39.rész - Little Things

Sziasztok Drágaságaim,

Végre kitört az őszi szünet (a legtöbbünk számára). Annyira vártam! Mindenki élvezze ki és mindenkinek kellemes időtöltést kívánok! :) Nos, ha az időm engedi, akkor megpróbálkozom esetleg több részt hozni a héten majd. Csak közbe majd tanulnom is kellesz, mivel nyelvvizsgára készülök.

Emellett szeretném elmondani, hogy nagyon sokat jelent az, hogy a legutóbbi részhez ennyien írtatok! Komolyan mondom, hogy miattatok érzem azt, hogy érdemes egy újabb napot, hetet megélni (ugyanis mostanában volt, hogy nagyon magam alatt voltam.. na mindegy) és hogy érdemes írnom. Ezt nektek köszönhetem, szóval tapsoljátok meg magatokat! Mind a 7 komment a szívembe vésődött és rendkívül hálás vagyok nektek, amiért ennyi szeretettel halmoztok el! A 9 pipáért és a 14.500+ látogatóért pedig külön köszönet! Imádlak titeket, fantasztikusak vagytok! ♥

A részről: Mint ahogy a cím is mutatja, nem annyira cselekményes, mint inkább a gondolatiságra és az apróbb dolgok jelentőségének a megmutatására törekszik. Hosszú lett, és így sem sikerült úgy befejeznem, mint ahogy terveztem, de azért remélem élvezhető lesz. A vége meg.. hát abban is reménykedem, hogy izgalmasnak találjátok. Személy szerint úgy gondolom, hogy nem a legjobb, sőt... attól messze áll, de egyszer fenn, egyszer lenn. Ne haragudjatok!

Bocsánat a hosszú bevezetőért! Jó olvasást!

~Timi xx

Ed Sheeran ~ Kiss Me

A kérdésem hallatára Harry elkomorodott. Vett egy mély lélegzetet és a homlokát az enyémnek támasztotta, miközben vállmagasságban felemelve összekulcsolta a kezünket. Az idő mintha lelassult volna, a szobában sötétség uralkodott a felkapcsolt lámpa hiánya miatt, csak a város fényei adtak halvány világosságot. Odakinn szakadt az eső, egyedül ez volt az a tényező, mely megtörte a csendet. Úgy érzem most, hogy az otthoni dolgok miatt már majdnem teljesen lenyugodtam, de akkor is volt valami, ami izgatottságot keltett bennem... vagy inkább feltüzelt. Tudom, hogy ez most ilyen helyzet közepette furcsán hangzik. Nekem is az. Képtelen vagyok felismerni az okot.

A szívem érzékeltette ezt az állapotot. Nem a megszokott tempójában, dallamosan vert, hanem rendezetlenül, össze-vissza, szinte rohanó üzemmódban. Ahogy Harry kissé lehajolt, hogy a fejét az enyémhez tegye, akkor becsuktam a szemem. Eddig elegem volt mindenből. Lehet, hogy az előttem álló személy sok bánatot okozott nekem, de biztos vagyok benne, hogy én is neki. Még ha nem is egyenlő arányban. Fontosabb az, hogy most itt van. Úgy döntöttem, hogy ideje elfelejteni a múlt sérelmeit, a rossz emlékeket. Kezdjük tiszta lappal az ismeretségünket. Persze nem onnan, hogy bemutatkozás... hanem, hanem... nem tudom. Onnan ahol abbahagytuk? Most olyan romantikus ez az egész. Annyira bensőséges. De Louis... - ahogy rá gondoltam, egy nagy levegőt vettem, de még mindig csend honolt mindenhol. Harry és a miértek jártak a fejemben. Lezártam. Tisztáztam azt, hogy nem számít mi miért volt. Jessica nagy valószínűséggel börtönbe megy, a göndör közt és köztem a viták semmissé váltak, az egyetlen megoldatlan ügy a Louis-é volt. Nem tudom mi lesz. Ha nem emlékszik rám, akkor nincs mit onnan folytatni, ahol abbahagytuk. És itt van Harry. Megkeresett, meg akart találni, miután ott hagytam őket. Lehet, hogy ennek semmilyen különleges jelentősége nincs, csak én gondolom túl. A hallgatagságunk, a szobában uralkodó homály és a közelségünk alapján arra következtettem, hogy most jön majd a csókjelenet. - Annyira idióta vagyok! Már hogy következne? Azt hiszem, hogy a magányosságom beszél belőlem. Az, hogy szükségem van valakire. Ez a valaki pillanatnyilag Harry. Biztos vagyok benne, hogy kívülről is látszott rajtam a gondterheltség, de ha a szívembe beleláttak volna... körülbelül minden összekuszálódott. Először Jake, majd jött Harry. Bár lehet, hogyha Louis-val nem ez lenne a helyzet, akkor ezek a dolgok mit sem számítanának. De így... Azzal a gyönyörű lánnyal, Eleanor-ral tölti mostanában rengeteg idejét. Hát ezt akartam, nem?! Ezt mondtam, de nem. Azt akartam valójában, hogy maximum pár hónap elteltével újra egymásra találjunk. A sors azonban kegyetlen. De ha ő tovább lépett, még ha úgy, hogy nem is emlékszik rám, akkor én miért gyötrődöm? Miért tépelődöm, és érzek bűntudatot amiatt, mert újra Harry-vel vagyok?! Talán választanom kellene? De várjunk... miért is kellene? De miért izzik a bőröm újra, ha Harry hozzámér? Vajon ez amiatt van, mert vágytam rá, hogy valaki megint ezt tegye? De... ezt Jake-től is megkaphattam volna. Akkor...? - semmit sem értek. Az elmém tele van kérdésekkel. Mihez kezdjek? Kudarcot vallottam. A személyek, a szituációk, a helyszínek, az emlékek változtak. Mik maradtak ki? Az érzelmek. Nem tudom, hogy ezekben történt-e változás. Amit tudok az az, hogy egy érzelem az egy szövevényes háló. Ha igazán benne vagy, fogalmad sincs, hogy mikor tudod belőle magad igazán kihámozni. " ... igazán kihámozni... " - ismételtem magamban. Tehát... talán mi még Harry-vel együtt nem vedlettük le magunkról ezt a hálót, de eközben külön-külön beleakadtunk egy másikba másokkal. Az emberek olyan sok hibát követnek el életükben. Én nem szerettem volna azokhoz tartozni, akik olyan dolgot tesznek, amit később megbánnak, vagy megbánhatnak. Nekem már több ilyen is volt. De miért mondja mindenki, hogy ez majd befolyásolja a jövőmet, hogy talán az a hibának vélt dolog lesz az, ami majd meghatározó lesz később?! Itt van három fiú : Jake, Harry és Louis. Jake-ről annyit, hogy pont akkor jelenti be a szerelmi vallomását, mikor már tényleg lemondtam arról, hogy mi valaha is együtt leszünk, amikor már csak barátnak tekintettem. Harry és Louis... lehetséges, hogy két embert szeress? Vagy teljesen hülye vagyok és csak a gyengeségem irányít? Sokszor döntésképtelen vagyok. Ez így lenne akkor is, ha most, ebben a pillanatban megkérdeznének, hogy kit választanék Harry és Louis közül... Nem tudom. Az esetek kimenetele bizonytalan és nekem most valami biztos kell. Pillanatnyilag pedig Harry-be kapaszkodtam. Annyi kétségbeesettség, fájdalom, bizonytalanság, tehetetlenség szorult belém, amikkel nem tudok mit kezdeni. Ezek kihatása néhány könnycsepp volt, melyek nedvességet hagyva maguk után hulltak le a mélybe. Hol az én mellkasomra, hol a Harry-ére. Én persze tudtam, hogy mi ez, de a göndör nem. Óvatosan eltávolodott az arcával tőlem, és ujjaival letörölte őket, majd megszólalt.

- Ne sírj, kérlek. Nem áll jól - ahogy ezt kimondta, elmosolyodott. Ez volt az a gesztus, ami azért kissé felvidított. Pár perc csak azzal telt el ezután, hogy az egyik tenyerét az arcomon hagyva, egyenesen a szemembe nézett, miközben még mindig mosolygott. Ez volt az a tett, ami nevetésre is késztetett.

- Mit nézel? - kuncogtam, miközben egy zsebkendővel a nedvességet próbáltam felitatni a szemeim alól.

- Azt, hogy milyen szép vagy - húzogatta a szemöldökét. 

- Jaj, ne hazudj már - mondtam játékosan és gyengéden meglöktem, majd az ágyra ugrottam. Harry halkan nevetgélt még magában, majd mellém ült.

- Nem hazudok - próbált komoly arcot erőltetni magára, ami szintén szerzett egy-két jó pillanatot, de aztán az igazi témára terelődött a szó. - Na de visszatérve arra, amit kérdeztél... - sóhajtott. - Te is jól tudod, hogy nem vihetlek csak úgy el magammal. Egyrészt azért, mert a szüleid azok, akik tizennyolc éves korodig felelnek érted, másrészt meg azért, mert először le kell érettségizned. A család és a suli az első - meglepődtem azon, amit itt kifejtett nekem. Egy az egyben volt furcsa és jó érzés, hogy ilyen felelősségteljesen gondolkodik. Hiába tudtam, hogy igaza van, nem akartam tudomásul venni.

- De Harry - próbálkoztam be a tiltakozással.

- Nem, Emma - mutatta fel a tenyerét jelzésül, hogy hagyjam abba. - Ne hidd azt, hogy nem szeretném, ha velem lennél, mert akkor bazi nagyot tévedsz. Csak nem akarom, hogy rossz döntést hozz. Meg kell oldani az otthoni problémákat. Tudom, hogy anyukáddal minden rendben lesz - simogatta meg a hajam. - Aztán elvégzed a sulit, és utána már beszélhetünk ilyen dolgokról. Addig már úgysincs sok idő. Közben majd hívlak, találkozunk, jövök érted és viszlek össze-vissza. Vagány, mi? - grimaszolt, és kinyújtotta a nyelvét.

- Az. De akkor ígéred, hogy így lesz? - fordultam felé félénken, mire nem felelt, hanem a kisujját nyújtotta. Elmosolyodtam, miközben az " így görbülj meg " eskünket tettük le, a kisujjaink megrázásával. - És utána mi lesz? - érdeklődtem, majd hanyatt dőltem az ágyon. A karjaim a fejem felett hevertek, elengedtem magam és a plafont vizslattam.

- Mi után? - feküdt le pontosan mellém.

- Hát miután elvégeztem a sulit. Mit csinálunk, hova megyünk? Mi lesz? 

- Addig még egy kis időnek el kell telnie... nem tudom amúgy. Majd jössz velem - jelentette ki, mintha ez olyan természetes lenne.

- Veled? - kérdeztem vissza, és épp azon voltam, hogy rá nézzek, de nem kellett. Fölém hajolt. Karjaival az oldalam mellett támaszkodott meg. Mélyen a szemembe nézett és egy aprót bólintott. Egy pillanattal később azt játszotta, hogy a kezei elgyengültek, nem bírja tovább tartani magát, így lassan rám esett. Akkor tudatosult csak bennem igazán, hogy direkt csinálta, amikor csókolni kezdte a nyakamat. Egy percre becsuktam a szemem és hagytam, hogy a libabőrök végigfussanak a testemen, de aztán megállítottam. - Harry, ne! Ezt nem lehet - és le akartam gördíteni magamról, de belém kapaszkodott, és igaz, hogy odébb gördült, de velem együtt. Így most én voltam fölötte. Nem akartam hagyni, hogy a helyzet elfajuljon. Bár bíztam Harry-ben, és tudom, hogy tanult a hibáiból, de mindig ott van a kísértés. Felálltam és Harry hirtelen gyerekké változott. A kezét nyújtotta, hogy felhúzzam ülő-, majd állóhelyzetbe... már amennyire bírtam. Mikor nagy nehezen sikerrel jártam, pont akkor jött egy SMS-e. Kikapta a zsebéből a telefont, hogy elolvassa. Miután ez megtörtént felnézett rám és felolvasta a szöveget.

- Liam üdvözöl. Azt írta amúgy, hogy: " Szia haver! Remélem jól vagy és megtaláltad Emma-t. Vigyázz magadra és ha szóba áll még veled, akkor mond meg, hogy üdvözlöm! :) ".

- Juj, de aranyos. Már úgy hiányoznak! - ujjongtam. - Szegényt fel sem tudtam köszönteni a születésnapján, úgy, ahogy Niall-t sem. De bepótolom... vagyis igyekszem - elmélkedtem hangosan, majd kikaptam Harry kezéből a készüléket, hogy én is láthassam az üzenetet. Csigalassúsággal futottam át a sorokat, melyek mosolyt csaltak az arcomra. Na de akkor... véletlenül egy kicsit feljebb görgettem, pedig nem lett volna szabad. Ez a látvány fogadott:

" Szia Harry! Nézd már a mi kis friss párocskánkat! Olyan aranyosak, ahogy búcsúzkodnak. Ja, és ezzel azt is akarom mondani, hogy nem kell visszautaznod Londonba, az összekészített cuccaidat majd visszük. Most fogunk majd indulni. Holnap találkozunk! - Liam "

Amint a képet megláttam és eljutott az agyamig, hogy valójában mi is az, ami most a szemem elé tárult, abban a pillanatban dobtam vissza a telefont Harry kezébe. Patakokban folytak a könnyeim és most végleg az éreztem, hogy nem akarok élni. Berohantam a fürdőszobába olyan sebesen, ahogy csak tudtam és előkaptam az elsősegély dobozt. Gondoltam, hogy úgyis van benne egy-két gyógyszer és egy bicska. Helyes volt az elgondolásom. Ki is nyitottam a kis fehér műanyag ládikát, majd azon voltam, hogy magamra zárjam az ajtót. De még mielőtt megtehettem volna, Harry, aki a drámai reakcióm után észrevette a másik üzenetet is, amit korábban nem, realizálta, hogy mi történt és azon nyomban utánam eredt. Pont akkor rontott be és tárta ki az ajtót, ami a kilincs hangos puffanásával ütközött a falnak, amikor a kulcsért nyúltam, hogy egy életre szóló... jobban mondva, hogy egy utolsó döntést hozzak. De Harry nem engedte. Miután majdnem betörte az ajtót, felém vette az irányt és egy óriásit lökött rajtam, egyenesen a fürdő fali csempéjéhez. Rendkívül hideg volt, és a gerincem egy kicsit megfájdult, ahogy a falnak ütődtem. Habár a bánat a szívemben ennél leírhatatlanul nagyobb volt. Nem hittem, hogy túlélem. Sőt... nem is igazán akartam. De Harry elém állt, a csap szélén lévő ládikát a kádba hajította mérgében, a fejem mellett pedig a tenyereit mereven a vörös csempére szögezte.

- Mondd Emma, megőrültél? Van fogalmad, hogy mire készültél? Ezt nem tudom elhinni! - kiabált ingerülten, olyan hangosan, ahogy csak tudott. Azonban mikor észrevette, hogy a szemeimen is alig látok át a könnyek fátylától, akkor szorosan magához ölelt. Hirtelen felkapott, majd visszasétált velem a hálószobába. Ott leült az ágyra és az ölébe ültetett. Szinte szorítva fogta a derekamat és a combomat, illetve gyakran szóra nyitotta a száját, de leginkább hagyta, hogy a vállán sírjak. Az idő telt, kint már jócskán besötétedett. Harry pólójából szinte csavarni lehetett volna a sós vizet, mire arra került a sor, hogy abbahagyjam a sírást. Lassan a légzésem is kezdett visszaállni az eredeti ütemébe, a könnyeim is elfogytak... Ami megmaradt, az a szemeim pirossága és az arcom lüktető, égető érzése volt. Felnéztem és Harry tekintetével találtam szemben magam. Zöld szeme elsötétült, arcára mintha pillanatnyi fájdalom ült volna ki.

- Ne haragudj rám - suttogta. - Én tehetek róla, én mutattam be őket egymásnak.

- Nem, dehogyis - simítottam végig az arcán, mire egy biztató mosolyt villantott.

- Viszont van egy ajándékom, remélem azért kicsit használ a hangulatodnak - tett le az öléből és letérdelt elém. A nyaka mögé emelte a kezét és kikapcsolta az egyik nyakláncát, amit végül rám adott. - Ez a repülős nyakláncom. A másik fele nálam van. Ezidáig gondolkodtam arról, hogy vajon ki lehetne a megfelelő másik személy, aki megérdemli, hogy ezt viselje. Most már tudom, hogy nálad lesz a legjobb helyen - puszilta meg a hátam tetejét, azt a helyet, ahol bekapcsolta a legújabb ékszeremet. Ezzel együtt már két ilyen egyen kiegészítőm van. Egy a Jake-től kapott nyaklánc, illetve most ez. Megérintettem a medált. Forgattam, nézegettem az alakját, míg Harry hozta a másik felét és összeillesztette őket. - Látod, te is ilyen vagy. Kiegészíted az embereket.

- Köszönöm - öleltem meg szorosan és eltűnődtem azon, amit mondott. Emberek alatt kit, kiket ért?

- Rendben, mára ennyit az érzelgősségből - törölte meg az arcát és a szemeit. - Aludjunk - fogta meg a kezem és az ágy felé irányított. Megvárta míg lefeküdtem, majd ő is követte a példámat. Mindketten befelé fordultunk, egymással szembe, amikor az ujjaival kisimított egy tincset a hajamból. - Gyönyörű vagy!

- Azt akarod eljátszani, mint az első esténken? - érintettem meg a tenyerét.

- Mint az első esténken... - ismételte meg halkan, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Ezután csendesség következett, forgolódtunk, majd szépen lassan elaludtunk. Az éjszaka folyamán megéreztem, hogy Harry egyre és egyre közelebb van hozzám, míg végül már teljesen hozzám volt simulva és átölelt. Sem energiám, sem kedvem nem volt kiszabadulni a karjai közül. Kellemes volt. Éreztem a melegségét. Kellett.

Reggel egy minimálisan napos, de erőteljesen felhős napra ébredtünk. Tíz órakor keltünk. Amikor a pilláim felpattantak, automatikusan Harry kezeit kerestem, melyek még mindig rajtam hevertek. Azért cserébe, hogy ilyen biztonságérzetet adnak, megcirógattam őket, amire már válasz is érkezett.

- Jó reggelt! - dörmögte Harry mély és még meglehetősen álmos hangján. Ahogy az erőnk engedte kikeltünk az ágyból, átöltöztünk, a szobánkba felhozatott reggeliből ettünk, majd beláttuk, hogy ideje lesz hazamennem. A göndör előkészíttetett számunkra egy taxit, de még mielőtt elhagytuk volna a szobát, megállított.

- Mi a baj? - néztem fel rá meglepődötten, mire csak mosolygott. A következő pillanatban pedig már csak azt vettem észre, hogy forró ajkai az enyéimhez préselődnek. Kellett egy kis idő, mire eltávolodott tőlem, majd kézen fogva vezetett le a hotelből. Mindezek előtt teljesen értetlenül álltam. A hatalmas üvegajtókon kilépve rögtön a sárga autóhoz rohantunk és máris bemondtuk az úticélt. 

- A csókot búcsúzásképp kaptad - súgta búgó hangjával a fülembe, és kajánul vigyorgott. Én viszont fagyott arckifejezéssel ültem továbbra is. Nem tudtam eldönteni, hogy az, hogy most ezt tette az jó-e, vagy rossz. Bűnösnek éreztem magam, habár nem kellene. Ilyenek jártak a fejemben, így azt sem vettem észre, hogy már megérkeztünk. Elköszöntem Harry-től, kiszálltam, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében megindultam felfelé a lépcsőkön. Végül az ominózus ajtóhoz értem. Percekig hezitáltam, de bementem. Élt bennem a remény, hogy senkivel nem fogok most még találkozni. Vagy legalább anyával ne. A tippem olyannyira " jó " volt, hogy miután beléptem, négyen vártak türelmetlenül. Nick, anyám és Shannon a kanapén ültek zaklatottan, Jake pedig mellettük járkált fel-alá idegesen. Újabb szép beszélgetéseknek nézünk elébe.