33.rész - You're My Heroes

Sziasztok,

Drágaságaim, lenyűgöztetek. Először is: köszönöm szépen a 11.000+ látogatót és a 7 követőt bloglovin'-on. Másodszor: köszönet azoknak az embereknek, akik az előző részhez kommenteltek. Miattuk olvashatjátok most ezt a részt, mert egyébként teljesen reményvesztett voltam. Attól féltem, hogy azért nem kommenteltek, mert nem tetszik, vagy valami egyéb oka van. Továbbá köszönet a pozitív és a negatív pipákért is. Ezekkel kapcsolatban annyit mondanék, hogy akinek nem tetszett egy adott rész, az is írja le az okot, hogy mire figyeljek. Fontos.:) És most már játsszunk emiatt olyat, hogy az új rész mindig 3-4 komi után fog jönni. Szóval pipálásra és vélemény nyilvánításra fel!

Végül, de nem utolsó sorban pedig köszöntöm Odettet az olvasóim között és bocsánatot is kérek, amiért csak most teszem ezt meg.♥

A részről: ez most egy kicsit rövidebb lett az előzőkhöz képest. Véleményem szerint nem a legjobb, de remélem, hogy ti másként fogtok róla vélekedni. Remélem nektek tetszeni fog.

Btw nézzetek be a szereplőkhöz, mert vannak újak!

Jó olvasást!

~Timi xx

Sterling Knight ~ Hero

Eltűnődtem azon, amit Jake mondott. Mi az, hogy " később kiderül " ? Minek kell kiderülnie? Ezeken elmélkedtem, amikor hirtelen megint tizennégy évesnek éreztem magam. Mintha most is Franciaországban lennék, a házunk küszöbén állnék és átélném az első csókom előtti pillanatokat. Ezek játszódtak le a fejemben, hiszen Jake mélyen a szemembe nézett, én pedig az előző mondandója hatása alatt voltam, teljesen el voltam bambulva. Azonban az ő arca egyre csak közeledett, azt hittem, hogy újra bekövetkezik az az élmény, melyet három évvel ezelőtt együtt tapasztaltunk meg. Hiába nem akartam megcsókolni, - nemcsak Louis miatt, hanem már magunk miatt sem - nem tudtam mit tenni. A lábam lecövekelt és a végtagjaim semmi mozdulatot nem voltak hajlandóak végrehajtani. Mintha az összes izmom azt várná, hogy megtörténjen az, ami. Mintha a testem az övével egyetemben reagálna. Mintha valamilyen szinten összefonódtunk volna. Igazából, az őszintét megvallva még mindig érzek egyfajta vonzalmat Jake iránt. Tudom, hogy ez olyan első szerelmi dolognak tudható be, amit már említettem. Ami sosem múlik el. De egy fellángolás miatt nem rúghatok fel mindent. Louis miatt. Akit szeretek. Aki mellett ki akarok tartani, vagyis ebben a helyzetben inkább akiért reménykedni szeretnék. Habár tudom, hogy minden mulandó. Ő sem várhat örökké, sőt... lehet, hogy mióta ott hagytam, már nem is akar. És ha így van, akkor majd egyszer nekem is tovább kellesz lépnem. De kitartok. Egy ideig mindenképp. Hülyeség lenne, ha azt állítanám, hogy nem akarom elveszíteni. Véleményem szerint már megtettem. Megtörtént. Csak azért mégis jó azt hinni, hogy léteznek tündérmesék és megkeres, újra egymásra találunk és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Vicces, nem? Kiskoromban mindig hercegnő akartam lenni. Ez csak annyiban változott, hogy most valaki hercegnője akartam lenni. Tuti biztos, hogy anyám örülne, ha Jake és én együtt lennénk. Sőt, nem csak az én családom örülne, hanem Benett-ék is... de még mennyire. Ezek suhantak át az agyamon, miközben Jake ajkai már majdnem elérték az enyéimet, az én kezeim pedig akaratlanul is a vállára kúsztak. Már csak pár milliméter volt közöttünk, amikor hirtelen kicsapódott a szobám ajtaja és Harmony rontott be.

- Jake! Anya... - Harmony szava elakadt, amikor meglátott minket. Szégyenlősen forgatta a szemét, majd mosolyogni kezdett és elszaladt. - Anyaaa! - kiáltott kislányosan éles hangjával. - Emma és Jake csókolóztak! - szolgáltatta a kis hírvivőnk a hírt, ami egyébként nem teljes egészében volt igaz.

- Igazán? - hallottuk a felnőttek hangját, amint egymás után ezt kérdezik. Meglehetősen vidámak voltak ennek hallatára. Mi Jake-kel a szobámban egymás mellett álltunk összeszorított szemekkel és ajkakkal, mikor a szőkeség megszólalt.

- Basszus! Na ilyenkor ki nem állhatom a húgomat! - bosszankodott suttogva, amire egy halk nevetéssel válaszoltam. A nap további része békésen, de azért kissé kínosan telt.

*2 héttel később*

Nos, ez is eljött. Otthon már berendezkedtünk, megszoktuk az új felállást, amit egyébként Jake-kel könnyű volt. Mellette úgy érzem, hogy semmi teher nincs rajtam. Pluszban még túl vagyok a suli első hetén is. Nem volt könnyű, de legalább Jake itt volt nekem. Az iskola nem volt messze a háztömbünktől, így csak pár saroknyit kellett reggelente sétálnunk. De már az első nap sem ment zökkenőmentesen. Lányok állítottak meg és vágtak a fejemhez mindenféle sértő dolgokat, kifütyültek az utcán és "szebbnél szebb" jelzőkkel illettek. Annyira nehéz volt ezeket hallanom, pedig azt hiszem félig jogos, hogy ilyen mérgesek rám. Legszívesebben egy kocsi elé vetettem volna magam az első adandó alkalommal. De túl gyáva voltam. Sajnos túlságosan félek. Pedig sokszor úgy érzem mostanában, hogy hasznavehetetlen vagyok és semmi szükség rám. A legtöbb gondolatomat azonban még mindig Louis töltötte ki. Miatta még ki akartam tartani.

Egy hónap... ennyi telt el azóta, mióta utoljára láttam. Ennyi telt el azóta, mikor utoljára magamon éreztem a karját. Ennyi telt el azóta, mióta utoljára csókot lehelt a számra. Hiányzik. Felhívhatnám, de nem teszem. Ehhez sincs bátorságom. Lehet, hogy felbolygatnék mindent. Azonban az is lehet, hogy fel sem venné. Igaz, hogy mióta ideköltöztünk már a számom is más. Belementem, hogy így legyen, mert így azt éreztem, hogy könnyebb lesz. Azt éreztem, hogyha elfelejtem a régi telefonszámomat, akkor azzal a gondok is enyhülnek... de nem. Bánthatnak engem és meg is teszik. Csak azt nem tudják, hogy milyen nehéz ez az egész, főleg akkor, ha a sztori minden egyes részletét ismerik. Nem csak a nevemet, vagy azt, amit látnak. Fáj. Mindig is olyan ember akartam lenni, akit nem érdekelnek mások véleménye. Nem sikerült. Ha a hátam mögött két ember nevetni kezd, én rögtön elvörösödöm és azt hiszem, hogy rajtam poénkodnak. És ez így megy nap, mint nap. A legrosszabb, hogy fogalmam sincs, hogy mi vár rám. De tudjátok mit?! Piszkáljanak, megérdemlem. A karmának köszönhetően legalább visszakapom azt kamatostul, amit Louis-val tettem.

Jake kezdetben csendben tűrte az engem érő megjegyzéseket, de egy idő után besokallt és mindenkit elküldött... nos, egy melegebb éghajlatra. A támadások azonban ettől még jobban fokozódtak. Most már azt hitték, hogy Jake miatt hagytam ott Louis-t és a bandát. De eddig meg sokaknak az volt a baja, hogy velük vagyok. Akkor most semmi sem jó?!

Ha ez nem lenne elég, a suliban is elkezdtek piszkálni. Jake közvetlen és barátságos természetének hála már az első nap minimum három barátot szerzett, míg én csak rá számíthattam. Ez pedig jól jött, mert mivel egy osztályban voltunk, ott is megvédett. Így történt ez az első biológia óránkon is, amikor a tanárnőnk elmondta, hogy idén az ember lesz a főtéma. Na hát, mit hoz az élet, egy suli fő gonosza címet érdemlő lány azonnal kommentárt is fűzött ehhez. Mégpedig ezt mondta: " Emma, te majd mesélhetsz a szaporodásról. Úgyis biztos sok tapasztalatod van. Ki volt a jobb, Harry vagy Louis? ". Nagyon felháborodtam és nagyon megbántott, de Jake ekkor is kiállt mellettem.

- Mi van, kis csaj? - biccentett a lány felé. - Magadból indulsz ki vagy ennyire unalmas az életed, hogy máséval kell foglalkoznod? - nagyon meglepődtem, mert Jake sosem volt az a beszólogatós fajta. Vagyis de, de csak srácokkal. Viszont ezt nagyon jól csinálta. De hiába alakult így, akkor is azt éreztem, hogy védtelen vagyok, Jake pedig egy ideiglenes pajzs. Hála az égnek már csak pár perc választott el a szünettől, így miután kicsengettek, hurrikánszerűen rohantam ki a folyosóra, a szekrényemhez. Legszívesebben belemásztam volna. Legszívesebben eltűntem volna mindenki szeme elől, de ekkor valaki megszólított.

- Szia! Remélem nem vetted magadra, amit Margaret mondott. Ő mindenkinél többre tartja magát - ért hozzá a karomhoz egy lány, aki nagyon puha hangon beszélt hozzám. Muszáj volt látnom, hogy ki az a vakmerő nőnemű egyed, aki a többieket meghazudtolva még szóba áll velem, így felé fordultam. - Shannon Hayes vagyok - mosolygott.

- Én pedig... - kezdtem volna a bemutatkozást, de félbeszakított.

- Tudom, Emma Smith - mutatta fel a tenyerét.

- Honnan... ? - kérdeztem volna, de inkább okosabbnak láttam azt, ha elhallgatok. - Már bocsi, ne vedd tolakodásnak, de te miért vagy ilyen kedves velem? Ez olyan meglepő számomra - néztem le a földre.

- Nem is tudom. Egyszerűen nem szeretem, ha ok nélkül bántanak valakit. És talán azért is, mert részben én is olyan különcnek számítok itt, mint te - vázolta fel a helyzetet vidáman, miközben már Jake is ránk talált. Hátulról ölelt át és a kezeit a hasamon pihentetve mutatkozott be Shannon-nak.

- Jól vagy? - beszélt a fülembe, én pedig bólintottam válaszul. - Na jó, figyelj. Most mennem kell edzésre, de nem szeretném, hogyha addig hazamennél. Inkább gyertek és nézzétek meg a bemelegítésünket - kacsintott ránk és összekulcsolta az ujjainkat.

- Shannon jössz? - intettem a mellettem álló lány felé, aki azon nyomban belém karolt. Míg Jake a csapatával a zöld pázsiton edzett, addig Shannon és én a lelátóban ücsörögtünk, a sportoló fiúkat stíröltünk és beszélgettünk. Másfél óra alatt rögtön kiderült, hogy mennyi közös van bennünk és hogy mennyi mindenben hasonlítunk... ja, és az is, hogy mennyit bírunk beszélni. Mikor Jake edzője már a gyakorlás nagy részét levezényelte és mehettek átöltözni, akkor a szőkeségem odaköszönt nekünk és még egy puszit is küldött. Shannon-ról megtudtam, hogy ami a szívén az a száján, így sejtettem, hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni.

- Nagyon szép pár vagytok. Tökre illetek egymáshoz - nevetett fel, én pedig Jake-et figyeltem elbambulva.

- Igen, szerintem is - feleltem, de amikor észbe kaptam, hogy mit mondtam, akkor megráztam a fejem. - Nem, vagyis nem! Mi nem járunk.

- Persze. Most árultad el magad - vigyorgott Shannon, aki látszólag jót mulatott rajtam.

- De tényleg. Csak különleges kapcsolat van közöttünk. Tudod, elmeséltem.

- Tudom, de hidd el, látszik rajtatok, hogy mi van. Már hallottam ilyen történetet és tudod mi lett a vége? - emelte fel a szemöldökét, én pedig csendben vártam a megfejtést a kérdésére. - Én - árulta el, de amikor látta a kérdő pillantásaimat, akkor magyarázni kezdett. - Anyukám és apukám között ugyanez a történet játszódott le, mint köztetek most. A történelem megismételheti önmagát bárhol és bármikor - Shannon teljesen átszellemülten közölte velem mindezt. Kicsit mintha olyan lett volna, mint egy jósnő. Ennek hatására nagyon elgondolkodtam. Mi van, hogyha így lesz? Nem tudhatom, nem lehetek benne biztos, de mi van akkor, ha mégis? Ha ez így lett megírva? De akkor miért nem lehetett volna az életem egyszerűbb azzal, hogy nem leszek szerelmes Louis-ba?! Mindennek oka van, de akkor ennek mi? Így kombináltam magamban a dolgokat, de Shannon szólongatása visszarántott a valóságba. - Emma! Emma! Nagyon magadba merültél. 

- Bocsi - mosolyogtam rá. - Csak elég elgondolkodtató volt, amit mondtál.

- Hm, sokszor azt mondják, hogy olyan vagyok, mint egy jósnő - Shannon annyira lehengerelt engem. Attól kezdve, hogy első perctől jól kijöttünk, nem ítélt meg, barátkozni próbált velem, egészen eddig, hogy mindent olyan könnyedén vett. Azt hiszem, máris csodálom.

- Érdekes, én is ezt gondoltam az előbb - kuncogtam vele egyszerre.

- Na de beszéljünk másról. Várod a bált? - érdeklődött.

- Igen, eléggé. Kíváncsi vagyok, hogy az ilyen amerikai " rituálék " hogy zajlanak - mutattam idézőjeleket az ujjaimmal. - Van már partnered? Kivel jössz? - mozgattam a szemöldökömet.

- Hát, még nem tudom. Van pár srác, aki elhívott, de mind ilyen kocka fajta és szóval, hát... nem szokásom megítélni másokat, de akkor is ciki lenne velük beállítani, nem? - grimaszolt. - De ha neked sincs párod, akkor mehetnénk együtt! Bebizonyítjuk legalább, hogy nekünk nem kell pasi ahhoz, hogy jól érezzük magunkat - javasolta.

- Hát, szóval... öö... - dadogtam, mert mást nem bírtam kinyögni és ebből rögtön rájött, hogy mi a helyzet.

- Na ne! - kiabálta vidáman és felpattant a helyéről, magával húzva engem is. - Jake-kel mész, ugye? - meresztette rám barna szemeit. Én az alsó ajkamba harapva, félénk tekintettel néztem rá. - Hát ez eszméletlen! És te mondod, hogy nem vagytok együtt? - kezdett el toporzékolni, illetve ugrálni, én pedig vele tartottam. Fiúk között sosem örvendeztem így semminek, maximum otthon, egyedül. Most végre jó volt ilyen csajos dolgot csinálni egy barátnővel. - Ti jártok, csak nem mondjátok ki! - ordította Shannon az örömtől vezérelve olyan hangosan, ahogyan csak tudta.

- De nem - komorodtam el hirtelen. - Louis...

- Figyelj, Emma. Teljesen meg tudlak érteni. És nemcsak sablonosan mondom, mert velem is történt ilyesmi, de ha jobb barátságban leszünk, majd akkor megtudod - simogatta meg a kézfejem. - Csak annyit tehetsz, hogy elfelejted.

- Nem lehet - feleltem, de ez egy nagyon rossz válasz volt, hisz nem létezik semmi olyan, amit ne lehetne végrehajtani. Csak olyan van, amit az ember nem akar.

32.rész - Hidden Things

Camp Rock ~ This Is Me

*2 héttel később*

Minden este szorongva aludtam el és ugyanezzel az érzéssel keltem. Louis többet nem jelentkezett, nem írt és nem hívott. De meg tudom érteni, még ha nehezen is. Tudom, hogy azt hangoztattam, hogy azt szeretném, ha tovább lépne és nem érdekelném. De ezek csak szavak. Az igazság ettől nagyon messze állt. Önző lennék, ha kisajátítanám vagy arra kényszeríteném, hogy ide-oda utazgasson a kedvemért. Persze tudom, hogy ő egy rossz szót sem szólna ezzel kapcsolatban, hisz még a csillagokat is lehozná az égről, ha tehetné. De ez elég megterhelő lenne a számára. Annyira hiányzik. Bárcsak tudnám, hogy mit érez vagy mit gondol most rólam. Bárcsak tudnám, hogy mit csinál.

A neten képek százait nézem meg naponta csak miatta, hogy megtudjam hogyan alakulnak a koncertek és lássam őt. Azokon a fotókon jól érzi magát. Remélem ezt nemcsak mutatja, hanem tényleg így is van. Mióta New York-ban vagyunk, azóta egyszer sem léptem ki az utcára. Egyszerűen nincs kedvem és kész. Nincs miért, nincs semmi, ami motiválna. Tudom hülyeség, hisz mindig is arra vágytam, hogy utazgassak. Most azonban még nem állok készen arra, hogy új életet kezdjek itt. Még nem, amíg nem tudom magamban lezárni a közeli múltat. És az az érzésem, hogy ez egy darabig még így is marad. Elég furcsa és kiszámíthatatlan az élet, nem? Elvihet sok helyre, ahol emlékeket szerzel, ismerkedsz és barátokra vagy esetleg szerelmekre teszel szert. Aztán bumm, változtat valamin. Ez a változás lehet kedvező, vagy kedvezőtlen. Igen, jól tippeltek. A rám jellemző állapot a második verzió. Az életemet Londonban kezdtem, ugyanis ott születtem. A nagymamáméknál éltünk a szüleimmel egészen addig, ameddig a szüleim el nem váltak. Körülbelül 4 éves lehettem, nem tudom pontosan. Az egész úgy történt, hogy a család anyagi helyzete miatt apa Dublin-ba ment dolgozni. Mikor elsőnek ment el, majd hazajött, már látszott rajta, hogy valami nincs rendben. Legalábbis így mesélte anya. Megismert ott egy nőt, aki gazdagabb volt az én anyámnál, szebb, jobb és nagyobb lakása volt. Úgy látszik, ez elcsábította apámat, mert elhagyott minket. Mivel apa anyukájánál laktunk, el kellett mennünk. A félreértések elkerülése végett, nem a nagyi miatt, hanem anya miatt. Mama hiába tekintett úgy anyára, mintha a saját lánya lenne, édesanyám úgy érezte, hogy már csak miattam fűzik szálak ehhez a családhoz. Így történt, hogy Párizsba költöztünk és itt kezdtem el az óvodát. Ez egy sima, francia nyelvű ovi volt. Ez volt az a hely, ahol megismertem Jake-et, ezáltal lett a két család nagyon jó barátságban. Tévedés ne essék, fiatal szőke barátom sem francia. Ugyanaz az életútja, mint nekem. Azzal a különbséggel, hogy ő gazdag családba született és a szülei még mindig együtt vannak. Később Jake anyukája, Olivia aztán mindkettőnket áthelyeztetett egy angol magánóvodába, - ugyanis nem igazán szerette a franciákat - ahol ismerte a tulajdonost, így nekünk Jake-kel kiváltságos helyzetünk volt. Ingyen vehettük igénybe ezt a helyet, ami azért volt kedvező anyám számára, mert nem voltunk túl jó anyagi helyzetben ekkoriban. Egy másfél szobás kis házban éltünk együtt, a fizetéséből is alig tudtunk kijönni. Sokszor volt, hogy nélkülöznünk kellett. Ha a boltban megláttam valamit, ami megtetszett, hiába szóltam anyának, azt mondta, hogy nem lehet megvenni. De rövidesen felfogtam, hogy miért, ugyanis láttam a szemében a sok fájdalmat és hogy mennyi terhet kell a vállán cipelnie. Ezek után soha többé nem követelőztem és hisztiztem. Semmiért. Hamar meg kellett tanulnom, hogy az élet nem mindig egy tündérmese, pedig anyám kézzel-lábbal igyekezett előlem elrejteni a gondokat. Az általános iskola is hasonló helyzetben telt. Volt, hogy még egy kirándulásra sem mehettem el, mert nem volt elég pénzünk, hogy kifizessük. A lányok az osztályban és az évfolyamon sokszor kiközösítettek és gúnyoltak emiatt. Talán ezért van az, hogy a fiúk társaságában hamarabb megtalálom a helyem. Ennek volt is hatása rendesen. Felső tagozatban a kisasszonyok "szebbnél szebb" jelzőkkel illettek, amiért állandóan a srácok közelében vagyok, akik szintén kedveltek engem. Pedig nem azért voltam velük, mert akartam tőlük valamit. Csak azért, mert jól kijöttem velük. Eleinte rengeteget szenvedtem emiatt, de aztán rájöttem, hogy csak féltékenyek. Ezt Jake világosította ki előttem. Azt hiszem emiatt van az is, hogy az életem során nem igazán volt egyetlen igazi barátnőm sem. Csak most a londoni gimiben volt, mégpedig Lilly. Apropó Lilly, rá még visszatérek. Szóval nyolcadikra már anya száguldozott felfelé a ranglétráján és orvos lett belőle. A családi helyzetünk kezdett feljavulni, egy szebb és kicsit nagyobb lakást béreltünk és nem kellett aggódnunk a pénz miatt sem. Bevallom, hogy az akkori helyzetünk nekem a mai napig is eszembe jut és azt hiszem, ezért vagyok olyan spórolós. Lehet, hogy ez megrögzült bennem. Mai napig sajnálok megvenni egy fagyit vagy egy szendvicset saját magamnak, ha úgy vélem, hogy nem éri meg az árát. Na mindegy. Elvégezve az általánost gimibe mentem, sajnos Jake nélkül. Mint ahogy már említettem, ő Londonban kezdett tanulni. Fájó szívvel búcsúztam el tőle, de még mielőtt elment volna, gondoskodott róla, hogy legyen egy utolsó közös élményünk, ha sokáig nem látnánk egymást. Hogy mi volt ez? Hát az, hogy tőle kaptam életem első csókját. Édes búcsúzás volt tőle. Sosem felejtem el, csak úgy, mint azt sem, hogy ő volt az első szerelmem. Egy ilyen történet az élete végéig elkíséri az embert és talán sosem múlik el. Még a mai napig imádok hozzábújni, kézen fogva sétálni vele. Hiába tudom, hogy már nincs ezeknek jelentősége. De ahogy észrevettem rajta, őt sem zavarja ez a fajta köztünk lévő közelség. Ezek után féltem, hogy a következő suliban nem találok barátokat. Ez félig így is volt. Ott is jól kijöttem a srácokkal, de egyikőjük sem állt soha olyan közel hozzám, mint Jake. Egyszerűen velük képtelen voltam megosztani a dolgaimat, megbeszélni valamit, mert ők mások voltak. Tudom, hogy Jake egy fantasztikus dolog az életemben, akiért mindig hálás leszek. Azt hiszem, hogy nála jobb barátot nem is kaphatnék. Nem számít, hogy egy hónapban vagy évben hányszor látjuk egymást. Mindig egyre jobban örülünk a másiknak. De most, hogy Jake nem volt velem, kicsit védtelennek éreztem magam. Ő mindig mellettem állt és megvédett, fogta a kezemet. És most nincs. De erőt vettem magamon és megtanultam kiállni saját magamért. Ebben a korszakban jött el az idő, amikor megtalált a középsulis szerelem. Mindig is azt mondogattam, hogy nekem a kék szeműek a zsánereim, de Ő a mélybarna szemével teljesen megbabonázott. Nevetése egy angyali hang volt a fülem számára, a haja állása is tökéletes volt. Az első találkozásunk alkalmával már levett a lábamról, minden különösebb tett nélkül. Vele is csak barátkoztam először, majd egyszer csak randira hívott. Azelőtt sosem volt ilyenben részem és nagyon izgultam. A randi vége felé pedig megcsókolt. Így történt az, hogy Peter Miller - szintén angol származású fiú - barátnője lettem. Egy fejjel magasabb volt nálam, de ez mindenki szerint csak még "cukibb" párrá tett minket. Az első három hónapra mondhatjuk, hogy jól alakult. Nem volt azért felhőtlen, de jó volt. Nos, mikor eljött a második év a suliban neki is és nekem is, akkor kezdődtek a bonyodalmak. A nyári szünet utolsó hetében fokozatosan "felkészített" arra, hogy most lehet, hogy nem gyakran fog rám érni, mert fociedzései, illetve meccsei lesznek. Emellett tudott Jake-ről, hogy milyen jó viszony ápolunk egymással és hogy gyakran szólítjuk egymást drágámnak vagy szívemnek. Persze nekünk ez teljesen ártalmatlan volt, de Peter besokallt. Nekem állt és a fejemhez vágott bizonyos dolgokat, mint például azt, hogy én nem is tudom, hogy vele mennyi lány akar kavarni, mert jól elvagyok a londoni haverommal, vagy hogy én el se tudom képzelni azt, hogy ő mennyi áldozatot hoz annak érdekében, hogy mi együtt legyünk. És ez így ment tovább. Ha hetekig nem beszéltünk, őt nem zavarta. Egyszer felhívott, akkor is belemormogta a telefonba, hogy ekkor meg ekkor jön értem, legyek kész és ennyi. Én türelmes voltam, de ez másfél hónapig ment így és már inkább elkeserítő volt az, hogy vele vagyok, mintsem öröm. Szakítottam vele, de akkor jött az utolsó nosztalgikus pillanat. A végső elköszönéskor úgy viselkedett, mint mikor még csak ismerkedtünk. Aranyos volt, gyengéd és akkor rosszat mondani sem tudtam volna róla. Majd elment. Sírtam miatta, pedig részben megkönnyebbültem, hogy nincs velem. Ő is így lehetett ezzel, mivel két héttel a szakításunk után beszélni akart velem, rólunk. Találkoztunk és újra összejöttünk. Mikor megtörtént, akkor nagyon örültem, de egy idő múlva megint olyan kezdett lenni, mint korábban. Most azonban állandóan sürgetett egy bizonyos témával kapcsolatban. Nem akartam lefeküdni vele, ez volt a baja. Egyrészt azért, mert még nem álltam rá készen tizenöt éves fejjel, másrészt meg azért, mert ha az embert siettetik, akkor azt érzi, hogy már azért sincs kedve ezt megtenni. Ismét piszkálni kezdett olyan mondókákkal, mint például: más már rég megtette volna vagy vagánynak mutatod magad, de nyápic vagy. Elegem lett, hisz nem tudtam ilyen elnyomásban élni. Kihajítottam és felé se néztem többet. Hát íme, az első igazinak mondható tapasztalat kapcsolatok terén. Elég " szép " emlék, nemde? Nos, ezek után, bár nagy nehezen, de kibírtam a tizedik osztályt a gimiben. Közben szakadatlanul nyaggattam anyát, hogy Londonba akarok menni, mikor végre sikerült őt meggyőznöm. Igaz, hogy csak fél évig jártam a londoni suliba, de ez volt a legjobb. Már ha az iskolára lehet ilyen jelzőt használni... na mindegy. Innen pedig már tudjátok a sztorit.

Ahogy ígértem, mesélek Lilly-ről is. Mielőtt Londonban felszálltam volna a repülőre megpróbáltam megcsörgetni, de a telefon kisípolt. Aztán mikor ideértem hasonlóan cselekedtem és az elmúlt hetekben szintén. És nem azért nem jött létre a kapcsolat, mert ki volt kapcsolva, hanem azért, mert kinyomta. Tudom, mert szaggatott a vonal. Megint haragszik? Vagy még mindig? De miért nem képes akkor felvenni végre, hogy beszéljünk? Mi baja van? Miért ilyen? Annyira aggasztott ez az egész. Most, hogy tényleg próbálkozom, ő ilyen. Hát klassz. Tényleg.

Austin Mahone ~ Say Somethin'


Gondolatmenetemet azonban a nappaliból kiszűrődő ismerős hangok zavarták meg. És nem, nem csak anyáékat hallottam. Azt hiszem, vendégeink vannak. Kipattantam a meleg paplanom alól, gyorsan felkaptam magamra egy nyári ruhát és kiszaladtam a szobámból. Nos, a folyosón nem más, mint a Benett család állt. A nagy örömtől vezérelve Jake-hez futottam, szorosan a nyaka körén fontam a karjaimat és az ölébe ugrottam. Ő a kezében lévő táskát eldobta és helyette a derekamat szorította, majd a padlóról felemelve megpörgetett.
- Sziaaa drágám! Már annyira hiányoztál - szólt hozzám Jake.

- Te is nekem - mondtam és a kitörő boldogságom jeléül az arcát puszilgattam össze-vissza, miközben ő még mindig szorosan tartott.

- Nézzétek hogy turbékolnak a mi kis galambocskáink! - jegyezte meg Olivia, aki épp akkor ölelte meg anyámat. Mi Jake-kel csak szemöldök felvonva egymásra néztünk, majd köszöntöttem a család többi tagját is: Olivia-t, John-t, Jake édesapját és Harmony Benett-et, Jake tizenkét éves kishúgát.

- Emma, bejelenteni valónk van neked - mondta a négy szülő szinte egyszerre, mikor én épp Jake-hez táncoltam vissza. A boldogság most nagyon feltört bennem, amit nem is csodálok. A sok rossz után most jön egy jó dolog is. Jake-kel egymást ölelve álltunk és néztük a szüleinket, hogy mit akarnak velünk közölni. Vagyis inkább velem, hisz van egy olyan érzésem, hogy szőke hajú barátom mindent tud.

- Nos, kislányom, ha nem bánod, akkor Jake itt fog lakni nálunk és veled együtt fog iskolába járni - mondta anyám leplezetlen örömmel az arcán.

- Tudjuk, hogy egymás nélkül nehezen bírjátok ki a napokat - kacsintott ránk a Benett anyuka.

- Továbbá... ööm... szóval... egy szobában lesztek és együtt is fogtok aludni - fejezte be Nick az elkezdett mondanivalót. Eközben anyámról enyhe kifejezés lenne azt állítani, hogy izgatott volt. Majd' szétcsattant. Azért fura, hogy más fiúk közelében kibírhatatlan, de Jake-kel kapcsolatban még azt is megengedi, hogy együtt aludjunk. Ez azért elég... meglepő. Nem azért, aludtam már Jake-kel, de azért ez mégis más. Tetszik, hogy így alakult és megértem, hogy mivel csak két szobánk van, - amiből az egyik anyáé és Nick-é - így velem kell lennie. Mégsem száműzhetjük szegényt a kanapéra! Nem baj, csak elleszünk valahogy, még ha az intim szféránktól is fosztanak meg minket.

- Csak gyerekek azért vigyázzatok! Nem szeretnék még nagypapa lenni - mutogatott ránk John, Jake apukája, mire az összes felnőtt kuncogni kezdett. Erre a mondatra reagálva majdnem kiesett a szemem és eléggé zavarba hozott, ezért inkább a lábamat kezdtem el nézni, a mellettem lévő fiú pedig dühösen rivallt rá a szülőjére.

- Gyere, inkább menjünk be - terelgetett engem Jake a szobám felé.

- Harmony, menj a nagyokkal. Mi a felnőttekkel most kicsit beszélgetni szeretnénk - küldték utánunk a kicsi lánykát a Benett szülők. A helyiségbe beérve a kislány rögtön végignézte a szobámat, minden apró tárgyat leemelt a helyéről, majd visszarakta őket. Eközben Jake a kezemet fogva húzott az ágyhoz, ahol leültünk és rögtön kérdezgetni kezdtem.

- Hogy-hogy itt fogsz járni suliba? Hogy-hogy itt fogsz lakni nálunk? Mesélj! - faggattam vidáman.

- Hát, most is együtt jártuk ki a tizenegyedik osztályt és emlékszel, amikor két évig nem voltunk egymás mellett? - kérdezte, mire hatalmasakat bólintottam. - Na az szörnyű volt. De ahogy mesélted, gondolom neked is - karolt át. - És amúgy is imádom ezt a várost! Felnőttként is itt szeretnék majd élni. Majd itt akarom vezetni apám vállalatának egyik cégét. Tudod, ez ugyanaz a cég, ahol nyaranta mindig együtt dolgoztunk. A különbség annyi, hogy az Londonban van, ez meg itt - vont vállat. - De remélem nem bánod - húzta fel a szemöldökét, de én csak mosolyogva megráztam a fejem. És tényleg jó, hogy itt lesz. Legalább valaki segít felejteni. - És te hogy vagy? Hallottam a kis kalandjaidról - vigyorodott el.

- Milyen kalandjaimról? - suttogtam feszülten és még a tekintetét is elkerültem ennek hatására.

- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád. Ha azt mondom One Direction, akkor beugrik? - nevetett fel.

- Shhhht - csitítottam és a szájához tettem a kezem. Ennek hatására a régi szokásához híven elkezdte nyalogatni a tenyeremet. - Jake! - kacagtam és úgy meglöktem, hogy háttal a takaróra feküdt.

- Jól van, majd máskor elmondod. Amúgy hoztam neked valamit - állt fel. - Mindjárt jövök - és kiment a szobámból.

- Harmony, hát te hogy vagy? Mi újság veled? - fordultam a kislányhoz, aki mindig is olyan volt nekem, mintha a kishúgom lenne.

- Jól vagyok, csak nem akarok iskolába menni. Inkább mennék anyuval a divatbemutatókra, mint most nyáron - ölelt meg. - Anya csodás ruhákat tervez, mivel ugye divattervező. Neked is csinált egyet - mosolygott rám angyali mosolyával és a hajamat kezdte piszkálni, mikor Jake visszatért egy nagyobb és egy apróbb dobozzal a kezében. Először a nagyobbikat nyújtotta oda felém.

- Ezt anyutól kapod. Ő tervezte neked - vette le a papírdoboz fedelét.

- Én már elmondtam. Bi-bi-bííí! - nyújtotta ki a nyelvét Harmony a bátyjára, és kirohant a szüleinkhez. Én eközben egy rózsaszín anyagból készült ruhát csomagoltam kifelé. Gyönyörű volt. A szavam is elállt.

- Amúgy anyám annyira szeret, hogy egy egész kollekciót nevezett el rólad, mégpedig Emma's Style néven - nézett rám Jake elismerően. - Meg amúgy is, állandóan téged emleget nekem, ami egyébként nincs ellenemre - kacsintott. - Na de próbáld fel a ruhát, addig kimegyek - És így is tettem. Hamar belebújtam a gyönyörű darabba, majd a tükörben megcsodáltam magam benne. Pont az én méretem volt, mintha rám öntötték volna. Persze ezzel nem dicsekedni akarok. Ezzel a lendülettel nyitottam ki az ajtót, ahol Jake várt rám. Egy lépést hátrébb lépett és teljes hosszában végigmért.

- Ez aztán... - köszörülte meg a torkát. - Tyűha! Hát... szóhoz sem jutok. Elképesztően gyönyörű vagy - fogott kézen és megpörgetett, majd pedig a karját nyújtotta, hogy belekaroljak. - Hölgyem, kérem engedje meg, hogy bemutassam társaságunk többi tagjának, akik minden bizonnyal el lesznek ájulva magától... akárcsak én - erre mindketten nevetni kezdtünk, majd mikor a felnőttek elé értünk, úgy mutattam meg a ruhát, mintha a kifutón lennék. Mindenkitől pozitív visszajelzés érkezett, ami nagyon jól hatott a hangulatomra.

- Emma drágám, szeretném, ha majd ezt viselnéd a bálon - igazgatta meg Olivia rajtam a bájos ruhát. - Nagyon csinos vagy - puszilt meg.

- Milyen bálon? - néztem értetlenül.

- Hát, itt Amerikában szokás, hogy az év elején és végén egy-egy bált rendeznek - magyarázott Jake.

- Ti lesztek a legszebb pár az egész rendezvényen - lelkendezett Nick és anyám.

- A legszebb pár? Engem még el sem hívtak - fontam össze a karjaim a mellem alatt, és oldalasan Jake-re pillantottam.

- Fiam! - kiáltott rá játékosan John a fiára. Ekkor szőke hajú és barna szemű barátom újra a szobám felé kezdett húzni.

- Ne haragudj. Nem így akartam, de ha már szóba jött... szóval... eljönnél velem a bálba? - fogta meg mindkét kezemet.

- Persze Jakey - feleltem őt becézve, majd hamarosan a homlokomon éreztem az ajkait.

- De van itt még egy ajándék a számodra. Ezt tőlem kapod - és egy szintén pink, hosszúkás dobozkát tartott az ujjai között. Olyat, amikben nyakláncokat szoktak átadni. Óvatosan leszedte a fedelét és igazam volt. Egy nyakláncot kaptam tőle, melyet lassan kivett a tartókájából, majd mögém lépett, a nyakamra tette a láncot és be is kapcsolta. Egy J betűs medál volt rajta, melyben szintén volt egy gyönyörű, szikrázó drágakő.

- J, mint Jake? - kérdeztem tőle és még mindig az új ékszeremet csodáltam.

- Igen - mosolygott rám.

- Vagy van valami más jelentése is? - vágtam a szavába.

- Reméljük, idővel kiderül - mondta sejtelmesen.

31.rész - Our New Lives

Sziasztok,

Hát ez is eljött. A történetem II. évadát mutathatom be. Bevallom nagyon nehezen kezdtem el az elsőt, - ugyebár kezdő íróként - de annál nagyobb szeretettel. Ez a szeretetadag pedig ebben az évadban sem lesz kevesebb. Köszönettel tartozom mindenkinek, aki támogat, biztat, veszi a fáradtságot, hogy elolvassa, amit írok és még a véleményét is megosztja velem komment formájában. Köszönöm, hogy vagytok nekem. Mindenki számít. :) ♥

Remélem tetszeni fog a rész és remélem továbbra is megtiszteltek majd a támogatásotokkal és a jelenlétetekkel. Nektek köszönhetek mindent. Továbbá köszöntöm a legújabb olvasóimat: Nórát és Alízt, illetve újabb köszönet a +2 feliratkozóért. Üdvözlünk titeket. ;)

Még azt szeretném mondani, hogy mivel jön a suli, így a részek heti rendszerességgel fognak ugyan jönni, de mindig csak egy és az is hétvégén. :\ Ne haragudjatok.♥

Jó olvasást!

~Timi xx

Justin Timberlake ~ Mirrors

A repülőn ülve gondolom mondanom sem kell, hogy mi, vagyis inkább ki körül forogtak a gondolataim. Vajon Niall és Liam átadták-e már Louis-nak a levelet? Vajon hogyan reagált? Vagy egyáltalán most mit csinál? Nagyon dühös? Annyira elszomorít, hogy fogalmam sincs ezekről a dolgokról. Annyira hiányzik. Még fél napja sincs, hogy elváltunk, mégis olyan távolinak tűnik. Talán ezt a kilométerek rohanása teszi, ahogy a repülőn ülök. Sokszor mondják, hogy a boldogság olyan, akár egy felhőn ülni. Könnyű érzés és észre sem veszed, hogy mi történik veled. De ha ezt elszalasztod, akkor leesel a puha párnáról és az esőcseppekkel együtt a mélybe zuhansz. Ez a két szélsőség létezik. Azt hiszem innen jön a kifejezés, hogy valaki felhőtlenül boldog, ezek nélkül a szélsőségek nélkül. Csak szárnyal és kész. Egyszer végre én is szeretném ezt megtapasztalni. Legalább egy napra fogadjon el mindenki úgy, ahogy vagyok, ne ítéljenek meg és ne aggassanak rám jelzőket. Azokkal szeretnék lenni, akiket szeretek és teljes harmóniában élni velük. Továbbá, magaménak akarom tudni még az igazi, nagy, mindent elsöprő szerelmet. És tessék, az agyam újra Louis-t hozta előtérbe. Megint elkomorodtam. Nagy erő kellett ahhoz, hogy magamban tartsam a könnyeimet. A hangok a fejemben folyamatosan csak beszéltek. Persze, kiről másról, mint Louis-ról?! Akarod őt, vágysz rá, hát miért hagyod el? Szeretitek egymást, ezt mindenkinek tudnia kell. Egy életre elvágod most magad nála azzal, hogy csak egy levéllel köszöntél el. Egy rakás szerencsétlenség vagy Emma, nem is kívánhatnál Louis-nál jobbat magadnak! Louis gyengéd, odaadó, romantikus, vicces és nem veszi túl komolyan az életet. Ezt akartad. Mindig ilyen fiúra vágytál, hát akkor miért nem ragadod meg azt, hogy most teljesült?! - ezek ismétlődtek bennem. A hangok egyre inkább csak zaklattak. Legszívesebben elkiáltottam volna magam azon nyomban, hogy: hagyjatok békén!, de ehelyett csak megráztam a fejem, mintha ettől kitisztulna előttem minden. Gyorsan előkaptam a telefonomat és a fülhallgatómat. Hátha a zene megoldja a jelenlegi gondomat. Közben a fehér gomolyagokat néztem alattunk, a madarakat, ahogy szabadon szállnak és az ég gyönyörű színváltozásait. Minden olyan szép volt. Ezek mind arra késztettek, hogy az álmaimba meneküljek. Meneküljek? Miért? Tudom, furán hangzik, de így van. Ha aludtam, akkor az álomképeket úgy alakíthattam, ahogyan akartam. Ott lehettem, ahol a szívem, azon a helyen, azzal az egy személlyel. Kicsit úgy éreztem, hogyha vele álmodok, akkor az álmom kicsit szebb, mint a valóság, ami egyébként nem olyan katasztrofális, mint ahogy azt én gondolom. Mások szerencsésnek éreznék magukat, ha ilyet átélnének, de nem én. És nem most. Kegyetlen érzés, ha elválasztanak a szerelmedtől. Nem is egy városon belül, nem egy országon belül és még csak nem is egy kontinensen belül leszünk. Szomorú, de ez a kegyetlen igazság. Most már én is megtapasztaltam. De ennek valamiért így kell lennie. Valahogy muszáj lesz megemésztenem, de remélem, hogy megtaláljuk még egymást. Bízom benne. Álomvilágomból a mellettem ülő kislány zökkentett ki, aki a karomat rázta. Lassan kinyitottam a szemeimet, a fülemből kivettem a füleseket és mosolyogva felé fordultam.

- Bocsi... bocsi, hogy felébresztettelek, nagyi mondta. Csak szóltak a nénik a rádióban, hogy be kell kapcsolni az övet - mutogatott éppen arra a tárgyra vagy személyre, amiről vagy akiről éppen beszélt.

- Semmi baj - simogattam meg a fejét. - Köszönöm - néztem kedvesen a nagymamájára. Ahogy utasítottak minket, bekapcsoltuk az öveinket. Mindenki izgatottan az ablakra tapadt, hogy lássa New York-ot felülről, a fényárban úszó várost és az égig érő épületeket.

Én inkább csak imádkoztam, hogy minden rendben menjen, amikor a telefonom elkezdett rezegni a kezemben. Ránézve a képernyőre Louis nevével találtam magam szembe. Az agyam elborult, a szememből a könnyek makacsul próbálkoztak a kitöréssel, az arcom megrezdült, a kezeim és a lábaim remegtek, a szívem pedig majd' kiugrott a helyéről. Az ajkaimat összeszorítva próbáltam elnyelni a sós cseppeket, melyek az orrom mellett folytak végig. A bőrömön mindenhol libabőr terült el és most jöttem csak rá, hogy a tulajdon szervezetem akar engem meggyőzni arról, hogy válaszoljak a hívásra. De nem tettem. A készüléken végül ez jelent meg: 12 nem fogadott hívás. Tizenkettő? Hogy lehet, hogy eddig egyet sem vettem észre?! Londonban most hajnali két óra lehet, míg itt csak este nyolc. Ne, ez nem lehet. Most már Louis tudja az igazságot. Félek, de ennél jobban őt féltem. Így tűnődtem, amikor bejelentették, hogy a gép pár percen belül landol. Hirtelen egy puha, de öreg kéz érintette meg a vállam.

- Kislányom, minden rendben van veled? - kérdezte a kislány mellett ülő idős hölgy aggódással a tekintetében.

- Persze, köszönöm - mondtam és finoman megpaskoltam a kezét, pedig még mindig sebesen lélegeztem ki és be a levegőt. Hirtelen a mellettem lévő kishölgy is rám helyezte a tenyerét.

- Ne sírj, nem szabad. A nagyi mindig azt szokta mondani, hogy nem jó itatni az egereket, vagy valami ilyesmi - kacagott fel édes hangjával. - Minden olyan szép, ne sírj - milyen csodás a gyermeki ártatlanság. Ekkor még mindent gyönyörűnek, elbűvölőnek és boldognak látsz. Amikor az egyetlen akadályt az utcán és a járdán lévő kis buckák okozzák, amikben meg lehet botlani. Amikor az, hogy összetörtél még csak annyit jelent, hogy elestél a bicikliddel, vagy lehorzsoltad a térdedet. És nem az, hogy a szíved éppen millió darabban található meg.

A repülő eközben már leszállt és minden utas felhördülve állt fel és vette az irányt a kijárat felé. Megköszöntem a nagymama és az aranyos kislány törődését és jóságát, majd elköszöntem tőlük. A csarnokban rengeteg ember nyüzsgött, levegőt is alig lehetett kapni és aki az utat sikeresen áttörte, az valamilyen szinten hősnek számított. A bőröndömet megkeresve utamra indultam a hatalmas folyosókon. Fogalmam sem volt, hogy hová tartok, de csak mentem abba az irányba, amit a megérzésem súgott. Úgy tűnik helyes utat mutatott ez az érzék, ugyanis a távolban megpillantottam anyát és Nick-et. De még mielőtt odamentem volna hozzájuk a csarnok oldalában lévő mosdóba beszaladtam, hogy megnézzem magam. A fájdalmam nyomait egy kis alapozóval és szemfestékkel sikeresen eltüntettem, majd elhagytam a helyiséget. Mintha az emberek szabad utat engedtek volna nekem, egyenesen anyáékhoz rohantam. Megöleltem őket, majd az autónkba ültünk. A kocsiban a hátsó ülésen ülve folyamatosan a telefonomat forgattam a kezemben. Már nem kaptam több hívást Louis-tól. Egyet sem.

*Louis szemszöge*

Épp a házamból tartottam a fotózásra. Igaz, hogy még fél órának kell eltelnie ahhoz, hogy ténylegesen elkezdődjön, de előtte még ránk aggatják a megfelelő ruhákat, plusz még az arcunkon is finomítanak egy kis alapozóval. Tehát mondhatom, hogy inkább késésben vagyok. Most otthon voltam, hogy a szüleimmel és a testvéreimmel töltsek egy kis időt,akik azért jöttek, hogy a turné nyitókoncertjén ott legyenek velem. Emma-t is szerettem volna nekik bemutatni, - akiről egyébként már a hírek és a pletykák alapján hallottak - de jobb lett volna, ha ők is személyesen megcsodálják, hogy milyen bájos és különleges teremtés is ő. Sajnos Emm azonban nem ért rá, pedig annyira jó lett volna, ha vele az oldalamon mutatkozhatnék mindenhol. Végül is nem kell nekünk mindig együtt lennünk ahhoz, hogy tudjuk magunkról, hogy összetartozunk. Ez a gondolat mindig segített enyhíteni a hiányát. Mikor elindultam a családomtól, hogy részt vegyek a koncertsorozat miatt szervezett fotózáson, a kocsiban még megpróbáltam felhívni Emma-t. Fogalmam sincs, hogy miért, de még mielőtt lefoglalna a sok tennivaló, hallani akartam a hangját. A szomorú dolog az, hogy nem vette fel, a telefon rögtön kisípolt. Lehet, hogy visszafeküdt kicsit aludni, hisz szegény rosszat is álmodott, nem is aludt valami jól, ráadásul reggel még korán is kelt, velem együtt.Megérdemelné, hogy kipihenje magát. Fárasztó múlt áll mögötte.

Alig várom már, hogy este hét óra legyen és a színpadon állhassak a rajongók előtt. Azt akarom, hogy büszkék legyenek ránk, akarom, hogy tudják, hogy ő értük csinálunk mindent. Bármit megtennénk értük is. Aztán, miután ennek vége, a családom visszautazik a szülővárosomba, Doncaster-be. Kikísérem őket, majd pedig utam a szokásos kis utcába, a szokásos kis házhoz és a szokásosan elbűvölő Emma-hoz vezet majd. Igen, ez a tervem. Tegnap este bevallottam neki álmában, hogy szeretem. Azt hiszem, jó lenne, ha már szemtől szemben is hallaná az igazságot. Ahogy erre gondolok máris izgulok és ideges vagyok, pedig nem aggódom, hogy esetleg kinevet vagy ilyenek. Inkább azért vagyok ilyen, mert azok alapján, ahogy viselkedik velem és ahogy hozzám viszonyul remélem, hogy ő is hasonlóan érez és ezt majd el is mondja. Ennek hatására pedig legalább a világ gazdagabb lenne egy újabb szerelmes párral. Nem mintha már most nap, mint nap nem úgy viselkednénk, mintha azok lennénk... csak hát hivatalosan bejelentve azért mégis jobb, mint amikor így a levegőben függ a dolog. Éljen a bátorság! Alig várom, hogy ezt a tudomására hozhassam, hogy újra a karjaimba zárjam és eltöltsünk egy forró éjszakát. Talán most nincs is más, amit jobban szeretnék. Vezetés közben ezeken gondolkodva navigáltam London utcáin, míg végül megtaláltam azt a fényképészeti stúdiót, ahová pont mennem kellett. Az órára pillantva tudatosult bennem, hogy már háromnegyed tizenkettő van. Kapkodva szálltam ki az autómból, a lépcsőfokokat kettesével szedtem, majd benyitottam a helyiségbe. Mindenki megdöbbenve nézett rám és a pillantásukból ítélve kicsit mérgesek is voltak. Sűrű bocsánatkérések közepette jutottam el az öltözőnkig, ahol nagy meglepetésemre a további négy társamból csak ketten vártak. Ahelyett, hogy leálltam volna velük beszélgetni, inkább öltözni mentem és azon bosszankodtam, hogy vajon hol lehet Liam és Niall. Amikor átvettem az ingemet, Zayn közeledett felém.

- Szia haver, már köszönni se akarsz? - poénkodott, majd kezet fogtunk és megölelt. Ő közvetlenebb volt velem, nem úgy, mint a sarokban ülő barátunk. Harry összeszorított szemekkel nézett rám, de én tudomást sem akartam róla venni. Furcsa, hogy emiatt a szerelmi háromszög miatt olyanok lettünk, akár az idegenek, pedig testvérek voltunk. Most már csak szimplán bandatársak. De emiatt egy percig sem Emma-t hibáztattam, hanem Harry-t. Ő tehet róla. Zayn biztosan észrevette a köztünk felgyülemlő feszültséget és mielőtt még megfulladt volna ettől, megszólalt. - Na jó srácok, én most kimegyek, de remélem tudtok normálisan beszélgetni.

- Azt kétlem - vágtam rá a választ, amit Zayn már biztosan nem hallott, mivel az ajtó becsapódott mögötte, mikor elhagyta a szobát.

- Louis - kezdett bele Harry a mondókájába - képzeld el, Jessica-t ma megkereste a rendőrség. Nem tudod, hogy miért? 

- Helyes, ideje volt. Ráférne, hogy valaki alaposan helyretegye azt a nőt - mondtam kemény hangon.

- Tudom, hogy nem kedveled, de attól még a barátnőm. És azt is tudom, hogy te meg Emma-t véded foggal-körömmel... - sóhajtott - és azt hiszem igazad van - olyan halkan beszélt, mintha csak magának jegyzett volna meg valamit, de úgy tettem, mintha nem is érdekelne. - Amúgy szia, még nem is köszöntem - nyújtott kezet, amit udvariasságból elfogadtam. Mi ez a száznyolcvan fokos fordulat nála hirtelen? Nem mintha bajom lenne vele, csak meglep, nagyon is. Főleg, hogy már nagyon hiányzott az a régi Harry, aki volt. - Ja, és Emma hívott... - közölte nagy szemeit rám meresztve, amire felkaptam a fejem. Erre reagálni akartam volna, de nem volt időm. Niall és Liam robbanásszerűen rontottak be az öltözőbe és egy darabig csak álltak a szoba közepén. Először Harry-nek köszöntek, majd hozzám is odajöttek. Mintha valamiért együtt kellene érezniük velem, legörbített ajkaikkal közelítettek és sajnálkozóan megöleltek. Semmit nem értettem, de még mielőtt megkérdezhettem volna, rohanó üzemmódra kellett kapcsolnunk, ugyanis el kellett kezdenünk a fényképezkedést. Az igazságot megvallva egyetlen igazi mosolyt sem tudtam felerőltetni az arcomra. Csak az járt a fejemben, hogy Niall és Liam miért viselkednek így, de ami még jobban nyugtalanított az az, hogy Emm miért hívta Harry-t? Mit akart tőle? Minek? Miért akkor tette, amikor már nem voltam ott? Titkol valamit? Talán nem kellene aggódnom. Eddig is mindent elmondott, gondolom továbbra is megtenné.

A nap többi részét a bandával töltöttem. A fotózás után egy interjút kellett adnunk és szerencsére simán ment. Hála az égnek a turnén kívül semmilyen más témára nem térhettek át. Ilyenkor szeretem a szabályokat. Ezután egy étterembe mentünk a srácokkal, ahol jól be kellett raktároznunk, ha bírni akarjuk az estét energiával. Elég jó időtöltésnek bizonyult ez, ugyanis a Harry-vel való kapcsolatom kissé feloldódott, habár még mindig értetlenül álltam ekkora fordulat láttán. Zayn szórta a társaságba a legtöbb poént, de megint feltűnt valami. Liam, aki mindig vigyorgott, most csak maga elé nézett és csak néha-néha engedett el egy fáradt mosolyt. Niall pedig, aki máskor minden hülyeségen akkorát nevetett volna, hogy azt még a város másik végén is hallják, most nem kacagott és még a kaját sem ette olyan habzsolással, mint egyébként szokta. Mi van velük? Talán majd később rátérek náluk erre a témára. Így lógtuk végig együtt a napot, amikor végre elérkezett a várva-várt este és a koncert. A színfalak mögött mindannyian izgatottan ténferegtünk, amire a rajongók hangos sikoltozása is már csak egy plusz volt. Az óra lassan megütötte a hetet, így elérkezett, hogy színpadra lépjünk. Hatalmas ovációval fogadtak minket és annyira fellelkesedtünk, hogy rögtön bele is vágtunk az éneklésbe és a hülyeségeinkbe. Akik nem szeretnek minket, azok azt mondják, hogy mi a bolondozásainkat is rutinszerűen csináljuk, de ez nem így van. Egyszerűen csak olyan szinten átszellemülünk, hogy az egyéniségünk a megszokottnál is jobban előtérbe kerül és így hamarabb elkap minket a hév.

A fellépés nagyon jól sikerült, istenien éreztük magunkat. Úgy hiszem, hogy ezt mind a magunk és a rajongók nevében is mondhatom. A srácokkal a fáradtságtól vezérelve huppantunk le a székeinkre, a törölközőkkel az izzadtságtól gyöngyöző homlokunkat törölgettük és szomjasan vedeltük a kikészített flakonos vizet. Hamarosan elérkezett annak is az ideje, hogy távozhattunk. Előtte még a Directionerek-kel készítettünk képeket és aláírásokat osztogattunk. Az öltözőben elköszöntem a fiúktól és végre elindultam volna, ha Liam meg nem állít. 

- Hová mész Lou? 

- Emma-hoz - tájékoztattam, mire ő összeszorította a szemeit és a tőlünk pár méterrel arrébb lévő Niall-hez viharzott. Hangosan, mintha kiabálnának, elkezdtek beszélgetni. Nem egymással vitáztak, hanem inkább valamivel kapcsolatban idegesek voltak. De most nem érdekelt. Csak Emma-val akartam lenni minél hamarabb, tehát beültem az autómba és az utam a kezdetét vette. A városon áthaladva, ahogy egy étterem előtt lelassítottam megpillantottam egy szegény, idősebb asszonyt egy kosárral a kezében, amiben úgy körülbelül 30-40 rózsa volt. Megálltam és odamentem hozzá. Megvettem tőle az összes virágot, sőt még a kosárkát is és egy nagyobb adag borravalóval jutalmaztam. Adakozni sosem elég. Nagyon hálásnak tűnt, én pedig a szerelmem jelképét akartam ezekkel a vörös szirmú virágokkal jelképezni. Emma biztosan örülni fog nekik. Amikor végre a házhoz értem nagyon izgatott lettem. Most, ma este elmondom neki, hogy szeretem és vele akarok lenni. Azt akarom, hogy hivatalosan is a barátnőm legyen. Igen! Menni fog! Ezekkel biztattam magam. Kiszálltam a járműből és szorgos léptekkel hamar a ház ajtaja előtt találtam magam. A kilincsért nyúltam, ami nagy meglepetésemre azonnal kinyílt. Azonban mikor a boldogságtól vezérelve beléptem, a vidámságom abban a pillanatban vesztette el értelmét. A ház kongott. Egy porszemet sem találtam. A rózsából álló csokrot ledobtam a földre és minden helyiséget átnéztem a földszinten, de semmi. A függönyöktől a szőnyegekig, a nagyobb bútoroktól a kisebbekig, a képektől és a poszterektől a növényekig minden eltűnt.

- Emma! Emma hol az istenben vagy? - kiabáltam ingerülten. A lépcsőt három-négy ugrással el is hagytam és a kedvesem szobájába igyekeztem. Kár volt. Semmi más nem csapott meg, csak az üresség. - Emma, ha a frászt akarod ezzel rám hozni, akkor jó úton vagy! - támaszkodtam neki a falnak és úgy éreztem, hogy könnyek lepik el a szememet, pedig ezelőtt nemigen fordult volna elő, hogy sírtam. Mégis mi ez? Aggódtam, féltem, csalódott és kétségbeesett voltam és sajgott a mellkasom. A zsebemből előkotortam a telefonom és Emma számát tárcsáztam. Minimum hétszer próbáltam meg felhívni, de egyszer sem érkezett válasz. Ha a fájdalmamat mérték volna most egy skálán, biztos vagyok benne, hogy az egekig ért volna, vagy még tovább. Hirtelen ajtócsapódást hallottam lentről és reménykedve kiszaladtam a szobából. Csak Liam és Niall álltak ott megrémülve.

- Louis! Louis figyelj! - kiáltottak nekem lentről.

- Mi van? - rúgtam bele mérgemben a lépcsőkorlátba és leszáguldottam hozzájuk az alsó szintre.

- Mondanunk kell valamit - hajtotta le a fejét szomorúan Niall.

- Hajrá! - dühöngtem.

- Emma elment. A szülei döntése volt ez, nem választhatott. De... de ezt hagyta neked - nyújtott át nekem Liam egy borítékot, amit úgy téptem szét, mintha az életem múlna rajta. Talán így is volt. - Ma elhívott minket ide, hogy ezt tudassa velünk is, illetve hogy ezt a levelet átadjuk neked. Csak neked szánta. Aggódik érted - folytatta a beszédet a barátom, majd mikor befejezte, akkor elkezdtem olvasni a sorokat. Emma kézírása gyönyörű volt, de amit leírt, az a szívemig hatolt. És ezúttal nem jó értelemben. Mikor az iromány végére értem, úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna egy tőrrel és még jól meg is forgatták volna bennem. Mintha a világ egyszeriben forogni kezdett volna körülöttem.

- A kibaszott kurva életbe! - ütöttem bele ököllel a falba. Olyan erővel tehettem ezt, hogy a festék és gipszkarton egy része le is hullott. Még magamat is megleptem.

- Louis, nyugodj meg, kérlek - próbált csitítani Niall.

- Mégis hogy a francba tudnék megnyugodni?! Hm? Hát basszus, elment! 

- De nézd azt, hogy miket írt rólad - mosolygott halványan Liam.

- Ti honnan tudjátok, hogy mi áll ebben? - dobtam fel a fehér papírt, ami olyan könnyed mozdulatokkal szállt le a földre, mint a pihe. Ahogy rámordultam a barátaimra, ők kicsit meghátráltak.

- Elolvastuk - mondta Niall bűnbánó arccal.

- Louis, de Emma szeret téged. Legalább ez vigasztaljon - veregette meg Liam a vállamat.

- És mit érek vele, ha azt sem tudom, hogy hol van? Mit érünk vele, ha lehet, hogy nem is fogom megtalálni és sose ölelhetem át többet? Mit érünk azzal, ha szeretjük egymást és nem is lehetünk együtt?! - fortyogott bennem a düh és ismét könnyek jelentkeztek a szememben. Levágódtam az egyik lépcsőfokra, a fejemet a tenyerembe temettem és csak így ültem. Niall és Liam rögtön mellettem termettek, de egy szót sem szóltak. Egyrészt nagyon haragudtam rájuk, amiért nem értesítettek rögtön a dolgok állásáról, pedig még lehet megakadályozhattam volna mindezt. De másrészt örültem, hogy ilyen nehéz helyzetben velem vannak. Most is sértődés nélkül tűrték a kirohanásomat. De akkor sem veszíthetem el a szerelmemet! Ő volt az, aki megtanította, hogy milyen az igazi szerelem. Aki mellett én is igazolhattam a régi igazságot, miszerint a világ egyik legcsodálatosabb dolgai közé tartozik az, ha szeretsz valakit és téged is viszont szeretnek. Küzdeni fogok! Újra meg fogom találni és soha nem engedem el. És ezzel a lendülettel újra megkíséreltem felhívni Emma-t. Liam nagyon próbált visszatartani, de nem járt sikerrel. De megint minden hiába. Hívtam ötször, de semmi.

- Na elég legyen - szólt rám Liam katonásan. - Add ide azt a kütyüt! Nem érsz el vele semmit, ha állandóan zaklatod a hívásokkal. Adj időt mindkettőtöknek, hogy lenyugodjatok - vette ki a készüléket a kezemből.

- Add vissza! - kiabáltam rá. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát és aki hatalmas elhivatottságot érez, hogy visszaszerezze azt. És amikor sikerült, akkor győzedelmesen tovább játszik. Így történt ez velem is. Visszaszereztem az elkobzott tárgyat és kisiettem a teraszra, ahol majdnem beleütköztem Harry-be. Harry olyan értetlen és ijedt arccal állt ott, mint aki szellemet látott. De ez cseppet sem érdekelt. Kikerültem és a következő pillanatban már a tudakozóval beszéltem. Egy számot kértem, amit meg is kaptam és amit azonnal be is ütöttem. Igaz, hogy már hajnali kettő, vagy három körül járt az idő, de ez nem várhat. Ennek ellenére hamar kapcsoltak.

- Jó estét kívánok. Louis Tomlinson vagyok. A SHADOW magánnyomozói irodával beszélek?

30.rész - Here's The Day

Sziasztok,

Nos, nem is tudom mit mondhatnék. Remélem mindenkinek jól telt/telik a nyári szünet, csak sajnos mindjárt vége. Na de ne búsuljunk, reméljük,hogy minden jó lesz. A részről: hát érzelmes lett, annyi szent. Remélem mindenkinek tetszeni fog. Ja és az a bejelenteni valóm, hogy ez a rész az I. évad utolsó része. Szóval a következő rész már a II. évad indító része lesz. Köszönöm, hogy olvassátok és hogy vagytok nekem. :) Két zenét is linkeltem, hallgassátok és azzal együtt olvassatok. (Hátha hatásosabb. :D) 

Jó szórakozást!

~Timi xx

One Direction ~ Summer Love

Hogy mi? Jól hallottam? Louis azt mondta, hogy szeret?! Nem, ezt képtelen vagyok felfogni. Álmodom, vagy a mennyországban vagyok? A lábam mellett heverő kezemen a körmeimet belemélyesztettem a combomba. Fájt, szóval bebizonyosodott, hogy ébren vagyok. De mégis mivel érdemeltem én ezt ki? Kimondta azt a szót, melyet mindenki epekedve vár és amely olyan sokat jelent annak, aki kapja és annak is, aki adja. Ez olyan nagy szó. Ezzel nem lehet csak úgy dobálózni. Habár Louis nem az a fajta, aki csak azért jelentené ki ezt, mert olyan jó hallani. Ráadásul azt hiszi, hogy alszom... Istenem! Annyira édes.

Azt sem tudom hogyan kéne reagálnom. A szívem hevesebben vert, az agyamban csak az elmúlt pillanat emléke és hangja visszhangzott, valamint teljes izgatottság töltött el. Még az ereimben áramló vér is átvette ezt a hangulatot, és szinte lüktetve töltötte meg a testemet. Rázott a hideg, de mégis melegem volt. Komolyan olyan, mintha beteg lennék. Vajon milyen betegséget diagnosztizálnának nálam? A szerelmet? Lehet. Az is egy olyan vírus, amely ha bekerül a szervezetedbe, szépen lassan megfertőz és talán teljesen átveszi feletted a hatalmat. Aztán kész, nincs mit tenni. És hogy mik a tünetek? Állandóan csak egy személy jár az eszedben, azt kívánod bárcsak Vele lehetnél és sosem engednéd el, éberen álmodozol róla és ha csak Rá gondolsz, akkor már tudod, hogy milyen az illata, vagy hogyan beszél. Talán ez kezdett kibontakozni bennem is? Ha igen, akkor miért félek bevallani? Miért mámorító, de mégis furcsa ez az érzés? Kijelentette, hogy szeret. Ennél jobbat nem is kívánhatnék. Még ha nem is egyenesen a szemembe mondta, - hogy tényleg biztos legyen benne, hogy tudom - akkor is megtette. Az ágyon Louis mellett az oldalamra fordultam, a fejemet el sem mozdítottam a mellkasáról, viszont az egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, majd végül a vállán találtam meg a karomnak a megfelelő pozíciót. Nagyon boldog voltam, de aztán hamar elkomorodtam. Miért pont most? Nem mintha ez rossz dolog lenne, de így még az egyoldalú búcsúzás is csak fájdalmasabb lesz. Olyan, mintha tudná, hogy itt fogom hagyni, mintha ezzel akarna visszatartani. Tudom, hogy ő nem ilyen, meg egyébként is... ha lenne választásom, akkor ezer meg egy százalék, hogy maradnék. Ez annyira szomorú. Reggel majd elmegy mit sem sejtve, és talán az lesz az utolsó pillanat, amikor még láthatjuk egymást így. Talán a mi kis kapcsolatunk már soha többé nem teljesedhet be. Már lehet, hogy sosem zárjuk a másikat a karjainkba. Később pedig azon fogunk gondolkodni, - legalábbis én - hogy mi lett volna, ha... Kilép az ajtón, és talán ezzel együtt kilép az életemből is. Nem, nem fogom elfelejteni. Ha messzebbről is, de követni fogom, hogy mi történik vele és abban fogok reménykedni, hogy hátha neki könnyebb nélkülem. Még az is lehet, hogy megutál. Előfordulhat, de talán így könnyebb lesz elfelejtenie. Túlságosan álmodozó vagyok. Végtelenül hittem abban, hogy happy end igenis létezik. Talán. Csak nem nálam. Hozzám nem szegődnek holmi tündérkeresztanyák, vagy egyéb mesékbe illő dolgok.

A fejemben gyártott elméletek annyira átvették az irányítást az agyam felett, hogy elvesztettem az időérzékemet. Louis már békésen szuszogott mellettem, én pedig felültem, hogy megtudjam mennyi az idő. Az órára pillantva tudatosult bennem, hogy hajnali fél négy van. Mindössze egy jó pár hosszú órát töltöttem gondolkodással. Így ültem, a szemem már megszokta a sötétséget. Mellettem kirajzolódott Louis alakja, ahogy feküdt. Végigsimítottam a mellkasán, majd az arcánál megálltam. Egy gyengéd puszit leheltem a két szeme közé, majd beszélni kezdtem hozzá.

- Hiányozni fogsz, túlságosan is. Ezért lesz olyan nehéz elfogadnom, hogy nem leszel velem. Tudom, hogy úgy gondolnád, hogy semmi értelme nincs annak, hogy ezt nem osztom meg veled. Erre a magyarázatom csak annyi, hogy azért, mert remélem, hogyha kilépek az életedből, akkor neked jobb lesz - suttogtam alig hallhatóan, de valahol azt éreztem, hogy olyan mintha beszélgetnénk. Hallottam a lehetséges válaszait, hogy mit mondana, ha tudná, hogy most mit cselekszem. - Nem, azt nem tudom kifejteni, hogy miért tartom helyesnek ezt a verziót. Sejtem, hogy először meg fogsz lepődni, majd talán megutálsz. De csak reménykedni tudok benne, hogy előbb-utóbb megérted majd, hogy mit miért tettem. Azt akarom, hogy nélkülem kezdjétek újra a dolgokat. A Harry-vel való kapcsolatodat is én tettem tönkre... - gördültek le a könnycseppek a szememből. Olyan nehéz a szívem. Még a levegőt is nehézkesen szívom be. - Itt az idő, hogy helyre hozzátok. Nem akartam bonyodalmakat okozni, sajnálom. - tértem vissza az előbbi ülőhelyzetembe, és a takarót áztattam a sós cseppekkel. Tudom, ez körülbelül olyan monológnak hangzik, mintha börtönbe vonulnék, vagy már csak pár napom lenne hátra és ezzel enyhítenék a bűntudatomon. De mégis... ez teljesen más. Ő egy nagy sztár, én pedig nem illek a képbe. Persze, kitálalhatnék neki mindenről. Akkor azon lenne, hogy megoldást keressen arra hogyan találkozzunk, vagy esetleg neki kellene két földrész között ingáznia. És ez az, amit nem akarok. Nem mártírkodom, csak nem szeretném, ha még több áldozatot hozna, így is van elég gondja. Nem kell ide még ez is. Ahogy ezeket mind végigfuttattam a fejemben, a sírásom egyre intenzívebbé vált és hangosan szipogni kezdtem. Hirtelen Louis karjait éreztem meg magamon, ahogy hátulról magához ölelt.

- Mi a baj szerelmem? - suttogta a fülembe, majd kezeit a hasamon nyugtatva magához húzott. A vállával a fejemet támasztotta, miközben a könnyeimet törölgette és simogatott. Hosszú percekbe telt, míg lassacskán megnyugodtam és már nem azt a gondolatot ismételtem magamban újra meg újra, hogy elmegyek, hanem azt, ahogyan Louis szerelmemnek szólított. Ez nagyon jól esett. Ennek hatására Louis-ra mosolyogtam és a homlokomat az övének támasztottam, de csak egy pár másodperc elteltével válaszoltam.

- Csak egy rossz álom volt... - suttogtam. Csak sajnos ez olyan fajta álom, ami valóra is válik minden akarat ellenére. Bárcsak valaki visszamenne, hogy megváltoztassa a múltat, hogy mi ne találkozzunk. Nagyon sokat jelentesz nekem, de akkor legalább nem lenne olyan fájdalmas ez a helyzet. Vagy talán inkább a jövőt alakítsák úgy, hogy mindenképp visszatérjek ide. - Ne aggódj.

- Nyugodj meg, itt vagyok - még erősebben szorított és az arcomtól egészen a számig haladva apró csókokat hintett el. - Na de gyere, feküdj vissza. Már lassan kelnem kellesz - nevetett fel álmos hangon és a derekamat fogta végig, míg meg nem bizonyosodott arról, hogy elhelyezkedtem és betakaróztam. Befészkelte magát mellém, de még mielőtt hagytam volna, hogy újra az álmok útjára tévedjen, megszólaltam.

- Ha menned kell, akkor ugye felébresztesz majd?

- Már miért tenném?! - kérdezte csodálkozással a hangjában.

- Kérlek - mondtam elhaló hangon.

- Jól van - puszilta meg a jobb csuklómat, ami továbbra is a mellkasán pihent.

Reggel Louis ébresztője kereken hét órakor szólalt meg. Felkeltenie sem kellett, az óra megtette helyette. Mindketten ásítoztunk és nyújtózkodtunk, majd gyorsan felpattantam. Louis követni akarta a példámat és a ruháiért nyúlt, de megállítottam. - Ne! Várj! - értetlenül nézett, de hallgatott rám. Én a cuccaim között kotorásztam, ugyanis kerestem valamit. A fényképezőmet. Meg akartam örökíteni ezt a pillanatot, ugyanis emlékezni akartam rá. Nem számít, hogy milyen érzéseket hoz majd ez elő belőlem. Szükségem van erre. Inkább szenvedek az emlékektől, mintsem felejtek. Ezektől inspirálva Louis ölébe vetettem magam és fényképezni kezdtem. Mindenféle fotók készültek kettőnkről: édesek, romantikusak, na meg viccesek. Van ahol megcsókol, megölel, puszit ad, piszkál, meg olyan is, amelyiken mindketten irtó hülye képet vágunk. Legalább két tucat kép készült. Ezek után hagytam, hogy tegye a dolgát, majd pedig elköszöntünk egymástól. Figyeltem, ahogyan a kocsija felé száguld, majd elhajt. Ennyi volt. Viszlát Louis.

Miután ez megtörtént, nekem is igyekeznem kellett. Felöltöztem, megfésülködtem, aztán pedig tettem a dolgomat. Minden apró dolgot kipakoltam a szekrényeimből és az összes dobozt a meglehetősen üres alsó szintre vittem, a többihez. Kilenc óra volt. Louis nyolcig volt itt, de még a családjával akart tölteni egy kis időt, akik nemrég érkeztek meg hozzá, az ő házába, hogy majd este lássák őt a turnéjuk első koncertjén. A fotózása pedig ha jól emlékszem, akkor dél körül kezdődik. Engem is hívni akart mindezekre az eseményekre, de találtam valami kifogást, amivel kibújhattam alóla, pedig ha tehetném, szívesen elkísérném. A hiánya máris a szívembe mártotta éles körmeit, és összeszorította azt. Kapkodva botorkáltam oda ahhoz a fehér inghez, melynek egy kedves múltja van és amelyhez a szeretett személy kötődik. Elhatároztam, hogy búcsúzásképp írok neki egy levelet. Ennyivel azért tartozom neki.

One Direction ~ Change My Mind

Kedves Louis,

Nem akartam, hogy így szerezz tudomást erről az egészről, ami körülötted folyik, de ez volt az egyetlen választásom. Igen, elmentem, itt hagytalak... elköltöztünk. Most biztosan felvetül benned a kérdés, hogy miért történt ez így és hogy miért nem szóltam. Egyszerű. Nem szerettem volna, ha még ezt is te akarod megoldani helyettem. Így is van elég problémád és dolgod. Magaddal is kell foglalkoznod, túl sokat tettél értem. Túl sokat ahhoz, hogy valaha is képes legyek neked ezt mind meghálálni. Nem tudhatod, de hihetetlen nagy szereped lett az életemben rövid idő alatt. Megváltoztattál, jó irányban. Segítettél. Erősebbé tettél, pedig a karjaidban úgy éreztem, hogy gyenge vagyok, aki a te érintésedre szorul. Sajnálom, hogy ezt tettem. Nem akartalak kihasználni, sem becsapni. Semmi ilyen nem állt szándékomban. Sőt! Örülök, hogy az utamba állított a sors, még ha néha azt is kívánom, hogy bárcsak sosem találkoztunk volna. Ezt is csak azért mondogatom, mert akkor nem lenne ilyen fájdalmas itt hagynom téged. Téged,  aki nagyon közel áll hozzám.Téged, akivel sok mindenen átküzdöttük magunkat. Téged, aki a határtalan jóságával inkább másoknak segít. És én voltam ez a bizonyos más ember, akinek szerencséje volt hozzád. Nem bírom elégszer megköszönni neked és meghálálni mindazt, amit tettél értem. Ne rázd a fejed, mert így van. Sajnálom. Az ok, amiért el kellett mennünk, azok a szüleim. Jobban mondva anyám és az új pasija. Egész jól kijövünk, bár nem épp egy boldog helyzetben derült ez ki. Na mindegy. Visszatérve: Nick-et áthelyezték, anyámmal pedig úgy gondolták, hogy jót tette, ha összeköltöznének. Ez az ő döntésük volt, én nem szólhattam bele. Pedig ha tehettem volna, akkor most nem olvasnád ezt... akkor talán most is épp együtt lennénk. Sajnálom. Nem mondom meg hová megyünk, de ezt már kifejtettem, hogy miért. Abban reménykedem, hogy ezt sikerül elfogadnod és nem kutakodsz utánam. Találj egy lányt, aki mellett nem kell ilyen sok zűrzavart átélned, és aki megérdemel. Én túl balhés vagyok. Ne parodizálj ki és ne nevess! Ez így van. Fogadjunk most azt mondogatod magadban, hogy: Emma, te mekkora hülye vagy! És igazad is lenne. Hülye vagyok, amiért azt gondoltam, hogy könnyű lesz ezeket leírnom. Idióta vagyok, amiért azt hittem, hogy könnyű lesz lezárni mindazt, ami a házunk falai között történt... vagyis jobban mondva inkább köztünk. Sajnálom. Nem szerettem volna kibújni a felelősség alól, főleg nem így. Nem akartam a könnyebb utat választani... vagyis de, talán. Ha ez annak számít. De mégis mit csinálhatnék? Ha elmondom neked, akkor lehet, hogy mindent felborítanál, csak hogy valahogy megold ezt. Nem, te nekem ennél fontosabb vagy. Kérlek, nagyon szépen kérlek. Találj egy lányt, aki hozzád való. Ha minden úgy akarja, akkor úgyis találkozunk. Sajnálom. És végül, de nem utolsó sorban... lehet, hogy nem utoljára kellett volna ezt hagynom, de most már mindegy. Tudod, mindent hallottam, amit tegnap este mondtál. Minden egyes szavadat, pedig azt hitted, hogy alszom. Most az egyszer te is tévedtél. Azt mondtad, hogy szeretsz. Hát tudod mit? Igen... azt hiszem, én is szeretlek.♥ 

Kérlek nagyon vigyázz magadra, és sok sikert kívánok neked mindenhez. Mert megérdemled.  Szeretettel, Emma

Persze, hogy a papírt néhány helyen a sós könnycseppek áztatták át. Remélem megérti majd. A irományomat egy borítékba helyeztem, melyet lezártam és az elejére gyönyörű betűkkel odafirkantottam a Louis nevet. Pár percig csak néztem a hófehér papírdarabokat, majd elhatároztam, hogy felhívom Niall-t. Tőle és Liam-től is el szeretnék köszönni a magam módján. Tárcsáztam a számot és egy mély, mégis csilingelő hang bele is szólt.

- Halló, itt Niall Horan.

- Szia Niall. Emma vagyok. Tudod, Emma Smith - üdvözöltem, miközben az arcomról a könnyeimet szárítgattam fel egy zsebkendő segítségével.

- Emma! Sziaaaaa - örvendezett. - Minek köszönhetem, hogy felhívtál? És honnan van meg a számom? - nevetett.

- Louis telefonjából néztem ki... mert beszélni szeretnék veled, vagyis veletek - folytattam komolyan.

- Rafinált vagy - hallottam, amint elmosolyodik. - Mivel kapcsolatban? - kérdezte.

- Hát... nem tudnátok Liam-mel együtt idejönni? Úgy jobb lenne elintézni - tájékoztattam.

- Nekünk délben fotózás. Nem lehetne máskor? - javasolta.

- Nem, nem, nem! Ez nagyon fontos. Kérlek... ígérem, hogy oda fogtok érni - győzködtem.

- Na jó. Hm, most fél tíz van, akkor félóra múlva ott vagyunk - gondolkodott hangosan.

- Várlak titeket - és ezennel letettük a telefont. Úgy éreztem, hogy Harry is érdemel ennyit tőlem, ezért benyomtam a hívó gombot. Vártam, vártam és csak vártam, de semmi. Nincs válasz. Oké, megértem. Lehet, hogy a legutolsó összeveszésünk óta már végképp nem kíváncsi rám. Hát... ez van. Majd valamikor úgyis értesül róla.

Eközben az idő már tíz óra körül járt és megérkeztek a költöztetők, mindössze csak pár perccel Niall és Liam előtt. A két fiú, miután kiszálltak az autóból, felém közeledtek, miközben a nagy teherautóba rakodó férfiakat vizslatták. Odajöttek hozzám és egy-egy puszival és öleléssel köszöntöttek.

- Ezek meg kik? És miért pakolnak kifelé a házatokból? - nézett befelé Niall az üres lakásba a nyitott ajtón keresztül.

- Épp ez az, amiért idehívtalak titeket - hajtottam le a fejem és egy nagyot sóhajtottam. - El kell mennünk innen. Elköltözünk, anyámék döntése volt - és lám, megint sírtam.

- De miért? - kérdezte egyszerre a két srác, és a lépcső felé húztak. Ott leültek, én pedig pont kettejük között foglaltam helyet. Itt elmeséltem nekik azt, hogy mi minden történt azután, miután anyám és Nick hazatértek. De azt, hogy hová megyek, előlük is eltitkoltam.

- És messzire utaztok? - vágott aggódó fejet Niall.

- Lou mit szólt hozzá? - Liam arcára az együttérzés ült ki.

- Semmit, ő nem tudja - haraptam bele az ajkamba.

- Hogy mi?! - pattantak fel egyszerre. - De miért...? - nem fejezték be a kérdésüket, mert félbeszakítottam őket.

- Írtam neki egy levelet, és amellett, hogy elköszönjek tőletek, szeretnélek titeket megkérni arra, hogy ezt adjátok át neki - nyújtottam át nekik a fehér színű borítékot. - Hagyjátok, hogy először ő olvassa el. Aztán majd ti is belekukkanthattok, ha szeretnétek. Remélem mindent meg fogtok belőle érteni. - A fiúk készségesen átvették a papírt, de láttam, ahogy elszomorodtak. - Nagyon fogtok hiányozni, de életem legjobb pillanatai közé fog az tartozni, hogy találkozhattam veletek. Az egyik álmomat váltottátok valóra - öleltem meg őket és mindkettejüknek két puszit adtam. Elhatároztam, hogy elkísérem őket a járművükig, ami a házunkkal szembeni park egyik oldalában parkolt. Én mentem elől, Niall és Liam pedig mögöttem jöttek, kicsit lelassítva a lépteiket. Leléptem az úttestre anélkül, hogy szétnéztem volna. Elindultam, de ekkor egy hangos zúgást hallottam. Oldalra néztem és ekkor egy autót láttam felém száguldani, rettenetesen nagy sebességgel. Lefagytam, mozdulni sem bírtam az ijedtségtől. Olyan volt, mintha az életem pergett volna le a szemem előtt. Még szerencse, hogy a srácok ott voltak és időben visszarántottak a karomnál fogva. A füvön a nagy lendülettől a fenekemre estem, de ez nem volt akkora baj. Megrémültem, ugyanis a gépjármű még a padkára is feljött, de aztán gyorsan eltűnt az utca végében. Mintha valaki szándékosan tette volna ezt. Vagy létezik, hogy csak paranoiás lennék?! 

- Minden rendben? - vizslatott Niall, akit teljesen átjárt a rémület. Eközben Liam pedig a rendőrséget tárcsázta. Próbáltam volna válaszolni, vagy tiltakozni, de nem ment. A sokk olyan mértékig hatolt bennem, hogy szótlan lettem. A hangok összefolytak, és a képek is hasonlóan viselkedtek a szemem előtt. Olyan lehettem, mint egy megszeppent kislány. De miért történik ez?

Hamarosan a rendőrség is megérkezett két járőrkocsival. El akartak vinni az őrsre, hogy ott tegyem meg a feljelentést, de azt hiszem, hogy meggyőztem őket annyiról, hogy nem mozdulok onnan sehová, ugyanis ott helyben kérdeztek ki minket. Míg Liam és Niall két egyenruhásnak magyarázott, engem valamiféle orvos vizsgált, aki megpróbált velem beszélgetni hol több, hol kevesebb sikerrel. Bizonyára jó doktor lehetett, ugyanis sikerült felkeltenie és visszaráznia engem a valóságba.

- Miss Smith kérem, tud valaki olyat, aki keresztbe akart magának tenni? Vagy esetleg zaklatták önt ezelőtt? Netalántán a rajongókra gyanakszik a híres barátai miatt? - faggatott egy rendőr.

- Jessica... Jessica Martinez - feleltem a távolba révedő tekintettel.

- Az a Jessica Martinez, akivel a veszekedésüket a sajtó is világra hozta az újságon és a televízión keresztül is? - puhatolózott tovább a férfi.

- Igen - bólintottam egy aprót.

- Rendben, köszönöm, hogy együtt működött velünk - simogatta meg a karomat. - És maguknak is köszönjük, hogy szóltak - intett a jelvényes Niall és Liam felé, akik hamar ott is termettek mellettem. - A feljelentést megtették. Mr. Horan, Mr. Payne magukat is értesítjük majd az ügy állásával kapcsolatban és Miss Smith, a telefonszámát leírtuk. Ha valami fejlemény van, azonnal felhívjuk - és ezennel a rendőrök el is hagyták a helyszínt. Niall és Liam olyan védelmezően álltak ott mellettem és olyan félelemmel figyeltek, mintha olyan törékeny lennék, hogy elég egy fuvallat és megremegek, vagy összetörök. Eközben a munkások is visszatértek, akiket - miután befejezték a rakodást - elküldtem egy órácskára, hogy megebédeljenek. Kinek hiányzik az, hogy beleüssék az orrukat abba, hogy mit tárgyalok ezzel a két fiatalemberrel?

- Megleszel? - engedte el Liam a kezemet, amire egy halvány mosollyal válaszoltam.

- Nagyon vigyázz magadra - lépett el mellőlem Niall is. Majd elindultak, s amíg be nem szálltak egy fekete színű kocsiba, addig mindvégig integettek. A döbbenettől a szívem még mindig őrülten vert és a vérem csak úgy lüktetett az ereimben. Mégis miért kell rettegnem? Miért kapok ilyesmit? De nem ragadhattam le itt. Indulnom kellett. Ahogy a teendőim kívánták, úgy cselekedtem. Fájó szívvel búcsúztam az otthonomtól, a környéktől és beültem a rakodók mellé a rettentő hatalmas teherautóba. A reptéren is elvégezték a munkájukat, én pedig békésen elértem a gépemet. Hát tényleg bekövetkezik. Sajnos ez is eljött. Úton voltam New York felé.