36.rész - Intimate Moments

Sziasztok,

Drágáim (remélem nem baj, hogy így szólítalak titeket:)), ismét köszönetet mondok. Köszönöm a sok-sok szeretetet, ami a kommentjeitekből árad és nagyon hálás vagyok Értetek! Köszönöm, hogy vagytok nekem és ez MINDENKINEK szól! Köszönöm a 12.700+ -os megtekintést, a pipákat és minden egyes szót, sort és mondatot, amit kapok tőletek. Nagyon hálás vagyok!♥

Ezúttal is jelentkezem új résszel, ami most szerintem jól sikerült. Hosszú is lett, igyekeztem izgalmas dolgot is kitalálni, szóval remélem tetszeni is fog! Puszi nektek!

Jó olvasást!

~ Timi xx

One Direction ~ Over Again (ha lejárt, tudjátok mi a dolgotok:))

- De Jake, ugye most nem ugratsz? - kérdeztem tőle zaklatottan.
- Tudtam... egyszerűen tudtam, hogy nem fogsz komolyan venni. Hát miért is tennéd? Már nem számítok neked... Csak az a két mitugrász Londonban - förmedt rám.

- Ez nem így van! Amúgy meg annak a két mitugrásznak neve is van. Mégpedig Louis és Harry - oktattam ki durcásan.

- Nem érdekel. Itt nem róluk van szó, hanem rólad. Félsz. Félsz nekem esélyt adni, illetve őket elfelejteni. Túlságosan ragaszkodsz az ideáidhoz. Mert ahogy te elképzeled annak úgy kell lennie - mondta szemrehányóan.

- Most hirtelen miért lettél ilyen ellenséges? - csapkodtam a kezeimmel, és a könnyem is kicsordult. - Soha nem veszekedtünk és Jake hidd el, nem most akarom elkezdeni. Sajnálok mindent, de ez a vallomásod nem jött jókor. Nem tudom mit érzek... lehet, hogy igazad van. Nem tudom. Fogalmam sincs - próbáltam elmerengni a távolban, hogy ne kelljen a szemébe néznem, de túlságosan sötét volt, hogy olyan messziről bármit is lássak. Amúgy meg hiába akartam kikerülni a pillantását, mindig kicselezett. Ez most sem volt másképp. Maga felé fordított és újra beszélni kezdett.

- Honnan veszed, hogy velem nem lennél boldog? Mi sosem voltunk simán barátok! Ezt te is nagyon jól tudod - sóhajtott. - Mindig imádom, amikor csak úgy ok nélkül hozzám bújsz, megölelsz, vagy hozzám érsz és megfogod a kezem.

- Oké Jake, de... - a mondatomba még csak alig kezdtem bele, a feszültség csak úgy lappangott bennem, de nem számított. Minden lelassult, a szél egyre jobban támadt felfelé és csak a sárguló, lehulló falevelek zöreje hallatszott a csendben, ahogy a nagy sebességű levegő nekik támadt. És hogy mi mit csináltunk? Nos, Jake betartotta a soha ki nem mondott ígéretét. Megcsókolt. Életünkben másodjára. Sem időm, sem erőm nem volt és nem is lett volna tiltakozni. Ott álltunk, szorosan tartotta a derekamat, én pedig az agyamban nem tudtam mit kezdeni a jelenlegi szituációval. Ledermedve álltam, és nemcsak a hideg idő miatt, hanem a meglepettség miatt is. A szél a ruhámat felhajtva a lábaimhoz is be-betekintett és jeges leheletét hagyta rajtam, amitől egyszer-egyszer megborzongtam. Eközben Jake ajkai lágyan, de mégis határozottan érintették az enyéimet. Gyengéd, de mégis erőszakos volt, mint aki tudja mit akar. Végig azon járt az eszem, hogy miért történik ez meg, és nem azon, hogy hogyan. Élveztem, de bűnösnek éreztem magam. Jogosan. És itt kezdtem el rettegni. Mi van, ha újra megfordul velem a világ? Ha a múlt visszatér kísérteni és feltűnik valaki, vagy újra megismétlődik valami. Mi van akkor, ha a sors azt tervezte, hogy Louis-t elvezeti hozzám? Ezzel szemben én most is mit csinálok?! A kísértés... az érzelmek. Az összes bűn, bűnhődés és büntetés okozója. Ha egyszer végre úgy gondolod, hogy magad mögött tudhatod az életed egyik fejezetét, ha végre örülhetsz, vagy megkönnyebbülhetsz, hogy lezárhatod, akkor jön valami, ami felvilágosít, hogy nem... ez korán sincs így. Hiszen minden hatással van mindenre. Nem epizódokra van felosztva az életünk, amikor ha egynek vége, akkor következik a másik, ami már más történetet dolgoz fel. Az élet egymáshoz kapcsolódó fejezetek otthont adója, a könyv. Azt hiszem innen jön a mondás, hogy: " A Nagykönyvben meg van írva ". Ezeken elmélkedtem, miközben Jake még mindig szenvedélyesen csókolt. A kezeimet a mellkasára csúsztattam és levegőhiányt színlelve eltávolodtam tőle. Elnéztem a feje mellett, de a szemem sarkából láttam, hogy egy elégedett vigyor ül ki az arcára. Én viszont szégyelltem magam. Lassan már én is kezdem elhinni magamról azokat az állításokat, amelyeket hallok, hogy egy ribi vagyok. Végül is senkinek nem ígértem semmit. Miért én tartozom mindenkinek magyarázattal? Hány lány csinál ennél sokkal durvább dolgokat, mint én? És megcímkéznek... 

Miután Jake észrevette, hogy fázom, gyorsan tárcsázta egy taxitársaság számát, majd pedig magához húzott. A hátamat dörzsölgette és sokszor éreztem meleg leheletét a nyakamon. Most olyan szintű kavarodás volt a fejemben, hogy azt éreztem, hogy ezt innentől lehetetlen lesz kibogozni. Én sem tudok kijönni saját magamon. A taxi tíz percen belül megérkezett és mindössze pár saroknyit utaztunk vele. Pont, ahogy beléptünk a ház ajtaján, az utcákat szakadó eső árasztotta el. Lassan és szótlanul felbaktattunk a lépcsőkön, hangtalanul előkerestük a lakáskulcsot és már otthon is voltunk. Rögtön a fürdő felé vettem az irányt, miután ledobtam magamról a cipőmet. Anyáék már aludtak, szóval megpróbáltam hangtalan lenni. A fürdőbe érve óvatosan becsuktam az ajtót és leültem a vécéülőke tetejére. Öt percig csak ott ültem a fejemet a tenyerembe temetve. Mi van velem? Mit csinálok? Mi jön még? Miért vagyok képtelen eldönteni, hogy mit vagy épp kit akarok? - jelentek meg a kérdések a fejemben. De rájöttem. Szerintem túl elfogult vagyok ezzel a két fiúval kapcsolatban. Túlságosan közel állnak hozzám ahhoz, hogy bármiért is megsértődjek rájuk, vagy a saját akaratommal és érzéseimmel hamarabb foglalkozzam, mint az övékkel. De igyekeztem összekapni magam, így erőt vettem magamon, átvettem a pizsamámat, letisztítottam az arcomat és fogat mostam, végül pedig a szobámba indultam. Mikor beértem, már meg volt ágyazva és Jake elterült a finom szövet ágyneműn.

- David hívott - jelentette ki.

- Mit mondott? Shannon jól van? Ugye nem haragszik rám, amiért egy szó nélkül ott hagytam? - zúdítottam rá a kérdéseimet aggódóan.

- Nem, dehogy. Jóformán észre se vették, hogy eljöttünk. Annyira bele voltak merülve egymásba... - köhintett egyet játékosan - úgy értem a táncba - mosolyodott el.

- Akkor jó - lélegeztem fel megkönnyebbülten, majd befeküdtem az én helyemre az ágyban, és magamra húztam a takarót. Még mindig nagyon fáztam. Jake egy szót sem szólva kiment, majd pár perc múlva már átöltözve bújt be mellém. Érezhető volt az, hogy van egy megoldatlan probléma köztünk, főleg most, hogy fokozódott. Meg akartam törni a csendet, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Most olyan idegennek tűnt az, hogy beszéljek vele, így csak két szót nyögtem ki.

- Jó éjszakát.

- Neked is - válaszolta Jake és még egy puszit is hagyott az arcomon ajándékként. Én viszont maradtam tovább egy helyben, az ágy felém eső széléhez fordulva és megpróbálkoztam az alvással. Maximum tíz perc telhetett el, amikor már félálomban voltam, de felzavart az, hogy hallottam, ahogy Jake állandóan forgolódik. Nem zavartattam magam, próbáltam visszatérni az álmok útjára, de továbbra is hűvös volt a szobában, így a takaró alatt is kirázott a hideg. Azt hiszem több se kellett, Jake karja jelent meg, mellyel védelmezően átkarolt, a hátamhoz tapadt a mellkasa és lábait is szintén az enyéimhez láncolta. Kellemes volt. A közelsége is, meg a melegség is. Annyira kimerült voltam, hogy nem érdekelt mi lesz, csak az, hogy éljek a pillanatnak... vagyis jobban mondva most az, hogy pihenjek.

Reggel az ég dörgése és a eső kopogása az ablakomon voltak azok a tényezők, melyek az ébredésemet okozták. Az oldalamról átfordultam a hátamra, a szemeimet dörzsölgettem, illetve nyújtózni kezdtem és élveztem, ahogy az ízületeim kattogó hangot adnak. Jake már nem feküdt mellettem, mondhatni hűlt helye volt. Kikászálódtam a puha takarók közül és még alig látva keresgéltem a papucsomat, de mivel nem találtam meg, vállat vonva nyitottam ki az ajtót. Hiába volt reggel, a konyhában a nagy ablakokon semmiféle fény nem szűrődött be az időjárás miatt, sőt... inkább még sötét is volt. Ahogy kiléptem, a villanyok kellemes világosságot adtak, olyat, ami nem zavarja a szemet. Az ebédlőasztal meg volt terítve két személy számára elég elegánsan. Körbenéztem, majd hirtelen szőke barátom is felbukkant és felém lépdelt. Magához ölelt, majd megpuszilta a homlokomat. 

- Foglalj helyet - mutatott az egyik székre, majd kihúzta nekem.

- Mi ez? - kérdeztem, amikor épp a tányéromba rakott egy isteni illatú omlettet.

- Omlett - vigyorgott.

- Hát nem mondod? Úgy értettem, hogy miért csináltad? 

- Nem mindegy? Kóstold meg! - utasított, majd leült velem szembe és hozzáláttunk a kajához.

- Mmm... ez nagyon finom! - állapítottam meg, amikor megízleltem egy-két falatot.

- Köszönöm, de a legnagyobb részt anyukádat illeti az érdem - mosolygott.

- Tényleg... ők hol vannak? - mértem fel a terepet az alapján, hogy még eddig csak Jake-et láttam itthon.

- Nick dolgozik, anyukád pedig bevásárolni ment. Azt mondta, hogy nem tudja mikor jön... eltarthat egy darabig - nevetett. Miután megettük az étel nagy részét elpakoltunk, elmosogattunk és rendet tettünk. Épp, amikor a szobámban ágyaztam meg, Jake-et hallottam, amint valakivel beszél, majd becsapódik az ajtó. Kíváncsiságom vezérelte a lábaimat, így ismét kimentem a nappaliba, ahol az előbb említett szőkeség állt és úgy tűnt, mintha kissé zaklatott lenne.

- Mi a baj? Kivel beszéltél? - érdeklődtem.

- Senkivel... vagyis csak ilyen árusok voltak itt és mindenáron be akartak jönni - magyarázkodott, de nem hittem el, ezért a bejárathoz fordultam és kinyitottam. A küszöbnél nem állt senki, de tovább nem léptem ki, nem is néztem szét, csak akkor, amikor újra be akartam zárni az ajtót és valami megállította. Visszanéztem és egy tenyér támasztotta. Megijedtem. Hamarosan a kéz tulajdonosa is megmutatta magát. Hosszú, fekete kabát, sötét farmer és bakancsok... göndör fürtök, kékeszöld szemek... Harry. A szívem őrülten vert és inkább egy időre becsuktam a szemem, hogy ha majd kinyitom biztos legyek benne, hogy nem csak az elmém szórakozik velem. De nem. Még mindig ott állt és engem figyelt.

- Harry?! - pislogtam értetlenül.

- Én vagyok - mosolygott rám és nem tudom miért, de jól esett hallani a rég nem hallott hangját. Nagyon le voltam döbbenve. Vajon miért van itt? Remélem elmondja...

- Ööm... gyere be - invitáltam, amit azonnal el is fogadott. Belépve a házba egy nagyobb dobozt is vonszolt maga után.

- Először is, Emma örülök, hogy látlak - érintette meg a vállam és mélyen a szemembe nézett. Nahát, ilyet is régen mondott! Most már egyre gyanúsabb. - Másodszor, szia. Harry vagyok... - nyújtott kezet Jake-nek, akiről azt hittem, hogy mindjárt felrobban a göndör látványára. Végül elfogadta a bemutatkozást, de meg sem mukkant. Úgy nézett ki, mintha épp a szemével ölné meg Harry-t.

- Mit keresel itt? - tértem rá rögtön a tárgyra. 

- Mielőtt elmondaná, azt hiszem elmegyek... Nem lenne jó, ha ennél is jobban felhúznám magam - járt körbe minket Jake miután felvette a cipőjét és a kabátjáért nyúlt. - Bár, ha jobban meggondolom féltelek. Ki tudja, hogy mit művelne veled, tekintve a korábbi dolgokra... - célozgatott, de amikor összeszorítottam a szemeimet és úgy néztem egyenest az övéibe, vette a lapot és inkább elment. 

- Ez meg ki? - mutatott Harry Jake után, amint a szőkeség kilépett.

- Az most mindegy - mutattam fel a tenyeremet és igyekeztem ugyanolyan távolságtartóan viselkedni, mint ahogy annak idején Londonban elváltunk egymástól, pedig valamilyen szinten örültem neki. Vele együtt visszatért egy szikra, a múlt reménye. - Mit csinálsz itt? Hogy találtál meg? És mi az a doboz? - mutattam a barnás kartonra.

- Ez egy ajándék... neked - mondta ki lassan a szavakat. - Emlékszel, amikor együtt aludtunk először? - hangsúlyozta az utolsó szót, de minél inkább azon voltam, hogy válaszoljak és hogy megtudjam az okát, hogy miért pont New York-ban és az én házamnál van, így bólintottam. - Akkor este a gyertyákkal felégettem a terítőt és az asztalt, aminek utána nagyjából sikerült eltüntetnünk a nyomait,de... most emiatt és házavató ajándékként hoztam ezt a kis asztalkát - fürkészte az arcomat. Gondolom kíváncsi volt rá, hogy a közös emlékeink felidézése miatt milyen érzelmek ülnek ki az arcomra. Nos, nem járt sikerrel, mert mindent próbáltam magamban elfojtani, ahogy mostanában állandóan. - A másik kérdésedre válaszolva, hogy miért vagytok itt... Azt hiszem jobb lesz, ha leülsz, mert egyrészt hosszú, másrészt meg... megrendítő - komolyodott el és megrémültem. Vajon mi történt? Louis-val van valami? A bandával? Bele sem merek gondolni. Látta, hogy az utolsó szavai hatására lefagytam, ezért megragadta a csuklómat és a vállamat a kezeivel, úgy vezetett a kanapéhoz. Még le is ültetett, majd ő is lehuppant szorosan mellém, de még mindig tartotta a kezeimet a tenyereiben, mintha attól félne, hogy a következő dolgoktól elfonnyadok, de végül nagy nehezen el is kezdte. - Szóval, most egy hatalmas bocsánatkéréssel kezdenék. Ne haragudj rám. Most értettem meg, hogy mennyit szenvedtél miattam, hogy én löktelek el magamtól és ebből következtek a bonyodalmak. Tudom, hogy életre szóló sebet okoztam és azon leszek, hogy jóvá tegyem. Tudom, hogy ezért vagy velem ilyen távolságtartó... - fordította maga felé a fejemet, hogy megbizonyosodjon arról, hogy értem, hogy őszintén beszél.

- Ne haragudj rám. Minderre akkor jöttem rá, amikor egyszer csak rendőrök hívtak a mobilomon, hogy beszámoljanak arról, hogy Jessica-t elkapták és míg a bíróság elé nem viszik, előzetes letartóztatásban van, mivel téged nem tudtak elérni. Semmit nem értettem addig, míg az illetékesek, illetve Liam nem tájékoztattak - kapta a szeme elé a kezét és mintha egy-egy könnycseppet morzsolt volna el. - Ne haragudj. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyet tehetek. Bele sem gondoltam. Nem hittem neked, hallgatnom kellett volna rád, amikor azt mondtad, hogy vigyázzak, mert ami egyszer megtörtént, az újra megtörténhet. És igen, Jessica újra átvert. Naiv voltam, ne haragudj - egyre erősebben szorította a kezemet, de nem úgy, hogy fájjon. Borsózott a hátam is a helyzettől. Tényleg ennyire mélyen érintette ez az ügy? - Világszerte gazembernek, nőcsábásznak tartanak, amiért nap, mint nap más lánnyal boronálnak össze, de ez nem érdekel. Ennél sokkal fontosabb, hogy én mit gondolok magamról. És most pillanatnyilag rossz embernek érzem magam amiatt, amit tettem veled - egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját, és a mellkasát figyeltem, amint megemelkedik, majd újra visszatér alapállásba.

- És a rendőrök miért nem engem értesítettek? - motyogtam, miközben az ujjaimmal a számról szedegettem lefelé a bőrt idegességemben.

- Mert nem tudtak elérni a régi számodon - cirógatta meg a kezemet. Honnan tudja, hogy az a régi szám? Vagyis nem nehéz kitalálni, de akkor is... - Amúgy amiket mondtam, azokat tényleg komolyan gondolom. Remélem elhiszed - simította meg egy behajlított ujjával az arcomat. 

- El, Harry. Csak egyelőre nem tudom teljesen elfelejteni. Egy kis idő kell - mosolyogtam rá halványan biztatásképp. Alig vártam, hogy Louis-ról is mondjon valamit. Valamit, amivel most talán felvidít. De ez nem történt meg. Csendes volt, így intézkednem kellett. - És Louis?

- Úgy látszik tudod melyik témát akartam elkerülni - fordult felém összeszorított ajkakkal. - Nyugodj meg, kérlek. - hűha, jól kezdődik. Egyre idegesebb lettem. Ha nem akartam volna ennyire figyelni és megtudni, hogy mi a fene van, akkor az ájulás biztosan megkörnyékezett volna. Harry talán a reakciómtól félve felállt mellőlem és három lépést hátrált. - Na, akkor elkezdem. Hát, Louis... szóval... nem emlékszik rád.