37.rész - Explanations

Sziasztok Drágáim,

Megint csak dicsérlek és magasztallak titeket. Fantasztikusak vagytok, ti vagytok a legjobbak! Nem is tudom hogyan érdemelhettem ki a világ legjobb olvasóit. Elhalmoztok jó sok szeretettel, ami rám is fér. A legutóbbi résznél is 9 pipát, 5 kommentet kaptam. Nagyon jól esett, rettenetesen boldoggá tettetek! A hab a tortán már csak a 13.200+ megtekintés és a +2 feliratkozó volt. Annyira imádlak titeket!♥

A részről: szerintem hosszú lett, mármint a többihez mérve ugyanolyannak, átlagosnak mondanám. Nem olyan izgalmas, de az előző részben lévő megválaszolatlan kérdésre választ ad. Zenét most nem választottam, mert itthon épp folyamatban van egy családi dráma és nem volt hangulatom. Szóval ezt kérlek nézzétek el nekem. :) Viszont minden sort nektek írtam sok-sok szeretettel! 

Jó olvasást!

~Timi xx

A kimondott szavak hallatára lefagytam és mintha tiltakozni akartam volna felálltam, de a hirtelen jött magasság megszédített. Próbáltam vissza leülni, de rosszul pozicionáltam, így a kanapé helyett a földön kötöttem ki. A parketta a fűtés hiánya miatt még hideg volt és kényelmetlen, de ez volt az, ami a legkevésbé érdekelt. A szerelmem, a másik felem nem emlékszik rám. Ezek szerint semmilyen közös emlék sem rémlik neki, továbbá az érzelmei is törlődtek... már ha azokat is el lehet felejteni. Vajon mi történt Louis-val? Miért alakult ez így? Minden rendben vele, nem esett baja? Mit csinált? Ott ültem a földön és másra sem tudtam gondolni. A lábam már zsibbadni kezdett, a kezem jéghideggé dermedt és a világ is forogni kezdett velem. Azonban reméltem, hogy sikerült eszméletemnél maradnom. Harry attól félve, hogy valami komoly bajom lesz mellém sietett, a hónom alá téve a karjait felállított, az ölébe kapott és a szobám felé vette az irányt. Oda beérve óvatosan letett a finom és puha ágyneműre és aggódóan nézett rajtam végig. Végül leült az ágy szélére, a kezeimet a tenyerébe vette és ott piszkálni kezdte hol a körmeimet, hol pedig a tenyerem vonalait.

- Nem kellett volna rögtön ezzel terhelnem téged - nézett rám sajnálkozóan.

- Ugyan, Harry - nyögtem ki erőtlenül. - Inkább arra kérlek, hogy folytasd! Tudni akarom, hogy miért van az, ami - szorítottam meg az egyik ujját.

- Szó sem lehet róla! Hát nézd meg most is milyen állapotba kerültél - mormogta védelmezően.

- De Harry! Tudnom kell - kiáltottam, miközben mélyen a szemeibe néztem. Most kissé erőszakosnak tűntem, még magamat is megleptem. - És ne visszakozz, mert aztán majd tényleg aggódhatsz, hogy történik velem valami. Szándékosan... - pillantottam fenyegetően a csuklómra.

- Oké, oké. Jól van - grimaszolt a göndör. -  Az egész ott kezdődött, amikor elmentél. Lou első dolga az volt miután elolvasta a leveledet, hogy valamiféle nyomozói irodát keresett fel telefonon - emelte fel a szemöldökét.

- Nyomozói irodát? - ültem fel ijedten.

- Ha meg akarod tudni, hogy mi van, akkor maradj csendben légy szíves - utasított Harry határozottan. - Szóval ott jártam, hogy magánnyomozó. Pont mögötte álltam, amikor megbeszélte a dolgokat a hozzá kirendelt személlyel. Elhangzott, hogy téged keres... - vakarta meg a fejét lassan, és nagyot nyelt. - Na és a következő tettemre nem vagyok büszke, de... az még később jön. Amikor másfél hét múlva Louis az egyik stúdiónál találkozott a nyomozóval, akkor hallottam a hírt, miszerint biztosan nem Angliában vagy. Louis önmagából kikelve utasította az embert, hogy igyekezzen megtalálni téged. Emellett néha a próbákra se jött el, de ha mégis akkor kedvtelen volt, vagy egyáltalán nem figyelt oda semmire. A turné koncertjein igyekezett a legtöbbet kihozni magából, de látszott rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül. Sokszor hiába hívtuk, nem válaszolt, sőt gyakran még életjelet sem adott magáról. Fellépés előtt hirtelen felbukkant, és mikor letudtuk, akkor újra eltűnt. Ez lett a rendszer az életében. Ilyenkor a keresésére indultunk és mindig a régi házatokban, azon belül is a te régi szobádban találtunk rá - a szavai hallatára megremegtem, mintha a félelem szelleme repült volna át rajtam. Rázott a hideg, a szívem kihagyott egy ütemet és csak az a jelenet játszódott le a szemem előtt, amint Louis az üres házban ténfereg egyedül. Az ürességben magára maradt. Miattam. Ismét a sírás határán voltam, azt kívántam, hogy bárcsak ne okoztam volna neki ennyi fájdalmat. Kimondhatatlanul utálom magam. Harry azonban a fejem felett elnézett, valamit bámulva el volt merengve és mintha előtte is leperegnének a képek, folytatta a sztorit. - Ekkor döntöttem el, hogy valamit tennem kell, így felhívtam a nyomozót, aki ugyebár a barátunknak segít és... hazudtam. Azt mondtam neki, hogy Louis nevében hívom, és hogy találkoznunk kell. Nos, ez így is lett. Összefutottam az emberrel, de itt közöltem vele az én álláspontjaimat és azt, hogy miért is kerestem igazából. Remélem nem fogsz haragudni rám - harapta meg az alsó ajkát félénken.

- Már jól hangzik - forgattam a szemem és a beharangozásától félve megpróbáltam felkészülni a legrosszabbra.

- Szóval lefizettem a nyomozót, hogy ne segítsen többet Louis-nak, hanem inkább nekem. Ki is találtam a jó kis fedősztoriját, ami úgy hangzik, hogy a többi állam vagy ország adat- és jogvédelmi okokból nem engedte neki, hogy folytassa a keresést. Viszont ez nincs így. Nekem segített ezután - Harry egyre halkabban beszélt. Nem értettem sem az okát, sem a célját annak, hogy miért így cselekedett.

- Hogy mit csináltál?!

- Lefizettem, hogy ne Louis-nak, hanem nekem találjon meg téged - jelentette ki nyugodt hangon, miközben a szeme be volt csukva. Már ismertem ezt a szokását. Akkor csinálta ezt, amikor belülről kontrollálja magát, nehogy dühbe guruljon.

- De mégis miért? - olyan mérges lettem hirtelen, hogy egy párnát a kezembe kaptam és a falhoz dobtam. Harry először egy jó nagy adag levegőt engedett ki a tüdejéből és csak utána szánta rá magát arra, hogy válaszoljon.

- Ennek több oldala is van - állt fel mellőlem és a szobámban fel-alá kezdett járkálni. Karjait a mellkasán összefonva tartotta, a haja sem bírta már a gyűrődést, ebből adódva akadt egy-két kusza szál és idegességében a szájáról rágta lefelé a bőrt. Mindössze pár percig volt csendben, de nekem akkor is örökkévalóságnak tűnt. - Akkor elmesélem, hogy miért döntöttem így. Ugye mondtam, hogy Louis egyre rosszabb lelki állapotban volt. Már annak a határán volt, hogy becsavarodjon. Tudom, ez akkor is kockázatos cselekmény, amit elkövettem, mert két esetleges eset is bekövetkezhet. Egy: még rosszabbra fordul a helyzet és a maradék életkedvét is elveszti, vagy kettő: a személyiségéből adódva talán beletörődik és elfogadja azt, ami van. Már egyszer sikerült csalódnia bennem, és most segíteni akartam rajta. Helyre akarom hozni a kapcsolatunkat! - magyarázkodott Harry el-elcsukló hangon. Teljesen érthető. Amit én felborzoltam Londonban, majd ott hagytam, azt most nekik kell jóvá tenni. Csak a fejemet lehajtva piszkáltam a lábamon a kék zoknimat és egy hang sem jött ki a számon. Most kell rádöbbennem a tetteim súlyára.

- És miért akartál engem megkeresni? - emeltem fel a tekintetemet és a most már falnak támaszkodó Harry arcát vizslattam, aki a kérdésem hallatára minimálisan elmosolyodott.

- Mert tudni akartam a miérteket és azt, hogy hol vagy. Aggodalommal töltött el, amikor hívtál, majd Jessica-t keresték a rendőrök, aztán hiába kérdeztem a haverokat, senki sem tudott semmit. Ezután jött az ominózus leveled. Egy kicsit megnyugtatott. Bár ez hülyén hangzik, de így volt. Amúgy miért kerestél azon az utolsó napon? - fürkészve nézett rajtam végig, majd szembe ült velem.

- Most én kérdezek. Majd utána jössz te - szögeztem le neki a tényállást.

- Csak válaszolj, aztán én is megteszem - mondta gyengéd hangon.

- Jaj, ha tudni akarod, akkor tőled is el akartam köszönni. Úgy véltem, hogy ennyi neked is jár, még ha nem is volt teljesen így! - emeltem fel a hangom, mire ő a lábamra téve a kezét még mindig maga elé vigyorgott.

- Túl jó vagy hozzám. Talán ez is hozzátartozott ahhoz, hogy meg kellett találnom téged - jelentette ki, majd közelebb jött. Én viszont nem tudtam hová tenni a közelségét, ezért elhúzódtam, mire egy halk nevetést hallatott. - Tudod, bármi is volt köztünk, az nyomott hagyott. Igen, volt egy pár rossz pillanat, de jobban szeretek a jobbakra gondolni. Sosem felejtem el - terült el az ágyamon.

- Ahogy én sem - értettem vele egyet, de én inkább a további magyarázatra voltam kíváncsi, így sürgetni kezdtem. - De... de mit akarsz ebből kihozni?

- Na jó. Azt terveztem, hogyha az az ember megtalál, akkor eljövök, megkereslek, visszaviszlek Londonba és remélhetőleg helyrejön minden. Akár újra egymásra találtok Louis-val, vagy mással, - lassította le a beszédét - akár nem.

- Azt mondod, hogy teljesen önszántadból csináltad? - szorítottam össze a szemeimet.

- Most miért kell ilyennek lenned? Igen, természetesen. Mindkettőtöket megbántottalak, hát így próbállak titeket kárpótolni - csapkodott a kezeivel. - És ebben bármilyen hihetetlen, de a drágalátos barátnőd segített nekem. 

- Kiről beszélsz? 

- Hát arról a Lilly-ről vagy kiről - legyintett.

- Lilly?! Mi... hogy?! - ledermedtem. Miben segített Lilly? És hogy? És miért? Mióta ideköltöztünk állandóan próbálom vele felvenni a kapcsolatot, de valamiért nem vevő rá.

- Tegnap este küldött egy sms-t, ami egy képet tartalmazott rólad és arról az idióta szőke gyerekről. Nagyon elegánsak voltatok. Na mindegy is, eközben az alkalmazott nyomozóm kiderítette, hogy New York-ban vagy, a nagyobb munka már csak az volt, hogy ezen a nagyvároson belül rájöjjön, hogy mégis pontosan hol - tájékoztatott, és még mindig az ágyamon feküdt. Lábait felhúzta, így talpával is a takarón támaszkodott. Én mellette ültem a térdeimet felhúzva és átkarolva, úgy hallgattam őt. Viszont ő ráadásként még a bokámat is fogta, mintha attól félne, hogy elmenekülök. - Ezután jött jól a barátosnéd üzenete, mert neki kiírta a telefon, hogy New York-on belül hol is vagy, és a drága azt is elküldte nekem. Ilyenek a mai okos telefonok! Bár nem tudom, hogy ez a Lilly segítő szándékból tette-e, vagy más volt a célja... Bár szerintem inkább keresztbe akart neked tenni, abból kiindulva, ahogy egyszer véleményt alkotott rólad - meresztgette a szemét.

- Mi? Honnan tudta a számodat? - kapkodtam a levegőt. Az életem akár egy film. Sosem hittem, hogy ilyen bonyolult és összeesküvéses dolgok velem is előfordulhatnak.

- Szerinted tudom? - válaszolt flegmán Harry.

- És mi az, hogy véleményt alkotott rólam? Ti mikor beszéltetek? - annyira fel voltam háborodva, annyira dúlt bennem a düh, hogy azt már kifejezni sem lehet. Fortyogott a vérem.

- Egyszer egy boltban vásárolgattam, erre odajött, bemutatkozott és tök kedvesnek tűnt. Aztán csevegtünk pár mindennapi eseményről, aztán felhozott téged - fordult felém Harry és oldalasan a könyökén támaszkodott meg, az ágy végén pedig egy kicsit lelógott a lába. - És igazából semmi felhasználhatót vagy rosszat nem mondtam rólad, de ő... fúú. A tudtomra hozta, hogy egyszer összevesztetek és azt mondtad neki, hogy megváltozott ahhoz képest, amilyen eleinte volt. Viszont erről neki az a véleménye, hogy te változtál, mert nagyra vagy magaddal, hogy híres lettél és egy hülye picsa vagy. Neked most már mindenkivel csak bajod van - ecsetelte Harry Lilly szavait óvatosan, nagy szüneteket tartva. Ezek hallatára azt hittem, hogy az összes érzékszervem csődöt mond és elárultnak éreztem magam. Lehet, hogy nem voltam vele őszinte mindenben, de ez főleg azért volt, mert meg akartam óvni. Erre a hátam mögött ilyet csinál... hát köszönöm. Újabb csalódás. Ezek után hogy bízzam a barátságban? Bár Shannon egyáltalán nem tűnik olyannak, aki ilyet tenne. - És még hasonló dolgokat állított rólad. Igaz, hogy annyira nem érdekelt mit mond, mert bántott, hogy a fülem hallatára kritizál, de akaratom ellenére is megjegyeztem ezeket.

- Kösz, hogy elmondtad. Legalább már nem kell amiatt aggódnom, hogy mi az, amiért így viselkedik velem - mondtam kedvetlenül. - Elegem van. Korábban az embernek nem kellett mindenkitől félnie, hogy esetleg megbízhat-e benne. Akit maga mellé választott, abban általában biztos volt, hogy mindig őszinte lesz hozzá és mellette lesz. Hát szép! - morogtam magamban. És tényleg így éreztem magam. Utálom magam, a világot és az emberiséget... jó, egy pár kivétellel. Harry nem tudott mit reagálni a kiborulásomra. - De legalább lezártnak tekinthető. Nem érdekel - ráztam meg a fejem. - De... de Louis-ról még nem beszéltél. Hogy-hogy nem emlékszik rám? - érdeklődtem remegő hangon.

- Jaj, ez hosszú - sóhajtott. - De tudom, hogy nem fogsz békén hagyni, szóval mondom. Tehát említettem, hogy Louis már az őrület határán volt és a viselkedése egyre furcsább lett, és ez aggasztott minket. Így Zayn javasolta, hogy vigyük el egy pszichológushoz. Jó ötletnek találtuk, így el is vittük. Mindannyian megvártuk az első beszélgetése után, és amikor annak vége lett, teljes harmóniában jött ki a teremből. De... - elhallgatott, mintha félne folytatni a mondatot. - Kérdeztünk tőle valamit, ami a következő volt: Ugye kicsit könnyebb elfogadni és tisztán látni a dolgokat? Ugye most már nem fogod olyan kétségbeesetten keresni Emmát?. Ami a legszomorúbb volt azonban, az az, hogy ő is egy kérdéssel válaszolt: Ki az az Emma? - ez volt az a pont, ahol keservesen sírni kezdtem. A hátam borsózott, az arcom égett és a szívem elsorvadt. Nem akartam tovább élni.

- De hogy-hogy? - szipogtam.

- Nem tudjuk - vonta meg a vállát és engem simogatott együttérző arcot vágva. - Mintha egy agymosáson ment volna keresztül...

- És-és... k-ki az a l-lány, akivel állandóan mászkál? 

- Hát... ő Eleanor. Egy rajongó lány, és egy nagyon jó barátom. Nagyon tetszik neki Louis és megkért, hogy mutassam be neki. És hát.. jóba lettek. De ne haragudj - mentegetőzött. Minden annyira összekavarodott. Fogalmam sincs ki kivel van, mit érzek, hol a helyem. Elvesztem. A megoldás keresése lenne az ideális út. De... de nincs erőm. Mozdulni sem bírtam a fájdalomtól, ami megkörnyékezett. Felejtenem kellett volna, de még inkább most is szenvedek. A reményt, a szerelmet akarom! De nem sokáig tudtam ezekre koncentrálni, mivel hangokat hallottunk a nappali felől. Veszekedés tört ki. Az egyik résztvevő tuti anyám volt, de a másik egy idegen mély hangú személy volt.

- Nincs jogod itt lenni! Mit keresel itt egyáltalán? - hallottuk anyám szavait. - Tűnj el innen, Emma sem kíváncsi rád ennyi év után! Takarodj innen te idióta hazug szarházi! És ne érj hozzám! - kiabált anyám. Az adrenalin bennem az eddigieknél is nagyobb adagra növekedett. Rettegtem attól, hogy egy idegen van a házunkban és épp a szülőmet akarja bántani. Felpattantam és ki akartam rohanni, de egy kéz hátulról megragadott és magához ölelt. 

- Szerintem nem lenne jó, ha most kimennél - suttogta a fülembe Harry, miközben erősen szorított a mellkasához.

- Még jó, hogy Emma nincs itt, hogy hallgassa a hülyeségeidet! - ordított megint anyám.

- Engedj el! - kiáltottam rá Harry-re, miután fültanúja voltam azoknak, ami odakinn folyik. Féltem anyát. Próbáltam Harry körülölelő karjait lefejteni magamról, de nem jártam túl sok sikerrel. De a következő pillanatban már nem is szorultam rá. Anya rontott be a szobámba és mintha nekiment volna egy láthatatlan falnak, megállt. Zaklatottan és meglepődötten nézett ránk, amint ott állunk: Harry szigorúan tart a kezeivel és egymáshoz simulunk.

- Emma... Emma ki ez a fiú? - kérdezte szaggatottan, de meg sem várta a választ. Az egyetlen poszteremre pillantott, ami a falon volt. Tudtam, hogy mi következik. Becsukott szemmel vártam a mondanivalóját. - Emma! De hiszen ez az a fiú a poszteredről! - alig észrevehetően bólintottam, de sem anyám, sem Harry nem mozdult. Sőt... olyanok voltak, mint akik megnémultak és a lábuk is földbegyökerezett. Tudtam, hogy ez itt a vég. Mindent be kellesz vallanom anyámnak. De ha ez még nem lett volna elég erre a napra, jött a ráadás. Egy újabb személy lépett be hozzánk. Egy magas férfi. Ismerős volt, túlságosan is. Nos, akkor tudatosult bennem az, hogy aki itt áll előttem, az a rég nem látott apám.