28.rész - At Home

Fagyottan és meredten álltam. Tudom, hogy nem olyan nagy katasztrófa, hogy anya hazajött, de azért mégis... hát nem azt mondta tegnapelőtt, hogy három nap? Ebből még csak kettő telt le. Legalább figyelmeztethetett volna valahogy, hogy itt lesz. Louis-ra néztem, aki szintén meglepődött.

- Azt hiszem jobb, ha a szobádban maradok - javasolta Lou. Bölcs javaslat. Anyám szívrohamot kapna, ha meglátná az " ártatlan " lányát egy fiúval, ráadásul reggel, és egyből arra következtetne, hogy a fiú itt aludt. Na és ezen is tovább menve... tudjátok. Jó, tudom 17 évesen nem ritka, hogy a fiatalok együtt alszanak, vagy egyéb dolgok... csak hát anya engem mindig is a kicsi lányának fog tartani és nem biztos, hogy jó ötlet, ha most betoppan és rögtön bemutatom neki Louis-t így, ebben a helyzetben. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy Lou visszament a hálóba, ajtót nyitottam. - Szia kislányom! - ugrott a nyakamba anyám.

- Szia Anya. Hát te? Nem úgy volt, hogy csak holnap jössz? - öleltem vissza, majd amikor megláttam a mellette álló férfit, akkor helyesbítettem a mondatomat. - ...vagyis jösztök.

- Csak meg akartunk lepni - anyám teljesen fel volt dobódva. Mintha nem is egy hosszú konferenciáról tért volna haza, hanem valami wellness-terápiáról, vagy minek nevezik.

- Hát sikerült... - jegyeztem meg az orrom alatt, a lelkesedés egy csepp jelét sem mutatva.

- Tessék? - ugrándozott körülöttem anya. Tényleg nem tudom minek örülhetett jobban. Annak, hogy itthon van, vagy annak, hogy lát engem. - Hát nem is vártál minket? Megzavartunk valamit? - kíváncsiskodott és mögém nézett. Mindig mindent tudni akart és állandóan azt hitte, hogy titkolok előle valamit. Na hát ez a gyanúja csak most először volt igaz. Ironikus, nem?

- Hát öö... nem - tudtam le egy válasszal a két kérdését és beletúrtam a hajamba zavartan. A szememmel folyamatosan a mellettünk álló, izgatottan mosolygó fickót pásztáztam és köhögtem egyet. Remélem veszik a lapot, hogy na, talán vázolni kellene előttem a helyzetet.

- Jaj, ne haragudj kicsim. Bemutatom neked Nick-et. A konferencián ismerkedtünk meg. Ugyanaz a munkakörünk - karolták át egymást az úriemberrel. Nem volt ellenszenves, de éppen olyan bazi nagyon szimpatikusnak se mondtam volna. Eddig maradjunk annyiban, hogy semleges.

- Szia Emma. Nick Thompson vagyok. Sokat hallottam már rólad, örülök, hogy végre találkoztunk. Tényleg olyan szép és csinos vagy, mint ahogy anyukád mondta - kedves szavak, jól indított. Majd meglátjuk, hogy miként alakulnak a dolgok. Majd odanyújtotta nekem a tenyerét, és kezet fogtam vele. Ha anya tényleg olyan sokat beszélt rólam, mint ahogy ez a ficsúr itt állítja, akkor nem tudom, hogy be kellene-e mutatkoznom, vagy egyáltalán mondanom valamit, ezért csak mosolyogtam.

- Na jól van, menjünk be - mutattam befelé. Miközben összeszedelőzködtek, addig összesúgtam anyával. - Anya, Nick az a meglepetés, amit mondtál? - kérdeztem halkan, míg Nick a bőröndöket cipelte befelé a házba.

- Hát, ő a kisebbik meglepetés. De azóta van másik, egy nagyobb, aminek szerintem örülni fogsz majd - kacsintott. Hm, köszi a kielégítő választ, erre kíváncsi leszek. Most tényleg sokkal több mindent tudok, mint mielőtt még feltettem volna a kérdést. De ha ez a férfi a kisebbik meglepi, akkor a nagyobbik mi lehet? Hogy máris összeházasodnak, kistestvér, kiskutya vagy egy másik kismacska jön a házhoz... vagy mégis mi? Már egy lyuk volt az oldalamon, annyira tudni akartam, de ez anyát ezúttal nem hatotta meg. Nem mondott semmi többet. - Hűha, hogy milyen jó illat van és milyen tiszta minden. Látom kitettél magadért - kaptam egy puszit az arcomra. - Nem vezeted körbe Nick-et a házon? Biztosan jól esne neki. Vagy mutasd meg neki a szobádat! - állt elő anyám újabb és újabb ötletekkel.

- Azt hiszem, majd inkább később - vágtam rá gyorsan a válaszomat kikerekedett szemmel. Legyen elég nekik most a földszint és annak szobái. Az emelet maradjon meg az én területemnek. - Ti inkább pakoljatok ki. Addig én is egy kis rendet teszek fent, mert még nemrég keltem csak fel. És ezzel a lendülettel ott hagytam őket. Már alig vártam, hogy újra Louis-val legyek. Most tuti ellenszenves vagyok a számotokra, de azzal, hogy egy kis időre el akartam tűnni a szobámban nem anyáék ellen irányult. Jó, hogy itt vannak, örülök nekik, de tényleg. Csak nem tudom... egy meglehetősen furcsa érzés tört elő bennem velük kapcsolatban, ami megnyomta a kis vészjelző gombomat. De kitudja mi vár még rám...

Ahogy felértem, halkan becsuktam magam mögött a szobaajtómat. Louis már rég felöltözött, sőt még meg is ágyazott és csak úgy heverészett. - Na mizu? - suttogott, majd felült.

- Ah, semmi. Hazajöttek - ültem le mellé, majd pedig a hátammal levágódtam a plédre, ami az ágyamra volt terítve. - Hozta az új pasiját is - újságoltam Louis-nak a fejleményeket, majd mellém könyökölt.

- Ezzel nincs egyedül - mosolygott.

- Ezt hogy érted? - ráncoltam össze a szemöldököm.

- Majd mehetünk dupla randizni - nevetett.

- Ja persze - dobtam neki egy párnát és vele kuncogtam.

- Már ha itt járunk, kérdezhetek valamit? - simogatott meg, én pedig bólintottam. - Lennél... - nem tudta befejezni, amit mondani akart, mert anyám közbeszólt.

- Emm, kivel beszélgetsz? - mondta az ajtómon kívül.

- Senkivel! - kiáltottam vissza sebesen és intettem Louis-nak, hogy bújjon el az ágyam alá. Gyorsan a kezembe kaptam egy könyvet és vissza ledőltem az ágyra. Úgy tettem, mintha a sztorit olvasnám hangosan, mivel anya benyitott. Hát igen. Ez van, ha itthon van. Egy perc nyugtom sincs.

- Kivel beszélgettél? - tudakolta meg újra.

- Mondom, hogy senkivel.

- De egy fiúnak a hangját is hallottam - tette csípőre a kezét.

- Az csak én voltam. Próbálom a karaktereknek hűen olvasni a történetet - poénkodtam, mire anya szemöldöke az egekig szökött. Hát ő még nem szokta meg, hogy ilyen vagyok. Mióta elment kicsit megváltoztam. Reméljük, majd hozzászokik és nem tűnik fel neki túlzottan. A válaszom hatására szülőm egy elég furcsa arckifejezéssel elhagyta a szobámat. Amikor hallottam, hogy már a lépcsőn dübög a lába, akkor szóltam Louis-nak, hogy előjöhet.

- Rögtönzésben király vagy, az biztos - nézett rám elismerően.

- Á, ez semmi! - legyintettem. - Viszont el kéne menned, de ne felejtsd el, amit mondani akartál. Nem szeretném, ha lebuknánk. Megígérem neked, hogy még a héten bemutatlak nekik, rendben? - öleltem meg. - Csak anyám sosem vette könnyen, ha közelebbi kapcsolatban voltam egy fiúval. Fogalmam sincs, hogy ez mire vezethető vissza, de egyszerűen képtelen volt elviselni. Most meg, ha megtudná, hogy végig itt voltál velem, hát egyenesen megőrülne. De majd valahogy beadagolom neki. Egyszer csak meg kell szoknia. Biztos vagyok benne, hogy téged kedvelne... - puhítottam Louis-t és látszólag hatott, amit csináltam. Kézen fogtam őt és kisétáltunk az erkélyemre. Az udvarunkon volt egy fa, aminek több ága is rettenetesen közel van az én kis teraszféleségemhez. Mondjuk azt, hogy kapóra jött, hisz könnyű megmászni és menekülő útvonalként használni az ágakat.

- Na, akkor én most lemászom itt - méregette Lou a fát. - Remélem mihamarabb találkozunk - ragadott meg a derekamnál és magához húzott. Karjaimat a nyaka köré fontam és pár percig csak így néztünk egymás szemeibe, miközben a szél türelmetlenül simogatott minket. Az arcom közelebb vittem a Louis-éhoz, ő ugyanígy tett, szemeink csukódtak és végre megcsókolt. Utoljára azt hiszem csak tegnap tette meg. Már hiányzott. Ujjaimmal finoman a kusza barna tincseibe kapaszkodtam, míg ő egyik kezével a csípőmet fogta, a másikat pedig a farzsebembe csúsztatta. A kis huncut. Úgy érzem, hogy most már bátrabb velem kapcsolatban. Eddig is odafigyelt rám és gyengéd volt, de most már valahogy nem félt úgy megsimogatni, hozzámérni vagy megcsókolni. Úgy értem, hogy ezek szenvedéllyel társultak. Szabaddá engedte a fantáziáját és a kezeit, elengedte magát. Ez tetszett. Ettől csak még jobb volt az egész. Élveztem, ahogy ajkaival az enyéimhez ér, majd nyelvével utat tör magának. Minél közelebb akartam lenni hozzá, ezért olyan szorosan préseltem magam az ő testéhez, amennyire csak tudtam. Ezt észrevette és belemosolygott a csókunkba, majd eltávolodott. - Majd hívlak esténként - mondta és kész volt, hogy elinduljon, de én újra hozzábújtam. Még többet akartam belőle. Olyan nagy levegőt vettem, amilyet csak bírtam, hogy az illatát is beszívjam. Lehet, hogy pár napig most nem fogunk találkozni és úgy éreztem, hogy kellően el kell köszönnöm tőle. Még egy rövid pillanat erejéig újra az enyémre tapasztotta a száját, a következő percben pedig már az ágak között csimpaszkodott, aztán a földre ugrott. Még gyorsan dobott egy puszit, aztán pedig óvatosan elindult előre, ahol az autója parkolt. Mosolyogva néztem utána és egy nagyot sóhajtottam. Kétségtelen, hogy elindult bennem iránta valami... már rég. Biztos vagyok benne, hogy érzek iránta valamit, ami egyre erősebb. Azt nem mondom, hogy szeretem, mert félek ezt kijelenteni. De megdobogtatja a szívemet rendesen, ennyiben tökéletesen egyetértek saját magammal.

Ezek után már semmi különös nem történt. Aznap már nem csináltam semmi érdekeset. Még segítettem anyáéknak kipakolni, rendezkedni, ismerkedtem még kicsit Nick-kel és sokat beszélgettünk. Részletesebben elmesélték hogyan találkoztak, vagy milyen volt a szálláshelyük, milyen volt a város, ahol voltak. Élvezettel hallgattam, ugyanis még sosem voltam azon a helyen és nagyon aranyosak voltak, ahogy újra beleélték magukat az élményeikbe. Hála az égnek tőlem nem kérdeztek túl sokat... egyelőre. Este még együtt ettünk, aztán ők hamar lefeküdtek, mivel gondolom a repülőút kifárasztotta őket és én is a szobámban tanyáztam. Még telefonon beszéltem Louis-val 5-6 percet, aztán megpróbáltam én is elaludni. Olyan furcsa volt, hogy most nincs itt velem senki. Már rég nem tértem egyes egyedül nyugovóra. A srácok - főleg Louis - annyira beleivódtak a napirendembe, hogy már az volt a szokatlan, ha valamit nem velük... vagyis inkább nem Louis-val csináltam. Még órákig forgolódtam, zenét hallgattam, míg sikerült végre álomba szenderülnöm.

A következő négy napot lényegre törően fogom összetömöríteni, hiszen nem voltak túl eseménydúsak, de vannak olyan momentumok, melyek fontosak lehetnek.

Szóval első nap, amikor felébredtem, anyáék már fent voltak. Ezt onnan tudom, mivel hallottam a hangjukat, illetve azt is, hogy megy a tévé. Lebandukoltam a lépcsőn és odamentem hozzájuk a nappaliba. Nick mellé ültem, aki a kanapén hátradőlve nézett valami meccset, anya pedig a fotelban ült és valamiféle magazint tartott a kezében. Hogy mit lapozgatott? Hát azt az újságot, amiben benne volt a Harry-ről, Jessica-ról és a rólam szóló cikk. Csak remélni mertem, hogy még nem talált rá. Amikor ezt megláttam, azzal a lendülettel pattantam fel az ülőhelyemről és kaptam ki anyám kezéből a papírt.

- Ez az az újság, amit Lilly itt felejtett! Ezt keresem már mióta - mondtam csodálkozó hangon.

- De most miért vetted el? Még el se olvastam - háborodott fel anya, miközben én már rég a szobám felé vágtattam.

- Nem baj az. A fele úgyis hülyeség. Csak azért hozta el nekem Lilly, mert benne van a kedvenc bandámból, tudod a One Direction-ből az egyik fiú - kiáltottam még vissza és csak félig hazudtam... Hallottam, hogy szülőm még valamit bosszankodik, de azt már nem értettem, hogy mit és miért. Meleg helyzet volt. Még jó, hogy észrevettem és hogy időben meg tudtam akadályozni, hogy elolvassa. Ez a sors... A magazint gondosan elrejtettem a szobámban, majd mint aki jól végezte dolgát vissza lementem,hogy reggelizzek.

- Vissza se hozod azt a lapot? Egy csomó érdekes dolog volt benne - persze, hogy anyám nem bírta ki, hogy ne folytassa a témát. - Azt hittem, csak kiszeded a kedvencedről szóló cikkeket, képeket és aztán ideadod - ez jó ötlet lenne akkor, ha körülbelül nem tízszer említenék szerte az újságban azt az interjút, riportot, vagy mi az, amiben benne vagyok. Mert akkor az egész magazint körbe kellene vágnom amiatt a vezércikk miatt. Még jó, hogy nem vette eddig észre... Anya sajnálom, de ezt most rád hagyom. Ez van. Majd egyszer talán, hangsúlyozom talán, megtudod. - Kislányom mi van veled? - tette fel magának a költői kérdést. Nem akartam válaszolni, hisz mit tudtam volna mondani?! Utálta, ha így viselkedtem, emiatt előfordult korábban is, hogy órákig nem szólt hozzám, és míg kicsi voltam, addig mindig megtörtem. Most már nem válik be ez a terve. - Figyelsz te rám? - kiabált egyet.

- Igen anya, de mi lenne velem? Semmi - jelentettem ki határozottan és lezártam a témát. Kérlek anya, most az egyszer ne akarj már mindent tudni. Ez bosszantó. 

Nagyszerű. Még csak egy napja vannak itthon, de máris egymás agyára megyünk. Tudom, hogy a titkolózás nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, de az én látásmódom szerint - na meg anyát ismerve - ez a helyes. Korábban mindig úgy volt, hogy ha össze is szólalkoztunk, akkor utána öt perccel már normálisan szóltunk egymáshoz, mintha mi sem történt volna. De tudtam, hogy drága szülőm nem éri be a válaszommal, mert neki mindig az kell, hogy az övé legyen az utolsó szó. Hogy is mondjam? Ő velem ellentétben nagyon lobbanékony természetű, mint apám is. Ezért nem értem, hogy én hogyan lehetek nyugodt?! Nem volt még nagyon olyan példa, hogy egy szón akadtam volna ki, vagy valami ilyesmi. De ő... ha nem úgy csináltam néha valamit, ahogy neki tetszett, vagy nem adtam kielégítő választ a kérdésére, akkor rögtön felemelte a hangját. Én persze mindig igyekeztem higgadtan viselkedni. Én elhiszem, hogy félt és hogy anyámként szeretné a gondomat viselni, tudni, hogy mi van velem. Csak ne akarjon belemászni az életembe teljesen. Nekem is lehet magánéletem és olyan is, amit nem szeretnék elmondani. A múltban neki is voltak ilyen dolgai, amit nem szeretett volna a tudomásomra hozni, nem számított, hogy én mennyire is akartam. Na de akkor nekem meg kellett értenem, hogy nem és kész. Akkor most örülnék, ha ezt ő is elfogadná és betartaná.

- Olyan magadnak való lettél - vágott vissza. Látjátok, mondtam én, hogy mindig azt akarja, hogy az övé legyen az utolsó szó. Na és ha az vagyok? Kit érdekel?! Ne húzz fel, kérlek. Ilyenkor én már inkább nem is szólok vissza. Megtartom magamnak a véleményemet, vagyis gondolatokban jól kidühöngöm magam, - persze ez kívülről nem látszik - az agyamban lejátszom, hogy mi lenne, ha én osztanám ki és lezárom. Ezek után persze egész nap feszült volt a hangulat kettőnk közt. Nem is igazán beszélgettünk egymással.

Ez a helyzet másnapra már enyhült. Épp anyával tettem-vettem a konyhában, amikor Nick kiáltott oda nekünk.

- Hé, Emma! Ez nem te vagy a tévében?

- Hogy mi? - az ereimben szinte megfagyott a vér. Magamban imádkoztam, hogy ne én legyek, vagy ne valami, ami Harry-vel és velem kapcsolatos. Odarohantam a nappaliba és leültem pont a tévé elé, hogy eltakarjam előlük a képernyőt. Hála Istennek a hang le volt véve, így nem hallották, hogy - gondolom - épp annak a hírét mondták be, hogy miként " verekedtem " Jessica-val. Épp a megtépős jelenetet játszották be.

- Emm, de így nem látjuk - szóltak anyáék egyszerre. Úgy tettem, mintha odébb ültem volna, de csak fészkelődtem. Még mindig nem akartam, hogy bármit is tudjanak.

- Hangosabbra veszem nektek, hogy inkább halljátok - aha, persze. Azt hiszitek. A hangerő gombja helyett a csatornaváltó gombokat kezdtem el őrült módjára nyomogatni, mintha eltévesztettem volna.

- Most meg mit csinálsz? - förmedt rám anya.

- Eltévesztettem a gombot, na! - szóltam vissza és a leglassabb tempómban visszafelé tekertem a csatornákat. - Hányas adón volt? - kérdeztem, mire ők vállat vontak. Igazából pontosan tudtam, hogy melyiken volt, csak abban reménykedtem, hogy mire visszaváltok arra a tévére, addigra már más témát fognak taglalni, vagy reklám lesz, vagy valami ilyesmi. Nagy szerencsémre ez pont így is történt. Mikor ez így alakult, a megkönnyebbüléstől egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat.

- Akkor lehet nem te voltál. Oldalról mutattak egy lányt, ezek szerint csak hasonlított rád. Bár a járda kint és a kert is látszólag hasonló volt, mint a tiétek, annyi különbséggel, hogy tele volt újságírókkal. Na mindegy, akkor bocsi - szabadkozott Nick nevetve.

- Ugyan már, pff. Miért lennének itt riporterek meg minden? - mentettem magam, de érezhető volt a hangomban a bizonytalanság. Legalábbis számomra. Mikor felálltam a padlóról és elsétáltam anyám mellett, ő egy veszélyes oldalpillantást vetett rám. Körülbelül mintha azt hinné, hogy megbolondultam. Talán nem is állt olyan messze a valóságtól...

A harmadik nap meghatározó cselekménye a mosás volt. Anya az összes függönyt, terítőt és ágyneműt, meg persze a szennyes ruhákat is ki akarta mosni. Egy volt a bökkenő. Amikor épp a mosógépbe akart bepakolni, észrevett egy fehér inget. Két ujjal kiemelte onnan és kicsit fintorgó arccal felém mutatta, ugyanis pont ott álltam mellette. Egy szót sem szólt, gondolom várta, hogy magyarázkodjak.

- Ó, ez Jake inge - legyintettem egyet, de ismét hazudnom kellett, mert az Louis-é volt. Halványan még elmosolyodtam, amikor visszaemlékeztem arra hogyan került ide. Nagyon ügyes vagyok, hogy azóta ki se mostam. Háziasnak házias vagyok, csak hát na... volt jobb dolgom is.

- Ó, Jake. Rendes srác. És milyen jó illata van a ruhadarab alapján. De mit keres ez itt és miért van rajta olyan csúnya fekete folt? - kérdezősködött tovább.

- Hát tudod, egyszer egy kicsit összevesztünk Lilly-vel és ez megviselt. Áthívtam Jake-et, hogy legalább vele jól érezhessem magam, de eszembe jutott a Lilly-s mizéria és elsírtam magam. Ahogy Jake megölelt és vigasztalni próbált, a könnyeimmel együtt jött a szemfestékem is. Ez az a feketeség ott - igaza van Louis-nak. Improvizálásból ötös járna nekem, ha lenne ilyen szempont.

- Milyen aranyos. Na, akkor ki is tisztítom és majd visszaadhatod neki. Jut eszembe, valamikor áthívhatnád. Olyan régen láttam - kérlelt anyám.

- A-a, nem. Tudom mire megy ki a játék - Jake egy szőke hajú, barna szemű fiú. Ő a legjobb fiúbarátom a világon. Mindig ott voltunk egymásnak, ha úgy hozta a helyzet. Az egész történet az óvodából indul. Csoporttársak voltunk és na, mondjuk ki, ő volt nekem a szőke herceg. Odáig voltam tőle meg vissza. A szüleink szerint még kisiskolás korunkban is szerelmesek voltunk egymásba és állandóan kézen fogva járkáltunk, meg puszilgattuk egymást. Ez a mi kis " kapcsolatunk " ugyebár folytatódott a suliban is, egészen addig, ameddig össze nem jött egy lánnyal 6. osztályban. Teljesen összetörtem - már amennyire egy 12 éves kislány tud - és nagyon megsirattam. Ezek után nem is beszéltem vele egy vagy másfél évig. De aztán rájöttem, hogy gyerekes, amit művelek, így 8. osztályra elválaszthatatlanok lettünk. Az ő szülei és anyám nagyon jó kapcsolatot ápolnak egymással. Mondhatnám, hogy Jake anyukája az enyémnek az LB-je (= legjobb barátnő). De milyenek a szülők? Jake-et és engem állandóan összeboronáltak és kétértelmű megjegyzéseket küldtek felénk, de mi ezeket már fel sem vettünk. Vagyis én örültem nekik, mivel Jake nekem mindig is tetszett, főleg akkor, mikor egyre jobban beléptünk a tinédzser korba, és ez sokáig így is folytatódott. Mondhatnám, hogy egészen addig reménykedtem, míg találkoztam Harry-vel. Nos, azóta már más fiúk vannak előtérben. De történt az is, hogy Jake a gimit már Londonban kezdte, mivel elköltöztek. Nagyon sajnáltam, hogy el kell válnunk, de a neten keresztül mindig tudtunk beszélgetni. Miután ez így alakult, ezután 2 évvel addig nyaggattam anyát, hogy én is Londonban szeretnék élni és tanulni, míg végül belement és a Jake családja segítségével sikerült is ezt megvalósítani. Anya kérte az áthelyezését és mire a városban voltunk, már ők el is intézték nekünk a házat és nekem a sulit. Fantasztikus, nem? Nos így kerültünk ide. Na és anyám azóta is csak Jake-et hajtja nekem. Szerinte összeillünk, maximálisan ismerjük egymást és hogy jobban nem is találhatnék, biztos a tenyerén hordozna és ő számomra a tökéletes. Csak ő nem tudja, hogy már van egy olyan személy, akihez jócskán közel állok és szintén a tenyerén hordoz és odafigyel rám. Hm, ha jobban belegondolok, akkor lehet, hogy az, hogy anya eddig egyik barátomat sem szerette, az Jake személye miatt van. Na mindegy, ennyit erről. A további élettörténetemről még hallani fogtok majd.

A negyedik napnak csak az estéje alakult másképp. Épp a szobámban kuksoltam és Louis-val telefonáltam már jó ideje. Egyszer hirtelen anyám bejött a szobámba egyetlen kopogás nélkül - ami sajnos szokása - és leült az ágy szélére. Persze, hogy nem bírta ki, hogy ne kérdezzen valamit, tehát rögtön rákezdett.
- Kivel beszélsz? - tudakolózott.
- Pillanat - suttogtam a kezemben lévő készülékbe. - Lilly-vel -  mondtam habozás nélkül, egyenesen anyám szemébe nézve. De ahogy ezt kimondtam a tekintete szinte belülről égetett. - Majd még beszélünk. Szia, jó éjszakát - tettem le a telefont. - Most mi van? - szóltam anyához.
- Még kérdezed, hogy mi van? - hördült fel. - Ne mond már, hogy Lilly-vel cseverésztél.
- Pedig de - vontam meg a vállam.
- Akkor magyarázd már meg, hogy ha ti már rég csevegtetek a telefonon, akkor minek keresett mellette a vezetékesen is? - húha. Hát erre nem számítottam. Az élet elég hülye fordulatokat tud hozni. - Kislányom mi van veled? Mióta csak haza jöttem olyan nyugtalanítóan viselkedsz. Olyan furcsa vagy mostanában - hát jó. Amiatt, hogy ezt mondta elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon osszak-e meg vele valamit. Talán meséljem el a Harry-s sztorit? Ha nagyjából átalakítanám, a megfenyegetős és a " szerelmes " részeket kihagynám, úgy beállítva, mintha Harry csak egy barát lenne, akkor talán megértené, hogy miért akartam elrejteni előlük a tévét és az újságot.

De akkor megint hazudnom kell, méghozzá egy orbitálisat. Inkább hagyjuk. És ha Louis-t kezdeném beadagolni neki? Ez talán jó ötlet.
- Na jó. Akkor beszéljünk komolyan - kezdtem bele, amikor Nick hirtelen betoppant hozzánk.
- Mi is azt akartunk épp - közölte velem vidám, de mégis férfias hangon.
- Akkor kezdjétek ti - mutattam kettejükre, de ahogy megtudtam, hogy mivel akarnak nekem előhozakodni, rögtön elfelejtettem, hogy én mit akartam mondani nekik. Egymás mellé álltak és észrevettem, amint valamit dugdosnak a hátuk mögött. Hirtelen Nick előhúzta azt a valamit és átadta nekem. Egy repülőjegy volt az, ami New York-ba szólt. - Úristen, utazunk New York-ba? - pattantam fel örömömben.
- Hát, így is mondhatjuk - mosolygott anyám. - De a pontosabb megfogalmazás az az lenne, hogy most már amerikai csajszi leszel, ugyanis odaköltözünk!