31.rész - Our New Lives

Sziasztok,

Hát ez is eljött. A történetem II. évadát mutathatom be. Bevallom nagyon nehezen kezdtem el az elsőt, - ugyebár kezdő íróként - de annál nagyobb szeretettel. Ez a szeretetadag pedig ebben az évadban sem lesz kevesebb. Köszönettel tartozom mindenkinek, aki támogat, biztat, veszi a fáradtságot, hogy elolvassa, amit írok és még a véleményét is megosztja velem komment formájában. Köszönöm, hogy vagytok nekem. Mindenki számít. :) ♥

Remélem tetszeni fog a rész és remélem továbbra is megtiszteltek majd a támogatásotokkal és a jelenlétetekkel. Nektek köszönhetek mindent. Továbbá köszöntöm a legújabb olvasóimat: Nórát és Alízt, illetve újabb köszönet a +2 feliratkozóért. Üdvözlünk titeket. ;)

Még azt szeretném mondani, hogy mivel jön a suli, így a részek heti rendszerességgel fognak ugyan jönni, de mindig csak egy és az is hétvégén. :\ Ne haragudjatok.♥

Jó olvasást!

~Timi xx

Justin Timberlake ~ Mirrors

A repülőn ülve gondolom mondanom sem kell, hogy mi, vagyis inkább ki körül forogtak a gondolataim. Vajon Niall és Liam átadták-e már Louis-nak a levelet? Vajon hogyan reagált? Vagy egyáltalán most mit csinál? Nagyon dühös? Annyira elszomorít, hogy fogalmam sincs ezekről a dolgokról. Annyira hiányzik. Még fél napja sincs, hogy elváltunk, mégis olyan távolinak tűnik. Talán ezt a kilométerek rohanása teszi, ahogy a repülőn ülök. Sokszor mondják, hogy a boldogság olyan, akár egy felhőn ülni. Könnyű érzés és észre sem veszed, hogy mi történik veled. De ha ezt elszalasztod, akkor leesel a puha párnáról és az esőcseppekkel együtt a mélybe zuhansz. Ez a két szélsőség létezik. Azt hiszem innen jön a kifejezés, hogy valaki felhőtlenül boldog, ezek nélkül a szélsőségek nélkül. Csak szárnyal és kész. Egyszer végre én is szeretném ezt megtapasztalni. Legalább egy napra fogadjon el mindenki úgy, ahogy vagyok, ne ítéljenek meg és ne aggassanak rám jelzőket. Azokkal szeretnék lenni, akiket szeretek és teljes harmóniában élni velük. Továbbá, magaménak akarom tudni még az igazi, nagy, mindent elsöprő szerelmet. És tessék, az agyam újra Louis-t hozta előtérbe. Megint elkomorodtam. Nagy erő kellett ahhoz, hogy magamban tartsam a könnyeimet. A hangok a fejemben folyamatosan csak beszéltek. Persze, kiről másról, mint Louis-ról?! Akarod őt, vágysz rá, hát miért hagyod el? Szeretitek egymást, ezt mindenkinek tudnia kell. Egy életre elvágod most magad nála azzal, hogy csak egy levéllel köszöntél el. Egy rakás szerencsétlenség vagy Emma, nem is kívánhatnál Louis-nál jobbat magadnak! Louis gyengéd, odaadó, romantikus, vicces és nem veszi túl komolyan az életet. Ezt akartad. Mindig ilyen fiúra vágytál, hát akkor miért nem ragadod meg azt, hogy most teljesült?! - ezek ismétlődtek bennem. A hangok egyre inkább csak zaklattak. Legszívesebben elkiáltottam volna magam azon nyomban, hogy: hagyjatok békén!, de ehelyett csak megráztam a fejem, mintha ettől kitisztulna előttem minden. Gyorsan előkaptam a telefonomat és a fülhallgatómat. Hátha a zene megoldja a jelenlegi gondomat. Közben a fehér gomolyagokat néztem alattunk, a madarakat, ahogy szabadon szállnak és az ég gyönyörű színváltozásait. Minden olyan szép volt. Ezek mind arra késztettek, hogy az álmaimba meneküljek. Meneküljek? Miért? Tudom, furán hangzik, de így van. Ha aludtam, akkor az álomképeket úgy alakíthattam, ahogyan akartam. Ott lehettem, ahol a szívem, azon a helyen, azzal az egy személlyel. Kicsit úgy éreztem, hogyha vele álmodok, akkor az álmom kicsit szebb, mint a valóság, ami egyébként nem olyan katasztrofális, mint ahogy azt én gondolom. Mások szerencsésnek éreznék magukat, ha ilyet átélnének, de nem én. És nem most. Kegyetlen érzés, ha elválasztanak a szerelmedtől. Nem is egy városon belül, nem egy országon belül és még csak nem is egy kontinensen belül leszünk. Szomorú, de ez a kegyetlen igazság. Most már én is megtapasztaltam. De ennek valamiért így kell lennie. Valahogy muszáj lesz megemésztenem, de remélem, hogy megtaláljuk még egymást. Bízom benne. Álomvilágomból a mellettem ülő kislány zökkentett ki, aki a karomat rázta. Lassan kinyitottam a szemeimet, a fülemből kivettem a füleseket és mosolyogva felé fordultam.

- Bocsi... bocsi, hogy felébresztettelek, nagyi mondta. Csak szóltak a nénik a rádióban, hogy be kell kapcsolni az övet - mutogatott éppen arra a tárgyra vagy személyre, amiről vagy akiről éppen beszélt.

- Semmi baj - simogattam meg a fejét. - Köszönöm - néztem kedvesen a nagymamájára. Ahogy utasítottak minket, bekapcsoltuk az öveinket. Mindenki izgatottan az ablakra tapadt, hogy lássa New York-ot felülről, a fényárban úszó várost és az égig érő épületeket.

Én inkább csak imádkoztam, hogy minden rendben menjen, amikor a telefonom elkezdett rezegni a kezemben. Ránézve a képernyőre Louis nevével találtam magam szembe. Az agyam elborult, a szememből a könnyek makacsul próbálkoztak a kitöréssel, az arcom megrezdült, a kezeim és a lábaim remegtek, a szívem pedig majd' kiugrott a helyéről. Az ajkaimat összeszorítva próbáltam elnyelni a sós cseppeket, melyek az orrom mellett folytak végig. A bőrömön mindenhol libabőr terült el és most jöttem csak rá, hogy a tulajdon szervezetem akar engem meggyőzni arról, hogy válaszoljak a hívásra. De nem tettem. A készüléken végül ez jelent meg: 12 nem fogadott hívás. Tizenkettő? Hogy lehet, hogy eddig egyet sem vettem észre?! Londonban most hajnali két óra lehet, míg itt csak este nyolc. Ne, ez nem lehet. Most már Louis tudja az igazságot. Félek, de ennél jobban őt féltem. Így tűnődtem, amikor bejelentették, hogy a gép pár percen belül landol. Hirtelen egy puha, de öreg kéz érintette meg a vállam.

- Kislányom, minden rendben van veled? - kérdezte a kislány mellett ülő idős hölgy aggódással a tekintetében.

- Persze, köszönöm - mondtam és finoman megpaskoltam a kezét, pedig még mindig sebesen lélegeztem ki és be a levegőt. Hirtelen a mellettem lévő kishölgy is rám helyezte a tenyerét.

- Ne sírj, nem szabad. A nagyi mindig azt szokta mondani, hogy nem jó itatni az egereket, vagy valami ilyesmi - kacagott fel édes hangjával. - Minden olyan szép, ne sírj - milyen csodás a gyermeki ártatlanság. Ekkor még mindent gyönyörűnek, elbűvölőnek és boldognak látsz. Amikor az egyetlen akadályt az utcán és a járdán lévő kis buckák okozzák, amikben meg lehet botlani. Amikor az, hogy összetörtél még csak annyit jelent, hogy elestél a bicikliddel, vagy lehorzsoltad a térdedet. És nem az, hogy a szíved éppen millió darabban található meg.

A repülő eközben már leszállt és minden utas felhördülve állt fel és vette az irányt a kijárat felé. Megköszöntem a nagymama és az aranyos kislány törődését és jóságát, majd elköszöntem tőlük. A csarnokban rengeteg ember nyüzsgött, levegőt is alig lehetett kapni és aki az utat sikeresen áttörte, az valamilyen szinten hősnek számított. A bőröndömet megkeresve utamra indultam a hatalmas folyosókon. Fogalmam sem volt, hogy hová tartok, de csak mentem abba az irányba, amit a megérzésem súgott. Úgy tűnik helyes utat mutatott ez az érzék, ugyanis a távolban megpillantottam anyát és Nick-et. De még mielőtt odamentem volna hozzájuk a csarnok oldalában lévő mosdóba beszaladtam, hogy megnézzem magam. A fájdalmam nyomait egy kis alapozóval és szemfestékkel sikeresen eltüntettem, majd elhagytam a helyiséget. Mintha az emberek szabad utat engedtek volna nekem, egyenesen anyáékhoz rohantam. Megöleltem őket, majd az autónkba ültünk. A kocsiban a hátsó ülésen ülve folyamatosan a telefonomat forgattam a kezemben. Már nem kaptam több hívást Louis-tól. Egyet sem.

*Louis szemszöge*

Épp a házamból tartottam a fotózásra. Igaz, hogy még fél órának kell eltelnie ahhoz, hogy ténylegesen elkezdődjön, de előtte még ránk aggatják a megfelelő ruhákat, plusz még az arcunkon is finomítanak egy kis alapozóval. Tehát mondhatom, hogy inkább késésben vagyok. Most otthon voltam, hogy a szüleimmel és a testvéreimmel töltsek egy kis időt,akik azért jöttek, hogy a turné nyitókoncertjén ott legyenek velem. Emma-t is szerettem volna nekik bemutatni, - akiről egyébként már a hírek és a pletykák alapján hallottak - de jobb lett volna, ha ők is személyesen megcsodálják, hogy milyen bájos és különleges teremtés is ő. Sajnos Emm azonban nem ért rá, pedig annyira jó lett volna, ha vele az oldalamon mutatkozhatnék mindenhol. Végül is nem kell nekünk mindig együtt lennünk ahhoz, hogy tudjuk magunkról, hogy összetartozunk. Ez a gondolat mindig segített enyhíteni a hiányát. Mikor elindultam a családomtól, hogy részt vegyek a koncertsorozat miatt szervezett fotózáson, a kocsiban még megpróbáltam felhívni Emma-t. Fogalmam sincs, hogy miért, de még mielőtt lefoglalna a sok tennivaló, hallani akartam a hangját. A szomorú dolog az, hogy nem vette fel, a telefon rögtön kisípolt. Lehet, hogy visszafeküdt kicsit aludni, hisz szegény rosszat is álmodott, nem is aludt valami jól, ráadásul reggel még korán is kelt, velem együtt.Megérdemelné, hogy kipihenje magát. Fárasztó múlt áll mögötte.

Alig várom már, hogy este hét óra legyen és a színpadon állhassak a rajongók előtt. Azt akarom, hogy büszkék legyenek ránk, akarom, hogy tudják, hogy ő értük csinálunk mindent. Bármit megtennénk értük is. Aztán, miután ennek vége, a családom visszautazik a szülővárosomba, Doncaster-be. Kikísérem őket, majd pedig utam a szokásos kis utcába, a szokásos kis házhoz és a szokásosan elbűvölő Emma-hoz vezet majd. Igen, ez a tervem. Tegnap este bevallottam neki álmában, hogy szeretem. Azt hiszem, jó lenne, ha már szemtől szemben is hallaná az igazságot. Ahogy erre gondolok máris izgulok és ideges vagyok, pedig nem aggódom, hogy esetleg kinevet vagy ilyenek. Inkább azért vagyok ilyen, mert azok alapján, ahogy viselkedik velem és ahogy hozzám viszonyul remélem, hogy ő is hasonlóan érez és ezt majd el is mondja. Ennek hatására pedig legalább a világ gazdagabb lenne egy újabb szerelmes párral. Nem mintha már most nap, mint nap nem úgy viselkednénk, mintha azok lennénk... csak hát hivatalosan bejelentve azért mégis jobb, mint amikor így a levegőben függ a dolog. Éljen a bátorság! Alig várom, hogy ezt a tudomására hozhassam, hogy újra a karjaimba zárjam és eltöltsünk egy forró éjszakát. Talán most nincs is más, amit jobban szeretnék. Vezetés közben ezeken gondolkodva navigáltam London utcáin, míg végül megtaláltam azt a fényképészeti stúdiót, ahová pont mennem kellett. Az órára pillantva tudatosult bennem, hogy már háromnegyed tizenkettő van. Kapkodva szálltam ki az autómból, a lépcsőfokokat kettesével szedtem, majd benyitottam a helyiségbe. Mindenki megdöbbenve nézett rám és a pillantásukból ítélve kicsit mérgesek is voltak. Sűrű bocsánatkérések közepette jutottam el az öltözőnkig, ahol nagy meglepetésemre a további négy társamból csak ketten vártak. Ahelyett, hogy leálltam volna velük beszélgetni, inkább öltözni mentem és azon bosszankodtam, hogy vajon hol lehet Liam és Niall. Amikor átvettem az ingemet, Zayn közeledett felém.

- Szia haver, már köszönni se akarsz? - poénkodott, majd kezet fogtunk és megölelt. Ő közvetlenebb volt velem, nem úgy, mint a sarokban ülő barátunk. Harry összeszorított szemekkel nézett rám, de én tudomást sem akartam róla venni. Furcsa, hogy emiatt a szerelmi háromszög miatt olyanok lettünk, akár az idegenek, pedig testvérek voltunk. Most már csak szimplán bandatársak. De emiatt egy percig sem Emma-t hibáztattam, hanem Harry-t. Ő tehet róla. Zayn biztosan észrevette a köztünk felgyülemlő feszültséget és mielőtt még megfulladt volna ettől, megszólalt. - Na jó srácok, én most kimegyek, de remélem tudtok normálisan beszélgetni.

- Azt kétlem - vágtam rá a választ, amit Zayn már biztosan nem hallott, mivel az ajtó becsapódott mögötte, mikor elhagyta a szobát.

- Louis - kezdett bele Harry a mondókájába - képzeld el, Jessica-t ma megkereste a rendőrség. Nem tudod, hogy miért? 

- Helyes, ideje volt. Ráférne, hogy valaki alaposan helyretegye azt a nőt - mondtam kemény hangon.

- Tudom, hogy nem kedveled, de attól még a barátnőm. És azt is tudom, hogy te meg Emma-t véded foggal-körömmel... - sóhajtott - és azt hiszem igazad van - olyan halkan beszélt, mintha csak magának jegyzett volna meg valamit, de úgy tettem, mintha nem is érdekelne. - Amúgy szia, még nem is köszöntem - nyújtott kezet, amit udvariasságból elfogadtam. Mi ez a száznyolcvan fokos fordulat nála hirtelen? Nem mintha bajom lenne vele, csak meglep, nagyon is. Főleg, hogy már nagyon hiányzott az a régi Harry, aki volt. - Ja, és Emma hívott... - közölte nagy szemeit rám meresztve, amire felkaptam a fejem. Erre reagálni akartam volna, de nem volt időm. Niall és Liam robbanásszerűen rontottak be az öltözőbe és egy darabig csak álltak a szoba közepén. Először Harry-nek köszöntek, majd hozzám is odajöttek. Mintha valamiért együtt kellene érezniük velem, legörbített ajkaikkal közelítettek és sajnálkozóan megöleltek. Semmit nem értettem, de még mielőtt megkérdezhettem volna, rohanó üzemmódra kellett kapcsolnunk, ugyanis el kellett kezdenünk a fényképezkedést. Az igazságot megvallva egyetlen igazi mosolyt sem tudtam felerőltetni az arcomra. Csak az járt a fejemben, hogy Niall és Liam miért viselkednek így, de ami még jobban nyugtalanított az az, hogy Emm miért hívta Harry-t? Mit akart tőle? Minek? Miért akkor tette, amikor már nem voltam ott? Titkol valamit? Talán nem kellene aggódnom. Eddig is mindent elmondott, gondolom továbbra is megtenné.

A nap többi részét a bandával töltöttem. A fotózás után egy interjút kellett adnunk és szerencsére simán ment. Hála az égnek a turnén kívül semmilyen más témára nem térhettek át. Ilyenkor szeretem a szabályokat. Ezután egy étterembe mentünk a srácokkal, ahol jól be kellett raktároznunk, ha bírni akarjuk az estét energiával. Elég jó időtöltésnek bizonyult ez, ugyanis a Harry-vel való kapcsolatom kissé feloldódott, habár még mindig értetlenül álltam ekkora fordulat láttán. Zayn szórta a társaságba a legtöbb poént, de megint feltűnt valami. Liam, aki mindig vigyorgott, most csak maga elé nézett és csak néha-néha engedett el egy fáradt mosolyt. Niall pedig, aki máskor minden hülyeségen akkorát nevetett volna, hogy azt még a város másik végén is hallják, most nem kacagott és még a kaját sem ette olyan habzsolással, mint egyébként szokta. Mi van velük? Talán majd később rátérek náluk erre a témára. Így lógtuk végig együtt a napot, amikor végre elérkezett a várva-várt este és a koncert. A színfalak mögött mindannyian izgatottan ténferegtünk, amire a rajongók hangos sikoltozása is már csak egy plusz volt. Az óra lassan megütötte a hetet, így elérkezett, hogy színpadra lépjünk. Hatalmas ovációval fogadtak minket és annyira fellelkesedtünk, hogy rögtön bele is vágtunk az éneklésbe és a hülyeségeinkbe. Akik nem szeretnek minket, azok azt mondják, hogy mi a bolondozásainkat is rutinszerűen csináljuk, de ez nem így van. Egyszerűen csak olyan szinten átszellemülünk, hogy az egyéniségünk a megszokottnál is jobban előtérbe kerül és így hamarabb elkap minket a hév.

A fellépés nagyon jól sikerült, istenien éreztük magunkat. Úgy hiszem, hogy ezt mind a magunk és a rajongók nevében is mondhatom. A srácokkal a fáradtságtól vezérelve huppantunk le a székeinkre, a törölközőkkel az izzadtságtól gyöngyöző homlokunkat törölgettük és szomjasan vedeltük a kikészített flakonos vizet. Hamarosan elérkezett annak is az ideje, hogy távozhattunk. Előtte még a Directionerek-kel készítettünk képeket és aláírásokat osztogattunk. Az öltözőben elköszöntem a fiúktól és végre elindultam volna, ha Liam meg nem állít. 

- Hová mész Lou? 

- Emma-hoz - tájékoztattam, mire ő összeszorította a szemeit és a tőlünk pár méterrel arrébb lévő Niall-hez viharzott. Hangosan, mintha kiabálnának, elkezdtek beszélgetni. Nem egymással vitáztak, hanem inkább valamivel kapcsolatban idegesek voltak. De most nem érdekelt. Csak Emma-val akartam lenni minél hamarabb, tehát beültem az autómba és az utam a kezdetét vette. A városon áthaladva, ahogy egy étterem előtt lelassítottam megpillantottam egy szegény, idősebb asszonyt egy kosárral a kezében, amiben úgy körülbelül 30-40 rózsa volt. Megálltam és odamentem hozzá. Megvettem tőle az összes virágot, sőt még a kosárkát is és egy nagyobb adag borravalóval jutalmaztam. Adakozni sosem elég. Nagyon hálásnak tűnt, én pedig a szerelmem jelképét akartam ezekkel a vörös szirmú virágokkal jelképezni. Emma biztosan örülni fog nekik. Amikor végre a házhoz értem nagyon izgatott lettem. Most, ma este elmondom neki, hogy szeretem és vele akarok lenni. Azt akarom, hogy hivatalosan is a barátnőm legyen. Igen! Menni fog! Ezekkel biztattam magam. Kiszálltam a járműből és szorgos léptekkel hamar a ház ajtaja előtt találtam magam. A kilincsért nyúltam, ami nagy meglepetésemre azonnal kinyílt. Azonban mikor a boldogságtól vezérelve beléptem, a vidámságom abban a pillanatban vesztette el értelmét. A ház kongott. Egy porszemet sem találtam. A rózsából álló csokrot ledobtam a földre és minden helyiséget átnéztem a földszinten, de semmi. A függönyöktől a szőnyegekig, a nagyobb bútoroktól a kisebbekig, a képektől és a poszterektől a növényekig minden eltűnt.

- Emma! Emma hol az istenben vagy? - kiabáltam ingerülten. A lépcsőt három-négy ugrással el is hagytam és a kedvesem szobájába igyekeztem. Kár volt. Semmi más nem csapott meg, csak az üresség. - Emma, ha a frászt akarod ezzel rám hozni, akkor jó úton vagy! - támaszkodtam neki a falnak és úgy éreztem, hogy könnyek lepik el a szememet, pedig ezelőtt nemigen fordult volna elő, hogy sírtam. Mégis mi ez? Aggódtam, féltem, csalódott és kétségbeesett voltam és sajgott a mellkasom. A zsebemből előkotortam a telefonom és Emma számát tárcsáztam. Minimum hétszer próbáltam meg felhívni, de egyszer sem érkezett válasz. Ha a fájdalmamat mérték volna most egy skálán, biztos vagyok benne, hogy az egekig ért volna, vagy még tovább. Hirtelen ajtócsapódást hallottam lentről és reménykedve kiszaladtam a szobából. Csak Liam és Niall álltak ott megrémülve.

- Louis! Louis figyelj! - kiáltottak nekem lentről.

- Mi van? - rúgtam bele mérgemben a lépcsőkorlátba és leszáguldottam hozzájuk az alsó szintre.

- Mondanunk kell valamit - hajtotta le a fejét szomorúan Niall.

- Hajrá! - dühöngtem.

- Emma elment. A szülei döntése volt ez, nem választhatott. De... de ezt hagyta neked - nyújtott át nekem Liam egy borítékot, amit úgy téptem szét, mintha az életem múlna rajta. Talán így is volt. - Ma elhívott minket ide, hogy ezt tudassa velünk is, illetve hogy ezt a levelet átadjuk neked. Csak neked szánta. Aggódik érted - folytatta a beszédet a barátom, majd mikor befejezte, akkor elkezdtem olvasni a sorokat. Emma kézírása gyönyörű volt, de amit leírt, az a szívemig hatolt. És ezúttal nem jó értelemben. Mikor az iromány végére értem, úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna egy tőrrel és még jól meg is forgatták volna bennem. Mintha a világ egyszeriben forogni kezdett volna körülöttem.

- A kibaszott kurva életbe! - ütöttem bele ököllel a falba. Olyan erővel tehettem ezt, hogy a festék és gipszkarton egy része le is hullott. Még magamat is megleptem.

- Louis, nyugodj meg, kérlek - próbált csitítani Niall.

- Mégis hogy a francba tudnék megnyugodni?! Hm? Hát basszus, elment! 

- De nézd azt, hogy miket írt rólad - mosolygott halványan Liam.

- Ti honnan tudjátok, hogy mi áll ebben? - dobtam fel a fehér papírt, ami olyan könnyed mozdulatokkal szállt le a földre, mint a pihe. Ahogy rámordultam a barátaimra, ők kicsit meghátráltak.

- Elolvastuk - mondta Niall bűnbánó arccal.

- Louis, de Emma szeret téged. Legalább ez vigasztaljon - veregette meg Liam a vállamat.

- És mit érek vele, ha azt sem tudom, hogy hol van? Mit érünk vele, ha lehet, hogy nem is fogom megtalálni és sose ölelhetem át többet? Mit érünk azzal, ha szeretjük egymást és nem is lehetünk együtt?! - fortyogott bennem a düh és ismét könnyek jelentkeztek a szememben. Levágódtam az egyik lépcsőfokra, a fejemet a tenyerembe temettem és csak így ültem. Niall és Liam rögtön mellettem termettek, de egy szót sem szóltak. Egyrészt nagyon haragudtam rájuk, amiért nem értesítettek rögtön a dolgok állásáról, pedig még lehet megakadályozhattam volna mindezt. De másrészt örültem, hogy ilyen nehéz helyzetben velem vannak. Most is sértődés nélkül tűrték a kirohanásomat. De akkor sem veszíthetem el a szerelmemet! Ő volt az, aki megtanította, hogy milyen az igazi szerelem. Aki mellett én is igazolhattam a régi igazságot, miszerint a világ egyik legcsodálatosabb dolgai közé tartozik az, ha szeretsz valakit és téged is viszont szeretnek. Küzdeni fogok! Újra meg fogom találni és soha nem engedem el. És ezzel a lendülettel újra megkíséreltem felhívni Emma-t. Liam nagyon próbált visszatartani, de nem járt sikerrel. De megint minden hiába. Hívtam ötször, de semmi.

- Na elég legyen - szólt rám Liam katonásan. - Add ide azt a kütyüt! Nem érsz el vele semmit, ha állandóan zaklatod a hívásokkal. Adj időt mindkettőtöknek, hogy lenyugodjatok - vette ki a készüléket a kezemből.

- Add vissza! - kiabáltam rá. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát és aki hatalmas elhivatottságot érez, hogy visszaszerezze azt. És amikor sikerült, akkor győzedelmesen tovább játszik. Így történt ez velem is. Visszaszereztem az elkobzott tárgyat és kisiettem a teraszra, ahol majdnem beleütköztem Harry-be. Harry olyan értetlen és ijedt arccal állt ott, mint aki szellemet látott. De ez cseppet sem érdekelt. Kikerültem és a következő pillanatban már a tudakozóval beszéltem. Egy számot kértem, amit meg is kaptam és amit azonnal be is ütöttem. Igaz, hogy már hajnali kettő, vagy három körül járt az idő, de ez nem várhat. Ennek ellenére hamar kapcsoltak.

- Jó estét kívánok. Louis Tomlinson vagyok. A SHADOW magánnyomozói irodával beszélek?