14.rész - Mysterious

Monológját befejezve a szőkeség el is tűnt a tömegben. Szóhoz sem jutottam. De miért csinálja ezt? Semmit nem tettem ellene. Nem miattam szakított Harry-vel, hanem még hamarabb. Úgy éreztem, hogy az események gyorsan zajlanak: először a hívás, a levél és most meg ez... Tudtam, hogy az efféle hírnévnek ára van, de ilyenre azért nem számít az ember. Őszintén szólva a rajongóktól jobban elfogadtam volna ezt a viselkedést, hisz én is egy vagyok közülük, még ha ők nem is értenek ezzel mindig egyet. Az ő indítékaikat meg tudtam volna érteni, mivel korábban én is ilyen voltam. A One Direction körüli rajongás volt a mindenem, a srácok tették (mostanában pedig teszik) ki a mindennapjaimat. Ez a helyzet azonban ismeretlen és furcsa volt, nem mellesleg pedig rám hozta a frászt. Az emberek általában nem veszik komolyan az ilyen fenyegetéseket, de ahogy Jessica ezt az egészet előadta, az hátborzongató volt.

- Hát ez megszállott! - kuncogott Louis.

- Inkább ijesztő - vágtam kétségbeesett fejet.

- Jaj, ne aggódj már! Mondtam, hogy megoldjuk, nem hagylak cserben - ölelt meg. Míg öleltem, a szememmel az embereket pásztáztam. Észrevettem Harry-t, amint beszélget valakivel.

Eléggé elbambultam, csak akkor eszméltem fel, amikor láttam, hogy Harry nagyon figyel. Csillogott a szeme, ebből tudtam, hogy már nem egy pohárral ivott. Míg én a legjobb barátjával együtt egykori kedvese nem éppen szép szavait hallgattam, addig őt a haverjai, akik szintén itt buliznak, meghívták egy-egy pohárka italra. Maradjunk annyiban, hogy nem volt szomjas. A lényeg az, hogy egyre inkább olyan érzésem volt, mintha a tekintete átfúrná az enyémet és azt hiszem, hogy rájöttem az okára. Gyorsan eltoltam magamtól Lou-t, de továbbra is csak őt néztem. Harry rettentő lassan fordította vissza a fejét a csevegőpartnere irányába, de szerintem a szeme sarkából akkor is szemmel tartott.

- Ez mi volt? - értetlenkedett Louis.

- Bocs, csak... nem akarom, hogy féltékeny legyen. Látszik rajta, hogyha minimálisan is, de részeg. Nem szeretném, ha valami következménye lenne - néztem bocsánatkérően.

- Ugyan már, hát barátok vagyunk! A barátok pedig kinyilvánítják a szeretetüket - mosolygott.

- Igen, de... tudod mit? Inkább vigyél haza.

- Miért? Még alig csináltunk valamit - fogta meg a karom finoman. Égnek emeltem a tekintetem, majd körbenéztem a tömegen és végül lehajtott fejjel álltam továbbra is előtte. Nem mondtam semmit, de szavak nélkül is megértett. - Nehogy már az a kis csitri elrontsa az estédet! - törtek ki az indulatai. Pedig így volt, elrontotta. Lehet, hogy túl lelkiismeretes vagyok, amiért mindent magamra veszek, de ez mégsem egy olyan dolog, amit félvállról lehet venni. Tetszett azonban, hogy Louis ennyire foglalkozik velem, és vigyorogni kezdtem, amit viszonzott.

- Jó, legyen, ahogy akarod. De! Előtte akkor táncolj velem párat! - bólintotta félre a fejét. Beleegyezően sóhajtottam a szememet forgatva, majd pedig kezemet az övébe helyeztem és a táncparkettre indultunk. Ő olyan felszabadítóan hatott rám és most az egyszer nem azon gondolkodtam, hogy Harry figyel-e, jól cselekszem-e, vagy más mit lát. A jelenléte arra késztetett, hogy éljek a jelennek és élvezzem. Úgy tűnik bevált. Körülbelül másfél órán keresztül táncoltunk, magamon kívül voltam, de jó értelemben és csak azért hagytuk abba ezt a kellemes időtöltést, mert megfájdult a lábunk. Louis átkarolta a vállamat.

- Ugye, hogy jól érezted magad?!

- Igen, neked köszönhetően - karoltam vissza őt a derekánál. - Viszont az a te hibád, hogy fáj a lábam.

- Jaaaaaj, el is hiszem, hogy fáj! De miért az én hibám? Nem én mondtam, hogy vegyél fel ilyen cipőt! - nevetgéltünk együtt, miközben odaérkeztünk Harry-hez.

- Hát ti? - mormogta. Itt jött el a pillanat, amikor újra vissza kellett térnem a problémával teli valóságba a felszabadult világomból. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak. Kicsit elpirultam és elengedtem Louis-t, aki azonban továbbra is a karjaiban tartott és kimentett a kínos szituból.

- Nem érezte jól magát és haza akart menni, de maradásra bírtam. Látod, most már vigyorog legalább - mutatott rám büszkén. - Viszont most akkor hazaviszem, te jössz?

- Menjetek - intett. Odamentem hozzá, hogy elköszönjek és megcsókoljam, de megelőzött. Gondolom már nem látott annyira tisztán és a puszija az orrom hegyén landolt. - Majd holnap szeretnék beszélni veletek - mondta egyre érthetetlenebbül. - Főleg veled - nézett rám komolyan. Louis-val vidáman összenéztünk és elindultunk a kijárat felé. Hirtelen nagyon erős érzés fogott el. Egy rossz érzés. Mintha egyik pillanatról a másikra rám zuhant volna a rossz kedv. Talán azért, mert nem kellett volna otthagynom a göndörömet, talán oka van, hogy pont most jött elő. Megpróbáltam elnyomni és beültünk a kocsiba.

- Nem kellene itt hagynunk részegen.

- Tud magára vigyázni. Ne féltsd már ennyire, kicsit törődj magaddal is - felelte a kormánynál ülő barátom. - De ha megnyugtat, akkor felhívom valamelyik srácot, hogy jöjjön ide és nézzen utána.

- Az jó lenne - fújtam ki az összes levegőt, ami a tüdőmben volt, miközben annak az esélyeit latolgattam, hogy mi történhet, amíg nem vagyok ott. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben és nem is figyeltem arra, amit Louis a telefonba morog, csak a végét csíptem el.

- Oké Liam, nagyon köszi. Remélem hamar ideérsz, és majd holnap számolj be mindenről. Meg kell nyugtatnom Emma-t! - hallottam a végszót és helyeseltem. Miután letette a készüléket, egy " Elégedett vagy? " mondandójú nézést intézett felém és beindította a járgányt. Szótlanul utaztunk az autóban, melyben alig volt észrevehető a kilométerek rohanása. Mire kiléptem a gondolataimból, Louis már a ház elé parkolta a kocsit és folyamatosan engem nézett.

- Mi az? - kérdeztem halkan, mire ő egy aranyos mosolyt láttatott az arcán a fejét rázva. Kiszálltam és megköszöntem neki, hogy elhozott. Meglepve fordultam meg, amikor hallottam, hogy jön utánam.

- Nem baj, ha veled tartok? 

- Persze, hogy nem! - vettem elő a kulcsaimat, hogy ki tudjam nyitni az ajtó zárját. Igazából még örültem is neki, hogy ezt teszi. Mint ahogy már említettem, a jelenléte valahogy megnyugtatott. Ő volt pillanatnyilag az egyetlen, aki mindenről tudott, mégis velem volt, nem hagyott magamra és segíteni akart.

Ez nagyon sokat jelentett nekem. Beérve a házba megkönnyebbülve szabadultam meg a cipőimtől, üdvözöltem a kiscicámat, aki rám se hederítve csak tovább aludt és a kanapéra zuhantam. Louis bezárta maga mögött az ajtót és követte a példámat. Ahogy nyújtóztam egyet-kettőt, lábaim megreccsentek, minek hatására kedves társaságom hangosakat nevetgélt.

- Megmasszírozom, jó? - ült le és ölébe vette a talpaimat, majd dörzsölni, masszírozni kezdte. Nagyon jó készsége volt hozzá, olyan bizsergető érzés fogott el. Irtózatosan jól esett és lassan elnyomott az álom. Innentől nem emlékszem mi történt. Annyit viszont tudok, hogy Hercegem egész éjjel nem jött haza, legalábbis hozzám biztosan nem. Másnap délután jelent meg és egy javaslattal állt elő. Ez először szimpatikusnak tűnt, de csak később derült ki, hogy igazából miről is van szó.

13.rész - A Party Like This

Miután eldöntöttük, jobban mondva Harry eldöntötte, hogy bulizni megyünk, megettük a pizzánkat és viccelődtünk egy keveset. Helyesbítek: ők mondták a hülyeségeiket, én pedig csak nevettem, de már úgy, hogy a hasam is fájt és a könnyeim is záporoztak. Ezúttal örültem, hogy sírok, mert jókedvemben tettem. Hirtelen észbe kaptunk és észrevettük, hogy mennyire eltelt az idő, így készülődni mentünk. A srácok a szomszéd házba mentek át, én pedig zuhanyzáshoz készülődtem. Lefürödtem, fogat mostam, majd betestápolóztam magam, míg sem azt hallottam, hogy a nevemet kiáltják. Magamra csavartam egy törülközőt, a hajam pedig lazán csak úgy fel volt fogva és kisétáltam a fürdőből. Kiérve megálltam a lépcső tetején és elég szégyenlős lettem, amikor megláttam, hogy nemcsak Harry, de Louis is figyel lentről.

Elkaptam azonban azt a pillanatot, amikor mindketten egy-egy csibészes mosolyt láttattak az arcukon engem figyelve. Louis a másik percben ugyanezzel az arckifejezéssel oldalra fordult, gondoltam udvariasságból, én pedig a nem sokat takaró lépcsőkorlát mögé rejtőztem. Harry próbálta elfojtani a mosolyát és kicsit az látszott rajta, mintha gondolkodna, hogy mit is akart mondani.

- Ja.. ööm.. izé.. öö kész vagy?

- Hát hogyne! - vetettem oda. - Úgy nézek ki? - néztem rá komoly arccal. Nem vagyok az a két óráig készülős fajta lány, de ha már bulizni megyek, méghozzá velük, akkor meg kell adni a módját. A srácok felfogták, hogy ez azt jelenti, hogy még várniuk kell, így letelepedtek a tévé elé. Kicsit még figyeltem őket, hisz annyira aranyosak voltak és tetszett, hogy ilyen otthonosan mozognak itt, majd eltűntem a szobámban.

Maga az, hogy kiválasszam a ruhámat, körülbelül tíz percbe tellett, ha nem többe. A választásom végül egy virágos kis ruhára esett, amihez később kiválasztottam a táskát, a cipőt és az ékszereket, de előtte még a hajamat is és a sminkemet is meg kellett csinálnom. Az arcom melletti tincseket begöndörítettem, a többit egyenesen hagytam. Nem használtam sok festéket, csak egy kis szempillaspirált, hogy kiemelje kék szemeimet, illetve púdert és szájfényt. Lassan elkészültem, de a biztonság kedvéért még milliószor ellenőriztem magam a tükörben. Végre rászántam magam, hogy lemenjek, de a lépcsőn csak lassan mertem közlekedni, mert nem lett volna jó, ha lezakózom. Egyik fiú sem hallotta meg, hogy leértem, mert túlságosan belemélyültek a műsorba, míg " távol " voltam.

- Na milyen? - szólítottam meg őket hangosan és elkezdtem lassan körbefordulni.

- Hűűűűha.

- Osztom a véleményt! - mutatott Louis Harry-re, hogy kifejezze egyetértését az előbbi megszólalással kapcsolatban.

- Köszönöm. Remélem megérte várni - mosolyogtam és teljes elégedettség töltött el. Összeszedelőzködtünk és a kocsi felé vettük az irányt. Ösztönösen a hátsó ülés felé mentem minden ok nélkül és hagytam, hogy a fiúk elől üljenek. Az autóban zenét hallgattunk, ezzel készítettük elő a hangulatunkat a bulihoz. Louis néha úgy tett, mintha ő lenne azoknak a számoknak az énekese, ami éppen ment és emiatt ismét nevetésben törtem ki. A reakciómat inkább hallva, mint látva, folytatta a parodizálást addig, míg odaértünk a clubhoz. Társaim gyorsan kiszálltak, kinyitották nekem a kocsiajtót és kisegítettek. Egyszerre mindketten felém nyújtották a karjaikat, én pedig mindkettejükbe belekaroltam és nagy vidáman sétáltunk a bejárat felé. Mikor a tömeg odabent megpillantotta Harry-t és Louis-t, hatalmas sikongatás, hangzavar tört ki. Jó néhány rajongó jött oda, kért aláírást, fényképezkedett és a legtöbbjük az én nevemet is tudta. Valakik örültek nekem és az arcomba tolták a kamerájukat, míg mások szemében az utálatot, vagy a megvetést véltem felfedezni. Azonban nem bírtam sokáig a nagy tömeget, alig kaptam levegőt, ezért megpróbáltam kiszabadulni a sok emberből álló gyűrűből. A fiúktól távolabb mentem és leültem egy bárszékre. Egy pár rajongó odajött néhány percre beszélgetni hozzám, szerencsére az aranyosabbik fajtából. Kísérőim pedig még mindig el voltak foglalva, és egy-egy bocsánatkérő pillantást is megejtettek felém. Egyedül ültem és hogy elfoglaljam magam valamivel, rendeltem egy kólát. Épp, ahogy megkaptam, egy szőke lány ült le mellém és hozzám fordult.

- Szia. Csinos a ruhád. 

- Szia. Köszönöm! - mosolyogtam.

- Egyébként te vagy Emma, igaz? - válaszul bólintottam. - Harry-vel és Louis-val jöttél, ugye? És Harry barátnője vagy, nemde?

- De.. de igen. Miért kérdezed? - néztem kicsit furcsán a hirtelen rám zúdított kérdések miatt.

- Hát tudod.. szép vagy, meg aranyos, de nem érdemled meg Harry-t és egyébként is... túl kevés vagy te hozzá. Csak a hírnevére pályázol, nem is érdekel téged. Látszik rajtad - hagyták el a szavak a száját. Pont belekortyoltam a kólámba, amikor meghallottam, hogy mit mond és majdnem megfulladtam. Köhögni kezdtem. - Fáj az igazság? Sokkal jobbat érdemel nálad. Olyat, aki nem teszi ki veszélynek a saját hibája miatt - na bumm, tessék, bele a közepébe. Rossz volt ezeket a dolgokat hallani, holott rég próbáltam volna a fájó emlékeket odébb söpörni, de tudtam, hogy a kórházi incidensre utal. - Tudod már, hogy mire gondolok, mi? Adok egy tanácsot: szállj le róla és kopj le. Senki nem kíváncsi rád!

- Mégis ki vagy te, hogy így beszélj velem? Nem is ismersz - fakadtam ki. Ezt a lányt a kinézetével és a megnyilvánulásával a gonosz pom-pom lányokhoz tudtam volna hasonlítani a filmekből. A hollywood-i történetekben azonban a gonosz mindig megkapja méltó büntetését, a jó szereplőnek pedig Happy End jár. De ez most a valóság...

- Nem is akarlak. Pff.. - villantott egy gúnyos mosolyt és a szemét forgatta, majd elment, mintha mi sem történt volna. Köpni, nyelni nem tudtam. Mégis mi volt ez? Ez is talán egy jel? De nem tudtam tovább gondolkodni, mert a srácok odajöttek. Körülbelül negyven-ötven percbe telt, mire elszabadultak, de legalább már mellettem voltak. A titokzatos lányt azonban nem akartam felhozni.

- Fúú - sóhajtott Harry. - Hozok valami innivalót. Nagyon melegem lett.

- Köszi! - kiáltottuk neki. - Emma, mit akart tőled Jessica? - fordult hozzám Louis.

- Hogy ki? 

- Jaj, akivel az előbb beszélgettél. Ő Jessica. Mit akart? - sürgette a választ.

- Hát.. először kedves volt, aztán meg olyan volt, mintha megfenyegetett volna - válaszoltam halkan.

- Ezt nem hiszem el! Még most sem képes békén hagyni? - idegeskedett.

- Mi? - kaptam el a karját.

- Ajj.. nem tudom, hogy elmondjam-e, de.. ő Harry előző " barátnője " - mutatott idézőjeleket az ujjaival. - Úgy értem, hogy senki nem tudott róla, csak mi a bandában. Harry azt akarta, hogy így is maradjon, de Jessica-nak ez nem tetszett, ezért minden minden nyilvános eseményen megjelent. Végül valahogy sikerült a kilétét tisztáznunk a sajtó előtt. Tudom, hogy ezt múltkor nem mondtam el, de.. mióta megtörtént, azóta idegesít. Akaratos volt és biztos vagyok benne, hogy csak a pénzre, az ajándékokra hajtott. Én csak.. én azt akartam, hogy a legjobb barátom boldog legyen. Egy idő után azonban Jess követelőző lett és úgy rángatta Harry-t, akárcsak egy bábut, ő pedig észre sem vette, mert.. mert beleszeretett, bár fogalmam sincs hogyan, vagy miért. Ez a lány maga volt a gonoszság. Úgy értem, hogy Harry-t ellenünk hangolta, így ő elhanyagolta a bandát, összeveszett velünk és... ez a lány arra is képes volt, hogy aljas dolgokat csináljon, melyeket később ránk fogott. Kezdetben megpróbáltam jól viszonyulni hozzá, hátha kiderül, hogy van benne jó is, de hiába. Végül arra szántam magam, hogy beszéljek Harry-vel, hisz csak a legjobb barátja vagyok és hátha hisz nekem. Először mondhattam akármit, nem érdekelte, elviharzott, de a rá következő napon visszajött. Végighallgatott és elmondta, hogy miután beszéltem vele ő is átgondolta a dolgokat, és már nem vakítja el a rózsaszín köd, illetve azt is, hogy aznap este már teljesen máshogy látta azt a lányt. Mikor mindenről kitálaltam szép nyugodtan, akkor kicsit magába roskadt ugyan, de aznap este szakított vele és beismerte, hogy igazam volt és sajnálja, hogy nem hitt a bandának, a legjobb barátainak. Nos, azóta utál engem Jessica és azóta is azon van, hogy miként álljon bosszút és hogy hódítsa vissza Harry-t, mert gondolom hiányoznak neki a drága ajándékok és az, hogy bármit megkapott, mert az ujja köré tudta csavarni a mi kis göndörünket. Arra kérlek, hogy ne hagyd magad! Megoldjuk a dolgokat valahogy! - ölelt meg. Miután befejezte a múlt feltárását, elindult, hogy segítsen Harry-nek az italok elhozásában és kifizetésében. Még csak két lépéssel volt távolabb tőlem, amikor mindketten arra lettünk figyelmesek, hogy az imént említett szőke lány közeledik felém. Louis-nak nem is kellett több, újra mellettem kötött ki.

- Jó újra látni téged - mosolygott aljasan Louis-ra, aki szorosan állt mellettem. Olyasfajta védelmező pózban volt, ami Jessica-nak is feltűnt. - Nem tán egymásra talált a két kis féreg? Mi van, már Harry nem is elég? El foglak titeket taposni, tönkre foglak tenni! Még ha téged nem is tudlak - mutatott Louis-ra - téged biztosan - bökött meg engem. - Utoljára mondom, hogy hagyd békén, Harry Styles csak az enyém, senki másé nem lehet! Az utolsó figyelmeztetésemet hallottad! Úgy látom, hogy az elmúlt napok eseményei még nem voltak elegendők a számodra. Jobb lenne, ha megfogadnád a tanácsokat, amiket mostanában naponta kapsz - kacsintott. Vajon mit ért előző napok alatt? És vajon honnan tud mindenről? Csak marcangolni tudtam magam. - Látom, hogy tudod mire gondolok. Jobb lenne intézkedni, nem gondolod? A helyedben sietnék. A végén még történik valami...

12.rész - The Letter

Ettől rettegtem. Nem ő volt. Az ereim már lüktettek az őket szétfeszítő stressztől és adrenalintól. Ötletem sem volt, hogy ki más lehetne. Felpattantam a kanapéról, de lábaim remegtek és éreztem, hogy össze akarnak csuklani. Gyorsan megkapaszkodtam, majd fel-alá járkálásba kezdtem. Magamon kívül voltam és hirtelen arról is megfeledkeztem, hogy Louis is itt van. Nem is akartam elképzelni, hogy minek könyvelhette el a viselkedésemet, de csak azzal tudtam foglalkozni, amit most megtudtam. Borzasztó érzés. Ez nyomasztott belülről állandóan és szinte felemésztett. Szerettem volna kideríteni, hogy mi, vagy inkább ki áll ennek az egésznek a hátterében, de az is része volt a dolognak, hogy talán jobb így. Nem is az érdekelt leginkább, hogy ki utálhat ennyire, hanem az, hogy minden visszakerüljön a régi kerékvágásba. Még csak nem is sejtettem, hogy mi lenne a helyes, mi lenne a hasznos teendő. Nagyon reméltem, hogy egyszer majd magától abbamarad az, hogy piszkálnak, a zaklatóm is lenyugszik és minden rendben lesz. Ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára. Kisebb költői túlzással állíthatom, hogy ahol a lábammal szántottam a földet, szinte már kikopott a padló. Abbahagyni viszont nem bírtam, már csak akkor, amikor véletlenül nekimentem Louis-nak. Két kezével óvatosan megfogott a vállamnál, mintha még mindig meg akarna állítani.

- Aggasztóan nézel ki - hallottam halk hangját, de képtelen voltam ráemelni a tekintetemet. A fejemhez kaptam az egyik kezem. Talán egy reflex volt, olyasfajta, amiről azt hittem, hogyha megteszem, akkor elűz mindent, ami a fejemben a zavart okozza. Gondolatok, érzések, kétségek tömkelege kavargott bennem. Ez volt az oka, amiért nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy ezek tükröződnek a szememben és ő rögtön kiolvasná. - Emma nézz a szemembe! Emma nézz a szemembe! - utasított finoman, de nem reagáltam. - Emma! - mondta hangosabban és kérlelés helyett cselekedett. Felemelte az államat és bekövetkezett, amitől óva intettem magam. - Mi a baj? Mitől félsz? - még csak nem is mondtam neki olyat, hogy félek. Belenézett a tükrömbe, kielemezte a szememet és azt az egy könnycseppet, amim még maradt. Próbáltam válaszolni, de azt sem tudtam, hogy hol kezdjem és mivel. - Emma, kérlek! Aggódom! - dübbentett egyet a lábával.

- Jól van, jól van - adtam meg magam és belekezdtem a történetembe. Mindent tudott, ami Harry és köztem történt, de nem lepődtem meg rajta, hisz sejtettem, hogy mindent megosztanak egymással, de utána következett a sötét oldal. Elmeséltem, hogy mi történt azelőtt, mielőtt a legjobb barátjával együtt kórházba kerültem és megemlítettem azt a bizonyos telefonhívást is. - ...és ezért kérdeztelek meg most téged - fejeztem be. Látszott rajta, hogy megdöbbent és hirtelen nem tud ezzel mit kezdeni. Hát igen, gyakran éreztem magam hasonló helyzetben. Míg vártam a válaszára, valaki az ajtón kívül hangosan kopogott. Újdonsült barátom ezt meghallva szinte futólépésben száguldott oda. Gondoltam, hogy ez az előbbi sztorimnak köszönhető. Meg akart védeni - mosolyogtam halványan. Majdnem letépte a kilincset, úgy lépett ki a tornácra. Körülnézett, de senkit nem látott. Befelé jövet, amikor lépett egyet, talpa alatt valami csörgött. Egy levél volt az. Óvatosan felvette és bekiáltott nekem, hogy: - Neked jött! - rosszul kezdődik... Louis gyorsan maga mögött hagyta a bejáratot és felém sietett. - Bontsuk ki! - javasolta, bár nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, de kíváncsi voltam.

" Kedves Emma (ugyan már, mitől lennél kedves? haha) ,

Újra hozzád fordulok és gondolom azt is tudod, hogy mivel kapcsolatban. Múltkor is olyan jót beszélgettünk telefonon, nemde? A felállás még mindig ugyan az. Ha elhagyod Harry-t, békén hagylak. Ha nem, akkor minden rosszat vigyázz magadra.

Kívánom, hogy jól dönts és ne okozz nekem sok munkát. J xx "

Mikor a végére értem, a hátamon a szőr is felállt, ha fogalmazhatok így. A szívem őrülten kalapált. Ez egy fenyegetés. De ki a fene az a J? Ki írhatta? Átfutottam újra a sorokat és minden egyes olvasás után egyre ördögibbé vált, egyre rosszabbul hatott rám. Louis egyik kezével átkarolt, az én lábam pedig földbegyökerezett. - Ezt nem hagyhatod. El kell menned a rendőrségre! - ekkor nem hatottak rám az észérvek. Eluralkodtak bennem az indulatok, ezektől fűtve úgy gondoltam, hogy jó ötlet széttépni azt az irományt és úgy tenni, mintha nem is létezne. Hatalmas gratuláció nekem, ugyanis épp most cselekedtem magam ellen. - Most szaggattad szét az egyetlen dolgot, ami bizonyítékként szolgált volna, gratulálok! - fogta a fejét.

- Neee! Nem hiszem el! Elegem van, nem bírom! - ordítoztam és sikítoztam. A legrosszabb mégis az volt, hogy sírni már nem tudtam. Ez nem bánat, amit kisírunk, aztán elfelejtünk. Ez komolyabb. Sajnáltam Louis-t, hogy ilyen állapotban el kell viselnie engem, biztosan nem vagyok könnyű eset. Viszont mikor odajött hozzám, szorosan átölelt, akkor kicsit megkönnyebbültem. Jó volt, hogy van egy valaki, aki mindenről tud és most itt is van mellettem. 

- Megoldjuk - suttogta a fülembe. Még ha nagyon minimálisan is, de egy kicsit felengedtem. 

- De kérlek ne mond el Harry-nek - mondtam lassan, levegőért kapkodva, ő pedig egy fejbólintással válaszolt.

Na, emlegetett szamár. Harry lépett be a házba, pár szatyorral a kezében. Szerencsére nem vette észre az ölelkezésünket, mert biztos rögtön másra gondolt volna. Louis-val elengedtük egymást és próbáltunk vidáman viselkedni, mosolyogni, de ez nem volt olyan könnyű. Hercegem azt, hogy rajta kívül a megszokott egy helyett ketten vannak a házban, először furcsán, majd örömmel vette tudomásul. - Hát te hogy-hogy itt vagy? - fordult legjobb barátjához.

- Csak bocsánatot kértem Emma-tól és kibékültünk. Megbeszéltük a dolgokat, szóval minden oké - ölelték meg egymást, majd én is üdvözöltem a Szerelmemet.

- Hát ez fantasztikus! Jobb hír nem is jöhetne a mai napra. Nagyon felvillanyoztatok - lelkesedett és majd' kicsattant az energiától. - De mit keres az a sok kis papírdarab a földön? - szólalt meg újra jó kedvvel.

- Hát tudod, rózsaszirom nem volt - próbáltam viccelődni, mire társaságom további két tagja elnevette magát. Legalább az itthoni hangulatot fel tudjuk egy kicsit dobni - beszéltem meg magammal.

- Na, hoztam pizzát vacsira. Mit szólnátok hozzá, ha megennénk és aztán elmennénk egyet bulizni?! Meg kell ünnepelni, hogy jóban vagytok! - próbált meggyőzni minket a kis energiabomba.

- Legyen, nem bánom - feleltük Louis-val szinte egyszerre. Reméltem, hogy az este legalább feldobja a hangulatunkat és én is elfelejtem egy időre minden gondomat. Végül is.. a kikapcsolódás nem árt. Habár nem is tudom mit mondjak. Az túlzás, hogy várom, hogy elmenjünk a buliba, viszont mint később kiderült, ez az este meghatározó volt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy olyasvalakivel találkozom, aki a rejtélyem kulcsa lehet...

11.rész - Changing Time

Úgy cselekedtem, ahogy a szívem diktált. Megvártam, míg a kocsiban ülő Lilly látásteréből abszolút kikerülök, majd utamat Harry háza felé vettem. Az ajtó előtt megtorpantam, de nem akartam megfutamodni. Izgultam, bár nem tudom miért.

A kezeim jéghideggé váltak, a gyomrom kisebb görcsbe rándult és rázott a hideg. Talán attól féltem, hogy megtudom a választ, hogy miért hagytak itt egy szó nélkül másfél-két napra és hogy egyáltalán nem fog tetszeni. De tudnom kellett, tudni akartam. Az elmúlt napok megpróbáltatásai során sajnos az egész helyzetet baromi súlyosnak éreztem, holott normális esetben simán lereagáltam volna annyival, hogy: " tuti van rá egyértelmű magyarázat ". Hiába. Habár Lilly-nek egy szóval sem említettem és megpróbáltam nem kimutatni, de már tegnap is kavargott bennem pár gondolat. Tömérdek érzés, mely nem hagyott nyugodni. Felötlött bennem, hogy mi van akkor, ha felesleges vagyok, ha nem vagyok jó semmire és ha tényleg igaza van Louis-nak?! Fenekestül felfordult az életem rövid idő alatt. Mi van akkor, ha ezzel, hogy beszálltam az életükbe csak bajt okozok? És bár bíztam Harry-ben, bizonytalanságomban azon is tanakodni kezdtem, hogy ez vajon azért történik-e, mert csak egy kaland voltam a számára?! Csak egy strigula? Nem akartam így felfogni, de nem tudtam ezt másnak tulajdonítani. Megkapta, amit akart, megkapott engem és kész, ennyi. Tipikus szívtiprósdi. De nem, ő nem ilyen - ráztam meg a fejem, mintha attól a gondolatok szerte foszlanának. Vettem egy mély lélegzetet és megnyomtam a csengőt. Nagy meglepetésemre Louis nyitott ajtót és szokásához híven nem igazán lelkesedett azért, hogy megjelentem. Köszönésképp csak intettem neki és ahogy beléptem az előtérbe, rögtön hozzá fordultam.

- Hol van Harry? - épp, ahogy kimondtam, Hercegem erőteljes hangját hallottam, ahogy azt kérdezi Louis-tól, hogy " Ki az, ki jött? ".

Louis visszakiabált neki: Emma! - mikor ezt kimondta, Harry szinte leszáguldott hozzám az emeletről és megölelt. Felkapott és megpörgetett, miközben szorosan fogott a kezeivel. Rövid időre átadtam magam a pillanatnak, de mikor letett és elengedtem, akkor komollyá váltam.

- Mégis merre voltatok két napig? Itt aggódtam értetek és még a telefont se vagytok képesek felvenni. Egy szó nélkül itt hagytatok - vontam kérdőre őket, mire Harry meglepetten nézett rám.

- Louis azt mondta, hogy szólt neked - hát nem éppen ilyen válaszra számítottam. Hátra pillantottam és az előbb említett személy felvont szemöldökkel várta a reakciómat. Hirtelen a szavam is elakadt, mert nem tudtam, hogy mit mondjak rá, de aztán kitaláltam. Tudtam, hogyha elárulom, hogy ez nem így volt, akkor balhé lesz. 

- Ja igen, tényleg. Már emlékszem, hogy említette, csak biztos máshová figyeltem, vagy simán elfelejtettem - mosolyogtam zavartalanul, Harry-ből pedig nevetés tört ki. Újra Louis-ra néztem, akinek a tekintete mintha meglágyult volna irányomban.

Harry megtörve a szótlanságunkat, hozzánk szólt. - Nos, nekem még el kell intéznem valamit, de utána átmegyek hozzád, jó? - nyomott egy puszit a homlokomra. - Hé tesó, elvigyelek? - fordult Louis-hoz, aki csak egy fejcsóválással válaszolt. - Hát jó. Akkor majd beszélünk - engedte el a kezem és kezet fogott legjobb barátjával. Mind a hárman kiléptünk a házból és az otthonom felé igyekeztem. Még megálltam a lépcső aljában és megvártam, amíg Harry elhajt a kocsival, azután indultam befelé. Jobban mondva indultam volna, ha valaki meg nem állít. Louis volt az.

- Emma! - kiáltott utánam és hozzám sietett. Felé fordultam és elkezdte a mondandóját. - Miért védtél meg engem? Miért nem mondtad el neki, hogy az égvilágon semmiről nem szóltam neked?!

- Ha elmondtam volna, akkor nagy valószínűséggel vitatkoztatok volna és azt már nem bírtam volna elviselni - mondtam szelíden. Most teljesen más szemmel láttam őt. Nem veszekedtünk, a szavakat most nem dühvel vagy közönnyel mondta ki, hanem kedvesen. Hittem benne, hogy most érkezett el a pont, ahol nem fogunk többet ellenségeskedni egymással. Persze nemcsak rajtam múlott...

- Mindenesetre köszönöm. Aranyos volt tőled. És most, hogy itt vagyunk szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, illetve mindenért, amit mondtam és amivel megbántottalak - sugározta arca a megbánást és teljesen elképedtem. Ez a mai nap, ez a nap jól indul! Nem tudtam mást, csak mosolyogni és behívtam a házba, hogy ott beszéljük meg. Letelepedtünk a kanapéra és hagytam, hogy beszéljen. Megosztotta velem a kétségeit és hogy miken ment keresztül. Elmesélte a barátságuk történetét és mindent megértettem. Ekkor azt éreztem, hogy talán nekem kellene bocsánatért esedeznem, hisz most már tudtam a sztorikat. Olyanokat élt át, amelyek hatalmas tapasztalatokat, de mély nyomokat, néhol fájdalmakat hagytak benne és melyeket kívülálló nem érthet és nem tud. Megértettem, hogy miért védi és félti Harry-t a legjobban. Ezeket megtudva minden haragom, sértettségem elszállt, mintha ott sem lettek volna. Ezek mellett rengetegszer elhangzott a sajnálom szó és hiába szajkóztam, hogy egyáltalán nem haragszom, a bűntudata nagyobb volt.

Előfordultak olyan részek is a történetben, melyeket szinte megkönnyeztem. ( Lehet, hogy túlérzékeny vagyok, de tudom magamról, hogy hatalmas a beleérző képességem. ) Látva ezt Louis elmosolyodott és megölelt, majd azt suttogta a fülembe, hogy " köszönöm ". Ez rendkívüli érzéssel töltött el amellett, hogy megbízik bennem és akárcsak egy barátnak, elmondta a gondjait, tekintve a korábbi eseményekre. Örültem, hogy ilyen hamar megtört a jég. Kicsit féltem, hogy ez a hamar jött bizalom később még talán rosszhoz vezet, de hittem, hogy ez egy csodálatos dolog kezdete. Igen, azt gondoltam, hogy barátság szövődik köztünk. Megértettem és átéreztem mindent, amit elém tárt. Hálás voltam. Úgy gondoltam, hogy ez a nap egy csodálatos ajándék az életünkben. Ez így is volt, de akkor jött a fordulat...

- Köszönök mindent és örülök, hogy megismerhettem ezt az oldaladat. Nagyon sokat jelent. De... de szeretnék kérdezni valamit - engedtem az öleléséből. - Mondd, tegnap hajnali három-négy óra körül te hívtál ismeretlen számról? Mert elég ijesztő volt - eddig megrendíthetetlenül hittem, hogy ő volt az. Most már inkább bíztam abban, hogy így legyen.

Elhúzta a száját és nem értette, hogy miért kérdezem. - Nem, meg is nézheted a telefonomat - nyújtotta oda a készüléket, és igazat mondott. - Nem én voltam...

10.rész - My Secrets

Az agyamban újra és újra lejátszottam a hallottakat és teljesen átjárta a testemet a félelem. A telefonom kicsúszott a kezemből és forogni kezdett velem minden. Nem tudtam, hogy ez azért van-e, mert már fáradt vagyok, vagy az idegességtől, vagy esetleg a kettő keveredése így hat ki rám.

Mindegy. Nem tudtam koncentrálni, és mielőtt az erőm elhagyott volna, fel akartam hívni Harry-t. A szemem előtt a világ kezdett egyre jobban elsötétülni. A gombot még be tudtam nyomni, de hogy ezek után mi történt, már nem tudom. Sejtelmem sincs, hogy Harry felvette-e a telefont, vagy a hívásom újra süket fülekre talált-e. Elájultam. Egy nap alatt már másodjára voltam padlón. Nemcsak konkrét értelemben, nemcsak fizikailag, hanem képletesen, lelkileg is. Talán ez az én helyem a világban, ez az én sorsom, hogy szenvedjek. De még ha így is van, mindig jól jön egy barát, aki melletted áll, támogat és legfőképpen vigyáz rád. Ezt azért mondom, mert Lilly volt az, aki magamhoz térített. Finoman pofozgatott és ezt megérezve ébredtem fel. Barátnőm még a biztonság kedvéért leöntött egy pohár vízzel, hogy teljesen biztos legyen abban, hogy magamhoz tértem. A szememet kinyitva láttam, hogy világos van, az órára pillantva pedig tudatosult bennem, hogy reggel hét óra van. Körbenéztem a szobámban, emlékeztem a történtekre és mondhatnám, hogy nem értettem, hogy miért voltam a földön, de ez nem így volt, mert tudtam. Képes voltam kikövetkeztetni... Fájdalmas volt a visszaemlékezés, már csak azért is, mert rettenetesen sajgott a fejem. Lilly nagyon gondoskodó volt, az előbbi vizes élmény után kárpótlásul hozott egy csésze meleg kakaót és minden arcrezdülésemet figyelte.

- Annyira örülök neked, tényleg. De hogy-hogy itt vagy? - öleltem meg a legjobb barátnőmet.

- Úgy, hogy felhívtál és hiába szóltam bele nem válaszoltál, végül pedig csak egy hangos puffanást hallottam. Nem akartam egyből rosszra gondolni és próbáltalak visszahívni, de semmi. Egyre jobban féltem, így felébresztettem a szüleimet és megkértem, hogy hozzanak ide, mert aggódom érted. Eltartott egy kis időbe míg ideértünk és tudtam, hogy hová szoktad tenni a pótkulcsot a lakáshoz, így bejöttem. Az első utam a szobádba vezetett és itt találtalak meg, a földön fekve. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek... - válaszolta.

- Neeeem. Én Harry-t hívtam, biztos vagyok benne - néztem értetlenül.

- Lehet, hogy csak akartad, vagy félrenyomtad a gombot - mosolygott. - De ugye jól vagy? Mi történt?

- Persze, jól. Vagyis... annyira mégsem, de hosszú történet és inkább hagyjuk, majd megoldom - hadartam. Nagyon nyomasztott mindaz, ami engem ért, de nem tudtam, hogy elmondjam-e neki. Sokszor olyan volt, mint anya. Körülbelül ugyanannyira féltett, próbált figyelmeztetni, pedig sosem voltam bajkeverő. Most viszont egy elég komoly ügyről volt szó és nem is tudom... ha elmondanám neki, akkor ki tudja, hogy mi lenne a reakciója. Lehet, hogy értesítené anyát az érdekemben, pedig neki semmiről nem kell tudnia, mert akkor ennél is jobban féltene, nem utazna, nem csinálná rendesen a munkáját és Isten tudja, hogy milyen áldozatokat hozna. Nem, erre nincs szükségem. Boldognak szeretném látni, nem pedig idegesnek. - De egyébként... ugye a szüleid nem szóltak anyának? 

- Nem, még nem. Először mondtam, hogy megnézem, hogy mi a helyzet veled és maximum, ha rosszul vagy, akkor szólnának - na tessék. Erről beszéltem. Sürgősen ki kellett találnom valami mesét, amit beadhatunk Lilly szüleinek.

- Jaj de jó! Mondjuk azt nekik, hogy álmomban ráfeküdtem a telefonomra, így az felhívott téged és ahogy fordultam, leesett az ágyról, az volt az a puffanás, amit hallottál. - magyaráztam. Lilly erre csak egy " jó, legyen így " mondandójú beleegyező vállvonást mutatott szemforgatás kíséretében. Hirtelen kopogtattak és titkon reméltem, hogy végre Harry az. Próbáltam sietni, de ahogy felálltam, a lépéseim bizonytalanok voltak. Minden egyes pillanatban, ahogy a talpam a padlót érte, a fejembe úgy nyilallt egyet-egyet bele, így csak lassan próbálkoztam a sétálással. Lilly jót derült rajtam és előre sietett. Nem mások, mint a drága barátnőm szülei álltak a ház előtt és hoztak reggelit. Beinvitáltuk őket és rögtön az állapotom felől kérdeztek. Előadtam nekik is a sztorit és mint látszott, elég jó munkát végeztem, hiszen mindent elhittek. Köszönettel tartoztam Lilly-nek, az anyukájának és az apukájának is egyaránt, hogy így aggódnak értem. Nem tartózkodtak sokáig a lakásban, hiszen dolgozni kellett menniük. Sikeresen meggyőztem őket, hogy kedves lányuk nálam maradhasson és majd a következő reggelen jöjjenek érte. Miután elmentek, Lilly-vel elfogyasztottuk a reggelinket. Nem ettem túl sokat, még mindig nem volt étvágyam és ez ideiglenes lakótársamnak is feltűnt, ezért kezébe vette az irányítást. Orvost hívott hozzám, aki egy órán belül megérkezett. A doktor hamar meg is vizsgált és diagnosztizálta a problémát. Elmondta, hogy az ájulásomért leginkább a stressz, illetve az idegesség lehet a felelős. Adott pár fájdalomcsillapítót és még néhány tanácsot. Megköszöntem a munkáját, habár nem örültem, hogy Lilly kihívta. Épp, ahogy kilépett az ajtón, Lilly hozzám fordult.

- Nem akarsz valamit mondani? Mi az, hogy idegesség, vagy stressz okozta? Mi van veled? - mondta egyre és egyre hangosabban. Én csak lesütöttem a szememet és nem akartam válaszolni. - Hallóóóóó! - kiáltott újra és zaklatottnak tűnt.

- Jó, elmondom! - nyugtattam le, majd elmeséltem neki mindent, ami délután történt, ő pedig minden szavamat meghallgatta. Látszólag nem lepődött meg, hogy Louis ennyire nem kedvel engem, azonban az esti telefonhívást elhallgattam előle. Ha már ennyi kis apróságon így kiakad, akkor nem akartam elképzelni, hogy mit művelt volna, ha megtudja.

- Hát mint tudod, nekem sem ők a kedvenceim, de nekem az a lényeg, hogy te boldog legyél. Nem tudom, hogy az a srác miért nem képes ezt felfogni és így viselkedni a haverjával szemben. Jó, attól, hogy híres tudom, hogy nehezebb, de akkor is.. - kuncogott. - És te ezen akadtál ki - jól szórakozott rajtam és tudtam, hogy jól döntöttem azzal, hogy nem számoltam be neki mindenről. Lehet, hogy nem szép tőlem, de jobb így. Végül a nap hátralévő részében rendbe szedett engem és tartottunk egy csajos napot. Kimozdulni még nem volt kedvem, így romantikus filmeket nézve szinte egy kis kozmetikát csináltuk magunk körül. Hamar eltelt ezekkel a napunk, este pedig bezuhantunk az ágyba, annyira elfáradtunk.

Örültem, hogy itt volt velem és vigyázott rám. A kis pizsama partynk után reggel elköszöntem tőle és hálás voltam mindazért, amit tett. Felvidított, összeszedett és egy időre minden gondomat elfelejtettem.

Ahogy kísértem kifelé a barátnőmet, megöleltem és figyeltem, ahogy elhajtanak a kocsival. Figyelmemet azonban nem tudta elkerülni egy dolog... sikerült egy felfedezést tennem. Harry és Louis hazaérkeztek, láttam őket bemenni a házba. Felháborodtam, hogy még a telefont sem képesek felemelni és legalább szólni. Nem számít.  Felháborodásomat félre tettem és tudtam, hogy cselekednem kell. Azt csináltam, amit jónak láttam. Örültem, hogy megtettem, bár az öröm nem tartott sokáig. Újabb titokra derült fény, ami még jobban megrémített...

9.rész - Blaming Me

Fantasztikus érzés kerített hatalmába, amikor reggel kinyitva a szememet Harry mellett ébredtem. Még mélyen aludt és rettentően édesen szuszogott. Megpróbáltam halkan kikelni az ágyból és a fürdőszoba felé slattyogni. Mosolyogva gondoltam vissza a tegnapi eseményekre. Innentől biztos voltam benne, hogy joggal mondhatom, hogy Harry Styles barátnője vagyok. Beérve a fürdőbe felöltöztem és megmostam az arcom, majd ahogy törölköztem egy óvatlan mozdulattal lelöktem a fogkefetartót a csap széléről. Egy hangosabb puffanással érkezett a földre és csak remélni tudtam, hogy nem ébresztette fel Harry-t. Felvettem, majd visszatettem óvatosan a helyére. Elindultam az emeleten, hogy megkeressem a cicámat, de hiába jártam végig a helyiségeket, sehol sem volt. Mielőtt lementem volna, hogy tovább folytassam a keresését, előtte visszamentem a szobámba, hogy megnézzem a hálótársamat. Mikor beértem, Harry-t már ébren találtam, méghozzá nem is volt egyedül. Whisker ott feküdt mellette és dorombolt neki. Hihetetlenül cukik voltak és most már nem is kellett felkutatnom a cicámat. Életem két, mondhatni legfontosabb férfija az ágyamban feküdt.

- Jó reggelt! - köszöntöttem őket. - Megyek és csinálok reggelit, rendben?

- Pusziii?! - kiáltotta hercegem eléggé álmos hanggal. Visszamentem az ágyhoz, feltérdeltem és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára, ő pedig a derekamat megfogva magához húzott.

- Naaaa.. engedj, hagy menjek és csináljam meg a kaját - nevettem, miközben össze-vissza puszilgatott, a kiscicám pedig bemászott közénk. - Nézd csak, hogy furakszik!

- Hát megértem - simogatta meg.

- Mit szólsz ahhoz, ha most te kóstolod meg az én palacsintámat? - néztem rá felemelt szemöldökkel.

- Alig várom! - mondta még mindig álmos hangon, én pedig egy újabb puszit nyomtam az arcára, majd a boldogságtól szökdécselve jutottam le a földszintre, hogy valami ehetőt készítsek. Körülbelül egy fél, vagy háromnegyed óra múlva már el is készült a reggelink és már Harry is összeszedte magát, így asztalhoz ültünk. Úgy vettem észre, hogy ízlik neki az étel, mivel csak úgy habzsolta befelé és pár perc alatt el is tüntette. A hasára tette a kezét és elkezdte simogatni jelezve, hogy jól lakott, én pedig csak egy mosollyal válaszoltam. Befejezvén az étkezést pakolni kezdtem, míg Harry a nappaliban tévézett, mikor valaki hangosan kopogni, szinte dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. Abbahagytam a mosogatást és az ajtó felé vettem az irányt, Hercegem pedig követett. Kinyitva az ajtót nem akartam hinni a szememnek.

- Louis.. te mit keresel itt? - kérdeztem meglepődötten, bár örültem neki. Reméltem, hogy ez az újabb találkozás talán megadja a löketet, hogy jobb kapcsolatot alakítsunk ki... de tévedtem.

- Neked is szia. Harry itt van? - nézett a hátam mögé és engem odébb tolva Harry-hez sietett. - Mégis mit művelsz itt? Ha hívlak nem veszed fel, kereslek a lakásodon, de ott sem vagy... - fordult hátra hozzám, szemöldökeit összeráncolta és megrázta a fejét. - Örülnék, ha nem csak rá, hanem a barátaidra is jutna időd. Mondd, mikor gondoltál utoljára a bandára, vagy mikor tettél valamit értünk, vagy az érdekünkben? - legyintette meg a kezét és nem is érdekelte, hogy ott vagyok és minden szavát hallom. Sosem akartam rosszat feltételezni róla, nem is tudtam volna, de most kicsit úgy éreztem, hogy szándékosan teszi.

- Tényleg minden idődet azzal töltöd, hogy azon gondolkodsz, hogy nekem mit kéne tennem? Kérlek Louis, nem akarok összeveszni veled, de barátkozz meg a helyzettel, mert szeretem Emma-t - meghallva ezeket a szavakat Harry szájából melegséggel töltött el és nagyon jól esett, habár Louis csak a szemét forgatta.

- Tudod mit? Ma úgyis a te stúdiós anyagodat kell felvennünk. Gyere velem, elviszlek, eltöltünk pár pasis órát és hazahozlak - javasolta a vendégünk, Harry pedig beleegyezően bólintott és elment, hogy magára vegyen valami utcai ruhát. Addig én a földszinten próbáltam puhítani Louis-t.

- Nem kérsz valamit?

- Nem kell kedvesnek lenned hozzám. Nem kedvellek, te sem kedvelsz. Maradjunk ennyiben - mondta hűvösen.

- Egy: ki mondta, hogy nem kedvellek? Kettő: mi bajod velem, hogy ilyen vagy? Nem tettem ellened semmit. Próbálok jóban lenni veled, de te már csak azért is ellenállsz - fakadtam ki. - Kezdem azt hinni, hogy direkt csinálod. Harry-vel vagyok... miért fáj ez ennyire?

- Ahaaaa... szóval most te azt hiszed, hogy te lettél Mr. Styles barátnője - nevetett gúnyosan, én pedig összefontam magam előtt a karjaim, felvontam a szemöldököm és csak kérdőn néztem rá. - Tudod hány embernek mondta, hogy így meg úgy szeretlek? Pont te leszel az, aki mellett elidőz? Hát kétlem!

- De én hiszem... - kezdtem volna a mondandómat, amikor Harry jött lefelé a lépcsőn, és inkább nem folytattam. Búcsúzóul egy csókot kaptam a számra a Hercegemtől, míg Louis hátrébb maradva csak annyit súgott oda, hogy:

- Még megbeszéljük... - és elmentek.

Dühösen, értetlenül és kissé megalázottnak éreztem magam. Mégis mit képzel? Sosem hittem volna, hogy a felszín alatt ilyen... ilyen... nem is tudom milyen jelzőt használjak rá! Mérges voltam, de úgy döntöttem, hogy elterelem a figyelmemet. Kitakarítottam, olvastam és hasonló dolgokkal töltöttem az időmet, míg valaki csengetett. Megint Louis volt az és ahogy ajtót nyitottam szinte betört a házba, és dühösen, nagy léptekkel ment a nappaliba.

- Elegem van belőled. Olyan sokat képzelsz magadról. Csak úgy beszállsz az életünkbe és úgy gondolod, hogy bármit tehetsz? - förmedt rám rögtön.

- Azért jöttél, hogy ezt elmond? Köszönöm, elég volt a délelőtti előadásod erről. Ha csak ennyit akarsz, akkor tudod, hogy merre találsz ki - vágtam vissza most már hasonló stílusban, mint amilyen ő volt velem szemben és bevallom, hogy jól esett.

Louis kicsit meglepetten, de továbbra is keményen nézett rám. - Hagyd békén Harry-t. Hagyd el és én is békén hagylak - fenyegetett. - Meg akarom óvni őt az ilyenektől, mint te.

- Milyenektől akarod megóvni? Szerinted milyen vagyok? Tudod mit... inkább nem is akarom tudni. De csak azért, hogy neked jobb legyen nem fogom elhagyni Harry-t. Szeretem, és ő is engem. Már elmondtuk - kiabáltam, hisz a düh olyan mértékig fokozódott fel bennem, hogy így készült kitörni.

- Jó. Akkor számolj a következményekkel - nyitotta ki az ajtót és ahogy kilépett rajta, olyan lendülettel be is csapta. A falak szinte beleremegtek a csapódásba és nem bírtam tovább.

Nagyon fájtak a szavai és nem tudtam mást, csak sírni. Ott ültem a ház közepén és sírtam. Mondhatni az egész délutánt a padlón töltöttem. A szemeim és az arcom már égtek és hiába gondolkodtam valamilyen megoldáson, ami mindenkinek jó, de hiába. NINCS.

Már este kilenc felé járt az idő és erőt vettem magamon, hogy felálljak a szinte már kényelmesnek tűnő földről. A fürdőszoba felé igyekeztem és belenézve a tükörbe csak két bazi nagy piros szemből állt az arcom. Eldöntöttem hát, hogy lezuhanyzom, hátha lenyugtat, vagy jobb kedvre derít és így is lett. A víz felfrissített és nem éreztem már olyan súlyosnak a dolgokat, mint előtte, habár továbbra sem volt kedvem semmihez. Sem enni, sem olvasni, sem aludni, így tévéztem. Épp a kedvenc sorozatom ment az MTV-n, azzal szórakoztattam magam, de közben egyre inkább ideges lettem és aggódtam. Harry még nem jött haza, de arra gondoltam, hogy még a srácokkal szórakozik valahol. Hajnali háromig néztem a tévét, közben nassoltam egy kicsit, végül elhatároztam, hogy aludni megyek. A mobilomat nézegettem, próbáltam felhívni a szerelmemet, de nem vette fel. Elég elkenődötten feküdtem be az ágyba, de az eszem teljesen máshol járt. Végigpörgött előttem ez az egész nap és összegezve nem sikerült túl jól. Egy órán keresztül csak forgolódtam emiatt, folyamatosan az órát, vagy pedig a telefonom kijelzőjét bámultam, mikor az megcsörrent. Ismeretlen számról hívtak és habár nem kellett volna felvennem, mégis megtettem.

- Halló. Emma-val beszélek? - hallottam egy eltorzított hangot.

- Igen, de te ki vagy? - kérdeztem és próbáltam visszafojtani az ijedtségemet.

- Az nem fontos. Azért hívlak, mert valamit tudnod kell - egyre jobban féltem. Nem tudtam, hogy mit tegyek, kivel beszélek és mit akar mondani. - Nem te vagy az egyetlen lány Harry Styles életében. És még valami: LÉGY ÓVATOS. 

Ezek a szavak hallatán megborzongtam. Mi történik itt? Miért fenyegetnek? Miért csinálják ezt velem? - Mégis ho-hogy érti e-ezt? - kérdeztem remegő hangon, de nem érkezett válasz. - Halló?! Halló?! - kiáltoztam kétségbeesetten...