmes, szenvedélyes táncba kezdtek nyelveink. Élveztem, amit csinál, de hirtelen megszakította a közelséget és kínzóan eltávolodott. - Londont választanád, ha megkérnélek arra, hogy... - szavait lelassította, felállt mellőlem, majd elém térdelt. A pulzusom az egekbe szökött, a vérem dübörgött és a légzésem is fokozódott. Mit akar tenni? - hogy élj velem és költözz hozzám?

47.rész - And? What Should I Do Now?

 Sziasztok Drágáim,

Újra itt vagyok, egy újabb résszel. Bocsánat, ha az előzővel sokkoltalak titeket, ígérem el fogom majd magyarázni, ahogy a válasz kommentekben is írtam. Ez a rész is hasonló kaliberű lesz, remélem nem rémültök meg tőlem. :) Hosszú lett, mert sok mindent " sűrítettem " bele, de bízom benne, hogy tetszeni fog és értékelni fogjátok.

Köszönöm az 5 biztató és rendkívül csodás kommentet, a 8 pipát és a 20.800+ oldalmegtekintést. El sem hiszem ezeket a számokat és a statisztikákat! Imádlak titeket és nem bírom elégszer hangsúlyozni, de remélem tudjátok! ♥

Mást nem is nagyon tudok mondani. A támogatásotok nagyon sokat jelent és hálás vagyok Értetek és azért, amit napról-napra, vagy hétről-hétre értem tesztek!♥

Jó olvasást, remélem nem okozok csalódást!

~Timi xx

Emblem3 ~ 3000 miles

A szobámban, az ágyon összekuporodva feküdtem, amikor a kulcs zörgését hallottam a zárban. Először nem tudtam mire, vagy kire gondoljak. Azt hittem drámaian, hogy egy betörő akar valamit, de valószínűbbnek tartottam azt, hogy Jake is hazajött. Biztonság kedvéért azonban azért az ajtómhoz baktattam és az ajtófélfának dőltem. Nem sokkal később a kulcs már nem fordult el többször a zárban, a kilincs lenyomódott és anya lépett be. Arca gondterhelt volt és látszott rajta, hogy zaklatott. Apró táskáját ledobta a cipős szekrény tetejére, mely egy hangosabb puffanással érkezett meg. Édesanyám egy fáradt pillantást vetett rám, majd lehajtotta a fejét. Haragudtam rá, de a szeretetem ennél nagyobb volt. Odaszaladtam hozzá és átöleltem, ő pedig viszonozta. Remélem egy életre megjegyzi, hogy én mindig itt vagyok neki. Ahogy kezemmel a hátát simogattam, éreztem, hogy megrázkódik, majd hallottam, hogy szipog. Sírt. Elengedtem és a konyhából megragadtam egy csomag zsebkendőt, majd mindketten leültünk a kanapéra. Eközben anya mobilja folyamatosan rezgett. Biztos volt benne, hogy Nick az és nem akarta felvenni. Helyette felém fordult és halkan kezdett beszélni.

- Figyelj ide kicsim. Ne haragudj rám, csak nagyon rosszul érint ez az egész. Gondolom hallod, hogy miért veszekszünk folyton. Egyrészt amiatt, mert elég sok alkoholt iszunk és olyankor kijön ez belőlünk, de ennek is oka van - kezdett magyarázkodni. Utáltam őt sírni látni, mert olyankor én is mindig rákezdek. De most nem tettem, muszáj volt azt mutatnom, hogy erős vagyok. Pedig ha tudná... - Az ok pedig az, hogy nem érzem magam megbecsülve mellette, nem érzem magam nőnek.

- De anya! Akkor miért nem hagyod el a fenébe? Ezt nem hagyhatod - háborodtam fel és próbáltam megoldást keresni.

- Nem lehet - suttogta. - Erre is van magyarázat. Kettő is... az egyik az, hogy a munkahelyen lefokoztak - mi? A szavam is elállt. - Az igazi miérteket mai napig nem tudom. Nemrég kaptam egy új főnököt, mert a másikat nyugdíjazták. És az a nő... egy hisztérika. Inkább őt kéne kórházban ápolni... talán ismered a lányát, a te sulidba jár. Marge, Meredith, Margaret? Nem tudom... - gondolkodott mellettem anya hangosan.

- Margaret! - a neve hallatán ökölbe szorítottam a kezem. Eddig is idegesített, de most már nem csak ő, a családja is. Mindegy, majd a suliban leszámolok vele. - És? Most emiatt is simán itt hagyhatnád ezt a fickót.

- Nem, Emm. Nem - rázta a fejét. - Nővérként a fizetésem sokkal alacsonyabb, ezt a lakást már nem tudnánk fenntartani. És ne mondj semmit, tudom, hogy arra gondolsz, hogy szívesen ellennél egy kisebb házban is, de nem... - pontosan tudta, kitalálta, hogy mi járt a fejemben. Ennyire kiszámítható vagyok? Lehet. De azért gondolkodom így, mert jót akarok neki. - Nem akarok újra egy olyan lyukban lakni, mint anno Franciaországban. Éldegéltünk, de ez rossz emlék. Állandóan szenvedtünk, nem tudtam neked mindent megadni. És tudom, hogy neked nem ez számít - a szavak kimondása után intenzívebben kezdett sírni. A papírzsepiket tucatszámra használta el, ahogy a szeméhez szorította őket, vagy kifújta az orrát. Megint úgy éreztem, hogy ezt nekem kell megoldanom, még ha fogalmam sem volt, hogy hogyan. - Te mindig törődsz velünk és a jót akarod. De én vagyok érted és nem fordítva! Az én feladatom az, hogy boldoggá tegyelek és nem fordítva! De sok mindent elrontottam az életben... voltak új lehetőségek, de mindig belesétáltam egy csapdába. És ez már menthetetlen... - nyelt egy nagyot.

- De miattam nem kell ezt elviselned - mentegetőztem.

- Tudom kicsim, tudom - ölelt meg, majd megfogta a kezem. 

- Jól van anya, ne aggódj - tereltem a témát. - És mi a másik ok?

- Hát... - sóhajtott egy nagyot - úgy néz ki, hogy terhes vagyok - jelent meg egy halvány mosoly az arcán. Ennek annyira megörültem, hogy csak tapsilkolni bírtam és a combját ütögettem finoman, hogy mondjon valami mást is még. - Ne örülj ennyire. Veszélyeztetett terhes vagyok - ledöbbentett. 

- Ez mit jelent? Ugye semmi rosszat? - kérdésem hadarva hagyta el a számat, mert nagyon aggódtam. Szerintem jogosan.

- Hát... azt jelenti, hogy nagyobb eséllyel fordulhatnak elő komplikációk - húzta el a száját. - De ha az ember negyven évesen vetemedik erre, akkor ez van. De egyelőre hallgass erről, mert Ő még nem tudja - pisszegett le, majd felállt mellőlem és elindult valamerre. 

- De miért nem mondod el neki? Akkor lehet más lenne a szitu... - érdeklődtem, anya pedig csak egy vállrándítással felelt. Amint kiderült, a telefonjáért ment. Sosem fogom megérteni a felnőtt logikát. Nem számít. A lényeg az, hogy szent a béke. Egy nagy kő esett le a szívemről. Anya az állandóan rezgő mobilját felvette és hallottam, amint Nick eszeveszetten ordít... és ekkor még nem is volt kihangosítva. Szülőm egy darabig tűrte, tűrte a szavakat, majd válaszul visszakiabált neki és megnyomta a piros gombot. 

- Emma, én ezt pillanatnyilag nem tudom tovább csinálni, szóval összepakolok és elmegyek a munkahelyemre. Igaz, hogy csak nappalra kellene mennem, de nem akarok vele találkozni, szóval elindulok. Majd lesz valami - adott egy puszit a homlokomra és döntését bólintva vettem tudomásul. Végül is igaza van, jól teszi. Hátha lenyugszanak így a kedélyek. Míg ő vett egy gyors zuhanyt és sminkelt, addig én előkészítettem neki a kajáját, innivalót és mindent, ami kell, majd a táskáját a cipője mellé tettem. Hamarosan már teljesen elkészülve lépett elém, csizmában, sálban és kabátban, majd elköszönt. Három-négy gyors puszi, egy féltő ölelés és kilépett az ajtón.

- De ha megérkeztél, azonnal, ismétlem azonnal hívj - kötöttem a lelkére ezredjére is, míg a szememmel kísértem, ahogy elhagyja a lépcsőházat. Bólogatva reagált rá és integetve indult el. Rettenetesen aggódom. Nem tudom mi lesz velem majd ha gyerekeim lesznek... őrületbe fogom őket kergetni a féltéseimmel. Na mindegy. Az ajtót magamra zárva, utam a fürdőszobába vezetett, hogy egy hosszú forró fürdőt vegyek. Rám fér. Reméljük segít kipihenni a gondokat... vagy legalább ellazít. Körülbelül egy fél órán keresztül áztattam magam, közben pedig hajat mostam, majd befeküdtem a tévé elé. Agykárosító dolog, de az enyémet már nem kell károsítani. Már mindegy. Ezzel is egy jó órát tölthettem el, közben mindenféle csokit nassoltam, majd megcsörrent a mobilom. Végre. Megkönnyebbülés, anya megérkezett. Felvettem a telefont és egy nagy sóhaj után szóltam bele.

- Szia anya, már úgy aggódtam! Örülök, hogy végre hívsz - csilingelt a hangom, de válasz hosszú ideig nem érkezett. Hallottam, ahogy a szél süvít, az autók száguldanak és valami tömegben van. Még nem ért oda? Akkor hol van?

- Kicsim, kicsim... - szipogott és alig bírt beszélni. Úristen, már megint mi van? Teljesen lefagytam és az agyam a lehetséges eshetőségeket pörgette végig a szemem előtt. - Itt-itt vagyok a mi utcánk sarkában. Ahogy sétáltam a kórház felé, Nick megtalált és elkezdett ráncigálni. Nem mondtam... nem mondtam el neki, hogy hová megyek, - mondta tagoltan és kisebb szüneteket tartott a szavak között - és... és megvert.

- Hogy mit csinált? - az adrenalin a véremben teljes extázisban tartott. A szívem dübörgött, mindenem remegett. Ez nem... nem lehet!

- És... és itt van a rendőrség, meg a mentők - folytatta. Nem hittem el, amit mond. Sürgősen oda kell mennem, támogatnom kell őt.

- Egy perc és ott vagyok - kiáltottam. Tiltakozni akart, de nem hallgattam meg, egyből zsebre vágtam a telefont. Reszkető kezekkel oltottam le a villanyokat és kapcsoltam ki az elektromos készülékeket. Az otthoni cicanadrágom és felsőm volt rajtam, arra kaptam fel a kabátomat és a csizmámat. Nem érdekelt, hogy fázni fogok, csak minél hamarabb odaérjek. Még félig öltözködtem, amikor már a kulccsal babráltam és alig sikerült beletalálnom a zárba. Mikor bezártam az ajtót, őrült módjára rohantam lefelé. A lenti bejáratot az egyik karommal teljes erőből kilöktem és nem érdekelt, hogy hajnali két vagy három óra van és a többiek alszanak, csak mennem kellett. A hajam még vizes volt, de nem szenteltem neki sok figyelmet. Hirtelen eszembe sem volt, hogy akár meg is fázhatok. Csak futottam. Már láttam a rendőr- és a mentőautók fényét. Az előttem közlekedő embereket szinte fellöktem. A hideg levegő csípte az arcomat, az orromat és a torkomat is. A kezeim vérvörösek voltak. Borzongtam, de nem adtam fel és hamar oda is értem. Az egyik rendőr hirtelen elém ugrott.

- Sajnálom, de nem jöhet ide - fogott le.

- De ő az anyukám - nyeltem egy nagyot és a férfi elengedett, de minden másik kíváncsiskodó személyt elhessegetett. Anya ott állt megsemmisülve. A szirénázó kocsikra szikrázó szemekkel néztem, bár nem tudtam melyikben ülhet Nick. Szülőmet épp akkor segítették fel a mentőautóba és utána akartam menni, de egy mentős megállított.

- Csak tizennyolc éven felüliek kísérhetnek - mondta halkan, de láttam, hogy megenyhült. Biztos vagyok benne, hogyha kisebb lennék, akkor is engedett volna végül. Ráadásul anya egyik jó barátja volt ez az ember és száját összeszorítva együtt érzően nézett rám, majd bólintott.

- Annyi vagyok - suttogtam és felszálltam anya mellé, aki még mindig zokogott. A torkomban gombóc éktelenkedett és képtelen voltam még mindig felfogni, hogy ez velünk történt. Magamhoz szorítottam anyát, de csak óvatosan. Az arca vörös volt és nemcsak a hidegtől... a kapott pofonoktól is. Csuklóján kéznyomok voltak, nadrágja pedig vizes. Most jöttem csak rá, hogy milyen törékeny is ő. A telefonom eközben állandóan rezgett, míg a kórházhoz értünk, de egyszerűen nem tudtam odafigyelni. Minden erőmmel azon voltam, hogy tartsam anyámban a lelket és közben újra meg újra elátkoztam Nicket. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy míg élek, nem felejtem el ezt az incidenst, bármi is legyen. A sürgősségi osztály előtt parkolt le a fehér-piros autó és kiszálltunk. Anyát rögtön be is vitték az egyik vizsgálóba és kért, hogy menjek vele. Tartottam a ruháit és a táskáját. Miután levetkőzött láttam, hogy kék-zöld foltok foglalnak helyet a combját, csípőjén és újra elfogott a rémület. Nem sírtam. Nem tehettem. Legalább én maradjak erős. Nagyokat nyeltem, de a remegést nem bírtam abbahagyni. Szörnyű volt. Ilyen élményt soha, senkinek nem kívánok. Bárcsak velem történt volna! Jobban elviselném, minthogy így lássam anyámat szenvedni. A telefonom még mindig szüntelen csörgött. Kicsit kiküldtek anyám mellől, akinek előbb egy kis enni- és innivalót szolgáltattam, majd a váróban vártam rá. A mobilom kijelzőjén Jake neve virított, húsz nem fogadott hívással mellette. Villámgyorsan tárcsáztam a számát.

- Emma, Emma! Már a szívbaj kerülgetett, hol vagy? Senki nincs itthon - sóhajtott és kicsit talán meg is könnyebbült.

- Jake... Jake én - alig bírtam beszélni. Fogalmam sem volt, hogy miként kellene ezt az egészet a tudtára adnom. - A-a kórházban vagyok. Anyával... a sürgősségin - böktem ki végül, miközben a sírógörcs kerülgetett.

- Hogy mi? - hangosan kiáltott. - Miért? Mi... hogy? - hadart. - Azonnal ott vagyok - jelentette ki határozottan. Remek. Nem akartam őt is belekeverni, viszont muszáj volt, hogy mellettem legyen valaki. És ő tényleg sietett. Körülbelül tíz perc múlva már a fotocellás ajtón átlépve sietett felém. - Emma! - szólalt fel hangosan, miután meglátott. A cuccokat a kezemből a mellettem lévő ülésre dobtam és a karjaiba omlottam. Jól esően fúrtam mellkasába a fejem. Mélyeket lélegezve illatából húztam magamhoz egyre szorosabban. Itt van. - Mi történt? - kérdezte és átfogott, úgy vezetett vissza a székekhez. Eleinte teljes csendben maradtam, nem tudtam hogy meséljem el neki anélkül, hogy újra magam előtt ne lássam az egészet és ne legyek rosszul. De végül sikerült. - Úristen - teljesen ledöbbent. - De itt vagyok melletted - ölelt magához erősen. 

- Köszönöm - egy percre eltávolodtam tőle, majd mélyen a szemeibe néztem. Végül pedig egy forró csókot adtam a szájára. Kicsit meglepődtem magamon. Talán egy gyenge pillanatomban tettem. Talán... de mi van, ha mégsem így van?! 

A pillanatot félbeszakítva anya és egy orvos jött ki a mellettünk lévő szoba ajtaján. A doktor tanácsokkal látott el minket is és szülőmet is, majd a rendőrök jöttek be értünk és finoman utasítottak minket, hogy szálljunk be az autójukba, mert mindannyiunknak el kell menni az őrsre, hogy meglegyen a vallomás. Muszáj volt. Mikor odaértünk, egy irodába vezettek minket. Anya összetörve ült a fotelban és regélte el a történteket. Meg-megrezzentem, amikor a folyosó végéről hallottuk, ahogy Nick részegen kiabál nekünk, illetve ordítozik az illetékesekkel. Hála az égnek, nem engedték ki onnan, sőt... akárhányszor felemelte a hangját, vagy megpróbált onnan kitörni, az ott lévő férfiak lefogták. Jake támogatón karolta át a derekamat és nem zavarta, hogy teljes testsúlyommal rá támaszkodtam. Fejemet a vállára hajtva álltunk az iroda ajtajában és vártunk anyámra. Mikor végeztek, a rendőrök kiengedtek minket, viszont haza már nem vittek. Minimum tíz saroknyit kellett sétálnunk. A hazafelé vezető út csendes volt. A New York-i élet éjszaka sem állt meg, ugyanannyi autó volt az utcákon, mint nappal, rengeteg járókelővel megfűszerezve. Mind a hárman egymás mellett baktattunk. Anyába belekaroltam, úgy támogattam oldalról, az én derekamat pedig Jake fogta, aki másik vállán a táskákat cipelte. A lábunk már kis híján leszakadt, amikor megkönnyebbülve léptük át a melegséget sugárzó lakásunk küszöbét. Jake és én azonban ekkor sem álltunk meg, pedig azt hittem, hogy menten elájulok a fáradtságtól. Már reggel hat óra volt, mire hazakecmeregtünk. Melegítettünk anyának valami kaját, aki hálálkodóan nézett ránk és mindenáron magyarázkodni akart, de nem hagytuk. Nem tartozik nekünk semmivel. Jobban kellene vigyáznom rá. Miután elaludt, Jake és én szintén a hálószobánk felé indultunk. Átfagyva, kikészülve és ruhástól ugrottam a pihe-puha takarók közé. Mindent olyan kilátástalannak láttam. Szőke barátom pedig, miután leoltotta a villanyt, ugyanúgy lefeküdt mellém. Betakart és ismét ölelő karjai között találtam magam. Így merültem álomba. 

Másnap reggel körülbelül tizenegy órakor az ajtócsengő hangjára keltünk. A szívinfarktus kerülgetett. Féltem, hogy Nick tért vissza. Egy hatalmas lendülettel keltem ki az ágyból és indultam volna kifelé, ha Jake meg nem állít. 

- Majd én - nézett rám szigorúan. Szeme karikás volt, bőre sápadt. A kevés alvás miatt. Szégyelltem magam, hogy ilyenekbe kell sodornom őt. Bizonyára én is hasonlóan nézhetek ki... vagy rosszabbul. Óvatosan bólintottam, de a hátán a pólójába kapaszkodva azért mentem utána. Lassan a kukucskálóhoz ért és egy gyors mozdulattal kinyitotta az ajtót. Shannon volt az, aki türelmetlenül ráfeküdt a csengőre. 

- Hála az égnek! - engedtem ki a bent tartott levegőt. 

- Nektek is jó reggelt - vizslatott minket árgus szemekkel a barátnőm. Szerencse, hogy eddig csak a hátunkat látta. Féltem vele szembe fordulni. - Azért jöttem, hogy megnézzem hogy vagy Mimi - hangja kedves volt és amit tesz, teljesen rávall. Mindig jön ellenőrizni, persze jó értelemben. - Meg bocsánatot kérni... a tegnapiért. Rossz volt az időzítés.

- Nem kell semmiért bocsánatot kérned. De nekem igen... a kirohanásomért - válaszoltam halványan mosolyogva, de még mindig nem fordultam felé. - Örülök, hogy elmondtad - de végül megtettem. Megpróbáltam megölelni, de amikor közeledtem felé, a karjait előre kinyújtva akadályozott meg.

- Jézus! Mi van veled? - bámult rám megilletődötten, majd a kanapén fekvő, félig alvó Jake-re vetett egy pillantást. - Itt meg mi volt?

- Hjaj - sóhajtottam, majd megragadtam Shant a kezénél fogva és leültettem. Gyorsan elmagyaráztam neki mindent. Féltem, hogyha túlságosan belemerülnék a részletekbe, anya is felkelne és hallaná, hogy miről beszélünk. Ez csak azért rossz, mert nem szerette, ha mások tudnak a dolgairól. Kiskoromban is mindig mondta, hogy: " csak mamáéknak el ne mondd ", vagy később: " de szeretném, ha senki nem tudna róla ". Ezért van mindig az, hogy magamban őrlődöm. De ennek itt és most vége. Nem bírtam tovább. Shan megbotránkozva hallgatott meg és a reakció sajnálkozás volt. Szorongatott és pátyolgatott. Ez bearanyozta a szívemet, habár nem szerettem, ha sajnálnak. Nem vagyok az a fajta. Most, hogy már ő is tudott mindent, könnyebb volt. 

Teltek a napok és két nap múlva Nick-et is elengedték. Persze, hogy az első útja hozzánk vezetett... jó, végül is az ő otthona is. De akkor is! Anyát szüntelenül hívogatta és még mindig fenyegetőzött. Azonban miután az őrsön felvették az adatait, az ujjlenyomatával együtt, kicsit lenyugodott. Amikor megjelent az ajtónkban, anya minket rögtön a szobába utasított. Én viszont a kulcslyuknál álltam és lélegzetvisszafojtva hallgatóztam. Ahogy a kis lyukacskán keresztül láttam, Nick egyenesen betrappolt a házba és leült. 

- Esküszöm Jake, ha egy ujjal is hozzá ér, én megölöm - suttogtam Jake-nek, aki mint általában, most is mellettem volt.

- Nyugi - csitított. Próbált lecsillapítani, de ez most lehetetlen volt. Gonosz dolog tőlem, de minden rosszat kívántam a nevelőapámnak... már ha ezután is az lesz. Pillanatnyilag mindössze egy bajom volt vele... az, hogy lélegzik. Meglepetésemre azonban halkan és normális hangnemben beszélgettek. Életében először Nick meghallgatta anyám panaszait. Eddig rendes embernek tűnt ez a fickó, de az én szememben már porrá zúzódott. Ettől a perctől és az ő beszélgetésüktől vette kezdetét az új fejezet. Kibékültek. Már nem hagyták, hogy elfajuljon a vita. Vagyis az én véleményem szerint Nick attól félt, hogyha újra elkövetné azt, amit korábban, akkor tuti lecsuknák. De legalább valami visszatartja. Anya végre elmondta neki a baba témát... csak sajnos későn. A babának nem volt szívhangja. Nem tudni, hogy miért. Pedig annyira örültem volna és rettenetesen sajnáltam, de egyben tiszteltem anyát. Ennyi mindent átélni... nem csodálkozom azon, ha ezek után nehézkesen éli meg a mindennapokat. De nincs egyedül és ez a legfontosabb.

Közben velem is sodródtak a dolgok. Február utolsó hete közeledett és Shannonnak március elején már indulnia kellett volna a fényképészeti útjára. Miattam azonban lemondta. Nagyon jól esett, de mindenáron akartam, hogy menjen. Ilyen lehetőség nem adódik meg mindenkinek, így miután közölte a tanárnővel, hogy nem fogadja el az ajánlatot, aznap még visszamentem Miss Hamptonhoz. Tájékoztattam arról, hogy Shannon szeretne menni, de... - és ide kitaláltam valami egyszerű kifogást, vagy magyarázatot. Másnap az osztályban a tanárnő ezt be is jelentette, barátnőm pedig megrémülve vette tudomásul ezt először. Azt hitte, hogy Miss Hampton öreg kora miatt rosszul értette meg a dolgokat, de nem... hiába nem szerettem volna, hogy tudja, de átadták neki az infót, hogy én vagyok, aki szólt az ő nevében. Meghatódott, viszont még mindig tiltakozni próbált, de én nem engedtem. Aznap, hogy biztos legyek benne, hogy elkészül, hazamentem vele és saját kezűleg pakoltam be neki minden szükséges dolgot. Még a kis plüssmacit is, amit tőlem kapott és aminek a hasára a kettőnk közös fotója van nyomtatva. És a rá következő nap pedig indulnia kellett. Könnyes és hosszú búcsút vettünk egymástól. Harryvel fog lakni. Sok sikert kívántam neki és megígértük egymásnak, hogy naponta beszélünk majd Skype-on. Tényleg nagyon reméltem, hogy jól fogja magát érezni. Megérdemli.

Jake. Ő nem ment el. Azt mondta, hogy nem miattam, hanem a bandából egy-két embernek nem volt alkalmas. Őszintén reméltem, hogy így volt és nem hazudik. Mert tudom, hogy képes lenne ilyet tenni, ha rólam van szó... nem bírnám ki, ha emiatt megutálnák ők a haverjai. Jake az incidens után nagyon megfázott, két hétig beteg volt. Én ápoltam őt, emellett tanultam vele és nagyon koncentráltam a sulira. Az elmúlt időkben ugyanis nem szereztem túl fényes jegyeket. De szerintem ez a lelkiállapotom és a körülöttem történt események hatására érthető. Ezt otthon is beismerték. Hajtottam magam, minden erőmet a tanulásba fektettem, emellett ugyebár Jake-kel és Shannonnal is foglalkoztam. Most, hogy egyikük se járt suliba, - még ha Jake csak ideiglenesen nem - nagyon furcsa volt. Rajtuk kívül úgy senkivel sem barátkoztam, de ahogy szőke barátom haverjai róla érdeklődtek, velük elég jól kijöttem. De... egy újabb esemény zavarta meg az újonnan rendeződött életemet. Most jelent meg a cikk, márciusban, arról, hogy tárgyalásom volt decemberben és a One Direction tagjai is ott voltak. A fiúk körül eddig is nagy felhajtás volt az új album és az új videoklipek hatására, ami mostanra lecsillapodott, így biztos kellett valami új sztori, ami újra felkelti az érdeklődést a média iránt. Nagyszerű. Emellett egy másik újság a Louis és a közöttem lévő kapcsolatot elemezte. Azt, hogy Louis milyen boldog Eleanor Calderrel és aztán... aztán ott volt egy fotó Jakeről és rólam, amint a derekamat átfogja és úgy sétálunk. Ez aznap este volt, amikor anyára vigyáztunk... ki az a szemét, aki még ilyenkor sem hagy békén? Még szerencse, hogy legalább ezt a családi ügyet nem figyelték ki... Csodás. De, hátha Louis is látja ezt az egészet! Talán elgondolkodik, hogy engem is elveszíthet, mert én sem vagyok egy báb, akit rángathat. Aki mindig itt lesz és akit akkor vesz elő, amikor kedve tartja. Emiatt az egész miatt a suliban is csak kísérettel vagy testőrökkel mászkálhattam, mert az iskola előtt újságírók tolongtak. Mind miattam. Azért elképedtem... miért ennyire kíváncsiak rám?! Ráadásul a " jó indulatú " cicababák sem hagyták ezt annyiban. Kigúnyoltak, amivel csak tudtak. Mivel egyedül voltam most, senki nem állt ki értem. Magamra számíthattam és megtanultam a leckét. Én magam küldtem őket melegebb éghajlatra. Eléggé megilletődtek és leszálltak rólam. Huh, úgy érzem, hogy elégedett vagyok magammal, bizonyos szinten.

Louisra visszatérve... azután az ominózus hívás után már nem beszéltünk. Másfél-két hete történt mindez. Nagyon nehezen bírtam, mert iszonyúan hiányzott. De úgy gondoltam, hogy nem én vagyok az, akinek keresnie kellene őt először. De a médiában a rólunk szóló hírek megjelenése után kívánságom teljesült. Épp otthon főztem a teát Jake-nek, amikor csörgetett. Kíváncsi voltam ezúttal mi lesz. 

- Szia - szóltam bele a telefonba nyersen, ő pedig a torkát megköszörülve köszönt vissza.

- Khm... szia - hangja nem volt kemény. Volt egy olyan megérzésem, hogy mondani akar valamit. Azt hiszem, hogy ezt minden lány megérzi. - Figyelj, ne haragudj rám, amiért sokáig nem adtam jelet magamról. Nem hívtál meg semmi és fel voltam háborodva, hogy miért nem, ezért én se tettem - szavai néhol elakadtak és nehézkesen kezdett bele minden új mondatba. Elképedtem. Miért várja azt, hogy én menjek utána? Azok után, ahogy beszélt velem? Csak zaklatott légzésem hallatszott át a készüléken keresztül. Rögtön reagált rá. - Ne, ne, ne húzd fel magad. Rájöttem miért volt így... visszahallgattam az utolsó beszélgetésünket és... bunkó voltam. Kérlek ne haragudj, bocsánat. A fiúkkal felöntöttünk a garatra és hát... elment a maradék józan eszem is - mentegetőzött és hangja lágy, mégis zavart volt. Mintha félne. 

- Egyetértek - helyeseltem, de hidegségemet továbbra is megtartottam. - Csak tudod mi fáj a legjobban? Az utolsó mondatod... Amikor részeg az ember, akkor a legőszintébb. És igen, bízom benned, mert el sem tudom mondani, hogy mennyire szeretlek, de... de ettől féltem. Hogy ezt fogod gondolni - elcsuklott a hangom.

- De én is szeretlek, értsd már meg! - nyomatékosította szavait.

- Oké, de akkor miért nem teszel semmit?! - fakadtam ki megint. Ő volt az egyetlen tisztázatlan ügy az életemben pillanatnyilag. - Összeveszünk emiatt a dolog miatt állandóan, majd kibékülünk, majd kezdődik elölről. Van ennek értelme Louis? - mindig felhúztam magam. Persze, hát hogy ne tenném? Szeretem, minél hamarabb vele akarok lenni, erre ő... tartogatja Eleanort. Mintha én lennék a tartalék, vagy inkább El?! Nem is értem... mintha csak én raknék bele ebbe az egészbe száz százalékot.

- Van - kiáltott. - Mármint... tudod, hogy nem tudom megbántani. Lehet, hogy szarkasztikus vagyok, beszólogatós és vicces... de akik fontosak, azokkal nem tudok így bánni - lassan fogalmazta meg mondandóját. Hm... fontosak. Nem tudtam ezt a szót elemezni, de nem tudtam lenyelni sem.

- És az nem számít, hogy nekem rosszul esik? Akkor ezek szerint én nem vagyok fontos? - tettem fel a kérdést halkan.

- Dehogynem! - jelentette ki kérlelőn, de nem figyeltem rá.

- Jó, majd hívj akkor, ha minden elrendeződött... ezt nem vagyok hajlandó elviselni - közöltem vele ridegen.

- Ajh, - sóhajtott - várj! De... ki az a fiú melletted az újságokban meg mindenhol? Együtt... együtt vagytok? - gondoltam, hogy ezért keresett fel.

- Ő Jake.

- Aki a koncertünkön is ott volt? - érdeklődött kíváncsian. - Igen, akkor emlékszem rá. Ahogy láttam rajta, a tekintetével meg tudott volna ölni, akárhányszor közel voltam hozzád - nevetett fel kínjában. - És van valami... van valami köztetek? - félt rákérdezni, éreztem.

- Nincs - szögeztem le gyengéd hangon. Olyan megterhelő volt vele így viselkedni, de muszáj. Remélem így felfogja, hogy hogyan is érzem magam és észbe kap. 

- Huh, máris jobb - mondta halkan. 

- Jó neked - dünnyögtem durcásan. - Én ezt nem mondhatom el magamról. 

- Emm, szerelmem, ne csináld, kérlek - Istenem! milyen rég volt már, mikor így szólított. Megolvasztotta a szívemet, de véghez kellett vinnem, amit elkezdtem, ezért nem rendültem meg, bármennyire is szerettem volna. Viszont el tudtam képzelni minden arcrezdülését, mozdulatát, amit csinál, míg most velem beszél. Ez megölt és egy kérdés égetett belülről. Miért nem vagyok... miért nem lehetek VELE?!

- Louis, mondtam már. Akkor hívj, ha minden el van rendezve - ismételtem el magam és ezután hallgattam. Nem akartam letenni a telefont, hallgatni akartam a hangját, újra és újra elmondani neki, hogy szeretem. Végül azonban csak egy szót nyögtem ki. - Szia.

- Szia - lehangoltan, búsan hangzott. Mosolyognom kellett. Tehát számítok még neki. - Szeretlek! - olyan hangosan kiáltotta a telefonba ezt, hogy amikor a készüléket elvettem a fülemtől, még úgy is túl hangos volt. Ekkor jött ki Jake és szem forgatva vissza is ment a szobába. Még mindig utálta a tényt, hogy Louisval vagyok... vagyis szeretnék lenni. De azt hiszem egyre közelebb kerültem hozzá is. Bonyolult.

Az idő előrehaladtával, nap, mint nap Shannon is mindig megnyugtatott, hogy minden rendben vele. Imádja az egész kurzust, nagyon jól megvannak Harryvel és... a kapcsolatuk a nyilvánosság előtt is kiderült. Ő jobban viselte, mint én, sőt... még élvezte is. Persze, a rajongók őt is bántották, de igyekezett nem odafigyelni a rossz dolgokra. Örültem neki, hogy így vélekedik. Korábban biztos, hogy minden sértést magára vett volna és ki tudja mit tett volna. De most... Harry jó hatással van rá. Talán jobb embert nem is találhattak volna maguk mellé. Talán ők megtalálták az úgynevezett " Nagy Őt ".
Aznap este pedig érdekes módon egy újabb ember keresett fel. Az apám. Hm, tök jó. Eddig is olyan " kellemes " emlékeim vannak vele... korábban, amikor feltűnt, jelentet rendezett, majd annyira ígérgette, hogy visszatér és látni fogjuk... aha, több hónappal később. Köszi. Viszont most nagyon csodálkoztam rajta. Kedves volt, el is jött hozzánk. Elnézést kért mindenkitől és kikért engem egy apa-lánya napra. Nem ismertem rá. Ez egy úgy énje volt. Azt mondta, hogy egy fontos dolgot szeretne a tudtomra adni. Beleegyeztem. Mi lehet ilyen fontos, ami miatt így megváltozott?