35.rész - I'm Done

Sziasztok,

Drágáim, köszönöm a kommenteket! Annyira szeretlek titeket, hogy el sem tudjátok képzelni! Mindenkire igaz, de a Névtelen kommentelőmnek külön egy hatalmas köszönet a biztatásért, és a kedves szavakért. Mindegyikőtök nagyon sokat jelent nekem, boldog vagyok, hogy ez a blog összefoghat minket.♥

Ne haragudjatok, hogy 1 napot késtem a résszel, de nem volt időm megírni hamarabb, sőt még ma is tanulnom kellett. Remélem nem fogok csalódást okozni. Most szerintem nem lett annyira izgalmas a vége, sőt nem is olyan cselekményes, hanem ilyen háttérbe szorított dolgokról lesz szó. Bevallom, most ehhez a részhez nem volt túl sok ihletem, ezért bocsássatok meg, ha nem lett a legjobb. Viszont annál nagyobb szeretettel készült. Továbbá a zene sem biztos, hogy illik hozzá, de ezt hallgattam,miközben írtam... remélem azért tetszeni fog!

Jó olvasást!

~Timi xx

Avril Lavigne ~ Smile (ha lejárt, indítsd újra)

Teljesen elképedtem. Ahogy az álmom kezdődött, a valóság is minden képkockára ugyan úgy történt. Még az a jelentet is valóra vált, amikor Shannon elszakítja a ruháját, majd a kreativitását előcsalogatva megoldja a helyzetet. Ez volt az a pillanat, amikor kétségbeestem. Megpróbáltam nem mutatni, de belülről remegtem. Ahogy a suliba értünk és beléptünk a terembe, eluralkodott rajtam a déjá vu érzése. Tudjátok az, amikor olyan fuvallat csap meg, mintha azt a pillanatot vagy percet már átélted volna. A különbség annyi, hogy én tényleg átéltem. Még akkor is, ha az álomkép nem is igazán mondható valósnak. Már nem tudtam olyan felszabadultam mozogni a zenére a táncparketten, mint ahogy azt elképzeltem korábban. A mosolyom csak akkor került elő, ha az emberek az arcomat figyelték, a fejem pedig olyan lehetett, mint egy ventilátor nyáron. Folyton folyvást forgolódtam, szemmel akartam tartani az egész területet. Na és akkor eljött az az ominózus pillanat. A lassú szám, az, hogy David lassúzni viszi Shan-t, illetve az, hogy én akaratlanul, mintha valami természetfeletti erő taszigálna, az asztalunkhoz tartok. Leültem, majd a poharamat a kezemben tartva csillapítottam a szomjamat és figyeltem a tömeget egyszerre. A gondolatok, melyeket akkor gyártott az agyam, mikor aludtam most ténylegesen megfogalmazódtak bennem. Olyan furcsa volt... mintha egy párhuzamos világban éltem volna egy rövidebb ideig. Tudom, hülyén hangzik, de minden olyan élethű volt. Minden úgy tűnt, hogy szép, harmonikus és hogy mindennek így kell lennie. De nem, nem hagyhattam, sőt... nem akartam hagyni, hogy átéljem azt, amit megálmodtam. Épp ezért, amikor Jake odajött, hogy táncolni vigyen, akkor nem hagytam magam... egy darabig.

- Emm, ne csináld ezt! - vigyorgott rám és mélybarna szemei is csak nekem csillogtak.

- De ez nem jó ötlet - próbáltam őt meggyőzni az elég gyenge érveimmel, de ahogy számítottam rá, Jake hajthatatlan volt. Táncolni akart, méghozzá velem.

- Nem jó ötlet? Ugyan már! - legyintett, és ezzel a lendülettel kézen is fogott, majd mikor sikerült felállítania a táncparkettre húzott, pontosan Shannon és David mellé. Újabb ismerős szituáció. Remek. Ezúttal még jobban kell figyelnem, hogy mit teszek, mert ha tényleg minden egyes részlet valósággá válik, akkor nem szúrhatom el. Bevallom, ez rosszul érintett. Nem engedhettem el magam, nem szögezhettem le magamnak, hogy ma este csak a barátok és a szórakozás létezik. Nem hihettem el, hogy ez az este csak az enyém. Pedig higgyétek el, már egy ideje ez hiányzott nekem. Végre eldöntöttem, hogy nem érdekelnek mások és a véleményük, illetve hogy ezentúl úgy fogok élni, ahogy nekem tetszik, ahogy engem boldoggá tesz. De erre képtelen vagyok. Túlságosan érdekel, hogy mit éreznek mások, hogy mit gondolnak rólam... és a legfájdalmasabb, hogy sikerült-e megfelelnem mindenkinek. Ez lassan felemészt. Már csak idő kérdése, hogy mikor fakadnak ki belőlem a bűvös szavak: elegem van.

Jake eközben szorosan, mégis óvatosan tartott. A kezemet cirógatta, és úgy bánt velem, mintha porcelánból lennék. Mintha már csak egy apró szél hiányozna ahhoz, hogy teljesen összetörjek. Ő mindig megérezte, ha valami nincs rendben, de nem kérdezett. Ő cselekedett. Most, hogy lelkileg még mindig darabokban voltam megtalálható, úgy kezelt, mint a vékony jég felületét. Ha ahhoz hozzányúlsz, rálépsz, akkor megreped és vizet látsz a helyén. Pontosan tudtam, hogy ő hogyan gondolkodik. Azt hiszi, hogy ez a hasonlat teljesen rám illik... hogyha megsértenek, megbántanak, vagy esetleg még egy súlyos dolgot akasztanak a vállamra, akkor összeroskadok és a lelkem vérezni kezd. Nos, igen. A lelkem vére a könny. A gond csak az, hogy már jócskán kifogyóban van. 

Tánc közben úgy tettem, mintha lefelé néznék, de becsuktam a szemem. Át akartam adni magam az élménynek, minden erőmmel ezen voltam. Igaz, hogy úgy hangzik, mintha sok erőfeszítést kéne tennem? Azért jó ez a kérdés, mert már tartalmazza a választ is. Mire feleszméltem, már a tömeg egy körben állt és minket figyelt. Az ajkammal alig láthatóan a 'ne' szócskát mondogattam egyfolytában, de nem volt megállás. Bekövetkezett. Az emberek kiabálni kezdtek:

- Csókot! Csókot! Csókot! - és Shannon-ékra nézve a kívánságuk teljesült. És most jött a legnehezebb pont. A választás. Ha megcsókolom Jake-et, akkor lehet, hogy a végén még tényleg itt lesz Louis is... igaz, hogy megharagszik, elmegy, de látom. Ha nem csókolom meg, akkor talán még remény sincs arra, hogy itt legyen. Mérlegelnem kell. Mi a jobb... ha újra látom Louis-t, de úgy megy el, hogy tökéletesen a tudtomra adja, hogy többet látni se akar, vagy az, ha nem találkozom vele, és ha szerencsém van, akkor nyugodt kerékvágásban megy tovább az életem?! Tudom, hogy hülyeség, hogy hiszek ebben. Máskor nagy az esélye, hogy nem tenném, de most félek. Mégis hogy ne bízzak ebben, amikor eddig minden igaznak bizonyult? És ha most megváltoztatom vajon történik valami...? Igen, arra az elhatározásra jutottam, hogy nem lépek ilyesfajta kapcsolatba Jake-kel. Pedig már félúton voltam, hogy megtegyem, de akkor újra hozzábújtam. Azt sugároztam felé, hogy ölelni akarom, hogy közel legyen és vigyázzon rám. Hatott. Leintette a tömeget, akik egy kis mozgolódás után mással kezdtek foglalkozni. Hihetetlen, hogy mennyire népszerű. Jól dönthettem, ha egyáltalán létezik ilyen opció. Az este többi része már nyugodtabb volt. Egy kicsit fájt a fejem már a végére, gondolom a sok stressz miatt. De azért jó dolgok is történtek. Shannon és David közel kerültek egymáshoz, de mivel nem akarnak semmit elsietni eldöntötték, hogy randizni fognak. Persze, mi Jake-kel ettől felvillanyozódtunk, mivel bejött a tervünk. A rosszullétemre hivatkozva a vacsora végénél azt mondtam, hogy kimegyek a mosdóba, de igazából csak a folyosón álltam meg. Csak egy kis időre egyedül akartam lenni és fellélegezni. Úgy tűnik, hogy mégsem minden olyan rossz, mint ahogy én azt látom. A hideg falnak támaszkodtam, és a folyosón lévő, alig pislákoló lámpákat figyeltem. Kellemes félhomály uralkodott, majd hirtelen egy kéz fogta meg a karomat. 

- Emma! Te mit csinálsz itt egyedül? Már egy negyed órája kijöttél - hallottam Jake hangját, majd az arcát is sikerült megpillantanom, amikor már a lehető legközelebb volt hozzám.

- Nem kell, hogy aggódj. Csak... muszáj volt egy kicsit magamba fordulnom - mosolyodtam el, bár aligha hiszem, hogy látta.

- Mi a baj? Nem szeretem, ha ilyen vagy. Az az Emma, akit én ismerek, az teljesen más. Optimista, mosolygós és mindig bearanyozza mások napját a szavaival, a mosolyával vagy simán azzal, hogy létezik - simította végig az arcom, majd az államat megfogva magához fordított.

- Nem Jake, ezt csak te látod így - fordítottam el a tekintetemet. - Nem értem miért, de te túl elfogult vagy.

- Elfogult? Nem hinném - rázta meg a fejét. - Mindössze annyiról van szó, hogy ismerlek és meglátok benned olyat, amire a többiek csak későn figyelnek fel - sötét volt, de még így is észrevettem azt, hogy a szemei ragyognak és csodálóan néznek rám. - Azt pedig sajnálom, hogy nem érted azt, ami nyilvánvaló.

- Hát akkor talán el kellene magyaráznod - pislogtam értetlenül, amire egy nagy sóhaj érkezett a szájából.

- Megpróbálhatom - suttogta, majd egy pár perces csend következett, mire újra megszólalt. - Van kedved sétálni? - mutatott az ajtó felé, én pedig bólintottam. Jót tesz majd a friss levegő, és talán megtudok majd egy új dolgot Jake-ről.

Amint a fejbólintásommal válaszoltam a kérdésére, rögtön összekulcsolta a kezünket, és úgy vonultunk ki az ajtón, mint egy pár. Az iskolától nem messze, egy apró kis parkban találtunk egy padot, ahol leültünk. Ez a kis terület olyan meghitt volt és egyáltalán nem mindennapi. A fák ágain lampionok világítottak, a fű tökéletesre volt nyírva és most még az ég is tiszta volt. A csillagok mellett a legtöbb fényt a szürkéskéken világító Hold adta. Elmerengtem ebben a látványban, majd visszatértem Jake-hez és vártam, hogy elkezdje a meséjét. Egy darabig még ő is a sötétkék eget fürkészte, majd rám nézve elmosolyodott, átkarolt és eleget tett a kérésemnek, beszélni kezdett.

- Fogalmam sincs hogy kellene elkezdenem - nevetett zavartan, de végül sikerült neki. - Szóval... gondolom nem is sejted, hogy ténylegesen miért vagyok itt.

- Hát... azért mert a szüleink azt akarták, hogy ne legyünk elszakítva egymástól, neked se kelljen olyan sokat utaznod a szüleid miatt... Harmony-nak úgyis nevelőnője van Londonban, te meg egyedül lennél... és amúgy is, igazi barátok vagyunk. Hát ezért, nem? - hadonásztam a kezeimmel és úgy próbáltam megmagyarázni azt, hogy mit gondolok.

- Ez csak a fedősztori - kuncogott egy aprót, én pedig a szemöldökömet ráncolva ültem. - Az igazság, hogy az egészet én találtam ki. Hiányoztál. Franciaországban olyan jó sok időt töltöttünk együtt és ezért míg élek hálás leszek. Aztán a költözködés. Bárcsak sose történt volna meg. Ott hagytalak, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám - komolyodott el. Furcsa volt, ő nem szokott ilyen lenni. Féltem, hogy esetleg valami gondja van, vagy ami a legrosszabb... szomorú. Bármit megtennék, hogy ne lássam őt boldogtalannak. Ez belém van kódolva.

- Nem a te hibád. Ne okold magad - csitítottam, de ügyet sem vetett a mondatomra.

- Ha találkoztam volna azzal a Peter-rel, hát megemlegetné azt, ahogy bánt veled. Nem értem, hogy egy ilyen ártatlan, kedves, szép és csodálatos teremtéssel hogy lehet így bánni! - kiabált, de én elmosolyodtam. Tényleg ilyennek tart engem? Azt hiszem ezzel egyedül van... de mégis. Olyan felfoghatatlan érzés volt ezt hallani tőle. - Aztán amikor Londonba költöztetek. Az első egy hónapban még láttalak, aztán megjelent a drágalátos "barátnőd", - mutatott idézőjeleket az ujjával - Lilly. Majd megismerted a kedvenceidet és híres lettél, állandóan azzal a Harry-vel vagy Louis-val voltál. Már nem is kerestél. - fordult felém teljes testével.

- Sajnálom - hajtottam le a fejem.

- De nem ez a legrosszabb. Nem érdekel Lilly, azok a bájgúnárok sem érdekelnek, tudod jól. Csak megrémültem - csuklott el a hangja. Megrémült? Mitől? A szívem őrülten vert, rettenetesen aggódom. - Emlékszel, hogy videó chat-en mesélted anno, hogy gyerekesnek, hülyének, meg ilyeneknek tartanak, amiért határtalanul imádod ezt az öt fiút? - érdeklődött fennhangon és újra bólogattam. - Na, akkor emlékszel, hogy mondtad, hogy ha belehalsz is, de kapcsolatba lépsz velük és ők lesznek a férjeid, mert ez az álmod? - nevetett, és ezzel nekem is mosolyt csalt az arcomra.

- Igen. De ez most miért fontos? 

- Mert ez az, amitől megrémültem. Emma, hát nem veszed észre? - szorított meg azzal a karjával, amelyikkel átkarolt. - Félek, mert megismerted őket, sőt... az ötből egy vagy kettő szerelmes is beléd! Félek, hogy valóra fog válni az álmod! - kiáltott, majd elhallgatott. - Tudom, hogy nem hangzik túl kedvesen, de ajj! - kapott fel egy kavicsot a pad mellől, és olyan erővel dobta el, ahogyan csak tudta. - Basszus... ismered őket, szerelmesek beléd, sőt... még te is az vagy... legalábbis az egyikbe biztos - meresztette rám a szemeit. - Van esélyed, hogy a barátnője, végül majd a felesége legyél valamelyiknek és akkor teljesen elveszítelek.

- De ez miért érint téged ilyen rosszul? - tettem fel a kérdést nyugodt hangon, habár lehet, hogy nem kellett volna. 

- Az Istenért Emma! Tényleg nem érted, vagy nem akarod megérteni? - pattant fel a helyéről és kikelt magából. A hangja megtörte a park nyugodtságát, csendességét. - Nem véletlenül találtam ki, hogy most éppen veled akarom kijárni az utolsó évet! Nem véletlen, hogy veled akartam lenni! Érted jöttem, hozzád! - felálltam, hogy lecsendesítsem, de elém lépett és mindkét kezével megfogta a vállaimat. - Nem véletlen, hogy a szüleink össze akarnak minket hozni, de mindegy... nem ez a lényeg. Azért töröm magam, hogy elfelejtsd Louis-t. Elhiszem, hogy nehéz és látom, hogy szenvedsz. De segíteni akarok - csendesedett el. - Azt akarom, hogy velem legyél... hogy ne csak úgy nézz rám, mint egy legjobb barátra... hogy megértsd azt, hogy mi összetartozunk. Tudod, hogy egymásra vagyunk hangolódva, ezáltal megértem a jeleidet. Te is érzed, hogy mi van köztünk, csak nem akarod tudomásul venni - és ekkor mindent megértettem: hogy miért van itt, hogy miért közeledik félreérthetően... talán ez a magyarázat, hogy néha késztetést érzek arra, hogy megöleljem, közel legyek hozzá... De nem szerethetek két embert! 

Ez a dilemma állt fent egész este. Jake lenyugodott most, hogy tudatta velem, hogy mit érez, és ezzel engem még nagyobb bizonytalanságba sodort. Szeretem Louis-t, és Isten lássa lelkem sosem csalnám meg. Jake-ről meg nem tudok nyilatkozni. Megmagyarázhatatlan... erőlködöm a tények keresésével,sőt bebeszélem magamnak, hogy nem akarom szeretni, nem akarok tőle semmit! 

Hát, eljött ez is. Most mondom ki, hogy elegem van. Nem bírom. És azt hittem már nem jöhet semmi más, ami újabb komplikációt okozna... pedig de. Jött a másnap reggel és rátett erre az egészre egy lapáttal.