30.rész - Here's The Day

Sziasztok,

Nos, nem is tudom mit mondhatnék. Remélem mindenkinek jól telt/telik a nyári szünet, csak sajnos mindjárt vége. Na de ne búsuljunk, reméljük,hogy minden jó lesz. A részről: hát érzelmes lett, annyi szent. Remélem mindenkinek tetszeni fog. Ja és az a bejelenteni valóm, hogy ez a rész az I. évad utolsó része. Szóval a következő rész már a II. évad indító része lesz. Köszönöm, hogy olvassátok és hogy vagytok nekem. :) Két zenét is linkeltem, hallgassátok és azzal együtt olvassatok. (Hátha hatásosabb. :D) 

Jó szórakozást!

~Timi xx

One Direction ~ Summer Love

Hogy mi? Jól hallottam? Louis azt mondta, hogy szeret?! Nem, ezt képtelen vagyok felfogni. Álmodom, vagy a mennyországban vagyok? A lábam mellett heverő kezemen a körmeimet belemélyesztettem a combomba. Fájt, szóval bebizonyosodott, hogy ébren vagyok. De mégis mivel érdemeltem én ezt ki? Kimondta azt a szót, melyet mindenki epekedve vár és amely olyan sokat jelent annak, aki kapja és annak is, aki adja. Ez olyan nagy szó. Ezzel nem lehet csak úgy dobálózni. Habár Louis nem az a fajta, aki csak azért jelentené ki ezt, mert olyan jó hallani. Ráadásul azt hiszi, hogy alszom... Istenem! Annyira édes.

Azt sem tudom hogyan kéne reagálnom. A szívem hevesebben vert, az agyamban csak az elmúlt pillanat emléke és hangja visszhangzott, valamint teljes izgatottság töltött el. Még az ereimben áramló vér is átvette ezt a hangulatot, és szinte lüktetve töltötte meg a testemet. Rázott a hideg, de mégis melegem volt. Komolyan olyan, mintha beteg lennék. Vajon milyen betegséget diagnosztizálnának nálam? A szerelmet? Lehet. Az is egy olyan vírus, amely ha bekerül a szervezetedbe, szépen lassan megfertőz és talán teljesen átveszi feletted a hatalmat. Aztán kész, nincs mit tenni. És hogy mik a tünetek? Állandóan csak egy személy jár az eszedben, azt kívánod bárcsak Vele lehetnél és sosem engednéd el, éberen álmodozol róla és ha csak Rá gondolsz, akkor már tudod, hogy milyen az illata, vagy hogyan beszél. Talán ez kezdett kibontakozni bennem is? Ha igen, akkor miért félek bevallani? Miért mámorító, de mégis furcsa ez az érzés? Kijelentette, hogy szeret. Ennél jobbat nem is kívánhatnék. Még ha nem is egyenesen a szemembe mondta, - hogy tényleg biztos legyen benne, hogy tudom - akkor is megtette. Az ágyon Louis mellett az oldalamra fordultam, a fejemet el sem mozdítottam a mellkasáról, viszont az egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, majd végül a vállán találtam meg a karomnak a megfelelő pozíciót. Nagyon boldog voltam, de aztán hamar elkomorodtam. Miért pont most? Nem mintha ez rossz dolog lenne, de így még az egyoldalú búcsúzás is csak fájdalmasabb lesz. Olyan, mintha tudná, hogy itt fogom hagyni, mintha ezzel akarna visszatartani. Tudom, hogy ő nem ilyen, meg egyébként is... ha lenne választásom, akkor ezer meg egy százalék, hogy maradnék. Ez annyira szomorú. Reggel majd elmegy mit sem sejtve, és talán az lesz az utolsó pillanat, amikor még láthatjuk egymást így. Talán a mi kis kapcsolatunk már soha többé nem teljesedhet be. Már lehet, hogy sosem zárjuk a másikat a karjainkba. Később pedig azon fogunk gondolkodni, - legalábbis én - hogy mi lett volna, ha... Kilép az ajtón, és talán ezzel együtt kilép az életemből is. Nem, nem fogom elfelejteni. Ha messzebbről is, de követni fogom, hogy mi történik vele és abban fogok reménykedni, hogy hátha neki könnyebb nélkülem. Még az is lehet, hogy megutál. Előfordulhat, de talán így könnyebb lesz elfelejtenie. Túlságosan álmodozó vagyok. Végtelenül hittem abban, hogy happy end igenis létezik. Talán. Csak nem nálam. Hozzám nem szegődnek holmi tündérkeresztanyák, vagy egyéb mesékbe illő dolgok.

A fejemben gyártott elméletek annyira átvették az irányítást az agyam felett, hogy elvesztettem az időérzékemet. Louis már békésen szuszogott mellettem, én pedig felültem, hogy megtudjam mennyi az idő. Az órára pillantva tudatosult bennem, hogy hajnali fél négy van. Mindössze egy jó pár hosszú órát töltöttem gondolkodással. Így ültem, a szemem már megszokta a sötétséget. Mellettem kirajzolódott Louis alakja, ahogy feküdt. Végigsimítottam a mellkasán, majd az arcánál megálltam. Egy gyengéd puszit leheltem a két szeme közé, majd beszélni kezdtem hozzá.

- Hiányozni fogsz, túlságosan is. Ezért lesz olyan nehéz elfogadnom, hogy nem leszel velem. Tudom, hogy úgy gondolnád, hogy semmi értelme nincs annak, hogy ezt nem osztom meg veled. Erre a magyarázatom csak annyi, hogy azért, mert remélem, hogyha kilépek az életedből, akkor neked jobb lesz - suttogtam alig hallhatóan, de valahol azt éreztem, hogy olyan mintha beszélgetnénk. Hallottam a lehetséges válaszait, hogy mit mondana, ha tudná, hogy most mit cselekszem. - Nem, azt nem tudom kifejteni, hogy miért tartom helyesnek ezt a verziót. Sejtem, hogy először meg fogsz lepődni, majd talán megutálsz. De csak reménykedni tudok benne, hogy előbb-utóbb megérted majd, hogy mit miért tettem. Azt akarom, hogy nélkülem kezdjétek újra a dolgokat. A Harry-vel való kapcsolatodat is én tettem tönkre... - gördültek le a könnycseppek a szememből. Olyan nehéz a szívem. Még a levegőt is nehézkesen szívom be. - Itt az idő, hogy helyre hozzátok. Nem akartam bonyodalmakat okozni, sajnálom. - tértem vissza az előbbi ülőhelyzetembe, és a takarót áztattam a sós cseppekkel. Tudom, ez körülbelül olyan monológnak hangzik, mintha börtönbe vonulnék, vagy már csak pár napom lenne hátra és ezzel enyhítenék a bűntudatomon. De mégis... ez teljesen más. Ő egy nagy sztár, én pedig nem illek a képbe. Persze, kitálalhatnék neki mindenről. Akkor azon lenne, hogy megoldást keressen arra hogyan találkozzunk, vagy esetleg neki kellene két földrész között ingáznia. És ez az, amit nem akarok. Nem mártírkodom, csak nem szeretném, ha még több áldozatot hozna, így is van elég gondja. Nem kell ide még ez is. Ahogy ezeket mind végigfuttattam a fejemben, a sírásom egyre intenzívebbé vált és hangosan szipogni kezdtem. Hirtelen Louis karjait éreztem meg magamon, ahogy hátulról magához ölelt.

- Mi a baj szerelmem? - suttogta a fülembe, majd kezeit a hasamon nyugtatva magához húzott. A vállával a fejemet támasztotta, miközben a könnyeimet törölgette és simogatott. Hosszú percekbe telt, míg lassacskán megnyugodtam és már nem azt a gondolatot ismételtem magamban újra meg újra, hogy elmegyek, hanem azt, ahogyan Louis szerelmemnek szólított. Ez nagyon jól esett. Ennek hatására Louis-ra mosolyogtam és a homlokomat az övének támasztottam, de csak egy pár másodperc elteltével válaszoltam.

- Csak egy rossz álom volt... - suttogtam. Csak sajnos ez olyan fajta álom, ami valóra is válik minden akarat ellenére. Bárcsak valaki visszamenne, hogy megváltoztassa a múltat, hogy mi ne találkozzunk. Nagyon sokat jelentesz nekem, de akkor legalább nem lenne olyan fájdalmas ez a helyzet. Vagy talán inkább a jövőt alakítsák úgy, hogy mindenképp visszatérjek ide. - Ne aggódj.

- Nyugodj meg, itt vagyok - még erősebben szorított és az arcomtól egészen a számig haladva apró csókokat hintett el. - Na de gyere, feküdj vissza. Már lassan kelnem kellesz - nevetett fel álmos hangon és a derekamat fogta végig, míg meg nem bizonyosodott arról, hogy elhelyezkedtem és betakaróztam. Befészkelte magát mellém, de még mielőtt hagytam volna, hogy újra az álmok útjára tévedjen, megszólaltam.

- Ha menned kell, akkor ugye felébresztesz majd?

- Már miért tenném?! - kérdezte csodálkozással a hangjában.

- Kérlek - mondtam elhaló hangon.

- Jól van - puszilta meg a jobb csuklómat, ami továbbra is a mellkasán pihent.

Reggel Louis ébresztője kereken hét órakor szólalt meg. Felkeltenie sem kellett, az óra megtette helyette. Mindketten ásítoztunk és nyújtózkodtunk, majd gyorsan felpattantam. Louis követni akarta a példámat és a ruháiért nyúlt, de megállítottam. - Ne! Várj! - értetlenül nézett, de hallgatott rám. Én a cuccaim között kotorásztam, ugyanis kerestem valamit. A fényképezőmet. Meg akartam örökíteni ezt a pillanatot, ugyanis emlékezni akartam rá. Nem számít, hogy milyen érzéseket hoz majd ez elő belőlem. Szükségem van erre. Inkább szenvedek az emlékektől, mintsem felejtek. Ezektől inspirálva Louis ölébe vetettem magam és fényképezni kezdtem. Mindenféle fotók készültek kettőnkről: édesek, romantikusak, na meg viccesek. Van ahol megcsókol, megölel, puszit ad, piszkál, meg olyan is, amelyiken mindketten irtó hülye képet vágunk. Legalább két tucat kép készült. Ezek után hagytam, hogy tegye a dolgát, majd pedig elköszöntünk egymástól. Figyeltem, ahogyan a kocsija felé száguld, majd elhajt. Ennyi volt. Viszlát Louis.

Miután ez megtörtént, nekem is igyekeznem kellett. Felöltöztem, megfésülködtem, aztán pedig tettem a dolgomat. Minden apró dolgot kipakoltam a szekrényeimből és az összes dobozt a meglehetősen üres alsó szintre vittem, a többihez. Kilenc óra volt. Louis nyolcig volt itt, de még a családjával akart tölteni egy kis időt, akik nemrég érkeztek meg hozzá, az ő házába, hogy majd este lássák őt a turnéjuk első koncertjén. A fotózása pedig ha jól emlékszem, akkor dél körül kezdődik. Engem is hívni akart mindezekre az eseményekre, de találtam valami kifogást, amivel kibújhattam alóla, pedig ha tehetném, szívesen elkísérném. A hiánya máris a szívembe mártotta éles körmeit, és összeszorította azt. Kapkodva botorkáltam oda ahhoz a fehér inghez, melynek egy kedves múltja van és amelyhez a szeretett személy kötődik. Elhatároztam, hogy búcsúzásképp írok neki egy levelet. Ennyivel azért tartozom neki.

One Direction ~ Change My Mind

Kedves Louis,

Nem akartam, hogy így szerezz tudomást erről az egészről, ami körülötted folyik, de ez volt az egyetlen választásom. Igen, elmentem, itt hagytalak... elköltöztünk. Most biztosan felvetül benned a kérdés, hogy miért történt ez így és hogy miért nem szóltam. Egyszerű. Nem szerettem volna, ha még ezt is te akarod megoldani helyettem. Így is van elég problémád és dolgod. Magaddal is kell foglalkoznod, túl sokat tettél értem. Túl sokat ahhoz, hogy valaha is képes legyek neked ezt mind meghálálni. Nem tudhatod, de hihetetlen nagy szereped lett az életemben rövid idő alatt. Megváltoztattál, jó irányban. Segítettél. Erősebbé tettél, pedig a karjaidban úgy éreztem, hogy gyenge vagyok, aki a te érintésedre szorul. Sajnálom, hogy ezt tettem. Nem akartalak kihasználni, sem becsapni. Semmi ilyen nem állt szándékomban. Sőt! Örülök, hogy az utamba állított a sors, még ha néha azt is kívánom, hogy bárcsak sosem találkoztunk volna. Ezt is csak azért mondogatom, mert akkor nem lenne ilyen fájdalmas itt hagynom téged. Téged,  aki nagyon közel áll hozzám.Téged, akivel sok mindenen átküzdöttük magunkat. Téged, aki a határtalan jóságával inkább másoknak segít. És én voltam ez a bizonyos más ember, akinek szerencséje volt hozzád. Nem bírom elégszer megköszönni neked és meghálálni mindazt, amit tettél értem. Ne rázd a fejed, mert így van. Sajnálom. Az ok, amiért el kellett mennünk, azok a szüleim. Jobban mondva anyám és az új pasija. Egész jól kijövünk, bár nem épp egy boldog helyzetben derült ez ki. Na mindegy. Visszatérve: Nick-et áthelyezték, anyámmal pedig úgy gondolták, hogy jót tette, ha összeköltöznének. Ez az ő döntésük volt, én nem szólhattam bele. Pedig ha tehettem volna, akkor most nem olvasnád ezt... akkor talán most is épp együtt lennénk. Sajnálom. Nem mondom meg hová megyünk, de ezt már kifejtettem, hogy miért. Abban reménykedem, hogy ezt sikerül elfogadnod és nem kutakodsz utánam. Találj egy lányt, aki mellett nem kell ilyen sok zűrzavart átélned, és aki megérdemel. Én túl balhés vagyok. Ne parodizálj ki és ne nevess! Ez így van. Fogadjunk most azt mondogatod magadban, hogy: Emma, te mekkora hülye vagy! És igazad is lenne. Hülye vagyok, amiért azt gondoltam, hogy könnyű lesz ezeket leírnom. Idióta vagyok, amiért azt hittem, hogy könnyű lesz lezárni mindazt, ami a házunk falai között történt... vagyis jobban mondva inkább köztünk. Sajnálom. Nem szerettem volna kibújni a felelősség alól, főleg nem így. Nem akartam a könnyebb utat választani... vagyis de, talán. Ha ez annak számít. De mégis mit csinálhatnék? Ha elmondom neked, akkor lehet, hogy mindent felborítanál, csak hogy valahogy megold ezt. Nem, te nekem ennél fontosabb vagy. Kérlek, nagyon szépen kérlek. Találj egy lányt, aki hozzád való. Ha minden úgy akarja, akkor úgyis találkozunk. Sajnálom. És végül, de nem utolsó sorban... lehet, hogy nem utoljára kellett volna ezt hagynom, de most már mindegy. Tudod, mindent hallottam, amit tegnap este mondtál. Minden egyes szavadat, pedig azt hitted, hogy alszom. Most az egyszer te is tévedtél. Azt mondtad, hogy szeretsz. Hát tudod mit? Igen... azt hiszem, én is szeretlek.♥ 

Kérlek nagyon vigyázz magadra, és sok sikert kívánok neked mindenhez. Mert megérdemled.  Szeretettel, Emma

Persze, hogy a papírt néhány helyen a sós könnycseppek áztatták át. Remélem megérti majd. A irományomat egy borítékba helyeztem, melyet lezártam és az elejére gyönyörű betűkkel odafirkantottam a Louis nevet. Pár percig csak néztem a hófehér papírdarabokat, majd elhatároztam, hogy felhívom Niall-t. Tőle és Liam-től is el szeretnék köszönni a magam módján. Tárcsáztam a számot és egy mély, mégis csilingelő hang bele is szólt.

- Halló, itt Niall Horan.

- Szia Niall. Emma vagyok. Tudod, Emma Smith - üdvözöltem, miközben az arcomról a könnyeimet szárítgattam fel egy zsebkendő segítségével.

- Emma! Sziaaaaa - örvendezett. - Minek köszönhetem, hogy felhívtál? És honnan van meg a számom? - nevetett.

- Louis telefonjából néztem ki... mert beszélni szeretnék veled, vagyis veletek - folytattam komolyan.

- Rafinált vagy - hallottam, amint elmosolyodik. - Mivel kapcsolatban? - kérdezte.

- Hát... nem tudnátok Liam-mel együtt idejönni? Úgy jobb lenne elintézni - tájékoztattam.

- Nekünk délben fotózás. Nem lehetne máskor? - javasolta.

- Nem, nem, nem! Ez nagyon fontos. Kérlek... ígérem, hogy oda fogtok érni - győzködtem.

- Na jó. Hm, most fél tíz van, akkor félóra múlva ott vagyunk - gondolkodott hangosan.

- Várlak titeket - és ezennel letettük a telefont. Úgy éreztem, hogy Harry is érdemel ennyit tőlem, ezért benyomtam a hívó gombot. Vártam, vártam és csak vártam, de semmi. Nincs válasz. Oké, megértem. Lehet, hogy a legutolsó összeveszésünk óta már végképp nem kíváncsi rám. Hát... ez van. Majd valamikor úgyis értesül róla.

Eközben az idő már tíz óra körül járt és megérkeztek a költöztetők, mindössze csak pár perccel Niall és Liam előtt. A két fiú, miután kiszálltak az autóból, felém közeledtek, miközben a nagy teherautóba rakodó férfiakat vizslatták. Odajöttek hozzám és egy-egy puszival és öleléssel köszöntöttek.

- Ezek meg kik? És miért pakolnak kifelé a házatokból? - nézett befelé Niall az üres lakásba a nyitott ajtón keresztül.

- Épp ez az, amiért idehívtalak titeket - hajtottam le a fejem és egy nagyot sóhajtottam. - El kell mennünk innen. Elköltözünk, anyámék döntése volt - és lám, megint sírtam.

- De miért? - kérdezte egyszerre a két srác, és a lépcső felé húztak. Ott leültek, én pedig pont kettejük között foglaltam helyet. Itt elmeséltem nekik azt, hogy mi minden történt azután, miután anyám és Nick hazatértek. De azt, hogy hová megyek, előlük is eltitkoltam.

- És messzire utaztok? - vágott aggódó fejet Niall.

- Lou mit szólt hozzá? - Liam arcára az együttérzés ült ki.

- Semmit, ő nem tudja - haraptam bele az ajkamba.

- Hogy mi?! - pattantak fel egyszerre. - De miért...? - nem fejezték be a kérdésüket, mert félbeszakítottam őket.

- Írtam neki egy levelet, és amellett, hogy elköszönjek tőletek, szeretnélek titeket megkérni arra, hogy ezt adjátok át neki - nyújtottam át nekik a fehér színű borítékot. - Hagyjátok, hogy először ő olvassa el. Aztán majd ti is belekukkanthattok, ha szeretnétek. Remélem mindent meg fogtok belőle érteni. - A fiúk készségesen átvették a papírt, de láttam, ahogy elszomorodtak. - Nagyon fogtok hiányozni, de életem legjobb pillanatai közé fog az tartozni, hogy találkozhattam veletek. Az egyik álmomat váltottátok valóra - öleltem meg őket és mindkettejüknek két puszit adtam. Elhatároztam, hogy elkísérem őket a járművükig, ami a házunkkal szembeni park egyik oldalában parkolt. Én mentem elől, Niall és Liam pedig mögöttem jöttek, kicsit lelassítva a lépteiket. Leléptem az úttestre anélkül, hogy szétnéztem volna. Elindultam, de ekkor egy hangos zúgást hallottam. Oldalra néztem és ekkor egy autót láttam felém száguldani, rettenetesen nagy sebességgel. Lefagytam, mozdulni sem bírtam az ijedtségtől. Olyan volt, mintha az életem pergett volna le a szemem előtt. Még szerencse, hogy a srácok ott voltak és időben visszarántottak a karomnál fogva. A füvön a nagy lendülettől a fenekemre estem, de ez nem volt akkora baj. Megrémültem, ugyanis a gépjármű még a padkára is feljött, de aztán gyorsan eltűnt az utca végében. Mintha valaki szándékosan tette volna ezt. Vagy létezik, hogy csak paranoiás lennék?! 

- Minden rendben? - vizslatott Niall, akit teljesen átjárt a rémület. Eközben Liam pedig a rendőrséget tárcsázta. Próbáltam volna válaszolni, vagy tiltakozni, de nem ment. A sokk olyan mértékig hatolt bennem, hogy szótlan lettem. A hangok összefolytak, és a képek is hasonlóan viselkedtek a szemem előtt. Olyan lehettem, mint egy megszeppent kislány. De miért történik ez?

Hamarosan a rendőrség is megérkezett két járőrkocsival. El akartak vinni az őrsre, hogy ott tegyem meg a feljelentést, de azt hiszem, hogy meggyőztem őket annyiról, hogy nem mozdulok onnan sehová, ugyanis ott helyben kérdeztek ki minket. Míg Liam és Niall két egyenruhásnak magyarázott, engem valamiféle orvos vizsgált, aki megpróbált velem beszélgetni hol több, hol kevesebb sikerrel. Bizonyára jó doktor lehetett, ugyanis sikerült felkeltenie és visszaráznia engem a valóságba.

- Miss Smith kérem, tud valaki olyat, aki keresztbe akart magának tenni? Vagy esetleg zaklatták önt ezelőtt? Netalántán a rajongókra gyanakszik a híres barátai miatt? - faggatott egy rendőr.

- Jessica... Jessica Martinez - feleltem a távolba révedő tekintettel.

- Az a Jessica Martinez, akivel a veszekedésüket a sajtó is világra hozta az újságon és a televízión keresztül is? - puhatolózott tovább a férfi.

- Igen - bólintottam egy aprót.

- Rendben, köszönöm, hogy együtt működött velünk - simogatta meg a karomat. - És maguknak is köszönjük, hogy szóltak - intett a jelvényes Niall és Liam felé, akik hamar ott is termettek mellettem. - A feljelentést megtették. Mr. Horan, Mr. Payne magukat is értesítjük majd az ügy állásával kapcsolatban és Miss Smith, a telefonszámát leírtuk. Ha valami fejlemény van, azonnal felhívjuk - és ezennel a rendőrök el is hagyták a helyszínt. Niall és Liam olyan védelmezően álltak ott mellettem és olyan félelemmel figyeltek, mintha olyan törékeny lennék, hogy elég egy fuvallat és megremegek, vagy összetörök. Eközben a munkások is visszatértek, akiket - miután befejezték a rakodást - elküldtem egy órácskára, hogy megebédeljenek. Kinek hiányzik az, hogy beleüssék az orrukat abba, hogy mit tárgyalok ezzel a két fiatalemberrel?

- Megleszel? - engedte el Liam a kezemet, amire egy halvány mosollyal válaszoltam.

- Nagyon vigyázz magadra - lépett el mellőlem Niall is. Majd elindultak, s amíg be nem szálltak egy fekete színű kocsiba, addig mindvégig integettek. A döbbenettől a szívem még mindig őrülten vert és a vérem csak úgy lüktetett az ereimben. Mégis miért kell rettegnem? Miért kapok ilyesmit? De nem ragadhattam le itt. Indulnom kellett. Ahogy a teendőim kívánták, úgy cselekedtem. Fájó szívvel búcsúztam az otthonomtól, a környéktől és beültem a rakodók mellé a rettentő hatalmas teherautóba. A reptéren is elvégezték a munkájukat, én pedig békésen elértem a gépemet. Hát tényleg bekövetkezik. Sajnos ez is eljött. Úton voltam New York felé.