33.rész - You're My Heroes

Sziasztok,

Drágaságaim, lenyűgöztetek. Először is: köszönöm szépen a 11.000+ látogatót és a 7 követőt bloglovin'-on. Másodszor: köszönet azoknak az embereknek, akik az előző részhez kommenteltek. Miattuk olvashatjátok most ezt a részt, mert egyébként teljesen reményvesztett voltam. Attól féltem, hogy azért nem kommenteltek, mert nem tetszik, vagy valami egyéb oka van. Továbbá köszönet a pozitív és a negatív pipákért is. Ezekkel kapcsolatban annyit mondanék, hogy akinek nem tetszett egy adott rész, az is írja le az okot, hogy mire figyeljek. Fontos.:) És most már játsszunk emiatt olyat, hogy az új rész mindig 3-4 komi után fog jönni. Szóval pipálásra és vélemény nyilvánításra fel!

Végül, de nem utolsó sorban pedig köszöntöm Odettet az olvasóim között és bocsánatot is kérek, amiért csak most teszem ezt meg.♥

A részről: ez most egy kicsit rövidebb lett az előzőkhöz képest. Véleményem szerint nem a legjobb, de remélem, hogy ti másként fogtok róla vélekedni. Remélem nektek tetszeni fog.

Btw nézzetek be a szereplőkhöz, mert vannak újak!

Jó olvasást!

~Timi xx

Sterling Knight ~ Hero

Eltűnődtem azon, amit Jake mondott. Mi az, hogy " később kiderül " ? Minek kell kiderülnie? Ezeken elmélkedtem, amikor hirtelen megint tizennégy évesnek éreztem magam. Mintha most is Franciaországban lennék, a házunk küszöbén állnék és átélném az első csókom előtti pillanatokat. Ezek játszódtak le a fejemben, hiszen Jake mélyen a szemembe nézett, én pedig az előző mondandója hatása alatt voltam, teljesen el voltam bambulva. Azonban az ő arca egyre csak közeledett, azt hittem, hogy újra bekövetkezik az az élmény, melyet három évvel ezelőtt együtt tapasztaltunk meg. Hiába nem akartam megcsókolni, - nemcsak Louis miatt, hanem már magunk miatt sem - nem tudtam mit tenni. A lábam lecövekelt és a végtagjaim semmi mozdulatot nem voltak hajlandóak végrehajtani. Mintha az összes izmom azt várná, hogy megtörténjen az, ami. Mintha a testem az övével egyetemben reagálna. Mintha valamilyen szinten összefonódtunk volna. Igazából, az őszintét megvallva még mindig érzek egyfajta vonzalmat Jake iránt. Tudom, hogy ez olyan első szerelmi dolognak tudható be, amit már említettem. Ami sosem múlik el. De egy fellángolás miatt nem rúghatok fel mindent. Louis miatt. Akit szeretek. Aki mellett ki akarok tartani, vagyis ebben a helyzetben inkább akiért reménykedni szeretnék. Habár tudom, hogy minden mulandó. Ő sem várhat örökké, sőt... lehet, hogy mióta ott hagytam, már nem is akar. És ha így van, akkor majd egyszer nekem is tovább kellesz lépnem. De kitartok. Egy ideig mindenképp. Hülyeség lenne, ha azt állítanám, hogy nem akarom elveszíteni. Véleményem szerint már megtettem. Megtörtént. Csak azért mégis jó azt hinni, hogy léteznek tündérmesék és megkeres, újra egymásra találunk és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Vicces, nem? Kiskoromban mindig hercegnő akartam lenni. Ez csak annyiban változott, hogy most valaki hercegnője akartam lenni. Tuti biztos, hogy anyám örülne, ha Jake és én együtt lennénk. Sőt, nem csak az én családom örülne, hanem Benett-ék is... de még mennyire. Ezek suhantak át az agyamon, miközben Jake ajkai már majdnem elérték az enyéimet, az én kezeim pedig akaratlanul is a vállára kúsztak. Már csak pár milliméter volt közöttünk, amikor hirtelen kicsapódott a szobám ajtaja és Harmony rontott be.

- Jake! Anya... - Harmony szava elakadt, amikor meglátott minket. Szégyenlősen forgatta a szemét, majd mosolyogni kezdett és elszaladt. - Anyaaa! - kiáltott kislányosan éles hangjával. - Emma és Jake csókolóztak! - szolgáltatta a kis hírvivőnk a hírt, ami egyébként nem teljes egészében volt igaz.

- Igazán? - hallottuk a felnőttek hangját, amint egymás után ezt kérdezik. Meglehetősen vidámak voltak ennek hallatára. Mi Jake-kel a szobámban egymás mellett álltunk összeszorított szemekkel és ajkakkal, mikor a szőkeség megszólalt.

- Basszus! Na ilyenkor ki nem állhatom a húgomat! - bosszankodott suttogva, amire egy halk nevetéssel válaszoltam. A nap további része békésen, de azért kissé kínosan telt.

*2 héttel később*

Nos, ez is eljött. Otthon már berendezkedtünk, megszoktuk az új felállást, amit egyébként Jake-kel könnyű volt. Mellette úgy érzem, hogy semmi teher nincs rajtam. Pluszban még túl vagyok a suli első hetén is. Nem volt könnyű, de legalább Jake itt volt nekem. Az iskola nem volt messze a háztömbünktől, így csak pár saroknyit kellett reggelente sétálnunk. De már az első nap sem ment zökkenőmentesen. Lányok állítottak meg és vágtak a fejemhez mindenféle sértő dolgokat, kifütyültek az utcán és "szebbnél szebb" jelzőkkel illettek. Annyira nehéz volt ezeket hallanom, pedig azt hiszem félig jogos, hogy ilyen mérgesek rám. Legszívesebben egy kocsi elé vetettem volna magam az első adandó alkalommal. De túl gyáva voltam. Sajnos túlságosan félek. Pedig sokszor úgy érzem mostanában, hogy hasznavehetetlen vagyok és semmi szükség rám. A legtöbb gondolatomat azonban még mindig Louis töltötte ki. Miatta még ki akartam tartani.

Egy hónap... ennyi telt el azóta, mióta utoljára láttam. Ennyi telt el azóta, mikor utoljára magamon éreztem a karját. Ennyi telt el azóta, mióta utoljára csókot lehelt a számra. Hiányzik. Felhívhatnám, de nem teszem. Ehhez sincs bátorságom. Lehet, hogy felbolygatnék mindent. Azonban az is lehet, hogy fel sem venné. Igaz, hogy mióta ideköltöztünk már a számom is más. Belementem, hogy így legyen, mert így azt éreztem, hogy könnyebb lesz. Azt éreztem, hogyha elfelejtem a régi telefonszámomat, akkor azzal a gondok is enyhülnek... de nem. Bánthatnak engem és meg is teszik. Csak azt nem tudják, hogy milyen nehéz ez az egész, főleg akkor, ha a sztori minden egyes részletét ismerik. Nem csak a nevemet, vagy azt, amit látnak. Fáj. Mindig is olyan ember akartam lenni, akit nem érdekelnek mások véleménye. Nem sikerült. Ha a hátam mögött két ember nevetni kezd, én rögtön elvörösödöm és azt hiszem, hogy rajtam poénkodnak. És ez így megy nap, mint nap. A legrosszabb, hogy fogalmam sincs, hogy mi vár rám. De tudjátok mit?! Piszkáljanak, megérdemlem. A karmának köszönhetően legalább visszakapom azt kamatostul, amit Louis-val tettem.

Jake kezdetben csendben tűrte az engem érő megjegyzéseket, de egy idő után besokallt és mindenkit elküldött... nos, egy melegebb éghajlatra. A támadások azonban ettől még jobban fokozódtak. Most már azt hitték, hogy Jake miatt hagytam ott Louis-t és a bandát. De eddig meg sokaknak az volt a baja, hogy velük vagyok. Akkor most semmi sem jó?!

Ha ez nem lenne elég, a suliban is elkezdtek piszkálni. Jake közvetlen és barátságos természetének hála már az első nap minimum három barátot szerzett, míg én csak rá számíthattam. Ez pedig jól jött, mert mivel egy osztályban voltunk, ott is megvédett. Így történt ez az első biológia óránkon is, amikor a tanárnőnk elmondta, hogy idén az ember lesz a főtéma. Na hát, mit hoz az élet, egy suli fő gonosza címet érdemlő lány azonnal kommentárt is fűzött ehhez. Mégpedig ezt mondta: " Emma, te majd mesélhetsz a szaporodásról. Úgyis biztos sok tapasztalatod van. Ki volt a jobb, Harry vagy Louis? ". Nagyon felháborodtam és nagyon megbántott, de Jake ekkor is kiállt mellettem.

- Mi van, kis csaj? - biccentett a lány felé. - Magadból indulsz ki vagy ennyire unalmas az életed, hogy máséval kell foglalkoznod? - nagyon meglepődtem, mert Jake sosem volt az a beszólogatós fajta. Vagyis de, de csak srácokkal. Viszont ezt nagyon jól csinálta. De hiába alakult így, akkor is azt éreztem, hogy védtelen vagyok, Jake pedig egy ideiglenes pajzs. Hála az égnek már csak pár perc választott el a szünettől, így miután kicsengettek, hurrikánszerűen rohantam ki a folyosóra, a szekrényemhez. Legszívesebben belemásztam volna. Legszívesebben eltűntem volna mindenki szeme elől, de ekkor valaki megszólított.

- Szia! Remélem nem vetted magadra, amit Margaret mondott. Ő mindenkinél többre tartja magát - ért hozzá a karomhoz egy lány, aki nagyon puha hangon beszélt hozzám. Muszáj volt látnom, hogy ki az a vakmerő nőnemű egyed, aki a többieket meghazudtolva még szóba áll velem, így felé fordultam. - Shannon Hayes vagyok - mosolygott.

- Én pedig... - kezdtem volna a bemutatkozást, de félbeszakított.

- Tudom, Emma Smith - mutatta fel a tenyerét.

- Honnan... ? - kérdeztem volna, de inkább okosabbnak láttam azt, ha elhallgatok. - Már bocsi, ne vedd tolakodásnak, de te miért vagy ilyen kedves velem? Ez olyan meglepő számomra - néztem le a földre.

- Nem is tudom. Egyszerűen nem szeretem, ha ok nélkül bántanak valakit. És talán azért is, mert részben én is olyan különcnek számítok itt, mint te - vázolta fel a helyzetet vidáman, miközben már Jake is ránk talált. Hátulról ölelt át és a kezeit a hasamon pihentetve mutatkozott be Shannon-nak.

- Jól vagy? - beszélt a fülembe, én pedig bólintottam válaszul. - Na jó, figyelj. Most mennem kell edzésre, de nem szeretném, hogyha addig hazamennél. Inkább gyertek és nézzétek meg a bemelegítésünket - kacsintott ránk és összekulcsolta az ujjainkat.

- Shannon jössz? - intettem a mellettem álló lány felé, aki azon nyomban belém karolt. Míg Jake a csapatával a zöld pázsiton edzett, addig Shannon és én a lelátóban ücsörögtünk, a sportoló fiúkat stíröltünk és beszélgettünk. Másfél óra alatt rögtön kiderült, hogy mennyi közös van bennünk és hogy mennyi mindenben hasonlítunk... ja, és az is, hogy mennyit bírunk beszélni. Mikor Jake edzője már a gyakorlás nagy részét levezényelte és mehettek átöltözni, akkor a szőkeségem odaköszönt nekünk és még egy puszit is küldött. Shannon-ról megtudtam, hogy ami a szívén az a száján, így sejtettem, hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni.

- Nagyon szép pár vagytok. Tökre illetek egymáshoz - nevetett fel, én pedig Jake-et figyeltem elbambulva.

- Igen, szerintem is - feleltem, de amikor észbe kaptam, hogy mit mondtam, akkor megráztam a fejem. - Nem, vagyis nem! Mi nem járunk.

- Persze. Most árultad el magad - vigyorgott Shannon, aki látszólag jót mulatott rajtam.

- De tényleg. Csak különleges kapcsolat van közöttünk. Tudod, elmeséltem.

- Tudom, de hidd el, látszik rajtatok, hogy mi van. Már hallottam ilyen történetet és tudod mi lett a vége? - emelte fel a szemöldökét, én pedig csendben vártam a megfejtést a kérdésére. - Én - árulta el, de amikor látta a kérdő pillantásaimat, akkor magyarázni kezdett. - Anyukám és apukám között ugyanez a történet játszódott le, mint köztetek most. A történelem megismételheti önmagát bárhol és bármikor - Shannon teljesen átszellemülten közölte velem mindezt. Kicsit mintha olyan lett volna, mint egy jósnő. Ennek hatására nagyon elgondolkodtam. Mi van, hogyha így lesz? Nem tudhatom, nem lehetek benne biztos, de mi van akkor, ha mégis? Ha ez így lett megírva? De akkor miért nem lehetett volna az életem egyszerűbb azzal, hogy nem leszek szerelmes Louis-ba?! Mindennek oka van, de akkor ennek mi? Így kombináltam magamban a dolgokat, de Shannon szólongatása visszarántott a valóságba. - Emma! Emma! Nagyon magadba merültél. 

- Bocsi - mosolyogtam rá. - Csak elég elgondolkodtató volt, amit mondtál.

- Hm, sokszor azt mondják, hogy olyan vagyok, mint egy jósnő - Shannon annyira lehengerelt engem. Attól kezdve, hogy első perctől jól kijöttünk, nem ítélt meg, barátkozni próbált velem, egészen eddig, hogy mindent olyan könnyedén vett. Azt hiszem, máris csodálom.

- Érdekes, én is ezt gondoltam az előbb - kuncogtam vele egyszerre.

- Na de beszéljünk másról. Várod a bált? - érdeklődött.

- Igen, eléggé. Kíváncsi vagyok, hogy az ilyen amerikai " rituálék " hogy zajlanak - mutattam idézőjeleket az ujjaimmal. - Van már partnered? Kivel jössz? - mozgattam a szemöldökömet.

- Hát, még nem tudom. Van pár srác, aki elhívott, de mind ilyen kocka fajta és szóval, hát... nem szokásom megítélni másokat, de akkor is ciki lenne velük beállítani, nem? - grimaszolt. - De ha neked sincs párod, akkor mehetnénk együtt! Bebizonyítjuk legalább, hogy nekünk nem kell pasi ahhoz, hogy jól érezzük magunkat - javasolta.

- Hát, szóval... öö... - dadogtam, mert mást nem bírtam kinyögni és ebből rögtön rájött, hogy mi a helyzet.

- Na ne! - kiabálta vidáman és felpattant a helyéről, magával húzva engem is. - Jake-kel mész, ugye? - meresztette rám barna szemeit. Én az alsó ajkamba harapva, félénk tekintettel néztem rá. - Hát ez eszméletlen! És te mondod, hogy nem vagytok együtt? - kezdett el toporzékolni, illetve ugrálni, én pedig vele tartottam. Fiúk között sosem örvendeztem így semminek, maximum otthon, egyedül. Most végre jó volt ilyen csajos dolgot csinálni egy barátnővel. - Ti jártok, csak nem mondjátok ki! - ordította Shannon az örömtől vezérelve olyan hangosan, ahogyan csak tudta.

- De nem - komorodtam el hirtelen. - Louis...

- Figyelj, Emma. Teljesen meg tudlak érteni. És nemcsak sablonosan mondom, mert velem is történt ilyesmi, de ha jobb barátságban leszünk, majd akkor megtudod - simogatta meg a kézfejem. - Csak annyit tehetsz, hogy elfelejted.

- Nem lehet - feleltem, de ez egy nagyon rossz válasz volt, hisz nem létezik semmi olyan, amit ne lehetne végrehajtani. Csak olyan van, amit az ember nem akar.