29.rész - With You

Little Mix ~ Case Closed

A hírük hallatára teljesen lemerevedtem és kiejtettem a repülőjegyet a kezemből. Az előbbi örömteli mosolyom is lefagyott az arcomról. Csak néztem magam elé, az agyamban pillanatnyilag üres gondolatok foglaltak helyet. Azt hiszem sokkot kaptam. Egyáltalán jól hallottam, amit mondtak? Kijelentették, hogy New York-ba költözünk? De mégis milyen alapon és miért? Már biztosra eldöntötték? Tömérdek kérdés sorakozott bennem, melyek mind lehetséges válaszokat keresgéltek. Még egy féléve sincs, hogy Londonba érkeztünk és máris arrébb állunk? Neeeeem, ez lehetetlen. Legalábbis én biztos nem megyek. A világ egyik legjobb városában voltunk, hisz London tökéletes - számomra legalábbis. Mindig is arra vágytam, hogy itt éljek.

Erre bejelentik ezt? Mégis mit képzelnek? Ez lenne a nagyobbik meglepetés? Ezt inkább egy rémálomhoz tudnám hasonlítani. Pont most? Én szeretek itt lenni. New York is elképesztő egy város lehet a maga pörgésével, a végeérhetetlen utcákkal, az égig érő felhőkarcolókkal, de költözni nem vágytam oda. Egy hosszabb kirándulás, városnézés az oké. De hogy most látatlanba menjünk? Szó sem lehet róla. New York volt a második kedvenc helyem a világban. Nem is azzal volt bajom, hogy oda akarnak vinni, hanem az, hogy itt kellene hagynom mindent. Szerettem volna menni, de nem tudom. Azt sem tudom megfogalmazni, hogy most mit érzek. Csalódottságot? Igen, egy kis részben. Kétségbeesettséget? Ez is társul. Félelmet? Talán. Tényleg nem tudom hogyan fejezhetném ki. Egyszerűen csak kötődöm ehhez a helyhez, az itt átélt élményekhez és emlékekhez. Ennek hatására végigpörgettem az agyamban az elmúlt egy, vagyis jobban mondva lassan másfél hónapot. Lilly, Harry... a banda többi tagja, Niall, Liam és Zayn, na meg legfőképp Louis. Lehet, hogy ezek közül a személyek közül nem mindenkihez álltam olyan közel, de ők is meghatározóak voltak. Vegyük például Harry-t vagy Zayn-t. Ők biztos nem bánnák, ha elmennék. Bár azért Harry-vel történt egy-s-más, melyek nekem életre szóló emlékekként maradnak számon. Niall és Liam. Na ők már kedvesebbek a számomra. Nos, talán ők hiányolnának azért egy kicsit. Amikor találkoztunk, akkor róluk azt szűrtem le, hogy kedvelnek és törődnek velem. Ők nekem is hiányoznának a bolondságaikkal együtt. Lilly. Ugyebár Lilly-ék Írországba költöznek. Az érvem itt az, hogy azért mégis közelebb van hozzám innen, mint az óceán másik oldalán... Össz-vissz egy pár órás repülőút kell, hogy találkozzunk. Talán azért ezt hamarabb le lehet bonyolítani, mintha New York-ból szerveznénk a találkozót. Onnan azért mégis csak egy fél nap az utazási idő, ha nem több! És végül, de nem utolsó sorban Louis. Őt itt hagyni fájna a legjobban. Kötődöm hozzá és azt akarom, hogy ez kiteljesedjen. Itt volt nekem, itt voltam neki és most szétszakítanának, még ha akaratlanul is? A hideg is ráz a gondolattól. A francba! Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie az életben?

- Emma, Emma jól vagy? - hadonásztak előttem anyáék. - Miért veszed ilyen szaporán a levegőt? Minden oké? - orvos létükre persze, hogy észreveszik rajtam az ilyen tüneteket. De erre mit is mondhatnék?

- Nem, nem vagyok jól! - kiáltottam és szembe álltam velük. - Én nem költözöm sehová. Örülök, hogy itt lehetek, erre ti most ezzel a bejelentéssel akartok rám hatni. Még hogy örülni fogok? Nem vagyok sem hálátlan, sem telhetetlen, de egy ilyen összerázó családi kirándulás New York-ba, az jobb lenne. De rögtön odacuccolni? Nem lehettek annyira hosszú ideje együtt, hogy máris összeköltözzetek. Vagy esetleg van valami más oka, amiért ezt a döntést hoztátok? - ömlöttek a könnyek a szememből. - Bánom is én, csináljatok, amit akartok, de én maradok - fakadtam ki és torkom szakadtából üvöltöttem. Már néha tényleg alig jutottam levegőhöz a sírástól és a kiabálástól egyszerre.

- Kislányom mi az, hogy te maradsz? Hallani sem akarok erről! - kapta fel a vizet rögtön anyám. Meg sem próbált megérteni. Nick intett egyet anyának, hogy most jobb lenne, ha inkább nem mondana semmit, inkább ő közeledett felém. Kezeivel óvatosan megfogta a vállaimat és beszélni kezdett hozzám teljes nyugalommal.

- Engem áthelyeztek New York-ba és anyukáddal együtt egyetértünk abban, hogy jót tenne a kapcsolatunknak, ha összeköltöznénk és jobban összerázódnánk. Azt mondta, hogy te szeretsz világot látni. Akkor mi a gond? Mi az, ami miatt maradni szeretnél? Van valaki a dologban? - puhatolózott Nick. Örültem, hogy ő legalább higgadtan tudja kezelni a helyzetet és nem hurrog le rögtön.

- Igen - mondtam könnyes szemekkel. De még mielőtt tudtam volna bármit is mondani erről a témáról, úgyis ez az amit eredetileg szóba akartam hozni, anyám megint rákezdte a beszédet.

- Ó, ugyan már. Nem hiszem, hogy lenne bárki is, aki idekötne. Lilly-ék is elköltöznek, innen is messze lenne tőled. Mással meg nem igazán hiszem, hogy tudtál ismerkedni - közölnöm kellene, hogy bazi nagyot tévedett ezzel a feltevésével. Meg nem is azért, de milyen már az, hogy rám akarja kényszeríteni az akaratát?!

- Hagyjál már, anya! Neked fogadjunk eszedbe sem volt, hogy talán a lányodnak is van véleménye erről és talán engem is meg kellene kérdezni, ugye?! - fortyogott bennem a düh és úgy láttam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Anyám agyvize olyan mértékben forrhatott fel miattam és a tiltakozásom miatt, hogy azt hittem felrobban. Talán azt is készült tenni, de úgy vezette le, hogy megütött. Ekkor az összes vér az arcomba futott és éles fájdalom nyilallt belém. A hely, ahová a pofont kaptam forró volt és borzasztóan égett. Egyik kezemmel ezt a felét fogtam az arcomnak, lerogytam a földre és a könnyeim ismét csak úgy záporoztak.

- Akkor sem fogsz itt maradni! 17 éves vagy, tehát én vagyok érted a felelős, oda jössz, ahová én! Jobb, ha elfogadod, mert nincs apelláta - ordította a fejem felett, de a hangjában egy kis ijedtséget is véltem felfedezni. Ez azt hiszem annak volt tulajdonítható, hogy meghatotta őt is, hogy ezt tette. Életemben ezen kívül még egyszer volt rá példa, hogy megütött. Az is óvodás koromban volt, amikor még nem voltam tisztában a hülye szó jelentésével és konkrétan lehülyéztem. De most már más a helyzet. Már nagyobb vagyok és ez a pofon nemcsak fizikailag fáj eszméletlenül, hanem lelkileg is.

Nick lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket, míg végül kézen fogta anyámat és kivezette a szobámból. Azzal az utasítással engedte el, hogy most jobb, ha elmegy lezuhanyozni és kontrollálja magát. Anyám idegesen csapkodta az ajtókat, Nick pedig teljesen meghökkenve tért vissza hozzám egy csomag jéggel a kezében. - Ne aggódj, majd lenyugszik - tette az arcomhoz a zacskót.

- Lehet, de ez akkor sem változtat semmin. Eldöntötte, hogy ez így lesz, nekem pedig engedelmeskednem kell. Sebaj, már megszoktam. Nekem mindig törődnöm kell azzal, hogy mások hogy éreznek, másoknak mi a jó, stb. Azzal viszont, hogy velem mi van ilyen szempontból, az mindenkit hidegen hagy - néztem Nick szemeibe. - Anya mindig ilyen volt. Ha nekem volt gondom valamivel vele kapcsolatban, nem tetszett az, amit csinál, vagy én mást akartam, mint ő, akkor mindig magát kezdte ostorozni. Közben mindig olyan szövegekkel zsarolt érzelmileg, hogy ő a hülye, ő a rossz anya, meg szemrehányóan mondogatta, hogy akkor keressek magamnak egy olyan családot, ahol mindent megadnak nekem és tökéletes a légkör. Ezek után csodálkozik, ha elnyomva érzem magam vagy épp eltitkolom az érzéseimet, véleményemet, ami vele kapcsolatos és nem mondok igazat?! Hát nem kéne... miatta lettem ilyen. Mindig óva int attól, hogy naiv vagyok és változzak, mert hogy én minden embernek segíteni akarok és mindenkivel jó vagyok, mindenkinek meg akarok felelni, mert megfelelési kényszerem van. Szerinted ez hová vezethető vissza?! Elhiszem, hogy ő is rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül életében és sokat szenvedett, sokat kellett küzdenie ahhoz, hogy most itt lehet. De könyörgöm! Attól, hogy ő ezeken keresztülment, azért nekem nem muszáj! Ha tudja, hogy ez milyen rossz, akkor miért vetíti ezt ki rám? Igen, az anya-lánya kapcsolatunk nagyon jó, de a felszín alatt azért lapulnak ilyen dolgok... - zokogtam és még magam is meglepődtem, hogy mennyi mindent tártam fel Nick előtt. De jelentősen megkönnyebbültem. Ezek olyan dolgok voltak, melyeket egyetlen legeslegjobb barátomnak se merészeltem volna elmondani, habár már régóta nyomja a szívemet.

Nick az előadásom hatására megölelt. - Elhiszem. De ne sírj kérlek, az nem segít - simogatta a hátamat.

- Na és akkor most hogy lesznek a dolgok? A jegy szombatra szól, ma pedig csütörtök van. Ilyen hamar megyünk? - kértem felvilágosítást az új nevelőapámtól, akivel úgy látszik, hogy jól kijövünk.

- Igen, ilyen hamar, ugyanis ez most szombat - vakarta meg zavartan a fejét. - Holnap minden szekrényből ki kellesz pakolni, ugyanis a nagyobb bútorokat holnap elviszi egy kocsi a reptérre, onnan pedig repülővel viszik át Amerikába. A repülőtársaságnál van egy jó barátom, aki elég magas pozícióban van, így el tudta nekünk intézni a viszonylag olcsó szállítást. Tehát holnap majd cuccolni kellesz, főleg nekünk, mert anyukáddal holnap már mi is megyünk, hogy mire a bútorok a másik földrészre érnek, már mi is ott legyünk és vihessük őket majd a lakásba, amit már ki is festettek és ki is van takarítva. Ezt is elintéztem.

- Klassz vagy - mosolyogtam rá halványan, ami nagyon jól eshetett neki ugyanis vonásai még jobban elernyedtek, majd folytatta az útbaigazításomat.

- Egyedül a te szobádból hagyunk itt mindent szombatig. Az majd a te feladatod lesz, hogy utasítsd az embereket, hogy mit és hová pakoljanak, illetve hogy a szobádat összeszedd. Ugyanaz az autó fog jönni akkor is, mint majd holnap és az téged is ki fog vinni a reptérre. Neked már csak a dobozokat hagyjuk itt meg az apróbb tárgyakat, bútorokat. Majd meg kellesz várnod, hogy az autóból mindent áttegyenek a repülőbe, ezért majd remélem időben indultok, hogy te is el tudd érni a gépet. Aztán ne aggódj, mi New York-ban majd várni fogunk téged és onnan már együtt megyünk - fejezte be. Elég macerás lesz két nap alatt lebonyolítani az egészet. Ahogyan magyarázta az utasításokat, lepergett előttem az egész cselekmény. Továbbá eszembe jutott az is, hogy az utolsó két napot tölthetem a Brit-szigeteken, a brit fővárosban, ahol a legjobb az élet. Hiányozni fognak a hosszú és nedves záporok, melyek csak Londonra és az angol területekre jellemzőek, de legfőképp azoknak a személyeknek a hiányát fogom a legnehezebben elviselni, akiket korábban már említettem. A szívemen ennek hatására úgy éreztem, hogy elkezdett egy lyuk növekedni, mely percről percre nagyobb lett. Gondolom Nick már mindent elmondott, amit kellett és egyedül akart hagyni, ezért még megsimogatott, majd elhagyta a szobámat. Még el kellett magamban rendeznem a kialakult helyzetet, tisztázni mindent. Örülni nem tudtam neki, elfogadni sem volt ínyemre, csak annyit tehettem, hogy megbarátkozom a gondolattal, mert úgyis bekövetkezik. Így tűnődtem magamban és észre sem vettem az idő múlását. Mióta Nick kiment, azóta szándékomban sem állt kinézni, hogy velük mi van. Még ahhoz sem volt elég erőm, hogy az ágyamra felmásszak, így a földön aludtam el.

Másnap reggel elég nyúzottan keltem, de ez érthető. Ma volt a napja, hogy a házat meg kell fosztanunk az összes berendezési tárgyától. Leballagtam a konyhába, hogy megreggelizzek, miközben körülöttem már javában folytak a készülődések. Majd felöltöztem és megálltam a ház közepén egy pillanatra, hogy meglássam, hogy mit kellene segítenem. Anya épp a nappalit rámolta kifelé, Nick a konyhát, így én az ő szobájukat és a fürdőjüket vettem célpontul. A légkör azonban még mindig tele volt feszültséggel. Mindenhol csend honolt, csak a dobozok és a zsákok susogása, illetve a fiókok záródása hallatszott. Pár óra alatt sikerült az én szobámat kímélve mindent kipakolni, és ekkor már délután volt. Hamarosan meg is érkezett egy hatalmas autó négy férfival, akik a költözést segítették. Míg ők a bútorokkal cipekedtek, addig anyámék a bőröndjeikbe pakolták a legszükségesebb ruhájukat. Mikor már minden indulásra kész volt, elköszöntem anyámtól és Nick-től, és a lépcsőnk tetejéről figyeltem, ahogy elmennek. Ezután még egy kicsit kint maradtam. Beszívtam a levegőt, újra áttanulmányoztam az utcánkat, a kertet és a szomszédok házait, míg rá nem néztem Harry-ére. - Bizony, még te is fogsz hiányozni! Nagyon is - sóhajtottam egy halvány mosoly kíséretében, majd bementem. Becsuktam magam mögött az ajtót és furcsa látvány tárult elém. Az alsó szint kongott az ürességtől. Könnyek szöktek a szemembe, hisz én nem akartam itt hagyni sem ezt a várost, sem ezt a lakást, melyet az otthonomnak neveztem és melyhez oly sok minden köthető. Végigjártam a földszintet, mely a konyhából, a nappaliból és az anyáék szobájából, na meg az ahhoz kapcsolódó fürdőből állt. Ahogy sétáltam, mindent pontosan tudtam helyileg, hogy hol és mi történt. Már a kanapé sem volt itt, mely oly sok örömnek vagy bánatnak adott helyszínt. Az ajtó, melyen olyan sok személy lépett ki és be, akárcsak a szívemen. Ezek után felmentem a lépcsőn, ahonnan még vissza-visszanéztem, de mindig csak a tátongó ürességet láttam. Az emelettel is hasonlóképp cselekedtem, mint az előbb. Itt is három helyiség volt: egy dolgozószobaszerűség tele könyvekkel, íróasztalokkal és ott volt a számítógépem is, a fürdőm, és végül a hálószobám. Utóbbiba beérve megpillantottam a kimosott fehér inget, melynek tulajdonosa Louis volt. Odaszaladtam, a kezeim közé vettem és a mellkasomhoz szorítva szorongani kezdtem. Szívszaggató érzés, hogy Louis-t is itt kell hagynom. Ő volt ugyanis az első olyan fiú, aki nem azért volt velem, mert akart valamit. Ő volt az, aki megbízott bennem, törődött velem és bármire képes lett volna értem.

Hamarosan letettem a ruhadarabot, ugyanis éhes lettem. Anyáék hagytak nekem otthon pénzt, hogy vegyek magamnak most estére is, meg majd holnap reggelre is valami kaját. Így hát tárcsáztam egy pizzázó számát és rendeltem. Miután letettem a telefont, Nick hívott. Csodálkoztam, hogy ő teszi és nem anya. Lehet, hogy drága szülőm még nem akart velem beszélni. Igaz, még kicsit haraggal váltunk el és ezért lehet, hogy Nick jobbnak látta, ha inkább vele beszélek, hát felvettem.

- Szia - köszöntöttem elhaló hanggal.

- Szia Emma. Csak azért hívlak, hogy elmondjam, hogy mindjárt felszállunk a repülőre és hogy eddig minden rendben ment - tájékoztatott. - És veled minden okés?

- Persze - már amennyire az lehet. Még mindig nem sikerült feldolgoznom, hogy tegnap mi ért engem, na meg azt sem, hogy mi fog bekövetkezni az életemben nem is olyan sokára.

- Jól van, akkor vigyázz magadra és jó éjszakát - köszönt el.

- Ti is, nektek is és jó utat! - nyomtam ki a készüléket. Míg a pizzámra vártam letusoltam, majd ennek végeztével hanyatt dőltem az ágyamon és bekapcsoltam a tévét. Épp Jim Carrey főszereplésével ment az Ace Ventura című film, melyet ha látok, akkor mindig felderít. Ez most sem volt másképp. Legalább a hangulatomat kicsit feljebb húzta. A film a végénél járhatott, amikor csengettek. Meghozták a kaját. Végre! Kifizettem és visszaszáguldottam a szobámba a papírdobozzal és a benne lévő étellel együtt. Épp, ahogy újra leültem, olyan hangot hallottam az erkély felől, mintha az üvegajtónak nekirepült volna valami, de percenként. Megnéztem, hogy mi okozhatja ezt. Mikor lenéztem a kertbe, Louis állt ott. Ő dobálta kavicsokkal az üveget. Miután megpillantott engem, olyan gyorsasággal mászott fel a fán, amilyet még nem láttam. Hirtelen mellettem termett, magához ölelt, kezei közé vette az arcomat és megcsókolt. Milyen romantikus! Még csak a filmekben láttam ehhez fogható jelenetet. Azt kívántam, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat, de sajnos tudtam, hogy ez lehetetlen. Végtére is, örültem, hogy itt van, mert legalább az utolsó estémet itt vele tölthetem. Persze ezt neki nem szabad megtudnia. Nem akartam elmondani neki. Ő olyan vidám volt, olyan mosolygós és ennek hatására a kedvem sokkal jobban feljavult. Kézen fogtam és bevezettem a szobámba, ahol a még gőzölgő pizza várt minket. Úgy vettem észre, hogy ő is olyan éhes, mint amilyen én, így hamar el is tüntettük az ételt. A papírdobozt Louis egy mozdulattal a padlóra dobta és felém fordult. Kezeit a derekamra helyezte és szinte letámadott, ajkaival csak úgy falta az enyéimet. Ujjaival és tenyerével az egész testemet simogatta, melynek az eredménye több millió apró kis libabőr lett. Ez tetszett neki. Onnan tudtam, hogy folytatta és egyáltalán nem bántam. Vágytam rá és akartam őt. Odébb görgettem, így most már nem ő feküdt rajtam, hanem én rajta. A csípőjére ültem, ő pedig szintén ülő helyzetbe helyezkedett velem az ölében. Épp a pólójától szabadítottam meg és csókolóztunk, amikor egy-egy könnycsepp gördült ki a szemem sarkából. Ezt rögtön észrevette és leállt.

- Mi a baj? - törölte le fájdalmam nyomait a szemem alól. Megráztam a fejem, de ő továbbra is a válaszomra várt.

- Csak bűntudatom van, amiért te annyira jó vagy hozzám és én ezt viszonozni sem vagyok képes - kezdtem bele. - Még anyáméknak se mutattalak be, pedig megígértem. Igaz, hogy tegnap nagyon csúnyán összevesztünk... - hagytam félbe a mondatot.

- Ugyan már. Lesz még időnk - bárcsak így lenne drágám, bárcsak így lenne. - Tudod, hogy bármit megtennék érted, és tudom, hogy ez fordítva is igaz - folytatta.

- Rendben. Akkor kérhetek tőled valamit? - álltam fel, őt pedig húztam magam után. Mikor válaszul bólintott egyet, akkor ráadtam az ingét, ami most már tiszta és foltmentes volt. - Kérlek amíg itt vagy, addig ez legyen rajtad, jó? - felvette a felsőt, de értetlenül nézett rám, így gondoltam megmagyarázom. - Azért adtam most rád, mert azt szeretném, ha a te illatod lenne rajta, és ha ez megvan, akkor szeretném, ha nekem adnád. Így legalább szagolgathatom, hogyha nem vagy velem, hátha enyhíti a hiányodat valamilyen mértékben.

- Persze, hogy megteszem - látszott rajta, hogy meghatotta a kérésem, így átölelt. Ezek után mindketten befeküdtünk az ágyba. Fogat mosni sem és pisilni sem mentem ki a szobámból, ugyanis félő, hogy Louis jönne utánam,meglátná az üres helyiségeket és rögtön leszűrné, hogy mi a szitu. Nem, ezt nem engedhetem. Sőt még a kulcsot is elfordítottam az ajtóm zárjában, hogy ki ne menjen. Ahogy mindketten a párnánkon feküdtünk, csak a tévé fénye adott némi világosságot.

- Holnap sajnos korábban el kellesz mennem, ugyanis reggel fotózás, aztán este meg a turnénk első koncertjét fogjuk adni - szólalt meg hirtelen.

- Rendben. Amúgy meddig fog tartani a turné? - kérdeztem és próbáltam egy kis ijedtséget is belevinni a hangomba. De most már nem féltem, hanem inkább örültem ennek a koncertsorozatnak. Hogy miért? Hát mert én már holnaptól úgysem leszek itt és legalább lesz valami, ami elfoglalja majd és kiteszi az idejét. Nem leszek itt, hogy velem kelljen majd törődnie.

- Itt kezdődik Londonban. Az első egy, vagy másfél hétben csak itt lesznek koncertjeink, aztán meg szerte Angliában, Írországban és aztán más és más országokban körülbelül 3-4 hónapig - szuper. Azért nem mondtam neki semmit, mert azt akartam, hogyha elmegyek, akkor ne utánam vágyakozzon, vagy engem keressen, hanem találjon magának egy lányt. Egy olyan lányt, akit boldoggá fog tenni, - ebben maximálisan biztos vagyok - egy olyan lányt, aki mellett nem kell ennyi zűrzavaron keresztülmennie. Persze, hogy én is szívesen lettem volna szíve hölgye, de én túl balhés vagyok és nem hinném, hogy megérdemlem a jóságát. Véletlenül ásítottam egyet, amikor beszélt, ő pedig hasonlóképp tett, mikor befejezte a mondatát.

- Ne haragudj. Nem azért ásítottam, mert unalmas vagy - szabadkoztam és nevettem egyszerre.

- Tudom, de úgy látom, hogy mindketten fáradtak vagyunk. Aludnunk kellene - szögezte le és kikapcsolta a tévét, majd pedig szorosan magához húzott. Az inget nem gombolta be, így csupasz mellkasára feküdhettem. Éreztem szíve dobogását, mely most bármi másnál többet jelentett. Mintha minden megérezte volna, hogy ez az utolsó éjszakám itt, és vele vagyok. A csönd is zavart, csak az ő lélegzetvételét akartam hallani. Sem a plédet magam alatt, sem a takarót magam fölött nem akartam érezni, csak őt. Az ő testét, annak melegségét és védelmező mivoltát. Ezeken gondolkodtam, miközben körülbelül már 1 órája határoztuk el, hogy nyugovóra térünk. - Alszol? - szólalt meg hirtelen Louis. Erre nem mondtam semmit, hisz kíváncsi voltam, hogy van-e valami oka, hogy ezt kérdezi. Két perces hatásszünet következett, gondolom várta, hogy válaszolok-e. - Úgy látom igen. Akkor jó, ugyanis el szeretnék mondani valamit, amit szemtől szembe nem biztos, hogy egyelőre mernék - puszilt bele a hajamba. - Szeretlek!

28.rész - At Home

Fagyottan és meredten álltam. Tudom, hogy nem olyan nagy katasztrófa, hogy anya hazajött, de azért mégis... hát nem azt mondta tegnapelőtt, hogy három nap? Ebből még csak kettő telt le. Legalább figyelmeztethetett volna valahogy, hogy itt lesz. Louis-ra néztem, aki szintén meglepődött.

- Azt hiszem jobb, ha a szobádban maradok - javasolta Lou. Bölcs javaslat. Anyám szívrohamot kapna, ha meglátná az " ártatlan " lányát egy fiúval, ráadásul reggel, és egyből arra következtetne, hogy a fiú itt aludt. Na és ezen is tovább menve... tudjátok. Jó, tudom 17 évesen nem ritka, hogy a fiatalok együtt alszanak, vagy egyéb dolgok... csak hát anya engem mindig is a kicsi lányának fog tartani és nem biztos, hogy jó ötlet, ha most betoppan és rögtön bemutatom neki Louis-t így, ebben a helyzetben. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy Lou visszament a hálóba, ajtót nyitottam. - Szia kislányom! - ugrott a nyakamba anyám.

- Szia Anya. Hát te? Nem úgy volt, hogy csak holnap jössz? - öleltem vissza, majd amikor megláttam a mellette álló férfit, akkor helyesbítettem a mondatomat. - ...vagyis jösztök.

- Csak meg akartunk lepni - anyám teljesen fel volt dobódva. Mintha nem is egy hosszú konferenciáról tért volna haza, hanem valami wellness-terápiáról, vagy minek nevezik.

- Hát sikerült... - jegyeztem meg az orrom alatt, a lelkesedés egy csepp jelét sem mutatva.

- Tessék? - ugrándozott körülöttem anya. Tényleg nem tudom minek örülhetett jobban. Annak, hogy itthon van, vagy annak, hogy lát engem. - Hát nem is vártál minket? Megzavartunk valamit? - kíváncsiskodott és mögém nézett. Mindig mindent tudni akart és állandóan azt hitte, hogy titkolok előle valamit. Na hát ez a gyanúja csak most először volt igaz. Ironikus, nem?

- Hát öö... nem - tudtam le egy válasszal a két kérdését és beletúrtam a hajamba zavartan. A szememmel folyamatosan a mellettünk álló, izgatottan mosolygó fickót pásztáztam és köhögtem egyet. Remélem veszik a lapot, hogy na, talán vázolni kellene előttem a helyzetet.

- Jaj, ne haragudj kicsim. Bemutatom neked Nick-et. A konferencián ismerkedtünk meg. Ugyanaz a munkakörünk - karolták át egymást az úriemberrel. Nem volt ellenszenves, de éppen olyan bazi nagyon szimpatikusnak se mondtam volna. Eddig maradjunk annyiban, hogy semleges.

- Szia Emma. Nick Thompson vagyok. Sokat hallottam már rólad, örülök, hogy végre találkoztunk. Tényleg olyan szép és csinos vagy, mint ahogy anyukád mondta - kedves szavak, jól indított. Majd meglátjuk, hogy miként alakulnak a dolgok. Majd odanyújtotta nekem a tenyerét, és kezet fogtam vele. Ha anya tényleg olyan sokat beszélt rólam, mint ahogy ez a ficsúr itt állítja, akkor nem tudom, hogy be kellene-e mutatkoznom, vagy egyáltalán mondanom valamit, ezért csak mosolyogtam.

- Na jól van, menjünk be - mutattam befelé. Miközben összeszedelőzködtek, addig összesúgtam anyával. - Anya, Nick az a meglepetés, amit mondtál? - kérdeztem halkan, míg Nick a bőröndöket cipelte befelé a házba.

- Hát, ő a kisebbik meglepetés. De azóta van másik, egy nagyobb, aminek szerintem örülni fogsz majd - kacsintott. Hm, köszi a kielégítő választ, erre kíváncsi leszek. Most tényleg sokkal több mindent tudok, mint mielőtt még feltettem volna a kérdést. De ha ez a férfi a kisebbik meglepi, akkor a nagyobbik mi lehet? Hogy máris összeházasodnak, kistestvér, kiskutya vagy egy másik kismacska jön a házhoz... vagy mégis mi? Már egy lyuk volt az oldalamon, annyira tudni akartam, de ez anyát ezúttal nem hatotta meg. Nem mondott semmi többet. - Hűha, hogy milyen jó illat van és milyen tiszta minden. Látom kitettél magadért - kaptam egy puszit az arcomra. - Nem vezeted körbe Nick-et a házon? Biztosan jól esne neki. Vagy mutasd meg neki a szobádat! - állt elő anyám újabb és újabb ötletekkel.

- Azt hiszem, majd inkább később - vágtam rá gyorsan a válaszomat kikerekedett szemmel. Legyen elég nekik most a földszint és annak szobái. Az emelet maradjon meg az én területemnek. - Ti inkább pakoljatok ki. Addig én is egy kis rendet teszek fent, mert még nemrég keltem csak fel. És ezzel a lendülettel ott hagytam őket. Már alig vártam, hogy újra Louis-val legyek. Most tuti ellenszenves vagyok a számotokra, de azzal, hogy egy kis időre el akartam tűnni a szobámban nem anyáék ellen irányult. Jó, hogy itt vannak, örülök nekik, de tényleg. Csak nem tudom... egy meglehetősen furcsa érzés tört elő bennem velük kapcsolatban, ami megnyomta a kis vészjelző gombomat. De kitudja mi vár még rám...

Ahogy felértem, halkan becsuktam magam mögött a szobaajtómat. Louis már rég felöltözött, sőt még meg is ágyazott és csak úgy heverészett. - Na mizu? - suttogott, majd felült.

- Ah, semmi. Hazajöttek - ültem le mellé, majd pedig a hátammal levágódtam a plédre, ami az ágyamra volt terítve. - Hozta az új pasiját is - újságoltam Louis-nak a fejleményeket, majd mellém könyökölt.

- Ezzel nincs egyedül - mosolygott.

- Ezt hogy érted? - ráncoltam össze a szemöldököm.

- Majd mehetünk dupla randizni - nevetett.

- Ja persze - dobtam neki egy párnát és vele kuncogtam.

- Már ha itt járunk, kérdezhetek valamit? - simogatott meg, én pedig bólintottam. - Lennél... - nem tudta befejezni, amit mondani akart, mert anyám közbeszólt.

- Emm, kivel beszélgetsz? - mondta az ajtómon kívül.

- Senkivel! - kiáltottam vissza sebesen és intettem Louis-nak, hogy bújjon el az ágyam alá. Gyorsan a kezembe kaptam egy könyvet és vissza ledőltem az ágyra. Úgy tettem, mintha a sztorit olvasnám hangosan, mivel anya benyitott. Hát igen. Ez van, ha itthon van. Egy perc nyugtom sincs.

- Kivel beszélgettél? - tudakolta meg újra.

- Mondom, hogy senkivel.

- De egy fiúnak a hangját is hallottam - tette csípőre a kezét.

- Az csak én voltam. Próbálom a karaktereknek hűen olvasni a történetet - poénkodtam, mire anya szemöldöke az egekig szökött. Hát ő még nem szokta meg, hogy ilyen vagyok. Mióta elment kicsit megváltoztam. Reméljük, majd hozzászokik és nem tűnik fel neki túlzottan. A válaszom hatására szülőm egy elég furcsa arckifejezéssel elhagyta a szobámat. Amikor hallottam, hogy már a lépcsőn dübög a lába, akkor szóltam Louis-nak, hogy előjöhet.

- Rögtönzésben király vagy, az biztos - nézett rám elismerően.

- Á, ez semmi! - legyintettem. - Viszont el kéne menned, de ne felejtsd el, amit mondani akartál. Nem szeretném, ha lebuknánk. Megígérem neked, hogy még a héten bemutatlak nekik, rendben? - öleltem meg. - Csak anyám sosem vette könnyen, ha közelebbi kapcsolatban voltam egy fiúval. Fogalmam sincs, hogy ez mire vezethető vissza, de egyszerűen képtelen volt elviselni. Most meg, ha megtudná, hogy végig itt voltál velem, hát egyenesen megőrülne. De majd valahogy beadagolom neki. Egyszer csak meg kell szoknia. Biztos vagyok benne, hogy téged kedvelne... - puhítottam Louis-t és látszólag hatott, amit csináltam. Kézen fogtam őt és kisétáltunk az erkélyemre. Az udvarunkon volt egy fa, aminek több ága is rettenetesen közel van az én kis teraszféleségemhez. Mondjuk azt, hogy kapóra jött, hisz könnyű megmászni és menekülő útvonalként használni az ágakat.

- Na, akkor én most lemászom itt - méregette Lou a fát. - Remélem mihamarabb találkozunk - ragadott meg a derekamnál és magához húzott. Karjaimat a nyaka köré fontam és pár percig csak így néztünk egymás szemeibe, miközben a szél türelmetlenül simogatott minket. Az arcom közelebb vittem a Louis-éhoz, ő ugyanígy tett, szemeink csukódtak és végre megcsókolt. Utoljára azt hiszem csak tegnap tette meg. Már hiányzott. Ujjaimmal finoman a kusza barna tincseibe kapaszkodtam, míg ő egyik kezével a csípőmet fogta, a másikat pedig a farzsebembe csúsztatta. A kis huncut. Úgy érzem, hogy most már bátrabb velem kapcsolatban. Eddig is odafigyelt rám és gyengéd volt, de most már valahogy nem félt úgy megsimogatni, hozzámérni vagy megcsókolni. Úgy értem, hogy ezek szenvedéllyel társultak. Szabaddá engedte a fantáziáját és a kezeit, elengedte magát. Ez tetszett. Ettől csak még jobb volt az egész. Élveztem, ahogy ajkaival az enyéimhez ér, majd nyelvével utat tör magának. Minél közelebb akartam lenni hozzá, ezért olyan szorosan préseltem magam az ő testéhez, amennyire csak tudtam. Ezt észrevette és belemosolygott a csókunkba, majd eltávolodott. - Majd hívlak esténként - mondta és kész volt, hogy elinduljon, de én újra hozzábújtam. Még többet akartam belőle. Olyan nagy levegőt vettem, amilyet csak bírtam, hogy az illatát is beszívjam. Lehet, hogy pár napig most nem fogunk találkozni és úgy éreztem, hogy kellően el kell köszönnöm tőle. Még egy rövid pillanat erejéig újra az enyémre tapasztotta a száját, a következő percben pedig már az ágak között csimpaszkodott, aztán a földre ugrott. Még gyorsan dobott egy puszit, aztán pedig óvatosan elindult előre, ahol az autója parkolt. Mosolyogva néztem utána és egy nagyot sóhajtottam. Kétségtelen, hogy elindult bennem iránta valami... már rég. Biztos vagyok benne, hogy érzek iránta valamit, ami egyre erősebb. Azt nem mondom, hogy szeretem, mert félek ezt kijelenteni. De megdobogtatja a szívemet rendesen, ennyiben tökéletesen egyetértek saját magammal.

Ezek után már semmi különös nem történt. Aznap már nem csináltam semmi érdekeset. Még segítettem anyáéknak kipakolni, rendezkedni, ismerkedtem még kicsit Nick-kel és sokat beszélgettünk. Részletesebben elmesélték hogyan találkoztak, vagy milyen volt a szálláshelyük, milyen volt a város, ahol voltak. Élvezettel hallgattam, ugyanis még sosem voltam azon a helyen és nagyon aranyosak voltak, ahogy újra beleélték magukat az élményeikbe. Hála az égnek tőlem nem kérdeztek túl sokat... egyelőre. Este még együtt ettünk, aztán ők hamar lefeküdtek, mivel gondolom a repülőút kifárasztotta őket és én is a szobámban tanyáztam. Még telefonon beszéltem Louis-val 5-6 percet, aztán megpróbáltam én is elaludni. Olyan furcsa volt, hogy most nincs itt velem senki. Már rég nem tértem egyes egyedül nyugovóra. A srácok - főleg Louis - annyira beleivódtak a napirendembe, hogy már az volt a szokatlan, ha valamit nem velük... vagyis inkább nem Louis-val csináltam. Még órákig forgolódtam, zenét hallgattam, míg sikerült végre álomba szenderülnöm.

A következő négy napot lényegre törően fogom összetömöríteni, hiszen nem voltak túl eseménydúsak, de vannak olyan momentumok, melyek fontosak lehetnek.

Szóval első nap, amikor felébredtem, anyáék már fent voltak. Ezt onnan tudom, mivel hallottam a hangjukat, illetve azt is, hogy megy a tévé. Lebandukoltam a lépcsőn és odamentem hozzájuk a nappaliba. Nick mellé ültem, aki a kanapén hátradőlve nézett valami meccset, anya pedig a fotelban ült és valamiféle magazint tartott a kezében. Hogy mit lapozgatott? Hát azt az újságot, amiben benne volt a Harry-ről, Jessica-ról és a rólam szóló cikk. Csak remélni mertem, hogy még nem talált rá. Amikor ezt megláttam, azzal a lendülettel pattantam fel az ülőhelyemről és kaptam ki anyám kezéből a papírt.

- Ez az az újság, amit Lilly itt felejtett! Ezt keresem már mióta - mondtam csodálkozó hangon.

- De most miért vetted el? Még el se olvastam - háborodott fel anya, miközben én már rég a szobám felé vágtattam.

- Nem baj az. A fele úgyis hülyeség. Csak azért hozta el nekem Lilly, mert benne van a kedvenc bandámból, tudod a One Direction-ből az egyik fiú - kiáltottam még vissza és csak félig hazudtam... Hallottam, hogy szülőm még valamit bosszankodik, de azt már nem értettem, hogy mit és miért. Meleg helyzet volt. Még jó, hogy észrevettem és hogy időben meg tudtam akadályozni, hogy elolvassa. Ez a sors... A magazint gondosan elrejtettem a szobámban, majd mint aki jól végezte dolgát vissza lementem,hogy reggelizzek.

- Vissza se hozod azt a lapot? Egy csomó érdekes dolog volt benne - persze, hogy anyám nem bírta ki, hogy ne folytassa a témát. - Azt hittem, csak kiszeded a kedvencedről szóló cikkeket, képeket és aztán ideadod - ez jó ötlet lenne akkor, ha körülbelül nem tízszer említenék szerte az újságban azt az interjút, riportot, vagy mi az, amiben benne vagyok. Mert akkor az egész magazint körbe kellene vágnom amiatt a vezércikk miatt. Még jó, hogy nem vette eddig észre... Anya sajnálom, de ezt most rád hagyom. Ez van. Majd egyszer talán, hangsúlyozom talán, megtudod. - Kislányom mi van veled? - tette fel magának a költői kérdést. Nem akartam válaszolni, hisz mit tudtam volna mondani?! Utálta, ha így viselkedtem, emiatt előfordult korábban is, hogy órákig nem szólt hozzám, és míg kicsi voltam, addig mindig megtörtem. Most már nem válik be ez a terve. - Figyelsz te rám? - kiabált egyet.

- Igen anya, de mi lenne velem? Semmi - jelentettem ki határozottan és lezártam a témát. Kérlek anya, most az egyszer ne akarj már mindent tudni. Ez bosszantó. 

Nagyszerű. Még csak egy napja vannak itthon, de máris egymás agyára megyünk. Tudom, hogy a titkolózás nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, de az én látásmódom szerint - na meg anyát ismerve - ez a helyes. Korábban mindig úgy volt, hogy ha össze is szólalkoztunk, akkor utána öt perccel már normálisan szóltunk egymáshoz, mintha mi sem történt volna. De tudtam, hogy drága szülőm nem éri be a válaszommal, mert neki mindig az kell, hogy az övé legyen az utolsó szó. Hogy is mondjam? Ő velem ellentétben nagyon lobbanékony természetű, mint apám is. Ezért nem értem, hogy én hogyan lehetek nyugodt?! Nem volt még nagyon olyan példa, hogy egy szón akadtam volna ki, vagy valami ilyesmi. De ő... ha nem úgy csináltam néha valamit, ahogy neki tetszett, vagy nem adtam kielégítő választ a kérdésére, akkor rögtön felemelte a hangját. Én persze mindig igyekeztem higgadtan viselkedni. Én elhiszem, hogy félt és hogy anyámként szeretné a gondomat viselni, tudni, hogy mi van velem. Csak ne akarjon belemászni az életembe teljesen. Nekem is lehet magánéletem és olyan is, amit nem szeretnék elmondani. A múltban neki is voltak ilyen dolgai, amit nem szeretett volna a tudomásomra hozni, nem számított, hogy én mennyire is akartam. Na de akkor nekem meg kellett értenem, hogy nem és kész. Akkor most örülnék, ha ezt ő is elfogadná és betartaná.

- Olyan magadnak való lettél - vágott vissza. Látjátok, mondtam én, hogy mindig azt akarja, hogy az övé legyen az utolsó szó. Na és ha az vagyok? Kit érdekel?! Ne húzz fel, kérlek. Ilyenkor én már inkább nem is szólok vissza. Megtartom magamnak a véleményemet, vagyis gondolatokban jól kidühöngöm magam, - persze ez kívülről nem látszik - az agyamban lejátszom, hogy mi lenne, ha én osztanám ki és lezárom. Ezek után persze egész nap feszült volt a hangulat kettőnk közt. Nem is igazán beszélgettünk egymással.

Ez a helyzet másnapra már enyhült. Épp anyával tettem-vettem a konyhában, amikor Nick kiáltott oda nekünk.

- Hé, Emma! Ez nem te vagy a tévében?

- Hogy mi? - az ereimben szinte megfagyott a vér. Magamban imádkoztam, hogy ne én legyek, vagy ne valami, ami Harry-vel és velem kapcsolatos. Odarohantam a nappaliba és leültem pont a tévé elé, hogy eltakarjam előlük a képernyőt. Hála Istennek a hang le volt véve, így nem hallották, hogy - gondolom - épp annak a hírét mondták be, hogy miként " verekedtem " Jessica-val. Épp a megtépős jelenetet játszották be.

- Emm, de így nem látjuk - szóltak anyáék egyszerre. Úgy tettem, mintha odébb ültem volna, de csak fészkelődtem. Még mindig nem akartam, hogy bármit is tudjanak.

- Hangosabbra veszem nektek, hogy inkább halljátok - aha, persze. Azt hiszitek. A hangerő gombja helyett a csatornaváltó gombokat kezdtem el őrült módjára nyomogatni, mintha eltévesztettem volna.

- Most meg mit csinálsz? - förmedt rám anya.

- Eltévesztettem a gombot, na! - szóltam vissza és a leglassabb tempómban visszafelé tekertem a csatornákat. - Hányas adón volt? - kérdeztem, mire ők vállat vontak. Igazából pontosan tudtam, hogy melyiken volt, csak abban reménykedtem, hogy mire visszaváltok arra a tévére, addigra már más témát fognak taglalni, vagy reklám lesz, vagy valami ilyesmi. Nagy szerencsémre ez pont így is történt. Mikor ez így alakult, a megkönnyebbüléstől egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat.

- Akkor lehet nem te voltál. Oldalról mutattak egy lányt, ezek szerint csak hasonlított rád. Bár a járda kint és a kert is látszólag hasonló volt, mint a tiétek, annyi különbséggel, hogy tele volt újságírókkal. Na mindegy, akkor bocsi - szabadkozott Nick nevetve.

- Ugyan már, pff. Miért lennének itt riporterek meg minden? - mentettem magam, de érezhető volt a hangomban a bizonytalanság. Legalábbis számomra. Mikor felálltam a padlóról és elsétáltam anyám mellett, ő egy veszélyes oldalpillantást vetett rám. Körülbelül mintha azt hinné, hogy megbolondultam. Talán nem is állt olyan messze a valóságtól...

A harmadik nap meghatározó cselekménye a mosás volt. Anya az összes függönyt, terítőt és ágyneműt, meg persze a szennyes ruhákat is ki akarta mosni. Egy volt a bökkenő. Amikor épp a mosógépbe akart bepakolni, észrevett egy fehér inget. Két ujjal kiemelte onnan és kicsit fintorgó arccal felém mutatta, ugyanis pont ott álltam mellette. Egy szót sem szólt, gondolom várta, hogy magyarázkodjak.

- Ó, ez Jake inge - legyintettem egyet, de ismét hazudnom kellett, mert az Louis-é volt. Halványan még elmosolyodtam, amikor visszaemlékeztem arra hogyan került ide. Nagyon ügyes vagyok, hogy azóta ki se mostam. Háziasnak házias vagyok, csak hát na... volt jobb dolgom is.

- Ó, Jake. Rendes srác. És milyen jó illata van a ruhadarab alapján. De mit keres ez itt és miért van rajta olyan csúnya fekete folt? - kérdezősködött tovább.

- Hát tudod, egyszer egy kicsit összevesztünk Lilly-vel és ez megviselt. Áthívtam Jake-et, hogy legalább vele jól érezhessem magam, de eszembe jutott a Lilly-s mizéria és elsírtam magam. Ahogy Jake megölelt és vigasztalni próbált, a könnyeimmel együtt jött a szemfestékem is. Ez az a feketeség ott - igaza van Louis-nak. Improvizálásból ötös járna nekem, ha lenne ilyen szempont.

- Milyen aranyos. Na, akkor ki is tisztítom és majd visszaadhatod neki. Jut eszembe, valamikor áthívhatnád. Olyan régen láttam - kérlelt anyám.

- A-a, nem. Tudom mire megy ki a játék - Jake egy szőke hajú, barna szemű fiú. Ő a legjobb fiúbarátom a világon. Mindig ott voltunk egymásnak, ha úgy hozta a helyzet. Az egész történet az óvodából indul. Csoporttársak voltunk és na, mondjuk ki, ő volt nekem a szőke herceg. Odáig voltam tőle meg vissza. A szüleink szerint még kisiskolás korunkban is szerelmesek voltunk egymásba és állandóan kézen fogva járkáltunk, meg puszilgattuk egymást. Ez a mi kis " kapcsolatunk " ugyebár folytatódott a suliban is, egészen addig, ameddig össze nem jött egy lánnyal 6. osztályban. Teljesen összetörtem - már amennyire egy 12 éves kislány tud - és nagyon megsirattam. Ezek után nem is beszéltem vele egy vagy másfél évig. De aztán rájöttem, hogy gyerekes, amit művelek, így 8. osztályra elválaszthatatlanok lettünk. Az ő szülei és anyám nagyon jó kapcsolatot ápolnak egymással. Mondhatnám, hogy Jake anyukája az enyémnek az LB-je (= legjobb barátnő). De milyenek a szülők? Jake-et és engem állandóan összeboronáltak és kétértelmű megjegyzéseket küldtek felénk, de mi ezeket már fel sem vettünk. Vagyis én örültem nekik, mivel Jake nekem mindig is tetszett, főleg akkor, mikor egyre jobban beléptünk a tinédzser korba, és ez sokáig így is folytatódott. Mondhatnám, hogy egészen addig reménykedtem, míg találkoztam Harry-vel. Nos, azóta már más fiúk vannak előtérben. De történt az is, hogy Jake a gimit már Londonban kezdte, mivel elköltöztek. Nagyon sajnáltam, hogy el kell válnunk, de a neten keresztül mindig tudtunk beszélgetni. Miután ez így alakult, ezután 2 évvel addig nyaggattam anyát, hogy én is Londonban szeretnék élni és tanulni, míg végül belement és a Jake családja segítségével sikerült is ezt megvalósítani. Anya kérte az áthelyezését és mire a városban voltunk, már ők el is intézték nekünk a házat és nekem a sulit. Fantasztikus, nem? Nos így kerültünk ide. Na és anyám azóta is csak Jake-et hajtja nekem. Szerinte összeillünk, maximálisan ismerjük egymást és hogy jobban nem is találhatnék, biztos a tenyerén hordozna és ő számomra a tökéletes. Csak ő nem tudja, hogy már van egy olyan személy, akihez jócskán közel állok és szintén a tenyerén hordoz és odafigyel rám. Hm, ha jobban belegondolok, akkor lehet, hogy az, hogy anya eddig egyik barátomat sem szerette, az Jake személye miatt van. Na mindegy, ennyit erről. A további élettörténetemről még hallani fogtok majd.

A negyedik napnak csak az estéje alakult másképp. Épp a szobámban kuksoltam és Louis-val telefonáltam már jó ideje. Egyszer hirtelen anyám bejött a szobámba egyetlen kopogás nélkül - ami sajnos szokása - és leült az ágy szélére. Persze, hogy nem bírta ki, hogy ne kérdezzen valamit, tehát rögtön rákezdett.
- Kivel beszélsz? - tudakolózott.
- Pillanat - suttogtam a kezemben lévő készülékbe. - Lilly-vel -  mondtam habozás nélkül, egyenesen anyám szemébe nézve. De ahogy ezt kimondtam a tekintete szinte belülről égetett. - Majd még beszélünk. Szia, jó éjszakát - tettem le a telefont. - Most mi van? - szóltam anyához.
- Még kérdezed, hogy mi van? - hördült fel. - Ne mond már, hogy Lilly-vel cseverésztél.
- Pedig de - vontam meg a vállam.
- Akkor magyarázd már meg, hogy ha ti már rég csevegtetek a telefonon, akkor minek keresett mellette a vezetékesen is? - húha. Hát erre nem számítottam. Az élet elég hülye fordulatokat tud hozni. - Kislányom mi van veled? Mióta csak haza jöttem olyan nyugtalanítóan viselkedsz. Olyan furcsa vagy mostanában - hát jó. Amiatt, hogy ezt mondta elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon osszak-e meg vele valamit. Talán meséljem el a Harry-s sztorit? Ha nagyjából átalakítanám, a megfenyegetős és a " szerelmes " részeket kihagynám, úgy beállítva, mintha Harry csak egy barát lenne, akkor talán megértené, hogy miért akartam elrejteni előlük a tévét és az újságot.

De akkor megint hazudnom kell, méghozzá egy orbitálisat. Inkább hagyjuk. És ha Louis-t kezdeném beadagolni neki? Ez talán jó ötlet.
- Na jó. Akkor beszéljünk komolyan - kezdtem bele, amikor Nick hirtelen betoppant hozzánk.
- Mi is azt akartunk épp - közölte velem vidám, de mégis férfias hangon.
- Akkor kezdjétek ti - mutattam kettejükre, de ahogy megtudtam, hogy mivel akarnak nekem előhozakodni, rögtön elfelejtettem, hogy én mit akartam mondani nekik. Egymás mellé álltak és észrevettem, amint valamit dugdosnak a hátuk mögött. Hirtelen Nick előhúzta azt a valamit és átadta nekem. Egy repülőjegy volt az, ami New York-ba szólt. - Úristen, utazunk New York-ba? - pattantam fel örömömben.
- Hát, így is mondhatjuk - mosolygott anyám. - De a pontosabb megfogalmazás az az lenne, hogy most már amerikai csajszi leszel, ugyanis odaköltözünk!

27.rész - There's Nothing To Fight For

Számtalan okot fel tudtam volna sorolni, hogy mik lehetnek a kiváltói annak, hogy jelenlétére a testem ily módon reagált. A szívem a torkomban dobogott, a hasamba görcs állt és a szokásos izgulási tünetek mutatták jelüket rajtam. Talán azért, mert féltem, hogy vajon fogunk-e beszélni és ha igen, akkor milyen stílusban... vagy azért, mert a szakításunk óta most láttuk egymást először. Azt hiszem az utóbbi valószínűbb. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem érzek már semmit iránta. Nagy átkom, hogy könnyen leszek szerelmes, de nehezen felejtek.

Habár Louis-nak hála, segített a gondolataimat elterelni és szebbé tenni a napjaimat. Ez sikerült, de azért még nem tudtam teljes egészében feldolgozni azt, ami történt. Nem tudom, hogy ti hogyan cselekednétek. Egyeseknek ez piti dolog, míg másoknak hatalmas traumát tud okozni az ilyen. Én egyik csoportba se tudtam volna besorolni magam, de ha választanom kellett volna, akkor inkább a második verzióhoz húzna a szívem. A gond csak az, hogy a személyes varázsával megint előhozta az emlékeket. Legszívesebben elfutottam volna előle, mint egy kisgyerek, de a lábam földbegyökerezett. Lehet, hogy ez egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy megbeszéljem Harry-vel mindazt, ami volt, szabad utat adva annak, hogy elengedjük a lelki problémáinkat. Azért most már nem fájt minden annyira kegyetlenül, mint akkor, de mintha olyan érzésem lenne, hogy azok a könnyek most is elevenen száguldoznának a szemeimből. Az arcomhoz kaptam a kezeimet, de úgy tűnt, csak téves riasztás volt a könnyhelyzet, viszont az arcom forró volt. Szó szerint égetett a feszültség. Harry csak tovább sétált a saját kis tempójában a telkem felé, majd mikor Jessica hátához ért, - aki még mindig a földön ült hisztizve - megállt.

- Jess, te meg mit keresel itt? - segítette fel a lányt.

- Éppen hozzád jöttem, amikor megláttam, hogy Emma-t zaklatják. Segíteni akartam neki, erre megvert - ugrott a boszorkány Harry nyakába és teljes erejét beleadva még mindig szipogott és újabb hazugságokat talált ki.

- Jó, hogy azt nem mondod, hogy bérgyilkost fogadtam fel miattad - fontam össze a karjaimat a mellem alatt.

Harry rám meresztette a szemeit, majd eltávolodott Jessica-tól és egy kulcsot nyújtott át neki. - Menj a lakásomba és helyezd magad kényelembe. Majd később megyek én is, ha elintéztem pár dolgot - Jessica készségesen elfogadta az ajánlatot és a kis fémtárgyakat, majd felnyújtva a kezét meglengette őket a magasban. Mintha csak azt mondta volna, hogy: " Látod mim van nekem? ", csak szavak helyett egy gúnyos mosollyal kifejezve. Nem izgatott különösebben, hiszen voltam már Harry-nél, szóval ezzel dicsekedni aligha tudna nekem. Mindenki feszülten figyelte, ahogy Jess belibeg a szomszéd ház ajtaján, és szinte egy emberként lélegeztek fel, amikor megtette. Gondolom azért részben rájöttek az emberek, hogy ez a lány mégsem annyira elegáns, kifinomult és előkelő, mint ahogy azt hitték... Ekkor Harry kicsit közelebb jött és hangosan, mintha minden egyes jelenlévőhöz szólna, feltett egy kérdést. Én azonban tudtam, hogy igazából csak nekem szánta. - Mi folyik itt? - Úgy tesz, mintha érdekelné az én verzióm. Én csak csendben álltam tovább, de ezt hamarosan megtörte egy hang. A hang tulajdonosa egy férfi volt, aki egy elég súlyosnak látszó kamerát cipelt a vállán.

- Mr. Styles... ha kíváncsi, akkor felajánlhatom önnek a kamerámat. Vissza lehet nézni a felvételeket - tört utat magának a férfi a tömegben. Más helyzetben nyugtalankodtam volna a videó miatt, hisz elég megalázó az, ahogyan látható vagyok rajta, de most kapóra jött. Végre Harry is láthatja, hogy valójában mi történt, és nem egy kiszínezett történetet fog tudni. Harry gyors léptekkel odasietett a fickóhoz és megkérte, hogy játssza le neki a felvételt. Mindössze pár perc volt az egész, de Harry üveges tekintettel meredt a kis képernyőre, mintha látta volna az életét leperegni maga előtt. Hirtelen megrázta a fejét és mellém lépdelt.

- Kedves hölgyeim és uraim! Szeretnék most mindenkit megkérni arra, hogy menjen el. Szeretném tisztázni a dolgokat - emelte fel a hangját. - Kárpótlásul mindenkinek megígérem, hogy adok egy interjút - döbbenten álltam. Hatásos volt a szónoklata. Az összes ember elhagyta a helyszínt. Mondjuk szerintem ez annak volt tudható, hogy nem tinilányokról és rajongókról volt szó, hanem egy kicsit idősebb korosztályról. Mikor mindenki elszállingózott, Harry megfogta a csuklómat. - Menjünk be - mutatott a bejárat felé. Nem akartam tiltakozni, így kinyitottam az ajtót és hamarosan bent is találtuk magunkat.

- Neked nem a banda megbeszélésén kellene lenned? - fordultam felé.

- De. De nélkülem is meg tudják oldani. Majd később beugrom - vont vállat.

- Nem tetszik, hogy így állsz hozzá - vontam fel a szemöldököm.

- Hagyjuk ezt, nem ezért vagyok itt... Mégis mi volt ez? Alig akartam hinni a szememnek - tárta szét a karjait.

- Tényleg? Ne mond már. Ma reggel én is ugyanebben a cipőben voltam - méregettem őt.

- Hm?

- Jaaaa, hogy te még nem is láttad?! - sétáltam a konyhaasztalhoz, ahol a Lilly által hozott újság hevert. Megfogtam és odadobtam Harry-nek. - Tessék. Lapozgasd. Ha megtalálod a rólad szóló cikket, akkor jó nyomon jársz - egy darabig hajtogatta a magazin lapjait, majd abbahagyta. Ott, ahol Louis szétszakította az oldalt, ott összeillesztette a papírt és csodálkozva nézte a képeket, mire megszólalt.

- Ez mi? - meredt maga elé.

- Olvasd el. Főleg a végét. Elég érdekes, ajánlom figyelmedbe - oktattam ki. Ahogy olvasott, alig hallhatóan motyogott és tátogott. Akkor tudtam, hogy a végére ért, amikor ezeket már nem csinálta. - Na, milyen volt?

- Ez neeeem... ezt biztosan nem Jess mondta. Ő nem... - hagyta félbe a mondatát. - Ilyenre ő nem lenne képes, hisz ez az egész hazugság - nézett fel rám. Igazából nem tudom, hogy mit mondhattam volna erre. Azt, hogy megmondtam?! De az olyan kárörvendő lenne... és azt hiszem, kicsit meg is sajnáltam őt. Lehet, hogy helytelenül, hisz' amikor magyarázkodtam neki, ő sosem hitt nekem. Most pedig már késő rádöbbenni, hogy hopp, mégis én mondtam igazat. Csak azt nem értem, hogy miért mondja azt, hogy erre Jessica nem lenne képes? Hát nemrég látta azt a videót, amin a lány szabályosan megtépett engem és ezek után is kételkedik? Amúgy néha tényleg eltűnődöm azon, hogy annyira nagy sztár és olyan sok mindent átélt, illetve megtapasztalt... de hogy lehet mégis néha ennyire naiv és félrevezethető? Talán nem ártana számba vennem azt is, hogy mi van akkor, ha tényleg szereti Jessica-t? A szerelem sokszor vak. Nem tudhatom, hogy nála épp nem ez zajlik-e. Csak akkor felötlik bennem az is, hogy engem vajon szeretett?! Mondjuk már mindegy ezen törni a fejünket. Elmúlt. Már nem éri meg harcolni érte.

- Nézd, én próbáltalak figyelmeztetni ez ügyben, de... ha Jess-szel akartál lenni, akkor miért nem mondtad? Akkor miért voltál velem? Minek kellettem én? Megspórolhattuk volna ezt az egész drámát és különben is, még mindig nyomaszt, hogy miért hagytál ott csak úgy. Csak elmentél, vagy könnyebb volt így? Ne haragudj, de nincs kedvem a lelkedet ápolni - törtek elő a könnyeim szinte a semmiből. Higgadtan beszéltem hozzá, és a kérdéseim nem szemrehányóak voltak, hanem inkább olyan tényleg tudni akarom kategóriába tartozóak. - És eddig nem akartam a tudomásodra hozni, de lehet, hogy nem árt, a tudod most már... Van pár dolog, amit eltitkoltam, és amihez a drágalátos barátnődnek is köze van - töröltem le ujjaimmal a könnycseppeket és a falnak dőltem. Harry pont velem szemben, egy tőlem nem messze álló széken foglalt helyet és a karját annak támlájára helyezte, majd elmosolyodott. - Mi van? - kiáltottam, amikor ugyanezzel az arckifejezéssel nézett rám is.

- Vicces, hogy most nem ordibálsz és nem veszekszünk. Az érdekel, hogy vajon most miért tudunk így beszélgetni és akkor miért nem tudtunk, amikor még együtt voltunk? - húzta el a száját.

- Hogy miért? Még kérdezed? - nevettem fel kissé gúnyosan. - Azért nem vitázom most veled, mert feladtam. Már nincs miért harcolnom veled, mint akkor, amikor még jártunk. Már nincs tétje - fürkésztem az arcát és vártam, hogy mit reagál a válaszomra.

- Nos, mi az, amit nem tudok és Jessica-val kapcsolatos? - ugrotta át a témát. Egyrészt szerintem azért tette ezt, mert nem akart jobban belemenni a dolgokba, másrészt pedig azért, mert talán legbelül még neki is fáj egy kicsit...

- Hogy lehet, hogy érdekel? - parodizáltam. Hol is kezdjem? Megvan! Gondolom nem mesélte, hogy megfenyegetett... - szorítottam össze az ajkaimat. - Először egy telefonhívásom volt, majd pedig egy hátborzongató levelet kaptam és szinte biztos vagyok benne, hogy ő volt, vagy valami megbízottja, de sajnos nem tudom bizonyítani ezt, szóval ugorjunk.

Kezdjük a party-val. Emlékszel, amikor Louis és én kibékültünk? - hadartam és meg sem vártam a válaszát. - Azon az estén ugyebár elmentünk bulizni. Amíg ti a rajongóknak autogramokat osztogattatok, meg stb., addig Jessica odajött hozzám ismeretlenül és figyelmeztetett, hogy jobb, ha szakítok veled, különben megbánom. De bezzeg te ezt sem vetted észre Louis-val ellentétben. Nem is vele jártam, mégis jobban odafigyelt rám - Harry szóra nyitotta volna a száját, vitába szállt volna velem, de nem engedtem. - Nem Harry, most hallgass végig. Szóval ezután, míg te elmentél az italokért, addig Lou vigyázott rám, de a barátnőcskéd akkor sem hagyta abba. Megesküdött rá, hogy tönkre tesz és hogy szétválaszt minket. Elrontotta a kedvemet, ezért kértem Louis-t, hogy vigyen haza. De ekkor ő mit csinált? Felvidított! Igen, jól hallottad! Te meg azzal se törődtél, hogy mit csinálok, vagy hol vagyok...

- Mindig csak Louis. Te csak a rossz dolgokra emlékszel velem kapcsolatban? - csattant fel.

- Most nem erről van szó - intéztem el a kérdését határozottan. - Akkor este Louis engem hazahozott és megint csak ő maradt itt velem, míg te boldogan élvezted az éjszakát, majd végül Jessica-nál kötöttél ki, ahogy be is vallottad. Másnap jöttél nekem a flancos vacsorával egy régi barát társaságában. Na és ki volt az az említett személy? Az a szemtelen, hazug és mocskos liba - még én is meglepődtem magamon, hogy így kikeltem magamból. De itt volt az idő, hogy minden sérelmemet kiadjam. Nem szép dolog mindig a múltat hánytorgatni, de egyszerűen nem tudok csak úgy elmenni mellette. Ha ő olyan könnyen itt hagyott engem, akkor én meg ezt zúdítom rá könnyelműen. Már így is ideges voltam a mai nap kezdete miatt. Nem akartam rajta levezetni, de egyszerűen tudnia kell... - Aznap este is mi volt? Mintha a füleden ültél volna, meg sem hallottad, hogy mikkel sértegetett.

- Csak nem akartam megbántani, elvégre régebbről ismerem - gyenge védés Harry Styles. Nagyon gyenge.

- Hát ez kész. De az mindegy, hogy nekem mi mennyire esik rosszul, ugye? - nevettem kissé idegesen. - Olyan múlttal, mint a tietek nem értem hogy bízhatsz meg benne ennyire...

- Na ebből elég! - állt fel és mivel sokkal magasabb volt nálam, szinte felém tornyosult. - Mondd, te még az életedben sosem követtél el egyetlen hibát sem?

- De. Lehet, hogy az is egy hiba volt, hogy összejöttem veled - vágtam vissza. Mint a régi szép időkben... megint veszekedtünk. Harry erre a mondatomra ökölbe szorította a kezét. Tudom, hogy sosem bántana, de azért kicsit megrémített.

- Jó, akkor nekünk innentől semmi közünk egymáshoz - vert bele egyet a falba, ami azt hittem, hogy átszakad, hisz akkorát dübbent rajta Harry keze. - Felejtsük el egymást örökre - tépte fel a bejárati ajtó kilincsét és kilépett.

- Ámen - mentem utána, de mindketten megálltunk a tornácomon. Már nem voltunk egyedül. Louis is épp megérkezett hozzám. A legjobbkor.

- Emma! - adott egy puszit az arcomra és átkarolta a derekamat. - Harry... - folytatta közönyösen a másik fiúra nézve. - Nem kellett volna neked is eljönnöd a megbeszélésre?

- Nélkülem nem tudjátok elintézni? Miért kellek én mindenhova? - forgatta a szemét a göndör.

- Mondjuk talán azért, mert te is a One Direction tagja vagy?! A francba is! Teljesen elfelejted mostanában a kötelezettségeidet, le se szarsz minket - teljes mértékben jogos, ahogy Lou reagált. - Tudom, hogy már nem tekintesz a legjobb barátodnak, de ha adhatok egy tanácsot, akkor szállj vissza a földre, mert ennek így nem lesz jó vége. Engem nem kell szeretned, nem is azt kérem, hogy értem tedd... - próbált hatni Louis Harry-re.

- Na jó, köszönöm. Nem kértem a kioktatásotokból - intett Harry és a kertemen át indult a saját háza felé. - Nagy fiú vagyok már, tudom mit miért teszek - kiáltott még vissza. Erre a mondatára hevesen tudtam volna reagálni, de inkább nem tettem. Eszembe jutott, hogy egyrészt nincs miért, másrészt meg úgysem hallgatna rám... hát miért is tenné?

- Ez elképesztő - fogta a fejét Lou.

- Hogy-hogy ilyen hamar végeztetek a bandával? - tereltem a szót.

- Nem fejeztük még be, csak a másik nadrágomban hagytam pár jegyzetet az új dalokkal meg a turnéval kapcsolatban, ami történetesen itt van - szaladt fel a lépcsőn a szobámba, hogy megkeresse az itt hagyott tárgyait. De egy szó megragadt a fejemben. Turné? Mikor? Mennyi időre? Itt fog hagyni? Nem, nem vagyok paranoiás, csak egyszerűen szükségem van rá, de itt, magam mellett és nem több száz kilométerrel arrébb. Éreztétek már azt, hogy csak úgy akartok valakit, legszívesebben mindig vele lennétek és nem akarjátok elengedni?! Nos, bennem ez kavargott, csak még magamnak is féltem bevallani. Lehet, hogy egyre jobban felszínre tört az utóbbi időben és egyre láthatóbbá válik rajtam mindez. Nem hiszem, hogy kellene amiatt aggódnom, hogy vajon kölcsönös-e, hisz annyira odaadó és kedves velem. Inkább az okozta a riadalmat bennem, hogy... vagyis nem is tudom pontosan, hogy mitől féltem, csak úgy meg volt bennem ez az érzés. Zavartan álldogáltam a küszöbön, majd Louis vissza leszáguldott hozzám és igyekezett is az autója felé.

- Várj! Milyen turnéról beszélsz? - állítottam meg.

- Basszus... nem így akartam elmondani. Figyelj, estére, vagy késő délutánra itt leszek és mindent tudni fogsz, rendben? - mondta aggodalmasan és egy puszit nyomott a homlokomra. Válaszul bólintottam és figyeltem, ahogy elhagyja az utcát. Ezek után magam mögött hagytam az ajtót és levágódtam az egyik fotelba a nappaliban. Körbenéztem és gőzöm sem volt, hogy mi kéne csinálni. A lustálkodás most nem tűnt jó ötletnek, mert abba gyakran beletartozik a gondolkodás. És most az volt az, amit végképp nem akartam tenni. Ehelyett elővettem egy nagyobb tálat, öntöttem bele bőségesen a kedvenc gabonapelyhemből és a tejből, majd enni kezdtem. Olyan üres és csendes volt minden. Ez olyan szokatlan volt nekem. Nem mintha körülbelül egy, vagy másfél hónapja nem ugyanilyen lett volna minden, csak akkor még nem volt részem az életem ezen kalandjában. Már ha ezt annak lehet nevezni. Se Lilly, se Harry és most Louis se. Utóbbi személyről remélem, hogy azért még sok időt tölthetünk együtt a világ körüli utazásuk előtt. Na tessék, már megint elmélkedek. A francba velem! Ezek helyett inkább olyan életbevágó és filozofikus dolgok jártak a fejemben, mint hogy vajon kívülről is annyira hangosan hallatszik-e az, hogy rágom a kukoricapelyhet, mint belülről... vagy az ősi kérdés is felötlött bennem, miszerint mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Érdekes, nemde? A nagy semmittevésben végül úgy döntöttem, hogy egy bazi nagy takarítást csinálok. Kiszortíroztam a szobámból mindent, ami nem kellett és megszabadultam tőlük. Az egész házban letörölgettem, pedig higgyétek el, ez az az egy házimunka, amit ki nem állhatok. Lássatok csodát, mit tesz az unalom! A konyhában a fűszereket új sorba rendeztem, a dísztáska-gyűjteményemet szépen eligazítottam a szekrényem tetején, anya szobájában is kiszellőztettem, majd pedig felporszívóztam és felmostam. Ezekkel hamar el is repült a délutánom és már sötétedni is kezdett. Úgy nézhettem ki a nap végére, mint egy elhasznált mosórongy. Elhatároztam, hogy veszek egy jó nagy forró fürdőt. Volt otthon néhány fajta illóolaj, - ugyanis anyám meg van veszve ezekért - melyekből kiválasztottam a rózsásat és öntöttem egy kicsit a vízbe. Leöltöztem és rögtön bele is másztam a kádba. A hirtelen jött melegtől az egész testemet olyan érzés árasztotta el, mintha apró tűkkel szurkálnának, - tudjátok, az a kissé viszkető érzés - de ahogy megszoktam a vizet, már az is elmúlt. Csak áztattam magam egy órán keresztül, de nagyon ellazított és minden gondomat elfelejtettem. Ezt nevezem én az Emma-féle relaxációs fürdőnek. Ezek után a konyhában magaménak tulajdonítottam egy jó nagy zacskó csokis kekszet és beültem a tévé elé. Épp akkor kezdődött valami Szakítópróba című film, amit ezelőtt még sosem láttam. Ashton Kutcher és Brittany Murphy a két főszereplő. Remek. Mindkettejüket imádom. Befészkeltem magam az ágyamba és filmeztem. Körülbelül már este kilenc óra lehetett, de Louis még nem érkezett vissza. Remélem nem adódott semmi gond. A tévében épp reklám volt, így megkíséreltem felhívni Lou-t. Négy, öt, hat csöngés, majd egy fülsiketítő sípolás hallatszott. A pilláim egyre jobban elnehezedtek a mai nap hatására, így írtam neki egy sms-t.

Szia:) Csak azért hívtalak, mert aggódom érted, de biztos még a dolgodat intézed. Azt akarom mondani, hogy nagy a valószínűsége, hogy mire megérkezel én aludni fogok, de úgyis tudod, hogy hol van a pótkulcs, szóval gyere majd. Várlak. ;)  xx

A ház teraszán van pár cserepes virág, melyek egy fémből készült fémállványon foglalnak helyet. Nos a pótkulcs pedig az egyik növény aljára volt odaragasztva és ezt ő pontosan tudta... vagyis remélem, hogy nem felejtette el. Hosszú percekig vártam, hogy válaszoljon, de ez nem következett be, így hát a fürdőszobába indultam. Fogat mostam, megfésülködtem, majd pedig lementem, hogy bezárjam az ajtót. Belülről kivettem a kulcsot és az asztalra helyeztem, hogy Louis kívülről majd be tudjon jönni. Felslattyogtam a szobámba, kikapcsoltam a tévét és a villanyokat is eloltottam, kivéve egyet. Tudni kell rólam, hogy irtózatosan félek a sötétben, de csak akkor, ha az egész házban egyedül vagyok, ezért az ágyam melletti kis lámpát égve hagytam, majd pedig befeküdtem az ágyamba és álomba szenderültem.

Körülbelül félálomban lehettem, amikor csörömpölést hallottam. Nem ijedtem meg, tudtam, hogy Lou az. Ahogy a lépcsőn jött felfelé, a lépcsőfokok megreccsentek a lábai alatt. Sarkával dübögött az emeleti padlón, míg végül beért hozzám.
- Te még fent vagy? - ült az ágyam szélére és megsimogatta a hajamat.
- Már aludtam egy kicsit, de ahogy mondtam, vártalak - dünnyögtem álmos hangon, mire elmosolyodott, majd felállt és levetkőzött. Mindössze egy alsónadrágban bújt be mellém. Nem szégyenlős?!

Ez új... beleharaptam az ajkamba, hisz irtó dögös volt. Végignéztem rajta, bár nem volt túl sok energiám úgy nagyon semmihez sem. Lekapcsolta a kis lámpát, majd pedig szorosan magához húzott és a mellkasára feküdtem. Szeretek vele lenni. Szeretem az illatát, a szíve dallamos dobogását, a beszédét, a nevetését, az arckifejezéseit, a levegővételét... sőt, még a levegőt is, amit be és kilélegez. Most jött el végképp a pillanat, hogy úgy éreztem, hogy nagyon nehezen bírnám ki, ha most szét kellene válnunk. Ahogy átkarolt, úgy simogatta hol a hátamat, hol az oldalamat. Ezzel a tudattal csuktam be a szemeimet, és aludtam reggelig.

Reggel a napfény keltett fel, ahogy a bőrömet melengette és világosságával ébredésre hívta a szememet. Észrevettem, hogy Louis-val ugyanabban a pózban fekszünk, mint tegnap este. Ő még javában szuszogott. Még alvás közben is édes volt. Az ujjaimmal óvatosan bársonyos, puha tincseivel kezdtem játszani, majd végigsimítottam az arcán. Egy gyengéd puszit nyomtam a vállára, majd pedig kiszálltam az ágyból. Jobban mondva kiszálltam volna, ha nem húz vissza a karomnál fogva.
- Hova mész hékás? - mondta halkan úgy, hogy még a szemét sem nyitotta ki és visszahúzott a párnák közé, miközben újra a karjaiba zárt. - Mert szerintem te itt akarsz maradni velem, csak egy bizonytalan pillanatodban elindultál volna - kuncogott. Olyan logikátlan dolgokat tud kitalálni... de imádom, amikor ilyen. Hirtelen odébb görgetett az ágyon, és most már hason feküdtem, ő pedig féloldalasan az én hátamon. Elsöpörte a nyakamból a hajamat és csókokat hagyott azon a terülten. Kicsit csikizett, de nem ebbe az érzésbe borzongtam bele... Mindig is a nyakam és a kulcscsontom bírt a legérzékenyebb terület díjával, - legalábbis ebből a szempontból - és most megtalálta. Mennyei volt. De persze, mint mindig, ez a meghitt pillanat sem maradhatott zavartalanul. Valaki megint csengetett. A leggyorsabb tempóval, amivel csak tudtam felöltöztem és megfésülködtem, okulva a tegnapi napból. Bárki lehet. Louis még a szobámban lustálkodott, míg én leszaladtam a bejárathoz és a kukucskálón keresztül megnéztem, hogy ki jött.
- Ki az? - kérdezte Louis és megállt a szobám ajtajában.
- Anyám...

26.rész - Are We Friends?

- Az a hazudós kis hülye picsa! - fakadtam ki és mérgemben a földhöz vágtam az újságot. -  Képes volt ország-világ előtt lejáratni. Hurrá - fogtam a fejem.

- Örülnék, ha most már elmesélnéd az igazságot teljes egészében, hogy mi folyik itt! - vágódott le a mellettem lévő székre a barátnőm.

- Mi ez a kiabálás Emm? - jött le hozzánk Louis, majd amikor meglátta Lilly-t, odament hozzá. - Szia. Louis vagyok - nyújtott kezet.

- Én Lilly - mutatkozott be a barátnőm is, majd újra visszatért rám a pillantása jelezve, hogy kezdhetem a magyarázkodást. Úgy éreztem magam, mint valami vallatóban.

- Mi ez a kiabálás? Min vagytok kiakadva már rögtön? - vont kérdőre mindkettőnket Louis. Szótlanul álltam fel ültömből és megragadtam a földön heverő magazint, amit a kezébe nyomtam és karba tett kézzel vártam, hogy elolvassa. A szemei mintha a papírra ragadtak volna, úgy futotta át a sorokat. - Hogy mi? - hördült fel és vártam, hogy a cikk végére érjen.

- Eszméletlen ez a nőszemély! Hát ezt nem hiszem el! - szakította ketté a lapot. - A francba! - vert bele egyet a falba, majd megérintett a derekamnál és magához húzott. - Annyira idegesít, hogy ez az egész rajtad csattan - érintette meg állával a fejemet. Én csak hozzábújtam, szíve lüktetését figyeltem és az illatát szívtam be. Úgy tűnik, mintha őt sokkal jobban megviselné ez, mint engem. Bevallom, azért számítottam arra, hogy történni fog valami ilyesmi, de akkor nem mondok igazat, ha azt állítom, hogy nem lepett meg. Mert de, nagyon is. Nem a Harry-s sztori, hanem Jessica. Egy képmutató, elkényeztetett, kétszínű, aranyásó nem is mondom tovább, hogy micsoda, mert nem lehetne higgadtan és szép szavakkal kifejezni. Még hogy próbált segíteni? Ne röhögtessen már. Emellett meg mi az, hogy megőrjítettem Harry-t a féltékenykedésemmel? Ez a lány tényleg tudja, hogy mi történt, vagy csak meséli a szivárvány színű, elképzelt kis meséjét?! Nem is ez a legrosszabb, hanem az, hogy ezt mindenki el fogja hinni és az emberek rossz szemmel fognak nézni rám. Nesze. Megcsinálta. Ezt akarta. Hányszor szeretne még nyerni?? Nem volt elég, hogy elválasztott engem és Harry-t? Hagyjon békén és tűnjön el. - Elintézem neked. Nem hagyom, hogy besározzon. Mégis mit képzel? - mérgelődött Louis, akire felnézve észrevettem, hogy a düh a szemében is tükröződik. Kék szeme most olyan sötét lett, mint az óceán, amikor vihar támad. Hirtelen eltolt magától. - Ne aggódj. Elintézem - lépdelt el mellőlem a kijárat irányába.

- Louis! Most csak a méreg beszél belőled - kaptam el a kezét és fordítottam magam felé. - Hagyd. Gondoljon mindenki, amit akar. Aki ismer az tudja a sztorit, aki nem... az meg így járt - ezt mondtam, de nem ezt gondoltam. Hízelgőnek találtam, hogy ennyire félt és hogy ennyire meg szeretne védeni, de nem akartam, hogy hősködjön. Az emberek ezek után meg úgyis elhiszik, amit látnak, hallanak vagy olvasnak, és ezt nem változtathatom meg. Mindig is érdekelt mások véleménye. Talán túlságosan is. Próbáltam mindig mindent úgy csinálni, hogy mindenkinek megfeleljek. De most elbuktam. Félig az én hibám talán, félig nem. Fájni fog, ha elítélnek majd és utálni fognak, de ez az ára annak, ha hírességekkel barátkozol. Mióta Harry-vel találkoztam, azóta a netre sem mertem felnézni. Félek, hogy a rajongók, akik eddig aranyosnak találtak most elpártolnak mellőlem. De akkor sem engedhetem Louis-t, hogy intézkedjen helyettem. - Kérlek Lou. A végén még te, vagy éppen a banda járja meg. Ezt te sem és én sem engedhetjük. Nem akarom, hogy aztán rád szálljanak... ennél is jobban. Értsd meg, féltelek - próbáltam a lelkére beszélni. Az arcrezdüléseit figyelve úgy láttam sikerült. Ezekben a pillanatokban elfelejtettem, hogy barátnőm, Lilly is szemtanúja mindennek, ami történik. Oldalasan odapillantottam, hogy lássam, hogy leolvasható-e valami az arcáról. A szemöldökét felemelve, tekintetét ránk szegezve ült, miközben az asztalra könyökölve egyik kezével az állát támasztotta. Mondhatni, hogy ez a gesztikuláció többet mond minden szónál. Mintha csak a hangja csengene a fülemben ezekkel a szavakkal: " Várom, hogy mi fog kisülni ebből ". Azt hiszem dühös volt egyrészt erre az egész mizériára, ami most fejen ütötte, másrészt pedig rám, amiért... nos, amiért szinte semmiről nem tájékoztattam. Jó, oké. Tudom, hogy jogosan. Illetve látszott rajta, hogy kicsit nyugodtabb volt, de ez meglepődöttséggel vegyült. Szegény, elég bonyolult lehet felfogni, hogy mi folyik itt. Legutóbb még Harry-ről meséltem neki, de most Louis-t ölelgetem. Visszatérve Lou-ra... úgy látszik, hogy hatottam rá, de ugyanolyan feldúlt volt. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy másokat sokkal jobban érdekel az, hogy mi történik velem, mint saját magamat. Ezt lehet jó és rossz értelemben is venni. Arra eszméltem fel, hogy a homlokomat a Louis által adott puszi kezdte égetni, majd a fiú a kezével a kilincs felé nyúlt. - Hová mész? - kérdeztem rögtön.

- Nyugi. Nem csinálok semmi hülyeséget. Csak Niall hívott, hogy a bandának valami megbeszélése van megint, plusz még el kell intézni pár dolgot is - simította végig az arcomat puha kezével. - Majd jövök, vagy ha mégsem, akkor hívlak - hagyott egy csókot a számon, majd pedig Lilly felé biccentett. - Lilly, vigyázz Emma-ra! - és miután ez a mondat elhagyta a száját, kilépett az ajtón. Továbbra is ki akartam kísérni, de ő megtorpant, én pedig ezt nem vettem észre és nekimentem. Előrenéztem, hogy mi lehet az oka, hogy megállt, de amikor a látvány eljutott az agyamig, én is ugyanúgy lefagytam. Több tucat újságíró és fotós állt a kertünkben, akik minket megpillantva beizzították a gépeiket. A szemeinkbe vakuztak és kérdésekkel bombáztak. Fel kellett eszmélnünk ebből a sokkból, így Louis óvatosan odasúgta nekem az utasításait, melyek nem tartalmaztak egyebet, csak azt, hogy menjek be, ne válaszoljak senkinek, és ki se jöjjek, amíg itt vannak stb. Halálos csendben figyelte a tömeg a mi kis halk eszmecserénket, amikor hirtelen megfordultam és belülről kulcsra zártam az ajtót. Csak remélni mertem, hogy Louis is megússza a firkászok támadásait. A konyhában az egyik széken leltem meg a menedékemet, Lilly pedig izgatottan bámult kifelé a függöny mögül. Az ablakok nyitva voltak, így hallhattuk bentről az emberközegből kiszűrődő kérdéseket.

- Mr. Tomlinson mit szól a barátja és az Emma Smith között volt kapcsolathoz? Mi a véleménye Jessica Martinez-ről és a nyilatkozatáról? Tudomásunk szerint nagyon jó kapcsolatot ápol Harry Styles volt barátnőjével, aki történetesen itt lakik. Mondana róla esetleg pár szót? Több van köztetek barátságnál? Miért jöttél hozzá? Igaz az, hogy együtt jártok? - hallottuk az udvarias és a kevésbé udvarias kérdések tömkelegét. Magamban imádkoztam, hogy Louis ne boruljon ki, mikor váratlanul meghallottam a hangját.

- Hogy mi a véleményem Jessica Martinez-ről és a nyilatkozatáról? Tudják, nem mindig kellene elhinni azt, amit hallanak.

Maguk csak a történet egyik oldalát ismerik és abból sem a színtiszta igazságot. Mindennek két oldala van, kivéve Jessica-t. Neki millió meg egy... na mindegy, nem akarok lesüllyedni egy bizonyos szintre, szóval nem folytatom. Csak annyit kérek, hogy aki ártatlan, azt hagyják békén. Emma nem érdemli meg, amit írnak róla, nem érdemli meg a rossz véleményeket. Remélem elég, hogy ezt megerősítettem. Viszlát - nyugodt volt. Megvédett. Úgy csinált, mintha a többi mondatot meg sem hallotta volna, és azt hiszem, hogy bölcsen tette. A szónoklatát végighallgatva Lilly mellé sétáltam és a fényképezőkből, illetve kamerákból álló emberi tengert figyeltem. Láttam, amint Louis utat tör magának, beszáll a kocsijába és elhajt. Sikerült neki. Ekkor körülbelül a tömeg fele elszállingózott, úgy néz ki, ők beérték ennyivel, míg a másik fele továbbra is a kertben tanyázott. És most jött a nehéz pillanat.

- Na most már igazán elmesélhetnél mindent töviről hegyire, mert semmit sem értek - csapott egyet Lilly a konyhapult felületére. Szóra nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, de lepisszegett. - Emma, mostanában kezdem azt érezni, mintha nem is lennénk legjobb barátnők. Legjobb barátnők?! Sőt... barátok se. Nem keresel, vígan elvagy a kis haverjaiddal és neked elég, ha akkor beszélünk, amikor én kereslek. Lehet, hogy nem vagyunk olyan régóta barátok, de ismerlek. Amikor rosszul érezted magad, akkor mindig itt voltam. Jöttem, akár hajnalok hajnalán is, de te még akkor sem mondtál el nekem mindent kerek perec, de ezzel akkor nem akartalak zaklatni. Miért nem bízol bennem? - ilyen keménynek még sohasem láttam Lilly-t. A legjobban az ütött szíven, hogy igaza volt. Szörnyű barátnő vagyok.

- Nézd, sajnálom. Igazad van - kezdtem bele.

- Emm hagyd a sajnálkozást. Viszont örülök, hogy belátod ezt - olyan rideg stílusa volt, hogy megrémített. Talán meg is érdemlem...

- Csak azért nem mondtam el mindent, mert féltettelek. Féltem, hogy felzaklatod magad, belekeveredsz, vagy olyan szinten félteni fogsz, hogy... - hallgattam el.

- Hogy mi? - kerekedett ki Lilly szeme.

- Hogy szólsz anyának. Tudod, hogy nem szeretném, ha bármit is tudna.

- Hát ez szép. Na és azt hiszed, hogy most, hogy az újságban is benne vagy nem is fog tudni semmit?! Ne álmodozz - rángatott vissza a barátnőm a valóságba. - Jó akkor. Tudod mit? Nem is kell mesélned többet semmit, úgyis elköltözünk. Legalább még messzebb leszek tőled - ordított.

- Tessék? - ragadtam meg a karját ijedten. - Mi?

- Jól hallottad. Elköltözünk. Ez volt a hír, amit be akartam neked harangozni... bár már mindegy - mondta szemrehányóan.

- De... de mégis hová? - akadozott a hangom.

- Írországba - lecsukta a szemét, úgy válaszolt. Elakadt a szavam. Most már ő sem lesz itt nekem. Tudom, hogy nem vagyok egy főnyeremény, mint barát, de ezt azért mégsem vártam. Fontos volt nekem Lilly és habár elhanyagoltam, akkor sem akartam, hogy elmenjen - Na erre már nem tudsz mondani semmit, ugye?

- A helyemben lehet, hogy te is ezt tetted volna. Én tényleg nagyon sajnálom, de nem szerettelek volna ezzel terhelni. Ennek ellenére is fontos vagy nekem - mondtam nyugodtan.

- Mindegy. Most megyek, mert otthon várnak. Mielőtt elmennénk a városból, még találkozunk - szedelőzködött.

- Kikísérlek, csak várj pár percet - felöltöztem, megfésülködtem és indulásra kész voltam. Kiléptünk az ajtón, a kulcsot elforgattam a zárban, majd megfordultam. A tömeg negyede vagy fele, akik még mindig rám vártak, felhördült. Belekaroltam Lilly-be, próbáltam magam után húzni és csak lefelé néztem. Az emberek, mintha ránk másztak volna, úgy leptek el bennünket. Lilly valahogy kikecmergett mellőlem és a járda széléről kiabált nekem.

- Azt hiszem jobb, ha egyedül megyek. Még látjuk egymást - integetett és én meg próbáltam visszainteni, hol több, hol kevesebb sikerrel. De szerintem inkább úgy nézhettem ki, mint egy kapálózó, fulladozó őrült a tengerben. Ugyanazokat a kérdéseket tették fel nekem is, mint Louis-nak, de nem akartam válaszolni. Nagyon idegesíthettem ezzel őket, de úgy tettem, mintha nem hallanék semmit. Legalábbis csak egy ideig... amíg egy ismerős hang fel nem csendült. A tömeg szétnyílt előttem, felnéztem és Jessica-t láttam felém tipegni.

- Emberek! Hagyják őt békén! Kérem ne zaklassák - karolt át a szőkeség, én pedig a meglepődöttségtől megnémultam.

- De Martinez kisasszony... miért védi meg Smith kisasszonyt, ha az újságban, ami ma jelent meg, azt nyilatkozta, hogy rossz viszonyban vannak?! - kérdezte az egyik riporter. Jó kérdés... a válaszra én is nagyon kíváncsi vagyok.

- Tudják, az pár nappal ezelőtt volt. Ezek után maguk már nem tudják a fejleményeket - magyarázta, miközben még mindig engem szorongatott. Azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Hát még hogy az újságírók nem tudják a fejleményeket?! Még én sem értesültem semmiről... - Mivel én segítőkész, megbocsájtó és jó ember vagyok, és ezt Emma is belátta, bocsánatot kért és most már barátnők vagyunk - mosolygott. - Igaz, Emma?

- A legmerészebb álmaidban sem lennék a barátnőd - néztem rá gyilkos szemekkel, mire pár ember elnevette magát.

- Ó most csak poénkodik, - próbálta menteni magát Jessica a kínos szituációból - ugye?

- Ismersz - magamra erőltettem egy művigyort és nagy nehezen rávettem magam, hogy megöleljem őt. Elég jó színész lehetek, ugyanis többen meghatódottan figyeltek minket. - Ő a valaha volt legjobb barátom. És ugye milyen rettentő csinos? - beszéltem a közönséghez.

- Köszönöm. Járok edzeni - vett elő egy vajszínű kártyát. - Jó, hogy megemlítettem. Kérem reklámozzák ezt az edzőtermet. Csak jó vélemények vannak róla, illetve nézzenek rám. Én vagyok a bizonyíték - illegette magát és szinte a kamerákba nyomta azt a kis lapot.

- Látszik. Nagyon csinosak a lábaid - jesszus. Úgy viselkedem, mint egy csitri. Legszívesebben fanyar képet vágtam volna, de jól akartam játszani a szerepet, már ha vállaltam. - Most pedig foghatnád őket és elhúzhatnál innen - és íme. A drámai befejezés. Reméltem, hogy itt lezárhatjuk, de Jess-t ismerve... biztosan nem. - Ha akarod, segíthetek - fogtam meg a karját és az út felé mutattam. - Látod? Arra kell távoznod. A seprűdet is mindjárt megkeresem, nehogy gyalogolnod kelljen. Látod milyen segítőkész vagyok én is?! - emeltem fel a tenyerét és belecsaptam, mintha pacsiznánk. Lehet, hogy undok vagyok, de ez jól esett. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát sarkon fordultam, és a ház felé indultam. Két lépést sem tettem, hirtelen egy vékony, de annál csontosabb kéz a hajamba ragadt. Hát ez kész. Az egész világ szeme láttára fog megtépni. Én meg persze, hogy nem vagyok olyan, aki hagyja magát. Próbáltam letépni magamról az ujjait, de nem jártam sikerrel. Magam fölé emeltem a kezem és megfogtam Jessica csuklóját, hogy kiszabadítsam magam a karmai alól, de annyira kapálózott, hogy a végeredmény az lett, hogy a könyökömmel bevertem az orrát. Több se kellett, rögtön elengedett és kényesen sírni kezdett. Elhiszem, hogy nem lehetett kellemes érzés, de eltörni tuti nem tört el, és épp, hogy alig vérzett egy kicsikét. Hát... mindenáron mosoly akart kiülni az arcomra, de mégsem hagyhattam. A tenyereimet a szám elé helyeztem és így mindenki számára úgy nézhettem ki, mint aki megijedt, habár ez nem volt így. Nem vagyok kárörvendő, de azért örültem egy kicsit. Még ha véletlenül is, de legalább megkapta, amit érdemelt. Az erőszak nem megoldás, tudom. Nem szándékosan történt, és mindenki betudhatja önvédelemnek. Jessica azonban még mindig keservesen hullajtotta a krokodilkönnyeit. Szerintem nem fájt neki annyira, mint amennyire most sajnáltatja magát. Az emberseregben akadt egy-két orvos, akik rögtön megvizsgálták a szőkeséget. Adtak neki egy gyógyszert és zsebkendőt, de emellett leszögezték, hogy semmi komolyan baj nincs. Jessica földhöz vágta magát, mint egy elkényeztetett kislány, aki nem kapja meg, amit akar. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést, főleg azt nem tudtam eltalálni, hogy ezzel mit akar elérni. Össze-vissza sipákolt és komolyan... szánalmas volt. Ezzel csak magát tette nevetségessé. Csak a fejemet bírtam fogni és körbenéztem a tömegen, hogy lássam az emberek arcán tükröződő véleményeket. A pillantásom azonban hirtelen megállt, és a szívem is úgy elkezdett dübörögni, hogy azt hittem, hogy kiszakad a mellkasomból. Ennek az oka az volt, hogy megláttam egy személyt fehér tornacipőben, fekete nadrágban, ingben és göndör hajjal közeledni. Ki más lehetett volna, mint Harry?!