32.rész - Hidden Things

Camp Rock ~ This Is Me

*2 héttel később*

Minden este szorongva aludtam el és ugyanezzel az érzéssel keltem. Louis többet nem jelentkezett, nem írt és nem hívott. De meg tudom érteni, még ha nehezen is. Tudom, hogy azt hangoztattam, hogy azt szeretném, ha tovább lépne és nem érdekelném. De ezek csak szavak. Az igazság ettől nagyon messze állt. Önző lennék, ha kisajátítanám vagy arra kényszeríteném, hogy ide-oda utazgasson a kedvemért. Persze tudom, hogy ő egy rossz szót sem szólna ezzel kapcsolatban, hisz még a csillagokat is lehozná az égről, ha tehetné. De ez elég megterhelő lenne a számára. Annyira hiányzik. Bárcsak tudnám, hogy mit érez vagy mit gondol most rólam. Bárcsak tudnám, hogy mit csinál.

A neten képek százait nézem meg naponta csak miatta, hogy megtudjam hogyan alakulnak a koncertek és lássam őt. Azokon a fotókon jól érzi magát. Remélem ezt nemcsak mutatja, hanem tényleg így is van. Mióta New York-ban vagyunk, azóta egyszer sem léptem ki az utcára. Egyszerűen nincs kedvem és kész. Nincs miért, nincs semmi, ami motiválna. Tudom hülyeség, hisz mindig is arra vágytam, hogy utazgassak. Most azonban még nem állok készen arra, hogy új életet kezdjek itt. Még nem, amíg nem tudom magamban lezárni a közeli múltat. És az az érzésem, hogy ez egy darabig még így is marad. Elég furcsa és kiszámíthatatlan az élet, nem? Elvihet sok helyre, ahol emlékeket szerzel, ismerkedsz és barátokra vagy esetleg szerelmekre teszel szert. Aztán bumm, változtat valamin. Ez a változás lehet kedvező, vagy kedvezőtlen. Igen, jól tippeltek. A rám jellemző állapot a második verzió. Az életemet Londonban kezdtem, ugyanis ott születtem. A nagymamáméknál éltünk a szüleimmel egészen addig, ameddig a szüleim el nem váltak. Körülbelül 4 éves lehettem, nem tudom pontosan. Az egész úgy történt, hogy a család anyagi helyzete miatt apa Dublin-ba ment dolgozni. Mikor elsőnek ment el, majd hazajött, már látszott rajta, hogy valami nincs rendben. Legalábbis így mesélte anya. Megismert ott egy nőt, aki gazdagabb volt az én anyámnál, szebb, jobb és nagyobb lakása volt. Úgy látszik, ez elcsábította apámat, mert elhagyott minket. Mivel apa anyukájánál laktunk, el kellett mennünk. A félreértések elkerülése végett, nem a nagyi miatt, hanem anya miatt. Mama hiába tekintett úgy anyára, mintha a saját lánya lenne, édesanyám úgy érezte, hogy már csak miattam fűzik szálak ehhez a családhoz. Így történt, hogy Párizsba költöztünk és itt kezdtem el az óvodát. Ez egy sima, francia nyelvű ovi volt. Ez volt az a hely, ahol megismertem Jake-et, ezáltal lett a két család nagyon jó barátságban. Tévedés ne essék, fiatal szőke barátom sem francia. Ugyanaz az életútja, mint nekem. Azzal a különbséggel, hogy ő gazdag családba született és a szülei még mindig együtt vannak. Később Jake anyukája, Olivia aztán mindkettőnket áthelyeztetett egy angol magánóvodába, - ugyanis nem igazán szerette a franciákat - ahol ismerte a tulajdonost, így nekünk Jake-kel kiváltságos helyzetünk volt. Ingyen vehettük igénybe ezt a helyet, ami azért volt kedvező anyám számára, mert nem voltunk túl jó anyagi helyzetben ekkoriban. Egy másfél szobás kis házban éltünk együtt, a fizetéséből is alig tudtunk kijönni. Sokszor volt, hogy nélkülöznünk kellett. Ha a boltban megláttam valamit, ami megtetszett, hiába szóltam anyának, azt mondta, hogy nem lehet megvenni. De rövidesen felfogtam, hogy miért, ugyanis láttam a szemében a sok fájdalmat és hogy mennyi terhet kell a vállán cipelnie. Ezek után soha többé nem követelőztem és hisztiztem. Semmiért. Hamar meg kellett tanulnom, hogy az élet nem mindig egy tündérmese, pedig anyám kézzel-lábbal igyekezett előlem elrejteni a gondokat. Az általános iskola is hasonló helyzetben telt. Volt, hogy még egy kirándulásra sem mehettem el, mert nem volt elég pénzünk, hogy kifizessük. A lányok az osztályban és az évfolyamon sokszor kiközösítettek és gúnyoltak emiatt. Talán ezért van az, hogy a fiúk társaságában hamarabb megtalálom a helyem. Ennek volt is hatása rendesen. Felső tagozatban a kisasszonyok "szebbnél szebb" jelzőkkel illettek, amiért állandóan a srácok közelében vagyok, akik szintén kedveltek engem. Pedig nem azért voltam velük, mert akartam tőlük valamit. Csak azért, mert jól kijöttem velük. Eleinte rengeteget szenvedtem emiatt, de aztán rájöttem, hogy csak féltékenyek. Ezt Jake világosította ki előttem. Azt hiszem emiatt van az is, hogy az életem során nem igazán volt egyetlen igazi barátnőm sem. Csak most a londoni gimiben volt, mégpedig Lilly. Apropó Lilly, rá még visszatérek. Szóval nyolcadikra már anya száguldozott felfelé a ranglétráján és orvos lett belőle. A családi helyzetünk kezdett feljavulni, egy szebb és kicsit nagyobb lakást béreltünk és nem kellett aggódnunk a pénz miatt sem. Bevallom, hogy az akkori helyzetünk nekem a mai napig is eszembe jut és azt hiszem, ezért vagyok olyan spórolós. Lehet, hogy ez megrögzült bennem. Mai napig sajnálok megvenni egy fagyit vagy egy szendvicset saját magamnak, ha úgy vélem, hogy nem éri meg az árát. Na mindegy. Elvégezve az általánost gimibe mentem, sajnos Jake nélkül. Mint ahogy már említettem, ő Londonban kezdett tanulni. Fájó szívvel búcsúztam el tőle, de még mielőtt elment volna, gondoskodott róla, hogy legyen egy utolsó közös élményünk, ha sokáig nem látnánk egymást. Hogy mi volt ez? Hát az, hogy tőle kaptam életem első csókját. Édes búcsúzás volt tőle. Sosem felejtem el, csak úgy, mint azt sem, hogy ő volt az első szerelmem. Egy ilyen történet az élete végéig elkíséri az embert és talán sosem múlik el. Még a mai napig imádok hozzábújni, kézen fogva sétálni vele. Hiába tudom, hogy már nincs ezeknek jelentősége. De ahogy észrevettem rajta, őt sem zavarja ez a fajta köztünk lévő közelség. Ezek után féltem, hogy a következő suliban nem találok barátokat. Ez félig így is volt. Ott is jól kijöttem a srácokkal, de egyikőjük sem állt soha olyan közel hozzám, mint Jake. Egyszerűen velük képtelen voltam megosztani a dolgaimat, megbeszélni valamit, mert ők mások voltak. Tudom, hogy Jake egy fantasztikus dolog az életemben, akiért mindig hálás leszek. Azt hiszem, hogy nála jobb barátot nem is kaphatnék. Nem számít, hogy egy hónapban vagy évben hányszor látjuk egymást. Mindig egyre jobban örülünk a másiknak. De most, hogy Jake nem volt velem, kicsit védtelennek éreztem magam. Ő mindig mellettem állt és megvédett, fogta a kezemet. És most nincs. De erőt vettem magamon és megtanultam kiállni saját magamért. Ebben a korszakban jött el az idő, amikor megtalált a középsulis szerelem. Mindig is azt mondogattam, hogy nekem a kék szeműek a zsánereim, de Ő a mélybarna szemével teljesen megbabonázott. Nevetése egy angyali hang volt a fülem számára, a haja állása is tökéletes volt. Az első találkozásunk alkalmával már levett a lábamról, minden különösebb tett nélkül. Vele is csak barátkoztam először, majd egyszer csak randira hívott. Azelőtt sosem volt ilyenben részem és nagyon izgultam. A randi vége felé pedig megcsókolt. Így történt az, hogy Peter Miller - szintén angol származású fiú - barátnője lettem. Egy fejjel magasabb volt nálam, de ez mindenki szerint csak még "cukibb" párrá tett minket. Az első három hónapra mondhatjuk, hogy jól alakult. Nem volt azért felhőtlen, de jó volt. Nos, mikor eljött a második év a suliban neki is és nekem is, akkor kezdődtek a bonyodalmak. A nyári szünet utolsó hetében fokozatosan "felkészített" arra, hogy most lehet, hogy nem gyakran fog rám érni, mert fociedzései, illetve meccsei lesznek. Emellett tudott Jake-ről, hogy milyen jó viszony ápolunk egymással és hogy gyakran szólítjuk egymást drágámnak vagy szívemnek. Persze nekünk ez teljesen ártalmatlan volt, de Peter besokallt. Nekem állt és a fejemhez vágott bizonyos dolgokat, mint például azt, hogy én nem is tudom, hogy vele mennyi lány akar kavarni, mert jól elvagyok a londoni haverommal, vagy hogy én el se tudom képzelni azt, hogy ő mennyi áldozatot hoz annak érdekében, hogy mi együtt legyünk. És ez így ment tovább. Ha hetekig nem beszéltünk, őt nem zavarta. Egyszer felhívott, akkor is belemormogta a telefonba, hogy ekkor meg ekkor jön értem, legyek kész és ennyi. Én türelmes voltam, de ez másfél hónapig ment így és már inkább elkeserítő volt az, hogy vele vagyok, mintsem öröm. Szakítottam vele, de akkor jött az utolsó nosztalgikus pillanat. A végső elköszönéskor úgy viselkedett, mint mikor még csak ismerkedtünk. Aranyos volt, gyengéd és akkor rosszat mondani sem tudtam volna róla. Majd elment. Sírtam miatta, pedig részben megkönnyebbültem, hogy nincs velem. Ő is így lehetett ezzel, mivel két héttel a szakításunk után beszélni akart velem, rólunk. Találkoztunk és újra összejöttünk. Mikor megtörtént, akkor nagyon örültem, de egy idő múlva megint olyan kezdett lenni, mint korábban. Most azonban állandóan sürgetett egy bizonyos témával kapcsolatban. Nem akartam lefeküdni vele, ez volt a baja. Egyrészt azért, mert még nem álltam rá készen tizenöt éves fejjel, másrészt meg azért, mert ha az embert siettetik, akkor azt érzi, hogy már azért sincs kedve ezt megtenni. Ismét piszkálni kezdett olyan mondókákkal, mint például: más már rég megtette volna vagy vagánynak mutatod magad, de nyápic vagy. Elegem lett, hisz nem tudtam ilyen elnyomásban élni. Kihajítottam és felé se néztem többet. Hát íme, az első igazinak mondható tapasztalat kapcsolatok terén. Elég " szép " emlék, nemde? Nos, ezek után, bár nagy nehezen, de kibírtam a tizedik osztályt a gimiben. Közben szakadatlanul nyaggattam anyát, hogy Londonba akarok menni, mikor végre sikerült őt meggyőznöm. Igaz, hogy csak fél évig jártam a londoni suliba, de ez volt a legjobb. Már ha az iskolára lehet ilyen jelzőt használni... na mindegy. Innen pedig már tudjátok a sztorit.

Ahogy ígértem, mesélek Lilly-ről is. Mielőtt Londonban felszálltam volna a repülőre megpróbáltam megcsörgetni, de a telefon kisípolt. Aztán mikor ideértem hasonlóan cselekedtem és az elmúlt hetekben szintén. És nem azért nem jött létre a kapcsolat, mert ki volt kapcsolva, hanem azért, mert kinyomta. Tudom, mert szaggatott a vonal. Megint haragszik? Vagy még mindig? De miért nem képes akkor felvenni végre, hogy beszéljünk? Mi baja van? Miért ilyen? Annyira aggasztott ez az egész. Most, hogy tényleg próbálkozom, ő ilyen. Hát klassz. Tényleg.

Austin Mahone ~ Say Somethin'


Gondolatmenetemet azonban a nappaliból kiszűrődő ismerős hangok zavarták meg. És nem, nem csak anyáékat hallottam. Azt hiszem, vendégeink vannak. Kipattantam a meleg paplanom alól, gyorsan felkaptam magamra egy nyári ruhát és kiszaladtam a szobámból. Nos, a folyosón nem más, mint a Benett család állt. A nagy örömtől vezérelve Jake-hez futottam, szorosan a nyaka körén fontam a karjaimat és az ölébe ugrottam. Ő a kezében lévő táskát eldobta és helyette a derekamat szorította, majd a padlóról felemelve megpörgetett.
- Sziaaa drágám! Már annyira hiányoztál - szólt hozzám Jake.

- Te is nekem - mondtam és a kitörő boldogságom jeléül az arcát puszilgattam össze-vissza, miközben ő még mindig szorosan tartott.

- Nézzétek hogy turbékolnak a mi kis galambocskáink! - jegyezte meg Olivia, aki épp akkor ölelte meg anyámat. Mi Jake-kel csak szemöldök felvonva egymásra néztünk, majd köszöntöttem a család többi tagját is: Olivia-t, John-t, Jake édesapját és Harmony Benett-et, Jake tizenkét éves kishúgát.

- Emma, bejelenteni valónk van neked - mondta a négy szülő szinte egyszerre, mikor én épp Jake-hez táncoltam vissza. A boldogság most nagyon feltört bennem, amit nem is csodálok. A sok rossz után most jön egy jó dolog is. Jake-kel egymást ölelve álltunk és néztük a szüleinket, hogy mit akarnak velünk közölni. Vagyis inkább velem, hisz van egy olyan érzésem, hogy szőke hajú barátom mindent tud.

- Nos, kislányom, ha nem bánod, akkor Jake itt fog lakni nálunk és veled együtt fog iskolába járni - mondta anyám leplezetlen örömmel az arcán.

- Tudjuk, hogy egymás nélkül nehezen bírjátok ki a napokat - kacsintott ránk a Benett anyuka.

- Továbbá... ööm... szóval... egy szobában lesztek és együtt is fogtok aludni - fejezte be Nick az elkezdett mondanivalót. Eközben anyámról enyhe kifejezés lenne azt állítani, hogy izgatott volt. Majd' szétcsattant. Azért fura, hogy más fiúk közelében kibírhatatlan, de Jake-kel kapcsolatban még azt is megengedi, hogy együtt aludjunk. Ez azért elég... meglepő. Nem azért, aludtam már Jake-kel, de azért ez mégis más. Tetszik, hogy így alakult és megértem, hogy mivel csak két szobánk van, - amiből az egyik anyáé és Nick-é - így velem kell lennie. Mégsem száműzhetjük szegényt a kanapéra! Nem baj, csak elleszünk valahogy, még ha az intim szféránktól is fosztanak meg minket.

- Csak gyerekek azért vigyázzatok! Nem szeretnék még nagypapa lenni - mutogatott ránk John, Jake apukája, mire az összes felnőtt kuncogni kezdett. Erre a mondatra reagálva majdnem kiesett a szemem és eléggé zavarba hozott, ezért inkább a lábamat kezdtem el nézni, a mellettem lévő fiú pedig dühösen rivallt rá a szülőjére.

- Gyere, inkább menjünk be - terelgetett engem Jake a szobám felé.

- Harmony, menj a nagyokkal. Mi a felnőttekkel most kicsit beszélgetni szeretnénk - küldték utánunk a kicsi lánykát a Benett szülők. A helyiségbe beérve a kislány rögtön végignézte a szobámat, minden apró tárgyat leemelt a helyéről, majd visszarakta őket. Eközben Jake a kezemet fogva húzott az ágyhoz, ahol leültünk és rögtön kérdezgetni kezdtem.

- Hogy-hogy itt fogsz járni suliba? Hogy-hogy itt fogsz lakni nálunk? Mesélj! - faggattam vidáman.

- Hát, most is együtt jártuk ki a tizenegyedik osztályt és emlékszel, amikor két évig nem voltunk egymás mellett? - kérdezte, mire hatalmasakat bólintottam. - Na az szörnyű volt. De ahogy mesélted, gondolom neked is - karolt át. - És amúgy is imádom ezt a várost! Felnőttként is itt szeretnék majd élni. Majd itt akarom vezetni apám vállalatának egyik cégét. Tudod, ez ugyanaz a cég, ahol nyaranta mindig együtt dolgoztunk. A különbség annyi, hogy az Londonban van, ez meg itt - vont vállat. - De remélem nem bánod - húzta fel a szemöldökét, de én csak mosolyogva megráztam a fejem. És tényleg jó, hogy itt lesz. Legalább valaki segít felejteni. - És te hogy vagy? Hallottam a kis kalandjaidról - vigyorodott el.

- Milyen kalandjaimról? - suttogtam feszülten és még a tekintetét is elkerültem ennek hatására.

- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád. Ha azt mondom One Direction, akkor beugrik? - nevetett fel.

- Shhhht - csitítottam és a szájához tettem a kezem. Ennek hatására a régi szokásához híven elkezdte nyalogatni a tenyeremet. - Jake! - kacagtam és úgy meglöktem, hogy háttal a takaróra feküdt.

- Jól van, majd máskor elmondod. Amúgy hoztam neked valamit - állt fel. - Mindjárt jövök - és kiment a szobámból.

- Harmony, hát te hogy vagy? Mi újság veled? - fordultam a kislányhoz, aki mindig is olyan volt nekem, mintha a kishúgom lenne.

- Jól vagyok, csak nem akarok iskolába menni. Inkább mennék anyuval a divatbemutatókra, mint most nyáron - ölelt meg. - Anya csodás ruhákat tervez, mivel ugye divattervező. Neked is csinált egyet - mosolygott rám angyali mosolyával és a hajamat kezdte piszkálni, mikor Jake visszatért egy nagyobb és egy apróbb dobozzal a kezében. Először a nagyobbikat nyújtotta oda felém.

- Ezt anyutól kapod. Ő tervezte neked - vette le a papírdoboz fedelét.

- Én már elmondtam. Bi-bi-bííí! - nyújtotta ki a nyelvét Harmony a bátyjára, és kirohant a szüleinkhez. Én eközben egy rózsaszín anyagból készült ruhát csomagoltam kifelé. Gyönyörű volt. A szavam is elállt.

- Amúgy anyám annyira szeret, hogy egy egész kollekciót nevezett el rólad, mégpedig Emma's Style néven - nézett rám Jake elismerően. - Meg amúgy is, állandóan téged emleget nekem, ami egyébként nincs ellenemre - kacsintott. - Na de próbáld fel a ruhát, addig kimegyek - És így is tettem. Hamar belebújtam a gyönyörű darabba, majd a tükörben megcsodáltam magam benne. Pont az én méretem volt, mintha rám öntötték volna. Persze ezzel nem dicsekedni akarok. Ezzel a lendülettel nyitottam ki az ajtót, ahol Jake várt rám. Egy lépést hátrébb lépett és teljes hosszában végigmért.

- Ez aztán... - köszörülte meg a torkát. - Tyűha! Hát... szóhoz sem jutok. Elképesztően gyönyörű vagy - fogott kézen és megpörgetett, majd pedig a karját nyújtotta, hogy belekaroljak. - Hölgyem, kérem engedje meg, hogy bemutassam társaságunk többi tagjának, akik minden bizonnyal el lesznek ájulva magától... akárcsak én - erre mindketten nevetni kezdtünk, majd mikor a felnőttek elé értünk, úgy mutattam meg a ruhát, mintha a kifutón lennék. Mindenkitől pozitív visszajelzés érkezett, ami nagyon jól hatott a hangulatomra.

- Emma drágám, szeretném, ha majd ezt viselnéd a bálon - igazgatta meg Olivia rajtam a bájos ruhát. - Nagyon csinos vagy - puszilt meg.

- Milyen bálon? - néztem értetlenül.

- Hát, itt Amerikában szokás, hogy az év elején és végén egy-egy bált rendeznek - magyarázott Jake.

- Ti lesztek a legszebb pár az egész rendezvényen - lelkendezett Nick és anyám.

- A legszebb pár? Engem még el sem hívtak - fontam össze a karjaim a mellem alatt, és oldalasan Jake-re pillantottam.

- Fiam! - kiáltott rá játékosan John a fiára. Ekkor szőke hajú és barna szemű barátom újra a szobám felé kezdett húzni.

- Ne haragudj. Nem így akartam, de ha már szóba jött... szóval... eljönnél velem a bálba? - fogta meg mindkét kezemet.

- Persze Jakey - feleltem őt becézve, majd hamarosan a homlokomon éreztem az ajkait.

- De van itt még egy ajándék a számodra. Ezt tőlem kapod - és egy szintén pink, hosszúkás dobozkát tartott az ujjai között. Olyat, amikben nyakláncokat szoktak átadni. Óvatosan leszedte a fedelét és igazam volt. Egy nyakláncot kaptam tőle, melyet lassan kivett a tartókájából, majd mögém lépett, a nyakamra tette a láncot és be is kapcsolta. Egy J betűs medál volt rajta, melyben szintén volt egy gyönyörű, szikrázó drágakő.

- J, mint Jake? - kérdeztem tőle és még mindig az új ékszeremet csodáltam.

- Igen - mosolygott rám.

- Vagy van valami más jelentése is? - vágtam a szavába.

- Reméljük, idővel kiderül - mondta sejtelmesen.