27.rész - There's Nothing To Fight For

Számtalan okot fel tudtam volna sorolni, hogy mik lehetnek a kiváltói annak, hogy jelenlétére a testem ily módon reagált. A szívem a torkomban dobogott, a hasamba görcs állt és a szokásos izgulási tünetek mutatták jelüket rajtam. Talán azért, mert féltem, hogy vajon fogunk-e beszélni és ha igen, akkor milyen stílusban... vagy azért, mert a szakításunk óta most láttuk egymást először. Azt hiszem az utóbbi valószínűbb. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem érzek már semmit iránta. Nagy átkom, hogy könnyen leszek szerelmes, de nehezen felejtek.

Habár Louis-nak hála, segített a gondolataimat elterelni és szebbé tenni a napjaimat. Ez sikerült, de azért még nem tudtam teljes egészében feldolgozni azt, ami történt. Nem tudom, hogy ti hogyan cselekednétek. Egyeseknek ez piti dolog, míg másoknak hatalmas traumát tud okozni az ilyen. Én egyik csoportba se tudtam volna besorolni magam, de ha választanom kellett volna, akkor inkább a második verzióhoz húzna a szívem. A gond csak az, hogy a személyes varázsával megint előhozta az emlékeket. Legszívesebben elfutottam volna előle, mint egy kisgyerek, de a lábam földbegyökerezett. Lehet, hogy ez egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy megbeszéljem Harry-vel mindazt, ami volt, szabad utat adva annak, hogy elengedjük a lelki problémáinkat. Azért most már nem fájt minden annyira kegyetlenül, mint akkor, de mintha olyan érzésem lenne, hogy azok a könnyek most is elevenen száguldoznának a szemeimből. Az arcomhoz kaptam a kezeimet, de úgy tűnt, csak téves riasztás volt a könnyhelyzet, viszont az arcom forró volt. Szó szerint égetett a feszültség. Harry csak tovább sétált a saját kis tempójában a telkem felé, majd mikor Jessica hátához ért, - aki még mindig a földön ült hisztizve - megállt.

- Jess, te meg mit keresel itt? - segítette fel a lányt.

- Éppen hozzád jöttem, amikor megláttam, hogy Emma-t zaklatják. Segíteni akartam neki, erre megvert - ugrott a boszorkány Harry nyakába és teljes erejét beleadva még mindig szipogott és újabb hazugságokat talált ki.

- Jó, hogy azt nem mondod, hogy bérgyilkost fogadtam fel miattad - fontam össze a karjaimat a mellem alatt.

Harry rám meresztette a szemeit, majd eltávolodott Jessica-tól és egy kulcsot nyújtott át neki. - Menj a lakásomba és helyezd magad kényelembe. Majd később megyek én is, ha elintéztem pár dolgot - Jessica készségesen elfogadta az ajánlatot és a kis fémtárgyakat, majd felnyújtva a kezét meglengette őket a magasban. Mintha csak azt mondta volna, hogy: " Látod mim van nekem? ", csak szavak helyett egy gúnyos mosollyal kifejezve. Nem izgatott különösebben, hiszen voltam már Harry-nél, szóval ezzel dicsekedni aligha tudna nekem. Mindenki feszülten figyelte, ahogy Jess belibeg a szomszéd ház ajtaján, és szinte egy emberként lélegeztek fel, amikor megtette. Gondolom azért részben rájöttek az emberek, hogy ez a lány mégsem annyira elegáns, kifinomult és előkelő, mint ahogy azt hitték... Ekkor Harry kicsit közelebb jött és hangosan, mintha minden egyes jelenlévőhöz szólna, feltett egy kérdést. Én azonban tudtam, hogy igazából csak nekem szánta. - Mi folyik itt? - Úgy tesz, mintha érdekelné az én verzióm. Én csak csendben álltam tovább, de ezt hamarosan megtörte egy hang. A hang tulajdonosa egy férfi volt, aki egy elég súlyosnak látszó kamerát cipelt a vállán.

- Mr. Styles... ha kíváncsi, akkor felajánlhatom önnek a kamerámat. Vissza lehet nézni a felvételeket - tört utat magának a férfi a tömegben. Más helyzetben nyugtalankodtam volna a videó miatt, hisz elég megalázó az, ahogyan látható vagyok rajta, de most kapóra jött. Végre Harry is láthatja, hogy valójában mi történt, és nem egy kiszínezett történetet fog tudni. Harry gyors léptekkel odasietett a fickóhoz és megkérte, hogy játssza le neki a felvételt. Mindössze pár perc volt az egész, de Harry üveges tekintettel meredt a kis képernyőre, mintha látta volna az életét leperegni maga előtt. Hirtelen megrázta a fejét és mellém lépdelt.

- Kedves hölgyeim és uraim! Szeretnék most mindenkit megkérni arra, hogy menjen el. Szeretném tisztázni a dolgokat - emelte fel a hangját. - Kárpótlásul mindenkinek megígérem, hogy adok egy interjút - döbbenten álltam. Hatásos volt a szónoklata. Az összes ember elhagyta a helyszínt. Mondjuk szerintem ez annak volt tudható, hogy nem tinilányokról és rajongókról volt szó, hanem egy kicsit idősebb korosztályról. Mikor mindenki elszállingózott, Harry megfogta a csuklómat. - Menjünk be - mutatott a bejárat felé. Nem akartam tiltakozni, így kinyitottam az ajtót és hamarosan bent is találtuk magunkat.

- Neked nem a banda megbeszélésén kellene lenned? - fordultam felé.

- De. De nélkülem is meg tudják oldani. Majd később beugrom - vont vállat.

- Nem tetszik, hogy így állsz hozzá - vontam fel a szemöldököm.

- Hagyjuk ezt, nem ezért vagyok itt... Mégis mi volt ez? Alig akartam hinni a szememnek - tárta szét a karjait.

- Tényleg? Ne mond már. Ma reggel én is ugyanebben a cipőben voltam - méregettem őt.

- Hm?

- Jaaaa, hogy te még nem is láttad?! - sétáltam a konyhaasztalhoz, ahol a Lilly által hozott újság hevert. Megfogtam és odadobtam Harry-nek. - Tessék. Lapozgasd. Ha megtalálod a rólad szóló cikket, akkor jó nyomon jársz - egy darabig hajtogatta a magazin lapjait, majd abbahagyta. Ott, ahol Louis szétszakította az oldalt, ott összeillesztette a papírt és csodálkozva nézte a képeket, mire megszólalt.

- Ez mi? - meredt maga elé.

- Olvasd el. Főleg a végét. Elég érdekes, ajánlom figyelmedbe - oktattam ki. Ahogy olvasott, alig hallhatóan motyogott és tátogott. Akkor tudtam, hogy a végére ért, amikor ezeket már nem csinálta. - Na, milyen volt?

- Ez neeeem... ezt biztosan nem Jess mondta. Ő nem... - hagyta félbe a mondatát. - Ilyenre ő nem lenne képes, hisz ez az egész hazugság - nézett fel rám. Igazából nem tudom, hogy mit mondhattam volna erre. Azt, hogy megmondtam?! De az olyan kárörvendő lenne... és azt hiszem, kicsit meg is sajnáltam őt. Lehet, hogy helytelenül, hisz' amikor magyarázkodtam neki, ő sosem hitt nekem. Most pedig már késő rádöbbenni, hogy hopp, mégis én mondtam igazat. Csak azt nem értem, hogy miért mondja azt, hogy erre Jessica nem lenne képes? Hát nemrég látta azt a videót, amin a lány szabályosan megtépett engem és ezek után is kételkedik? Amúgy néha tényleg eltűnődöm azon, hogy annyira nagy sztár és olyan sok mindent átélt, illetve megtapasztalt... de hogy lehet mégis néha ennyire naiv és félrevezethető? Talán nem ártana számba vennem azt is, hogy mi van akkor, ha tényleg szereti Jessica-t? A szerelem sokszor vak. Nem tudhatom, hogy nála épp nem ez zajlik-e. Csak akkor felötlik bennem az is, hogy engem vajon szeretett?! Mondjuk már mindegy ezen törni a fejünket. Elmúlt. Már nem éri meg harcolni érte.

- Nézd, én próbáltalak figyelmeztetni ez ügyben, de... ha Jess-szel akartál lenni, akkor miért nem mondtad? Akkor miért voltál velem? Minek kellettem én? Megspórolhattuk volna ezt az egész drámát és különben is, még mindig nyomaszt, hogy miért hagytál ott csak úgy. Csak elmentél, vagy könnyebb volt így? Ne haragudj, de nincs kedvem a lelkedet ápolni - törtek elő a könnyeim szinte a semmiből. Higgadtan beszéltem hozzá, és a kérdéseim nem szemrehányóak voltak, hanem inkább olyan tényleg tudni akarom kategóriába tartozóak. - És eddig nem akartam a tudomásodra hozni, de lehet, hogy nem árt, a tudod most már... Van pár dolog, amit eltitkoltam, és amihez a drágalátos barátnődnek is köze van - töröltem le ujjaimmal a könnycseppeket és a falnak dőltem. Harry pont velem szemben, egy tőlem nem messze álló széken foglalt helyet és a karját annak támlájára helyezte, majd elmosolyodott. - Mi van? - kiáltottam, amikor ugyanezzel az arckifejezéssel nézett rám is.

- Vicces, hogy most nem ordibálsz és nem veszekszünk. Az érdekel, hogy vajon most miért tudunk így beszélgetni és akkor miért nem tudtunk, amikor még együtt voltunk? - húzta el a száját.

- Hogy miért? Még kérdezed? - nevettem fel kissé gúnyosan. - Azért nem vitázom most veled, mert feladtam. Már nincs miért harcolnom veled, mint akkor, amikor még jártunk. Már nincs tétje - fürkésztem az arcát és vártam, hogy mit reagál a válaszomra.

- Nos, mi az, amit nem tudok és Jessica-val kapcsolatos? - ugrotta át a témát. Egyrészt szerintem azért tette ezt, mert nem akart jobban belemenni a dolgokba, másrészt pedig azért, mert talán legbelül még neki is fáj egy kicsit...

- Hogy lehet, hogy érdekel? - parodizáltam. Hol is kezdjem? Megvan! Gondolom nem mesélte, hogy megfenyegetett... - szorítottam össze az ajkaimat. - Először egy telefonhívásom volt, majd pedig egy hátborzongató levelet kaptam és szinte biztos vagyok benne, hogy ő volt, vagy valami megbízottja, de sajnos nem tudom bizonyítani ezt, szóval ugorjunk.

Kezdjük a party-val. Emlékszel, amikor Louis és én kibékültünk? - hadartam és meg sem vártam a válaszát. - Azon az estén ugyebár elmentünk bulizni. Amíg ti a rajongóknak autogramokat osztogattatok, meg stb., addig Jessica odajött hozzám ismeretlenül és figyelmeztetett, hogy jobb, ha szakítok veled, különben megbánom. De bezzeg te ezt sem vetted észre Louis-val ellentétben. Nem is vele jártam, mégis jobban odafigyelt rám - Harry szóra nyitotta volna a száját, vitába szállt volna velem, de nem engedtem. - Nem Harry, most hallgass végig. Szóval ezután, míg te elmentél az italokért, addig Lou vigyázott rám, de a barátnőcskéd akkor sem hagyta abba. Megesküdött rá, hogy tönkre tesz és hogy szétválaszt minket. Elrontotta a kedvemet, ezért kértem Louis-t, hogy vigyen haza. De ekkor ő mit csinált? Felvidított! Igen, jól hallottad! Te meg azzal se törődtél, hogy mit csinálok, vagy hol vagyok...

- Mindig csak Louis. Te csak a rossz dolgokra emlékszel velem kapcsolatban? - csattant fel.

- Most nem erről van szó - intéztem el a kérdését határozottan. - Akkor este Louis engem hazahozott és megint csak ő maradt itt velem, míg te boldogan élvezted az éjszakát, majd végül Jessica-nál kötöttél ki, ahogy be is vallottad. Másnap jöttél nekem a flancos vacsorával egy régi barát társaságában. Na és ki volt az az említett személy? Az a szemtelen, hazug és mocskos liba - még én is meglepődtem magamon, hogy így kikeltem magamból. De itt volt az idő, hogy minden sérelmemet kiadjam. Nem szép dolog mindig a múltat hánytorgatni, de egyszerűen nem tudok csak úgy elmenni mellette. Ha ő olyan könnyen itt hagyott engem, akkor én meg ezt zúdítom rá könnyelműen. Már így is ideges voltam a mai nap kezdete miatt. Nem akartam rajta levezetni, de egyszerűen tudnia kell... - Aznap este is mi volt? Mintha a füleden ültél volna, meg sem hallottad, hogy mikkel sértegetett.

- Csak nem akartam megbántani, elvégre régebbről ismerem - gyenge védés Harry Styles. Nagyon gyenge.

- Hát ez kész. De az mindegy, hogy nekem mi mennyire esik rosszul, ugye? - nevettem kissé idegesen. - Olyan múlttal, mint a tietek nem értem hogy bízhatsz meg benne ennyire...

- Na ebből elég! - állt fel és mivel sokkal magasabb volt nálam, szinte felém tornyosult. - Mondd, te még az életedben sosem követtél el egyetlen hibát sem?

- De. Lehet, hogy az is egy hiba volt, hogy összejöttem veled - vágtam vissza. Mint a régi szép időkben... megint veszekedtünk. Harry erre a mondatomra ökölbe szorította a kezét. Tudom, hogy sosem bántana, de azért kicsit megrémített.

- Jó, akkor nekünk innentől semmi közünk egymáshoz - vert bele egyet a falba, ami azt hittem, hogy átszakad, hisz akkorát dübbent rajta Harry keze. - Felejtsük el egymást örökre - tépte fel a bejárati ajtó kilincsét és kilépett.

- Ámen - mentem utána, de mindketten megálltunk a tornácomon. Már nem voltunk egyedül. Louis is épp megérkezett hozzám. A legjobbkor.

- Emma! - adott egy puszit az arcomra és átkarolta a derekamat. - Harry... - folytatta közönyösen a másik fiúra nézve. - Nem kellett volna neked is eljönnöd a megbeszélésre?

- Nélkülem nem tudjátok elintézni? Miért kellek én mindenhova? - forgatta a szemét a göndör.

- Mondjuk talán azért, mert te is a One Direction tagja vagy?! A francba is! Teljesen elfelejted mostanában a kötelezettségeidet, le se szarsz minket - teljes mértékben jogos, ahogy Lou reagált. - Tudom, hogy már nem tekintesz a legjobb barátodnak, de ha adhatok egy tanácsot, akkor szállj vissza a földre, mert ennek így nem lesz jó vége. Engem nem kell szeretned, nem is azt kérem, hogy értem tedd... - próbált hatni Louis Harry-re.

- Na jó, köszönöm. Nem kértem a kioktatásotokból - intett Harry és a kertemen át indult a saját háza felé. - Nagy fiú vagyok már, tudom mit miért teszek - kiáltott még vissza. Erre a mondatára hevesen tudtam volna reagálni, de inkább nem tettem. Eszembe jutott, hogy egyrészt nincs miért, másrészt meg úgysem hallgatna rám... hát miért is tenné?

- Ez elképesztő - fogta a fejét Lou.

- Hogy-hogy ilyen hamar végeztetek a bandával? - tereltem a szót.

- Nem fejeztük még be, csak a másik nadrágomban hagytam pár jegyzetet az új dalokkal meg a turnéval kapcsolatban, ami történetesen itt van - szaladt fel a lépcsőn a szobámba, hogy megkeresse az itt hagyott tárgyait. De egy szó megragadt a fejemben. Turné? Mikor? Mennyi időre? Itt fog hagyni? Nem, nem vagyok paranoiás, csak egyszerűen szükségem van rá, de itt, magam mellett és nem több száz kilométerrel arrébb. Éreztétek már azt, hogy csak úgy akartok valakit, legszívesebben mindig vele lennétek és nem akarjátok elengedni?! Nos, bennem ez kavargott, csak még magamnak is féltem bevallani. Lehet, hogy egyre jobban felszínre tört az utóbbi időben és egyre láthatóbbá válik rajtam mindez. Nem hiszem, hogy kellene amiatt aggódnom, hogy vajon kölcsönös-e, hisz annyira odaadó és kedves velem. Inkább az okozta a riadalmat bennem, hogy... vagyis nem is tudom pontosan, hogy mitől féltem, csak úgy meg volt bennem ez az érzés. Zavartan álldogáltam a küszöbön, majd Louis vissza leszáguldott hozzám és igyekezett is az autója felé.

- Várj! Milyen turnéról beszélsz? - állítottam meg.

- Basszus... nem így akartam elmondani. Figyelj, estére, vagy késő délutánra itt leszek és mindent tudni fogsz, rendben? - mondta aggodalmasan és egy puszit nyomott a homlokomra. Válaszul bólintottam és figyeltem, ahogy elhagyja az utcát. Ezek után magam mögött hagytam az ajtót és levágódtam az egyik fotelba a nappaliban. Körbenéztem és gőzöm sem volt, hogy mi kéne csinálni. A lustálkodás most nem tűnt jó ötletnek, mert abba gyakran beletartozik a gondolkodás. És most az volt az, amit végképp nem akartam tenni. Ehelyett elővettem egy nagyobb tálat, öntöttem bele bőségesen a kedvenc gabonapelyhemből és a tejből, majd enni kezdtem. Olyan üres és csendes volt minden. Ez olyan szokatlan volt nekem. Nem mintha körülbelül egy, vagy másfél hónapja nem ugyanilyen lett volna minden, csak akkor még nem volt részem az életem ezen kalandjában. Már ha ezt annak lehet nevezni. Se Lilly, se Harry és most Louis se. Utóbbi személyről remélem, hogy azért még sok időt tölthetünk együtt a világ körüli utazásuk előtt. Na tessék, már megint elmélkedek. A francba velem! Ezek helyett inkább olyan életbevágó és filozofikus dolgok jártak a fejemben, mint hogy vajon kívülről is annyira hangosan hallatszik-e az, hogy rágom a kukoricapelyhet, mint belülről... vagy az ősi kérdés is felötlött bennem, miszerint mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Érdekes, nemde? A nagy semmittevésben végül úgy döntöttem, hogy egy bazi nagy takarítást csinálok. Kiszortíroztam a szobámból mindent, ami nem kellett és megszabadultam tőlük. Az egész házban letörölgettem, pedig higgyétek el, ez az az egy házimunka, amit ki nem állhatok. Lássatok csodát, mit tesz az unalom! A konyhában a fűszereket új sorba rendeztem, a dísztáska-gyűjteményemet szépen eligazítottam a szekrényem tetején, anya szobájában is kiszellőztettem, majd pedig felporszívóztam és felmostam. Ezekkel hamar el is repült a délutánom és már sötétedni is kezdett. Úgy nézhettem ki a nap végére, mint egy elhasznált mosórongy. Elhatároztam, hogy veszek egy jó nagy forró fürdőt. Volt otthon néhány fajta illóolaj, - ugyanis anyám meg van veszve ezekért - melyekből kiválasztottam a rózsásat és öntöttem egy kicsit a vízbe. Leöltöztem és rögtön bele is másztam a kádba. A hirtelen jött melegtől az egész testemet olyan érzés árasztotta el, mintha apró tűkkel szurkálnának, - tudjátok, az a kissé viszkető érzés - de ahogy megszoktam a vizet, már az is elmúlt. Csak áztattam magam egy órán keresztül, de nagyon ellazított és minden gondomat elfelejtettem. Ezt nevezem én az Emma-féle relaxációs fürdőnek. Ezek után a konyhában magaménak tulajdonítottam egy jó nagy zacskó csokis kekszet és beültem a tévé elé. Épp akkor kezdődött valami Szakítópróba című film, amit ezelőtt még sosem láttam. Ashton Kutcher és Brittany Murphy a két főszereplő. Remek. Mindkettejüket imádom. Befészkeltem magam az ágyamba és filmeztem. Körülbelül már este kilenc óra lehetett, de Louis még nem érkezett vissza. Remélem nem adódott semmi gond. A tévében épp reklám volt, így megkíséreltem felhívni Lou-t. Négy, öt, hat csöngés, majd egy fülsiketítő sípolás hallatszott. A pilláim egyre jobban elnehezedtek a mai nap hatására, így írtam neki egy sms-t.

Szia:) Csak azért hívtalak, mert aggódom érted, de biztos még a dolgodat intézed. Azt akarom mondani, hogy nagy a valószínűsége, hogy mire megérkezel én aludni fogok, de úgyis tudod, hogy hol van a pótkulcs, szóval gyere majd. Várlak. ;)  xx

A ház teraszán van pár cserepes virág, melyek egy fémből készült fémállványon foglalnak helyet. Nos a pótkulcs pedig az egyik növény aljára volt odaragasztva és ezt ő pontosan tudta... vagyis remélem, hogy nem felejtette el. Hosszú percekig vártam, hogy válaszoljon, de ez nem következett be, így hát a fürdőszobába indultam. Fogat mostam, megfésülködtem, majd pedig lementem, hogy bezárjam az ajtót. Belülről kivettem a kulcsot és az asztalra helyeztem, hogy Louis kívülről majd be tudjon jönni. Felslattyogtam a szobámba, kikapcsoltam a tévét és a villanyokat is eloltottam, kivéve egyet. Tudni kell rólam, hogy irtózatosan félek a sötétben, de csak akkor, ha az egész házban egyedül vagyok, ezért az ágyam melletti kis lámpát égve hagytam, majd pedig befeküdtem az ágyamba és álomba szenderültem.

Körülbelül félálomban lehettem, amikor csörömpölést hallottam. Nem ijedtem meg, tudtam, hogy Lou az. Ahogy a lépcsőn jött felfelé, a lépcsőfokok megreccsentek a lábai alatt. Sarkával dübögött az emeleti padlón, míg végül beért hozzám.
- Te még fent vagy? - ült az ágyam szélére és megsimogatta a hajamat.
- Már aludtam egy kicsit, de ahogy mondtam, vártalak - dünnyögtem álmos hangon, mire elmosolyodott, majd felállt és levetkőzött. Mindössze egy alsónadrágban bújt be mellém. Nem szégyenlős?!

Ez új... beleharaptam az ajkamba, hisz irtó dögös volt. Végignéztem rajta, bár nem volt túl sok energiám úgy nagyon semmihez sem. Lekapcsolta a kis lámpát, majd pedig szorosan magához húzott és a mellkasára feküdtem. Szeretek vele lenni. Szeretem az illatát, a szíve dallamos dobogását, a beszédét, a nevetését, az arckifejezéseit, a levegővételét... sőt, még a levegőt is, amit be és kilélegez. Most jött el végképp a pillanat, hogy úgy éreztem, hogy nagyon nehezen bírnám ki, ha most szét kellene válnunk. Ahogy átkarolt, úgy simogatta hol a hátamat, hol az oldalamat. Ezzel a tudattal csuktam be a szemeimet, és aludtam reggelig.

Reggel a napfény keltett fel, ahogy a bőrömet melengette és világosságával ébredésre hívta a szememet. Észrevettem, hogy Louis-val ugyanabban a pózban fekszünk, mint tegnap este. Ő még javában szuszogott. Még alvás közben is édes volt. Az ujjaimmal óvatosan bársonyos, puha tincseivel kezdtem játszani, majd végigsimítottam az arcán. Egy gyengéd puszit nyomtam a vállára, majd pedig kiszálltam az ágyból. Jobban mondva kiszálltam volna, ha nem húz vissza a karomnál fogva.
- Hova mész hékás? - mondta halkan úgy, hogy még a szemét sem nyitotta ki és visszahúzott a párnák közé, miközben újra a karjaiba zárt. - Mert szerintem te itt akarsz maradni velem, csak egy bizonytalan pillanatodban elindultál volna - kuncogott. Olyan logikátlan dolgokat tud kitalálni... de imádom, amikor ilyen. Hirtelen odébb görgetett az ágyon, és most már hason feküdtem, ő pedig féloldalasan az én hátamon. Elsöpörte a nyakamból a hajamat és csókokat hagyott azon a terülten. Kicsit csikizett, de nem ebbe az érzésbe borzongtam bele... Mindig is a nyakam és a kulcscsontom bírt a legérzékenyebb terület díjával, - legalábbis ebből a szempontból - és most megtalálta. Mennyei volt. De persze, mint mindig, ez a meghitt pillanat sem maradhatott zavartalanul. Valaki megint csengetett. A leggyorsabb tempóval, amivel csak tudtam felöltöztem és megfésülködtem, okulva a tegnapi napból. Bárki lehet. Louis még a szobámban lustálkodott, míg én leszaladtam a bejárathoz és a kukucskálón keresztül megnéztem, hogy ki jött.
- Ki az? - kérdezte Louis és megállt a szobám ajtajában.
- Anyám...