38.rész - Domestic Crisis

Sziasztok Drágáim,

Egy újabb részt hoztam nektek. Bevallom, jó sok időbe került, míg megírtam, mert nem volt túl sok ihletem, de igyekeztem. Remélem ehhez 1-2-vel több komment érkezik, mint az előzőhöz. Nem tetszett, vagy mi rossz volt benne? Vagy csak nem volt időtök írni? Kérlek titeket, hogyha valami nem tetszett, azt is írjátok meg. Nagyon fontos a visszajelzés. :)

De köszönöm a 6 pipát és azt a 2 kommentet, illetve a 13.900+ megtekintést. Ez nekem hatalmas öröm. De azért örülnék még egy kicsit több visszajelzésnek is. :) Ahogy ígértem, 3 komment után fogom hozni a részeket, de most megkönyörültem... :D Amúgy szeretnék köszönteni 2 új olvasót, akik múltkor írtak nekem először: Melcsit és Edinát. Üdvözöllek titeket, és remélem még sokáig megtiszteltek a figyelmetekkel.♥

Nos, remélem tetszeni fog majd a rész, sok szeretettel írtam. Írjatok majd, jó olvasást!

~Timi xx

Ashley Tisdale ~ It's alright, It's OK

Nem elég, hogy az életem most pillanatnyilag is egy katasztrófa, erre anyám is képbe jött és persze tetőpontként apám sem maradhatott ki. Mily' csodás sors! Összehozza a családot... csak nem a megfelelő alanyokat választotta ki. Úgy hiányzott ide apám, mint púp a hátamra. Emellett elég gond vár még megoldásra, mint hogy nekem most anyának kellessen magyarázkodni. Szuper! Valahogy sejtettem, hogy nem úszhatom meg tetemesebb ideig azt, hogy össze ne jöjjön minden egyszerre. Azt sem tudtam még, hogy hol kezdjem az életem rendezését. Annyi fix, hogy először itthon, illetve magamban kell rendet tennem. Aztán jönnek a szó szerint távoli problémák és személyek.

- Emmácskám! Kis drágám, hogy megnőttél! - méregetett apám és egyre közelített felém széttárt karokkal. Én viszont nem akartam megölelni, így még inkább Harry-hez bújtam, aki ugyanolyan védelmezően tartott, mint előtte. Harry oldalán a pólójába markoltam és ekkor realizálta csak igazán, hogy itt családi viszály van készülőben. Azonban esze ágában sem volt elmenni, úgy állt továbbra is mellettem, mint a cövek. - Na... hát ölelés, vagy valami? - tett újabb két lépést felém rég nem látott szülőm, mire Harry engem kicsit a falhoz tolt és kezdett hátat fordítani apámnak. Mintha valamitől meg akarna védeni. Nagyon eltökélt volt a tekintete, ahogy összenéztünk. Én háttal a falnak dőltem, Harry pedig a kezeivel támaszkodott, háttal a szüleimnek, és idegesen nézte a mögötte fokozatosan közeledő férfit. - Emmácska, nyugodtan mondd meg a lovagodnak, hogy az apád vagyok, és nem kell féltenie. 

- Tőled is hallotta - vágtam vissza flegmán. Igazából semmi kedvem sem volt vele cseverészni, mintha minden rendben lenne közöttünk, holott sok-sok évig nem is keresett. Vajon most mit akarhat itt? Minek jött egyáltalán ide? Ha eddig nem érdekeltem, akkor ezután is legyen szíves levegőnek tekinteni... Harry egy komoly pillantást vetve rám megfordult, és apám nyújtott kezével találta szembe magát. Egy darabig hezitált, majd elfogadta.

- Richard, Richard Smith - mormogta el apám a nevét.

- Harry Styles - mutatkozott be a göndör határozottan, miközben még mindig rázták egymás kezét, és ahogy észrevehető volt, elég erőteljesen. A mókás része az, hogy a szorításban mélyen tisztelt édesapám maradt alul.

- Helyes... erős vagy. Képes vagy megvédeni a lányomat - nyilvánított véleményt a fentebb említett fiúról szülőm, majd a vállát megveregetve indult vele kifelé a nappaliba, és beszélgetni kezdtek. Anyám és én értetlenül álltunk egymással szemben és egyikünk sem tudott egy értelmes magyarázatot adni. Én egyelőre arra nem, hogy mit keres itt nálam egy híresség, ő pedig arra, hogy egykori hitvese miért keresett fel minket most ilyen hirtelenjében.

- Kislányom, ki ez a Harry? Miért van itt? - tudtam, hogy nem kell sok idő ahhoz, hogy anyám megkezdje a kikérdezést. A hangja szigorú volt, de valahol mégis puha. Lehet, hogy hirtelen ez az egész most neki is sok volt... Akkor én mit mondjak? De tartanom kellett magam, nem akartam, hogy tudja, hogy mennyi mindenről maradt le és hogy mennyi minden miatt szenvedek. Sajnos ez nem olyan bánat, amit egy éjszaka lefolyása alatt ki lehet sírni magunkból. Ez annál sokkal komolyabb.

- Anya, kérlek. Most hagyj - legyintettem, ami látszólag nem tetszett neki. Azonban mielőtt még ő is nekem állt volna, szinte kifelé kezdtem tolni a hálószobámból, hogy lássuk, hogy mit csinál apa Harry-vel. Habár nekem ennél fontosabb volt az, hogy mit akar tőlünk... Mikor végre az említett személyeket láttam magam előtt, megálltam. Anyám szúrós tekintettel figyelte az egész társaságot, főleg engem, mivel apámat már tízszer minimum megölte a szemével, Harry-t pedig szerintem még nem tudta hová rakni. 

- Apa... - köszörültem meg a torkom, melynek hatására mindenki rám figyelt. - Szeretnék kérdezni valamit.

- Gyerünk - válaszolt a kanapén helyet foglaló szülőm. Harry a szavaim hallatára óvatosan felállt mellőle, és hozzám lépett. Hatalmas kezével szinte bekebelezte az enyémet, ahogyan összekulcsolta őket. Biztos megérezte, hogy szükségem van a támogatásra és erőt kell merítenem. Ő akart lenni az erőforrás. 

- Tudod, apa... - sóhajtottam - kislányként mindig féltem szembeszállni veled, és elmondani azt, hogy én mit gondolok, vagy esetleg visszaszólni. Akkor úgy gondoltam, hogy ez helyes, mert az feleselésnek számít, de mára már rájöttem, hogy nem. Csak nem akartam ellenkezni veled, mert mindig érvényesítetted azt, amit akartál. Most tudatom veled, hogy más vagyok. Azóta felnőttem és sok mindent tanultam - néztem mélyen a szemébe, miközben hozzá beszéltem. Utána egy gyors pillantást vetettem anyámra, aki mögöttem állt és egy elismerő bólintást küldött felém. - Kérlek meséld el, hogy miért vagy itt - próbáltam úgy beszélni és érvelni, mint egy érett nő. Akkor talán ő is meglátja majd, hogy már nem vagyok az a kislány, akit könnyen utasíthat és csőbe húzhat.

- Jól van. Hát láttalak a tévében is, magazinokban is, a rokonok hívogattak, hogy a lányom híres. Meg azzal jöttek, hogy most itt beszélnek róla, ott van a fényképe... - ecsetelte a történetét, de nekem ennyi is elég volt. Félbeszakítottam.

- Áh, szóval ez a helyzet - vettem egy mély levegőt és megszorítottam Harry kezét, aki ezt egy jelnek vette, így most már a derekamat tartotta. - Akkor tudod hol az ajtó, légy szíves nyisd ki, lépj ki rajta és zárd be magad mögött. Ehhez úgy is értesz - mondtam szemrehányóan, miközben könnybe lábadt a szemem. Ezt észrevéve anya is és Harry is simogatni kezdtek, de ezúttal leráztam magamról a kezüket. - Az ismeretségünk is így működik. Születésemkor megismertelek, neveltél egy darabig, majd elhagytál és vissza se néztél.

- Mégis hogy mersz így beszélni az apáddal? - magasodott fölém nagy alakjával, mire anya elém ugrott.

- Na, hagyd békén! Menj el! - kiabált anyám éles hangján és a kijárat felé mutatott.

- Te ne szólj bele! Hallottad, már nagylány a gyerekünk - tessékelte odébb anyát, én pedig pár lépést hátráltam, mivel egy kis csirázó agresszivitást véltem felfedezni apában, de ő mégis közeledett. - Hagy döntse el ő, hogy mit akar - és ezt leszögezve állt meg előttem, lefelé nézve... rám.

- Már eldöntöttem, menj el - sütöttem le a szemeimet. Most, hogy a médiában hallott rólam, a kalandjaim nyomán, most már érdeklem. Eddig meg halvány lila gőze sem volt, hogy egyáltalán élek-e, vagy halok. Mindig hiányzott, rossz volt, hogy nincs itt az apukám, akihez hozzábújhatok, akinek azt mondhatom, hogy " Szia apa! ", vagy épp azt, hogy " Ne szólj bele apa! ". Hiába. Én most sem érzem, hogy olyan ismert személy lennék... az emberek ismernek, de csak azért mert sztárokkal vagyok. Szerintem ez nem akkora dicsőség. Sőt, emiatt én semmilyen haszonra vagy esetleg különleges bánásmódra nem vágyom. Viszont szerintem ő annál inkább. Nem hiányzik nekem egy ilyen haszonleső személy. - Indulhatsz!

- De... - nyíltak tágra a szemei.

- Nincs de! Apa, tisztellek, és valahol még szeretlek is... de egyáltalán nem ismersz engem. Nem tudod, hogy mit vagy miket szeretek, kik a barátaim, mik a szokásaim. Fogalmad sincs arról, hogy voltam-e már szerelmes, vagy hogy miként éltem meg a tinédzserkort. Most meg hirtelen felbukkansz, mert " híres " vagyok... - mutattam idézőjelet az ujjaimmal - hangsúlyozom, azért mert láttál egy újságban, vagy a tévében. Tudod, illetve hallod hogy ez hogy hangzik? Mintha csak emiatt kerestél volna meg - fordultam el tőle, pont az ablak irányába.

- Emma - a nevemen szólított és érdes kezével megfogta a karomat. Én viszont nem mondtam semmi többet, csak kinyújtottam a karomat, és az ajtó irányába mutattam.

- Látod mit értél el azzal, hogy idejöttél?! Tűnj el, és soha ne is lássunk! - szállt be anyám is a szócsatába.

- A te hibád! Te nevelted ellenem, te, te lotyó! - kezdett el ordibálni apám, és épp felemelte a kezét, amikor Harry lefogta. Ha megütötte volna anyát, hát biztos lehetne benne, hogy nem állna most ott olyan stabilan. 

- Nem szégyelled magad te szemétláda?! Takarodj! - a saját anyám pedig szintén támadni akart, viszont őt meg én tartottam vissza, de így is sikerült megpofoznia apát. Szép egy család, mondhatom. 

- Hülye kurva! - kiáltotta apám, miközben a pofontól izzó, piros arcát tapogatta. Mikor a sértéseiket hallottam, lecsuktam a szemem. Reszkettem, és már sírtam is. De hála az égnek legalább itt volt Harry, aki megpróbálta kitaszigálni az ajtón az apámat. De tudtam, hogy anyám is, amilyen makacs, nem fogja ennyiben hagyni a dolgokat.

- Kurva az anyád! - szitkozódott. Ekkor apa kiszabadult Harry fogásából és felénk rontott, de a göndör még épp időben elkapta ahhoz, hogy nehogy anyának ugorjon.

- Az anyámat ne szidd! Várj csak, Monica... várj. Még hallani fogsz rólam! Ezt megígérem - hallottuk apám egyre távolodó hangját a nyitott ajtón keresztül, ahogy Harry próbálta őt kivonszolni az utcára. Anya vörös fejjel állt előttem, én pedig továbbra is reszkettem. Pár perc múlva Harry is visszatért hozzánk elég ijedt arccal. Észrevettem, hogy markolásnyomok vannak szerte a karján. Istenem! Minek tettem ki őt... Megérintettem a csuklóján a piros foltokat, de ő mit sem törődve ezzel szorosan magához ölelt. A mellkasába temettem a fejem, és zokogni kezdtem.

- Nyugi, minden rendben - fogta erősen a derekamat, a másik kezével pedig a hajamat simogatta. - Itt vagyok - adott egy puszit a homlokomra. Hirtelen olyan érzés támadt bennem, mintha minden összeesküdött volna ellenem, és csak Harry-re számíthatnék. Ez volt az oka, amiért csak vele akartam lenni, még anyát is el akarom kerülni. A pulóverem ujjával letöröltem pár könnycseppet, és Harry-t kézen fogva indultam meg a szobám felé. Mikor végre beértünk volna a biztonsági zónámba, anyám ismét rákezdte.

- Emma, mit csinálsz? Magyarázattal tartozol! - felemelte a hangját, és ok nélkül dühös volt. Megforgattam a szemem és ügyet sem akartam venni róla. Nem igaz, hogy nem érzi, hogy az előbb történtek hogy hatnak ki rám! Nem igaz, hogy ennyire nem bír leszakadni rólam! - Ne vágj nekem ilyet fejeket, mert pofonból van még. Találkozhatsz a kezemmel!

- Jaj anya, hagyjál már. Annyira gyerekes és makacs vagy! Az előbb is... áh. Ahelyett, hogy érett felnőttként viselkedtél volna, lesüllyedsz egy bizonyos szintre. Észre sem veszed, hogy ez milyen lelki megrázkódtatást okoz nekem. A verekedés közepette fel sem tűnt neked, hogy zokogtam és remegtem, te folytattad! Ennyit érek neked? Hát jó, tudod mit? Ezentúl akkor, ahogy te nem veszel engem figyelembe, annyira ne számíts rám, jó?! - veszekedtem vele és becsaptam a szobaajtómat. Harry szegény, meglepődött arccal ült az ágyamon és tehetetlenül figyelt engem. Megindultam felé, de akkor anyám berontott, a napon már másodjára.

- Emma mit képzelsz? Téged próbáltalak védeni.

- Azzal, hogy egymásnak estetek? Kitűnő ötlet, mit ne mondjak! - csapkodtam a kezeimmel.

- Na elég! - csattant fel anyám.

- Azt hiszem nekem mennem kellene - mondta Harry és kifelé indult, én pedig vele tartottam. Az indulatoktól vezérelve villámgyorsan magamra kaptam a kabátomat és a cipőmet, majd megindultam Harry-vel az oldalamon kifelé.

- Emma mit gondolsz, hová mész? Nem engedtem meg! - állt a lépcső tetejére anya, míg mi már száguldottunk volna lefelé. A lépcsőfordulóból még visszanéztem rá, egyenesen a szemébe, és csak egy mondattal hagytam ott.

- Ha úgy viselkednél, mint más normális anya, akkor nem menekülnék tőled - és ezennel elmentünk onnan. Harry-vel óvatosan léptünk ki az utcára. Az eső szemerkélt, a hideg szél pedig csak még jobban kicsípte az így is vöröslő arcomat. Harry-vel zaklatottan, kéz a kézben sétáltunk, és habár nekem fogalmam sem volt, hogy merre megyünk, úgy éreztem, hogy neki igen. Ő vezetett. A kis kirándulásunk felfrissítően hatott mindaddig, amíg fel nem kezdtek minket ismerni az emberek. Egyre több rajongó és újságíró gyülekezett körénk és alig-alig tudtuk kerülgetni az embereket. Hirtelen Harry megállt az út szélén és leintett egy taxit, majd sietve beültünk. Először én, majd ő. A sofőr ügyes manővereinek köszönhetően hamar sikerült elhagyni a tömeget. Az autóban a hátsó ülésen ültünk, a göndör átkarolt engem és magához húzott, így én a vállán feküdtem.

A remegésem már alább hagyott, de a szívem még mindig őrülten vert. Egy szót sem szóltunk. Néhány percen belül azonban megálltunk egy hotel előtt. Harry kifizette a taxist, majd kisegített engem és berohantunk az épületbe. Sietve elintézte az adminisztrációt, és foglalt egy szobát kettőnknek. A kulcsot szinte kikapta a recepciós kezéből, és még mielőtt valaki észrevett volna minket, el is foglaltuk a szállásunkat. Gyönyörű volt, ahogyan a kilátás is, amiben elmerengtem, miután ledobtam magamról a felesleges cuccokat. Hirtelen Harry jött mögém és hátulról megölelt. Szorosan fonta össze körülöttem a karjait, kezei a mellem alatt foglaltak helyet. 

- Minden rendben? - suttogta a fülembe, mire megráztam a fejem és az arcom újra ráncolódni kezdett, ami azt jelentette, hogy sírni fogok. De ez nem történt meg, ugyanis Harry a két keze közé fogta az arcomat, miután maga felé fordított. - Vigyázok rád - simította végig a bőrömet. A tekintete aggódást sugárzott, ahogyan rám nézett és megcsapott a lehelete az illatával együtt. Hiányzott. Majd lassan a mellkasához húzott és éreztem, hogy az ő szíve is gyorsan ver. - A baj csak az, hogy holnap már folytatódik a turné. Most két nap szabadságunk van, ezt arra fordítottam, hogy felkeresselek. Holnap pedig este San Francisco-ban kezdünk. Sajnos nem itt, New York-ban. Pedig most tényleg nem akarlak elhagyni... most, amikor a legnagyobb szükséged lenne valakire - igaza van. Most annyira kellett az, hogy velem legyen, mint éhezőnek a kenyér. Igaz, hogy Jake és Shannon is igazi barátok, de nem hiszem, hogy valaha képes leszek velük a mai nap történéseit megosztani. Nem attól félek, hogy megítélnek, csak szégyellném magam. Mi van, ha annyira megrázná őket is, hogy soha nem akarnának majd eljönni hozzánk, vagy ilyenek?! A szíve dobbanásait hallgatva oldalra fordultam, Harry pedig az állát a fejemre tette, úgy néztünk mindketten kifelé.

- Harry... - szólítottam meg erőtlenül, majd a kezemet végighúztam a mellkasán, a vállán, a nyakán, így jutottam el az arcáig, ahol mindössze pár milliméter választott el minket egymástól. - Nem vihetnél magaddal?