26.rész - Are We Friends?

- Az a hazudós kis hülye picsa! - fakadtam ki és mérgemben a földhöz vágtam az újságot. -  Képes volt ország-világ előtt lejáratni. Hurrá - fogtam a fejem.

- Örülnék, ha most már elmesélnéd az igazságot teljes egészében, hogy mi folyik itt! - vágódott le a mellettem lévő székre a barátnőm.

- Mi ez a kiabálás Emm? - jött le hozzánk Louis, majd amikor meglátta Lilly-t, odament hozzá. - Szia. Louis vagyok - nyújtott kezet.

- Én Lilly - mutatkozott be a barátnőm is, majd újra visszatért rám a pillantása jelezve, hogy kezdhetem a magyarázkodást. Úgy éreztem magam, mint valami vallatóban.

- Mi ez a kiabálás? Min vagytok kiakadva már rögtön? - vont kérdőre mindkettőnket Louis. Szótlanul álltam fel ültömből és megragadtam a földön heverő magazint, amit a kezébe nyomtam és karba tett kézzel vártam, hogy elolvassa. A szemei mintha a papírra ragadtak volna, úgy futotta át a sorokat. - Hogy mi? - hördült fel és vártam, hogy a cikk végére érjen.

- Eszméletlen ez a nőszemély! Hát ezt nem hiszem el! - szakította ketté a lapot. - A francba! - vert bele egyet a falba, majd megérintett a derekamnál és magához húzott. - Annyira idegesít, hogy ez az egész rajtad csattan - érintette meg állával a fejemet. Én csak hozzábújtam, szíve lüktetését figyeltem és az illatát szívtam be. Úgy tűnik, mintha őt sokkal jobban megviselné ez, mint engem. Bevallom, azért számítottam arra, hogy történni fog valami ilyesmi, de akkor nem mondok igazat, ha azt állítom, hogy nem lepett meg. Mert de, nagyon is. Nem a Harry-s sztori, hanem Jessica. Egy képmutató, elkényeztetett, kétszínű, aranyásó nem is mondom tovább, hogy micsoda, mert nem lehetne higgadtan és szép szavakkal kifejezni. Még hogy próbált segíteni? Ne röhögtessen már. Emellett meg mi az, hogy megőrjítettem Harry-t a féltékenykedésemmel? Ez a lány tényleg tudja, hogy mi történt, vagy csak meséli a szivárvány színű, elképzelt kis meséjét?! Nem is ez a legrosszabb, hanem az, hogy ezt mindenki el fogja hinni és az emberek rossz szemmel fognak nézni rám. Nesze. Megcsinálta. Ezt akarta. Hányszor szeretne még nyerni?? Nem volt elég, hogy elválasztott engem és Harry-t? Hagyjon békén és tűnjön el. - Elintézem neked. Nem hagyom, hogy besározzon. Mégis mit képzel? - mérgelődött Louis, akire felnézve észrevettem, hogy a düh a szemében is tükröződik. Kék szeme most olyan sötét lett, mint az óceán, amikor vihar támad. Hirtelen eltolt magától. - Ne aggódj. Elintézem - lépdelt el mellőlem a kijárat irányába.

- Louis! Most csak a méreg beszél belőled - kaptam el a kezét és fordítottam magam felé. - Hagyd. Gondoljon mindenki, amit akar. Aki ismer az tudja a sztorit, aki nem... az meg így járt - ezt mondtam, de nem ezt gondoltam. Hízelgőnek találtam, hogy ennyire félt és hogy ennyire meg szeretne védeni, de nem akartam, hogy hősködjön. Az emberek ezek után meg úgyis elhiszik, amit látnak, hallanak vagy olvasnak, és ezt nem változtathatom meg. Mindig is érdekelt mások véleménye. Talán túlságosan is. Próbáltam mindig mindent úgy csinálni, hogy mindenkinek megfeleljek. De most elbuktam. Félig az én hibám talán, félig nem. Fájni fog, ha elítélnek majd és utálni fognak, de ez az ára annak, ha hírességekkel barátkozol. Mióta Harry-vel találkoztam, azóta a netre sem mertem felnézni. Félek, hogy a rajongók, akik eddig aranyosnak találtak most elpártolnak mellőlem. De akkor sem engedhetem Louis-t, hogy intézkedjen helyettem. - Kérlek Lou. A végén még te, vagy éppen a banda járja meg. Ezt te sem és én sem engedhetjük. Nem akarom, hogy aztán rád szálljanak... ennél is jobban. Értsd meg, féltelek - próbáltam a lelkére beszélni. Az arcrezdüléseit figyelve úgy láttam sikerült. Ezekben a pillanatokban elfelejtettem, hogy barátnőm, Lilly is szemtanúja mindennek, ami történik. Oldalasan odapillantottam, hogy lássam, hogy leolvasható-e valami az arcáról. A szemöldökét felemelve, tekintetét ránk szegezve ült, miközben az asztalra könyökölve egyik kezével az állát támasztotta. Mondhatni, hogy ez a gesztikuláció többet mond minden szónál. Mintha csak a hangja csengene a fülemben ezekkel a szavakkal: " Várom, hogy mi fog kisülni ebből ". Azt hiszem dühös volt egyrészt erre az egész mizériára, ami most fejen ütötte, másrészt pedig rám, amiért... nos, amiért szinte semmiről nem tájékoztattam. Jó, oké. Tudom, hogy jogosan. Illetve látszott rajta, hogy kicsit nyugodtabb volt, de ez meglepődöttséggel vegyült. Szegény, elég bonyolult lehet felfogni, hogy mi folyik itt. Legutóbb még Harry-ről meséltem neki, de most Louis-t ölelgetem. Visszatérve Lou-ra... úgy látszik, hogy hatottam rá, de ugyanolyan feldúlt volt. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy másokat sokkal jobban érdekel az, hogy mi történik velem, mint saját magamat. Ezt lehet jó és rossz értelemben is venni. Arra eszméltem fel, hogy a homlokomat a Louis által adott puszi kezdte égetni, majd a fiú a kezével a kilincs felé nyúlt. - Hová mész? - kérdeztem rögtön.

- Nyugi. Nem csinálok semmi hülyeséget. Csak Niall hívott, hogy a bandának valami megbeszélése van megint, plusz még el kell intézni pár dolgot is - simította végig az arcomat puha kezével. - Majd jövök, vagy ha mégsem, akkor hívlak - hagyott egy csókot a számon, majd pedig Lilly felé biccentett. - Lilly, vigyázz Emma-ra! - és miután ez a mondat elhagyta a száját, kilépett az ajtón. Továbbra is ki akartam kísérni, de ő megtorpant, én pedig ezt nem vettem észre és nekimentem. Előrenéztem, hogy mi lehet az oka, hogy megállt, de amikor a látvány eljutott az agyamig, én is ugyanúgy lefagytam. Több tucat újságíró és fotós állt a kertünkben, akik minket megpillantva beizzították a gépeiket. A szemeinkbe vakuztak és kérdésekkel bombáztak. Fel kellett eszmélnünk ebből a sokkból, így Louis óvatosan odasúgta nekem az utasításait, melyek nem tartalmaztak egyebet, csak azt, hogy menjek be, ne válaszoljak senkinek, és ki se jöjjek, amíg itt vannak stb. Halálos csendben figyelte a tömeg a mi kis halk eszmecserénket, amikor hirtelen megfordultam és belülről kulcsra zártam az ajtót. Csak remélni mertem, hogy Louis is megússza a firkászok támadásait. A konyhában az egyik széken leltem meg a menedékemet, Lilly pedig izgatottan bámult kifelé a függöny mögül. Az ablakok nyitva voltak, így hallhattuk bentről az emberközegből kiszűrődő kérdéseket.

- Mr. Tomlinson mit szól a barátja és az Emma Smith között volt kapcsolathoz? Mi a véleménye Jessica Martinez-ről és a nyilatkozatáról? Tudomásunk szerint nagyon jó kapcsolatot ápol Harry Styles volt barátnőjével, aki történetesen itt lakik. Mondana róla esetleg pár szót? Több van köztetek barátságnál? Miért jöttél hozzá? Igaz az, hogy együtt jártok? - hallottuk az udvarias és a kevésbé udvarias kérdések tömkelegét. Magamban imádkoztam, hogy Louis ne boruljon ki, mikor váratlanul meghallottam a hangját.

- Hogy mi a véleményem Jessica Martinez-ről és a nyilatkozatáról? Tudják, nem mindig kellene elhinni azt, amit hallanak.

Maguk csak a történet egyik oldalát ismerik és abból sem a színtiszta igazságot. Mindennek két oldala van, kivéve Jessica-t. Neki millió meg egy... na mindegy, nem akarok lesüllyedni egy bizonyos szintre, szóval nem folytatom. Csak annyit kérek, hogy aki ártatlan, azt hagyják békén. Emma nem érdemli meg, amit írnak róla, nem érdemli meg a rossz véleményeket. Remélem elég, hogy ezt megerősítettem. Viszlát - nyugodt volt. Megvédett. Úgy csinált, mintha a többi mondatot meg sem hallotta volna, és azt hiszem, hogy bölcsen tette. A szónoklatát végighallgatva Lilly mellé sétáltam és a fényképezőkből, illetve kamerákból álló emberi tengert figyeltem. Láttam, amint Louis utat tör magának, beszáll a kocsijába és elhajt. Sikerült neki. Ekkor körülbelül a tömeg fele elszállingózott, úgy néz ki, ők beérték ennyivel, míg a másik fele továbbra is a kertben tanyázott. És most jött a nehéz pillanat.

- Na most már igazán elmesélhetnél mindent töviről hegyire, mert semmit sem értek - csapott egyet Lilly a konyhapult felületére. Szóra nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, de lepisszegett. - Emma, mostanában kezdem azt érezni, mintha nem is lennénk legjobb barátnők. Legjobb barátnők?! Sőt... barátok se. Nem keresel, vígan elvagy a kis haverjaiddal és neked elég, ha akkor beszélünk, amikor én kereslek. Lehet, hogy nem vagyunk olyan régóta barátok, de ismerlek. Amikor rosszul érezted magad, akkor mindig itt voltam. Jöttem, akár hajnalok hajnalán is, de te még akkor sem mondtál el nekem mindent kerek perec, de ezzel akkor nem akartalak zaklatni. Miért nem bízol bennem? - ilyen keménynek még sohasem láttam Lilly-t. A legjobban az ütött szíven, hogy igaza volt. Szörnyű barátnő vagyok.

- Nézd, sajnálom. Igazad van - kezdtem bele.

- Emm hagyd a sajnálkozást. Viszont örülök, hogy belátod ezt - olyan rideg stílusa volt, hogy megrémített. Talán meg is érdemlem...

- Csak azért nem mondtam el mindent, mert féltettelek. Féltem, hogy felzaklatod magad, belekeveredsz, vagy olyan szinten félteni fogsz, hogy... - hallgattam el.

- Hogy mi? - kerekedett ki Lilly szeme.

- Hogy szólsz anyának. Tudod, hogy nem szeretném, ha bármit is tudna.

- Hát ez szép. Na és azt hiszed, hogy most, hogy az újságban is benne vagy nem is fog tudni semmit?! Ne álmodozz - rángatott vissza a barátnőm a valóságba. - Jó akkor. Tudod mit? Nem is kell mesélned többet semmit, úgyis elköltözünk. Legalább még messzebb leszek tőled - ordított.

- Tessék? - ragadtam meg a karját ijedten. - Mi?

- Jól hallottad. Elköltözünk. Ez volt a hír, amit be akartam neked harangozni... bár már mindegy - mondta szemrehányóan.

- De... de mégis hová? - akadozott a hangom.

- Írországba - lecsukta a szemét, úgy válaszolt. Elakadt a szavam. Most már ő sem lesz itt nekem. Tudom, hogy nem vagyok egy főnyeremény, mint barát, de ezt azért mégsem vártam. Fontos volt nekem Lilly és habár elhanyagoltam, akkor sem akartam, hogy elmenjen - Na erre már nem tudsz mondani semmit, ugye?

- A helyemben lehet, hogy te is ezt tetted volna. Én tényleg nagyon sajnálom, de nem szerettelek volna ezzel terhelni. Ennek ellenére is fontos vagy nekem - mondtam nyugodtan.

- Mindegy. Most megyek, mert otthon várnak. Mielőtt elmennénk a városból, még találkozunk - szedelőzködött.

- Kikísérlek, csak várj pár percet - felöltöztem, megfésülködtem és indulásra kész voltam. Kiléptünk az ajtón, a kulcsot elforgattam a zárban, majd megfordultam. A tömeg negyede vagy fele, akik még mindig rám vártak, felhördült. Belekaroltam Lilly-be, próbáltam magam után húzni és csak lefelé néztem. Az emberek, mintha ránk másztak volna, úgy leptek el bennünket. Lilly valahogy kikecmergett mellőlem és a járda széléről kiabált nekem.

- Azt hiszem jobb, ha egyedül megyek. Még látjuk egymást - integetett és én meg próbáltam visszainteni, hol több, hol kevesebb sikerrel. De szerintem inkább úgy nézhettem ki, mint egy kapálózó, fulladozó őrült a tengerben. Ugyanazokat a kérdéseket tették fel nekem is, mint Louis-nak, de nem akartam válaszolni. Nagyon idegesíthettem ezzel őket, de úgy tettem, mintha nem hallanék semmit. Legalábbis csak egy ideig... amíg egy ismerős hang fel nem csendült. A tömeg szétnyílt előttem, felnéztem és Jessica-t láttam felém tipegni.

- Emberek! Hagyják őt békén! Kérem ne zaklassák - karolt át a szőkeség, én pedig a meglepődöttségtől megnémultam.

- De Martinez kisasszony... miért védi meg Smith kisasszonyt, ha az újságban, ami ma jelent meg, azt nyilatkozta, hogy rossz viszonyban vannak?! - kérdezte az egyik riporter. Jó kérdés... a válaszra én is nagyon kíváncsi vagyok.

- Tudják, az pár nappal ezelőtt volt. Ezek után maguk már nem tudják a fejleményeket - magyarázta, miközben még mindig engem szorongatott. Azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Hát még hogy az újságírók nem tudják a fejleményeket?! Még én sem értesültem semmiről... - Mivel én segítőkész, megbocsájtó és jó ember vagyok, és ezt Emma is belátta, bocsánatot kért és most már barátnők vagyunk - mosolygott. - Igaz, Emma?

- A legmerészebb álmaidban sem lennék a barátnőd - néztem rá gyilkos szemekkel, mire pár ember elnevette magát.

- Ó most csak poénkodik, - próbálta menteni magát Jessica a kínos szituációból - ugye?

- Ismersz - magamra erőltettem egy művigyort és nagy nehezen rávettem magam, hogy megöleljem őt. Elég jó színész lehetek, ugyanis többen meghatódottan figyeltek minket. - Ő a valaha volt legjobb barátom. És ugye milyen rettentő csinos? - beszéltem a közönséghez.

- Köszönöm. Járok edzeni - vett elő egy vajszínű kártyát. - Jó, hogy megemlítettem. Kérem reklámozzák ezt az edzőtermet. Csak jó vélemények vannak róla, illetve nézzenek rám. Én vagyok a bizonyíték - illegette magát és szinte a kamerákba nyomta azt a kis lapot.

- Látszik. Nagyon csinosak a lábaid - jesszus. Úgy viselkedem, mint egy csitri. Legszívesebben fanyar képet vágtam volna, de jól akartam játszani a szerepet, már ha vállaltam. - Most pedig foghatnád őket és elhúzhatnál innen - és íme. A drámai befejezés. Reméltem, hogy itt lezárhatjuk, de Jess-t ismerve... biztosan nem. - Ha akarod, segíthetek - fogtam meg a karját és az út felé mutattam. - Látod? Arra kell távoznod. A seprűdet is mindjárt megkeresem, nehogy gyalogolnod kelljen. Látod milyen segítőkész vagyok én is?! - emeltem fel a tenyerét és belecsaptam, mintha pacsiznánk. Lehet, hogy undok vagyok, de ez jól esett. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát sarkon fordultam, és a ház felé indultam. Két lépést sem tettem, hirtelen egy vékony, de annál csontosabb kéz a hajamba ragadt. Hát ez kész. Az egész világ szeme láttára fog megtépni. Én meg persze, hogy nem vagyok olyan, aki hagyja magát. Próbáltam letépni magamról az ujjait, de nem jártam sikerrel. Magam fölé emeltem a kezem és megfogtam Jessica csuklóját, hogy kiszabadítsam magam a karmai alól, de annyira kapálózott, hogy a végeredmény az lett, hogy a könyökömmel bevertem az orrát. Több se kellett, rögtön elengedett és kényesen sírni kezdett. Elhiszem, hogy nem lehetett kellemes érzés, de eltörni tuti nem tört el, és épp, hogy alig vérzett egy kicsikét. Hát... mindenáron mosoly akart kiülni az arcomra, de mégsem hagyhattam. A tenyereimet a szám elé helyeztem és így mindenki számára úgy nézhettem ki, mint aki megijedt, habár ez nem volt így. Nem vagyok kárörvendő, de azért örültem egy kicsit. Még ha véletlenül is, de legalább megkapta, amit érdemelt. Az erőszak nem megoldás, tudom. Nem szándékosan történt, és mindenki betudhatja önvédelemnek. Jessica azonban még mindig keservesen hullajtotta a krokodilkönnyeit. Szerintem nem fájt neki annyira, mint amennyire most sajnáltatja magát. Az emberseregben akadt egy-két orvos, akik rögtön megvizsgálták a szőkeséget. Adtak neki egy gyógyszert és zsebkendőt, de emellett leszögezték, hogy semmi komolyan baj nincs. Jessica földhöz vágta magát, mint egy elkényeztetett kislány, aki nem kapja meg, amit akar. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést, főleg azt nem tudtam eltalálni, hogy ezzel mit akar elérni. Össze-vissza sipákolt és komolyan... szánalmas volt. Ezzel csak magát tette nevetségessé. Csak a fejemet bírtam fogni és körbenéztem a tömegen, hogy lássam az emberek arcán tükröződő véleményeket. A pillantásom azonban hirtelen megállt, és a szívem is úgy elkezdett dübörögni, hogy azt hittem, hogy kiszakad a mellkasomból. Ennek az oka az volt, hogy megláttam egy személyt fehér tornacipőben, fekete nadrágban, ingben és göndör hajjal közeledni. Ki más lehetett volna, mint Harry?!