29.rész - With You

Little Mix ~ Case Closed

A hírük hallatára teljesen lemerevedtem és kiejtettem a repülőjegyet a kezemből. Az előbbi örömteli mosolyom is lefagyott az arcomról. Csak néztem magam elé, az agyamban pillanatnyilag üres gondolatok foglaltak helyet. Azt hiszem sokkot kaptam. Egyáltalán jól hallottam, amit mondtak? Kijelentették, hogy New York-ba költözünk? De mégis milyen alapon és miért? Már biztosra eldöntötték? Tömérdek kérdés sorakozott bennem, melyek mind lehetséges válaszokat keresgéltek. Még egy féléve sincs, hogy Londonba érkeztünk és máris arrébb állunk? Neeeeem, ez lehetetlen. Legalábbis én biztos nem megyek. A világ egyik legjobb városában voltunk, hisz London tökéletes - számomra legalábbis. Mindig is arra vágytam, hogy itt éljek.

Erre bejelentik ezt? Mégis mit képzelnek? Ez lenne a nagyobbik meglepetés? Ezt inkább egy rémálomhoz tudnám hasonlítani. Pont most? Én szeretek itt lenni. New York is elképesztő egy város lehet a maga pörgésével, a végeérhetetlen utcákkal, az égig érő felhőkarcolókkal, de költözni nem vágytam oda. Egy hosszabb kirándulás, városnézés az oké. De hogy most látatlanba menjünk? Szó sem lehet róla. New York volt a második kedvenc helyem a világban. Nem is azzal volt bajom, hogy oda akarnak vinni, hanem az, hogy itt kellene hagynom mindent. Szerettem volna menni, de nem tudom. Azt sem tudom megfogalmazni, hogy most mit érzek. Csalódottságot? Igen, egy kis részben. Kétségbeesettséget? Ez is társul. Félelmet? Talán. Tényleg nem tudom hogyan fejezhetném ki. Egyszerűen csak kötődöm ehhez a helyhez, az itt átélt élményekhez és emlékekhez. Ennek hatására végigpörgettem az agyamban az elmúlt egy, vagyis jobban mondva lassan másfél hónapot. Lilly, Harry... a banda többi tagja, Niall, Liam és Zayn, na meg legfőképp Louis. Lehet, hogy ezek közül a személyek közül nem mindenkihez álltam olyan közel, de ők is meghatározóak voltak. Vegyük például Harry-t vagy Zayn-t. Ők biztos nem bánnák, ha elmennék. Bár azért Harry-vel történt egy-s-más, melyek nekem életre szóló emlékekként maradnak számon. Niall és Liam. Na ők már kedvesebbek a számomra. Nos, talán ők hiányolnának azért egy kicsit. Amikor találkoztunk, akkor róluk azt szűrtem le, hogy kedvelnek és törődnek velem. Ők nekem is hiányoznának a bolondságaikkal együtt. Lilly. Ugyebár Lilly-ék Írországba költöznek. Az érvem itt az, hogy azért mégis közelebb van hozzám innen, mint az óceán másik oldalán... Össz-vissz egy pár órás repülőút kell, hogy találkozzunk. Talán azért ezt hamarabb le lehet bonyolítani, mintha New York-ból szerveznénk a találkozót. Onnan azért mégis csak egy fél nap az utazási idő, ha nem több! És végül, de nem utolsó sorban Louis. Őt itt hagyni fájna a legjobban. Kötődöm hozzá és azt akarom, hogy ez kiteljesedjen. Itt volt nekem, itt voltam neki és most szétszakítanának, még ha akaratlanul is? A hideg is ráz a gondolattól. A francba! Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie az életben?

- Emma, Emma jól vagy? - hadonásztak előttem anyáék. - Miért veszed ilyen szaporán a levegőt? Minden oké? - orvos létükre persze, hogy észreveszik rajtam az ilyen tüneteket. De erre mit is mondhatnék?

- Nem, nem vagyok jól! - kiáltottam és szembe álltam velük. - Én nem költözöm sehová. Örülök, hogy itt lehetek, erre ti most ezzel a bejelentéssel akartok rám hatni. Még hogy örülni fogok? Nem vagyok sem hálátlan, sem telhetetlen, de egy ilyen összerázó családi kirándulás New York-ba, az jobb lenne. De rögtön odacuccolni? Nem lehettek annyira hosszú ideje együtt, hogy máris összeköltözzetek. Vagy esetleg van valami más oka, amiért ezt a döntést hoztátok? - ömlöttek a könnyek a szememből. - Bánom is én, csináljatok, amit akartok, de én maradok - fakadtam ki és torkom szakadtából üvöltöttem. Már néha tényleg alig jutottam levegőhöz a sírástól és a kiabálástól egyszerre.

- Kislányom mi az, hogy te maradsz? Hallani sem akarok erről! - kapta fel a vizet rögtön anyám. Meg sem próbált megérteni. Nick intett egyet anyának, hogy most jobb lenne, ha inkább nem mondana semmit, inkább ő közeledett felém. Kezeivel óvatosan megfogta a vállaimat és beszélni kezdett hozzám teljes nyugalommal.

- Engem áthelyeztek New York-ba és anyukáddal együtt egyetértünk abban, hogy jót tenne a kapcsolatunknak, ha összeköltöznénk és jobban összerázódnánk. Azt mondta, hogy te szeretsz világot látni. Akkor mi a gond? Mi az, ami miatt maradni szeretnél? Van valaki a dologban? - puhatolózott Nick. Örültem, hogy ő legalább higgadtan tudja kezelni a helyzetet és nem hurrog le rögtön.

- Igen - mondtam könnyes szemekkel. De még mielőtt tudtam volna bármit is mondani erről a témáról, úgyis ez az amit eredetileg szóba akartam hozni, anyám megint rákezdte a beszédet.

- Ó, ugyan már. Nem hiszem, hogy lenne bárki is, aki idekötne. Lilly-ék is elköltöznek, innen is messze lenne tőled. Mással meg nem igazán hiszem, hogy tudtál ismerkedni - közölnöm kellene, hogy bazi nagyot tévedett ezzel a feltevésével. Meg nem is azért, de milyen már az, hogy rám akarja kényszeríteni az akaratát?!

- Hagyjál már, anya! Neked fogadjunk eszedbe sem volt, hogy talán a lányodnak is van véleménye erről és talán engem is meg kellene kérdezni, ugye?! - fortyogott bennem a düh és úgy láttam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Anyám agyvize olyan mértékben forrhatott fel miattam és a tiltakozásom miatt, hogy azt hittem felrobban. Talán azt is készült tenni, de úgy vezette le, hogy megütött. Ekkor az összes vér az arcomba futott és éles fájdalom nyilallt belém. A hely, ahová a pofont kaptam forró volt és borzasztóan égett. Egyik kezemmel ezt a felét fogtam az arcomnak, lerogytam a földre és a könnyeim ismét csak úgy záporoztak.

- Akkor sem fogsz itt maradni! 17 éves vagy, tehát én vagyok érted a felelős, oda jössz, ahová én! Jobb, ha elfogadod, mert nincs apelláta - ordította a fejem felett, de a hangjában egy kis ijedtséget is véltem felfedezni. Ez azt hiszem annak volt tulajdonítható, hogy meghatotta őt is, hogy ezt tette. Életemben ezen kívül még egyszer volt rá példa, hogy megütött. Az is óvodás koromban volt, amikor még nem voltam tisztában a hülye szó jelentésével és konkrétan lehülyéztem. De most már más a helyzet. Már nagyobb vagyok és ez a pofon nemcsak fizikailag fáj eszméletlenül, hanem lelkileg is.

Nick lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket, míg végül kézen fogta anyámat és kivezette a szobámból. Azzal az utasítással engedte el, hogy most jobb, ha elmegy lezuhanyozni és kontrollálja magát. Anyám idegesen csapkodta az ajtókat, Nick pedig teljesen meghökkenve tért vissza hozzám egy csomag jéggel a kezében. - Ne aggódj, majd lenyugszik - tette az arcomhoz a zacskót.

- Lehet, de ez akkor sem változtat semmin. Eldöntötte, hogy ez így lesz, nekem pedig engedelmeskednem kell. Sebaj, már megszoktam. Nekem mindig törődnöm kell azzal, hogy mások hogy éreznek, másoknak mi a jó, stb. Azzal viszont, hogy velem mi van ilyen szempontból, az mindenkit hidegen hagy - néztem Nick szemeibe. - Anya mindig ilyen volt. Ha nekem volt gondom valamivel vele kapcsolatban, nem tetszett az, amit csinál, vagy én mást akartam, mint ő, akkor mindig magát kezdte ostorozni. Közben mindig olyan szövegekkel zsarolt érzelmileg, hogy ő a hülye, ő a rossz anya, meg szemrehányóan mondogatta, hogy akkor keressek magamnak egy olyan családot, ahol mindent megadnak nekem és tökéletes a légkör. Ezek után csodálkozik, ha elnyomva érzem magam vagy épp eltitkolom az érzéseimet, véleményemet, ami vele kapcsolatos és nem mondok igazat?! Hát nem kéne... miatta lettem ilyen. Mindig óva int attól, hogy naiv vagyok és változzak, mert hogy én minden embernek segíteni akarok és mindenkivel jó vagyok, mindenkinek meg akarok felelni, mert megfelelési kényszerem van. Szerinted ez hová vezethető vissza?! Elhiszem, hogy ő is rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül életében és sokat szenvedett, sokat kellett küzdenie ahhoz, hogy most itt lehet. De könyörgöm! Attól, hogy ő ezeken keresztülment, azért nekem nem muszáj! Ha tudja, hogy ez milyen rossz, akkor miért vetíti ezt ki rám? Igen, az anya-lánya kapcsolatunk nagyon jó, de a felszín alatt azért lapulnak ilyen dolgok... - zokogtam és még magam is meglepődtem, hogy mennyi mindent tártam fel Nick előtt. De jelentősen megkönnyebbültem. Ezek olyan dolgok voltak, melyeket egyetlen legeslegjobb barátomnak se merészeltem volna elmondani, habár már régóta nyomja a szívemet.

Nick az előadásom hatására megölelt. - Elhiszem. De ne sírj kérlek, az nem segít - simogatta a hátamat.

- Na és akkor most hogy lesznek a dolgok? A jegy szombatra szól, ma pedig csütörtök van. Ilyen hamar megyünk? - kértem felvilágosítást az új nevelőapámtól, akivel úgy látszik, hogy jól kijövünk.

- Igen, ilyen hamar, ugyanis ez most szombat - vakarta meg zavartan a fejét. - Holnap minden szekrényből ki kellesz pakolni, ugyanis a nagyobb bútorokat holnap elviszi egy kocsi a reptérre, onnan pedig repülővel viszik át Amerikába. A repülőtársaságnál van egy jó barátom, aki elég magas pozícióban van, így el tudta nekünk intézni a viszonylag olcsó szállítást. Tehát holnap majd cuccolni kellesz, főleg nekünk, mert anyukáddal holnap már mi is megyünk, hogy mire a bútorok a másik földrészre érnek, már mi is ott legyünk és vihessük őket majd a lakásba, amit már ki is festettek és ki is van takarítva. Ezt is elintéztem.

- Klassz vagy - mosolyogtam rá halványan, ami nagyon jól eshetett neki ugyanis vonásai még jobban elernyedtek, majd folytatta az útbaigazításomat.

- Egyedül a te szobádból hagyunk itt mindent szombatig. Az majd a te feladatod lesz, hogy utasítsd az embereket, hogy mit és hová pakoljanak, illetve hogy a szobádat összeszedd. Ugyanaz az autó fog jönni akkor is, mint majd holnap és az téged is ki fog vinni a reptérre. Neked már csak a dobozokat hagyjuk itt meg az apróbb tárgyakat, bútorokat. Majd meg kellesz várnod, hogy az autóból mindent áttegyenek a repülőbe, ezért majd remélem időben indultok, hogy te is el tudd érni a gépet. Aztán ne aggódj, mi New York-ban majd várni fogunk téged és onnan már együtt megyünk - fejezte be. Elég macerás lesz két nap alatt lebonyolítani az egészet. Ahogyan magyarázta az utasításokat, lepergett előttem az egész cselekmény. Továbbá eszembe jutott az is, hogy az utolsó két napot tölthetem a Brit-szigeteken, a brit fővárosban, ahol a legjobb az élet. Hiányozni fognak a hosszú és nedves záporok, melyek csak Londonra és az angol területekre jellemzőek, de legfőképp azoknak a személyeknek a hiányát fogom a legnehezebben elviselni, akiket korábban már említettem. A szívemen ennek hatására úgy éreztem, hogy elkezdett egy lyuk növekedni, mely percről percre nagyobb lett. Gondolom Nick már mindent elmondott, amit kellett és egyedül akart hagyni, ezért még megsimogatott, majd elhagyta a szobámat. Még el kellett magamban rendeznem a kialakult helyzetet, tisztázni mindent. Örülni nem tudtam neki, elfogadni sem volt ínyemre, csak annyit tehettem, hogy megbarátkozom a gondolattal, mert úgyis bekövetkezik. Így tűnődtem magamban és észre sem vettem az idő múlását. Mióta Nick kiment, azóta szándékomban sem állt kinézni, hogy velük mi van. Még ahhoz sem volt elég erőm, hogy az ágyamra felmásszak, így a földön aludtam el.

Másnap reggel elég nyúzottan keltem, de ez érthető. Ma volt a napja, hogy a házat meg kell fosztanunk az összes berendezési tárgyától. Leballagtam a konyhába, hogy megreggelizzek, miközben körülöttem már javában folytak a készülődések. Majd felöltöztem és megálltam a ház közepén egy pillanatra, hogy meglássam, hogy mit kellene segítenem. Anya épp a nappalit rámolta kifelé, Nick a konyhát, így én az ő szobájukat és a fürdőjüket vettem célpontul. A légkör azonban még mindig tele volt feszültséggel. Mindenhol csend honolt, csak a dobozok és a zsákok susogása, illetve a fiókok záródása hallatszott. Pár óra alatt sikerült az én szobámat kímélve mindent kipakolni, és ekkor már délután volt. Hamarosan meg is érkezett egy hatalmas autó négy férfival, akik a költözést segítették. Míg ők a bútorokkal cipekedtek, addig anyámék a bőröndjeikbe pakolták a legszükségesebb ruhájukat. Mikor már minden indulásra kész volt, elköszöntem anyámtól és Nick-től, és a lépcsőnk tetejéről figyeltem, ahogy elmennek. Ezután még egy kicsit kint maradtam. Beszívtam a levegőt, újra áttanulmányoztam az utcánkat, a kertet és a szomszédok házait, míg rá nem néztem Harry-ére. - Bizony, még te is fogsz hiányozni! Nagyon is - sóhajtottam egy halvány mosoly kíséretében, majd bementem. Becsuktam magam mögött az ajtót és furcsa látvány tárult elém. Az alsó szint kongott az ürességtől. Könnyek szöktek a szemembe, hisz én nem akartam itt hagyni sem ezt a várost, sem ezt a lakást, melyet az otthonomnak neveztem és melyhez oly sok minden köthető. Végigjártam a földszintet, mely a konyhából, a nappaliból és az anyáék szobájából, na meg az ahhoz kapcsolódó fürdőből állt. Ahogy sétáltam, mindent pontosan tudtam helyileg, hogy hol és mi történt. Már a kanapé sem volt itt, mely oly sok örömnek vagy bánatnak adott helyszínt. Az ajtó, melyen olyan sok személy lépett ki és be, akárcsak a szívemen. Ezek után felmentem a lépcsőn, ahonnan még vissza-visszanéztem, de mindig csak a tátongó ürességet láttam. Az emelettel is hasonlóképp cselekedtem, mint az előbb. Itt is három helyiség volt: egy dolgozószobaszerűség tele könyvekkel, íróasztalokkal és ott volt a számítógépem is, a fürdőm, és végül a hálószobám. Utóbbiba beérve megpillantottam a kimosott fehér inget, melynek tulajdonosa Louis volt. Odaszaladtam, a kezeim közé vettem és a mellkasomhoz szorítva szorongani kezdtem. Szívszaggató érzés, hogy Louis-t is itt kell hagynom. Ő volt ugyanis az első olyan fiú, aki nem azért volt velem, mert akart valamit. Ő volt az, aki megbízott bennem, törődött velem és bármire képes lett volna értem.

Hamarosan letettem a ruhadarabot, ugyanis éhes lettem. Anyáék hagytak nekem otthon pénzt, hogy vegyek magamnak most estére is, meg majd holnap reggelre is valami kaját. Így hát tárcsáztam egy pizzázó számát és rendeltem. Miután letettem a telefont, Nick hívott. Csodálkoztam, hogy ő teszi és nem anya. Lehet, hogy drága szülőm még nem akart velem beszélni. Igaz, még kicsit haraggal váltunk el és ezért lehet, hogy Nick jobbnak látta, ha inkább vele beszélek, hát felvettem.

- Szia - köszöntöttem elhaló hanggal.

- Szia Emma. Csak azért hívlak, hogy elmondjam, hogy mindjárt felszállunk a repülőre és hogy eddig minden rendben ment - tájékoztatott. - És veled minden okés?

- Persze - már amennyire az lehet. Még mindig nem sikerült feldolgoznom, hogy tegnap mi ért engem, na meg azt sem, hogy mi fog bekövetkezni az életemben nem is olyan sokára.

- Jól van, akkor vigyázz magadra és jó éjszakát - köszönt el.

- Ti is, nektek is és jó utat! - nyomtam ki a készüléket. Míg a pizzámra vártam letusoltam, majd ennek végeztével hanyatt dőltem az ágyamon és bekapcsoltam a tévét. Épp Jim Carrey főszereplésével ment az Ace Ventura című film, melyet ha látok, akkor mindig felderít. Ez most sem volt másképp. Legalább a hangulatomat kicsit feljebb húzta. A film a végénél járhatott, amikor csengettek. Meghozták a kaját. Végre! Kifizettem és visszaszáguldottam a szobámba a papírdobozzal és a benne lévő étellel együtt. Épp, ahogy újra leültem, olyan hangot hallottam az erkély felől, mintha az üvegajtónak nekirepült volna valami, de percenként. Megnéztem, hogy mi okozhatja ezt. Mikor lenéztem a kertbe, Louis állt ott. Ő dobálta kavicsokkal az üveget. Miután megpillantott engem, olyan gyorsasággal mászott fel a fán, amilyet még nem láttam. Hirtelen mellettem termett, magához ölelt, kezei közé vette az arcomat és megcsókolt. Milyen romantikus! Még csak a filmekben láttam ehhez fogható jelenetet. Azt kívántam, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat, de sajnos tudtam, hogy ez lehetetlen. Végtére is, örültem, hogy itt van, mert legalább az utolsó estémet itt vele tölthetem. Persze ezt neki nem szabad megtudnia. Nem akartam elmondani neki. Ő olyan vidám volt, olyan mosolygós és ennek hatására a kedvem sokkal jobban feljavult. Kézen fogtam és bevezettem a szobámba, ahol a még gőzölgő pizza várt minket. Úgy vettem észre, hogy ő is olyan éhes, mint amilyen én, így hamar el is tüntettük az ételt. A papírdobozt Louis egy mozdulattal a padlóra dobta és felém fordult. Kezeit a derekamra helyezte és szinte letámadott, ajkaival csak úgy falta az enyéimet. Ujjaival és tenyerével az egész testemet simogatta, melynek az eredménye több millió apró kis libabőr lett. Ez tetszett neki. Onnan tudtam, hogy folytatta és egyáltalán nem bántam. Vágytam rá és akartam őt. Odébb görgettem, így most már nem ő feküdt rajtam, hanem én rajta. A csípőjére ültem, ő pedig szintén ülő helyzetbe helyezkedett velem az ölében. Épp a pólójától szabadítottam meg és csókolóztunk, amikor egy-egy könnycsepp gördült ki a szemem sarkából. Ezt rögtön észrevette és leállt.

- Mi a baj? - törölte le fájdalmam nyomait a szemem alól. Megráztam a fejem, de ő továbbra is a válaszomra várt.

- Csak bűntudatom van, amiért te annyira jó vagy hozzám és én ezt viszonozni sem vagyok képes - kezdtem bele. - Még anyáméknak se mutattalak be, pedig megígértem. Igaz, hogy tegnap nagyon csúnyán összevesztünk... - hagytam félbe a mondatot.

- Ugyan már. Lesz még időnk - bárcsak így lenne drágám, bárcsak így lenne. - Tudod, hogy bármit megtennék érted, és tudom, hogy ez fordítva is igaz - folytatta.

- Rendben. Akkor kérhetek tőled valamit? - álltam fel, őt pedig húztam magam után. Mikor válaszul bólintott egyet, akkor ráadtam az ingét, ami most már tiszta és foltmentes volt. - Kérlek amíg itt vagy, addig ez legyen rajtad, jó? - felvette a felsőt, de értetlenül nézett rám, így gondoltam megmagyarázom. - Azért adtam most rád, mert azt szeretném, ha a te illatod lenne rajta, és ha ez megvan, akkor szeretném, ha nekem adnád. Így legalább szagolgathatom, hogyha nem vagy velem, hátha enyhíti a hiányodat valamilyen mértékben.

- Persze, hogy megteszem - látszott rajta, hogy meghatotta a kérésem, így átölelt. Ezek után mindketten befeküdtünk az ágyba. Fogat mosni sem és pisilni sem mentem ki a szobámból, ugyanis félő, hogy Louis jönne utánam,meglátná az üres helyiségeket és rögtön leszűrné, hogy mi a szitu. Nem, ezt nem engedhetem. Sőt még a kulcsot is elfordítottam az ajtóm zárjában, hogy ki ne menjen. Ahogy mindketten a párnánkon feküdtünk, csak a tévé fénye adott némi világosságot.

- Holnap sajnos korábban el kellesz mennem, ugyanis reggel fotózás, aztán este meg a turnénk első koncertjét fogjuk adni - szólalt meg hirtelen.

- Rendben. Amúgy meddig fog tartani a turné? - kérdeztem és próbáltam egy kis ijedtséget is belevinni a hangomba. De most már nem féltem, hanem inkább örültem ennek a koncertsorozatnak. Hogy miért? Hát mert én már holnaptól úgysem leszek itt és legalább lesz valami, ami elfoglalja majd és kiteszi az idejét. Nem leszek itt, hogy velem kelljen majd törődnie.

- Itt kezdődik Londonban. Az első egy, vagy másfél hétben csak itt lesznek koncertjeink, aztán meg szerte Angliában, Írországban és aztán más és más országokban körülbelül 3-4 hónapig - szuper. Azért nem mondtam neki semmit, mert azt akartam, hogyha elmegyek, akkor ne utánam vágyakozzon, vagy engem keressen, hanem találjon magának egy lányt. Egy olyan lányt, akit boldoggá fog tenni, - ebben maximálisan biztos vagyok - egy olyan lányt, aki mellett nem kell ennyi zűrzavaron keresztülmennie. Persze, hogy én is szívesen lettem volna szíve hölgye, de én túl balhés vagyok és nem hinném, hogy megérdemlem a jóságát. Véletlenül ásítottam egyet, amikor beszélt, ő pedig hasonlóképp tett, mikor befejezte a mondatát.

- Ne haragudj. Nem azért ásítottam, mert unalmas vagy - szabadkoztam és nevettem egyszerre.

- Tudom, de úgy látom, hogy mindketten fáradtak vagyunk. Aludnunk kellene - szögezte le és kikapcsolta a tévét, majd pedig szorosan magához húzott. Az inget nem gombolta be, így csupasz mellkasára feküdhettem. Éreztem szíve dobogását, mely most bármi másnál többet jelentett. Mintha minden megérezte volna, hogy ez az utolsó éjszakám itt, és vele vagyok. A csönd is zavart, csak az ő lélegzetvételét akartam hallani. Sem a plédet magam alatt, sem a takarót magam fölött nem akartam érezni, csak őt. Az ő testét, annak melegségét és védelmező mivoltát. Ezeken gondolkodtam, miközben körülbelül már 1 órája határoztuk el, hogy nyugovóra térünk. - Alszol? - szólalt meg hirtelen Louis. Erre nem mondtam semmit, hisz kíváncsi voltam, hogy van-e valami oka, hogy ezt kérdezi. Két perces hatásszünet következett, gondolom várta, hogy válaszolok-e. - Úgy látom igen. Akkor jó, ugyanis el szeretnék mondani valamit, amit szemtől szembe nem biztos, hogy egyelőre mernék - puszilt bele a hajamba. - Szeretlek!