12.rész - The Letter

Ettől rettegtem. Nem ő volt. Az ereim már lüktettek az őket szétfeszítő stressztől és adrenalintól. Ötletem sem volt, hogy ki más lehetne. Felpattantam a kanapéról, de lábaim remegtek és éreztem, hogy össze akarnak csuklani. Gyorsan megkapaszkodtam, majd fel-alá járkálásba kezdtem. Magamon kívül voltam és hirtelen arról is megfeledkeztem, hogy Louis is itt van. Nem is akartam elképzelni, hogy minek könyvelhette el a viselkedésemet, de csak azzal tudtam foglalkozni, amit most megtudtam. Borzasztó érzés. Ez nyomasztott belülről állandóan és szinte felemésztett. Szerettem volna kideríteni, hogy mi, vagy inkább ki áll ennek az egésznek a hátterében, de az is része volt a dolognak, hogy talán jobb így. Nem is az érdekelt leginkább, hogy ki utálhat ennyire, hanem az, hogy minden visszakerüljön a régi kerékvágásba. Még csak nem is sejtettem, hogy mi lenne a helyes, mi lenne a hasznos teendő. Nagyon reméltem, hogy egyszer majd magától abbamarad az, hogy piszkálnak, a zaklatóm is lenyugszik és minden rendben lesz. Ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára. Kisebb költői túlzással állíthatom, hogy ahol a lábammal szántottam a földet, szinte már kikopott a padló. Abbahagyni viszont nem bírtam, már csak akkor, amikor véletlenül nekimentem Louis-nak. Két kezével óvatosan megfogott a vállamnál, mintha még mindig meg akarna állítani.

- Aggasztóan nézel ki - hallottam halk hangját, de képtelen voltam ráemelni a tekintetemet. A fejemhez kaptam az egyik kezem. Talán egy reflex volt, olyasfajta, amiről azt hittem, hogyha megteszem, akkor elűz mindent, ami a fejemben a zavart okozza. Gondolatok, érzések, kétségek tömkelege kavargott bennem. Ez volt az oka, amiért nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy ezek tükröződnek a szememben és ő rögtön kiolvasná. - Emma nézz a szemembe! Emma nézz a szemembe! - utasított finoman, de nem reagáltam. - Emma! - mondta hangosabban és kérlelés helyett cselekedett. Felemelte az államat és bekövetkezett, amitől óva intettem magam. - Mi a baj? Mitől félsz? - még csak nem is mondtam neki olyat, hogy félek. Belenézett a tükrömbe, kielemezte a szememet és azt az egy könnycseppet, amim még maradt. Próbáltam válaszolni, de azt sem tudtam, hogy hol kezdjem és mivel. - Emma, kérlek! Aggódom! - dübbentett egyet a lábával.

- Jól van, jól van - adtam meg magam és belekezdtem a történetembe. Mindent tudott, ami Harry és köztem történt, de nem lepődtem meg rajta, hisz sejtettem, hogy mindent megosztanak egymással, de utána következett a sötét oldal. Elmeséltem, hogy mi történt azelőtt, mielőtt a legjobb barátjával együtt kórházba kerültem és megemlítettem azt a bizonyos telefonhívást is. - ...és ezért kérdeztelek meg most téged - fejeztem be. Látszott rajta, hogy megdöbbent és hirtelen nem tud ezzel mit kezdeni. Hát igen, gyakran éreztem magam hasonló helyzetben. Míg vártam a válaszára, valaki az ajtón kívül hangosan kopogott. Újdonsült barátom ezt meghallva szinte futólépésben száguldott oda. Gondoltam, hogy ez az előbbi sztorimnak köszönhető. Meg akart védeni - mosolyogtam halványan. Majdnem letépte a kilincset, úgy lépett ki a tornácra. Körülnézett, de senkit nem látott. Befelé jövet, amikor lépett egyet, talpa alatt valami csörgött. Egy levél volt az. Óvatosan felvette és bekiáltott nekem, hogy: - Neked jött! - rosszul kezdődik... Louis gyorsan maga mögött hagyta a bejáratot és felém sietett. - Bontsuk ki! - javasolta, bár nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, de kíváncsi voltam.

" Kedves Emma (ugyan már, mitől lennél kedves? haha) ,

Újra hozzád fordulok és gondolom azt is tudod, hogy mivel kapcsolatban. Múltkor is olyan jót beszélgettünk telefonon, nemde? A felállás még mindig ugyan az. Ha elhagyod Harry-t, békén hagylak. Ha nem, akkor minden rosszat vigyázz magadra.

Kívánom, hogy jól dönts és ne okozz nekem sok munkát. J xx "

Mikor a végére értem, a hátamon a szőr is felállt, ha fogalmazhatok így. A szívem őrülten kalapált. Ez egy fenyegetés. De ki a fene az a J? Ki írhatta? Átfutottam újra a sorokat és minden egyes olvasás után egyre ördögibbé vált, egyre rosszabbul hatott rám. Louis egyik kezével átkarolt, az én lábam pedig földbegyökerezett. - Ezt nem hagyhatod. El kell menned a rendőrségre! - ekkor nem hatottak rám az észérvek. Eluralkodtak bennem az indulatok, ezektől fűtve úgy gondoltam, hogy jó ötlet széttépni azt az irományt és úgy tenni, mintha nem is létezne. Hatalmas gratuláció nekem, ugyanis épp most cselekedtem magam ellen. - Most szaggattad szét az egyetlen dolgot, ami bizonyítékként szolgált volna, gratulálok! - fogta a fejét.

- Neee! Nem hiszem el! Elegem van, nem bírom! - ordítoztam és sikítoztam. A legrosszabb mégis az volt, hogy sírni már nem tudtam. Ez nem bánat, amit kisírunk, aztán elfelejtünk. Ez komolyabb. Sajnáltam Louis-t, hogy ilyen állapotban el kell viselnie engem, biztosan nem vagyok könnyű eset. Viszont mikor odajött hozzám, szorosan átölelt, akkor kicsit megkönnyebbültem. Jó volt, hogy van egy valaki, aki mindenről tud és most itt is van mellettem. 

- Megoldjuk - suttogta a fülembe. Még ha nagyon minimálisan is, de egy kicsit felengedtem. 

- De kérlek ne mond el Harry-nek - mondtam lassan, levegőért kapkodva, ő pedig egy fejbólintással válaszolt.

Na, emlegetett szamár. Harry lépett be a házba, pár szatyorral a kezében. Szerencsére nem vette észre az ölelkezésünket, mert biztos rögtön másra gondolt volna. Louis-val elengedtük egymást és próbáltunk vidáman viselkedni, mosolyogni, de ez nem volt olyan könnyű. Hercegem azt, hogy rajta kívül a megszokott egy helyett ketten vannak a házban, először furcsán, majd örömmel vette tudomásul. - Hát te hogy-hogy itt vagy? - fordult legjobb barátjához.

- Csak bocsánatot kértem Emma-tól és kibékültünk. Megbeszéltük a dolgokat, szóval minden oké - ölelték meg egymást, majd én is üdvözöltem a Szerelmemet.

- Hát ez fantasztikus! Jobb hír nem is jöhetne a mai napra. Nagyon felvillanyoztatok - lelkesedett és majd' kicsattant az energiától. - De mit keres az a sok kis papírdarab a földön? - szólalt meg újra jó kedvvel.

- Hát tudod, rózsaszirom nem volt - próbáltam viccelődni, mire társaságom további két tagja elnevette magát. Legalább az itthoni hangulatot fel tudjuk egy kicsit dobni - beszéltem meg magammal.

- Na, hoztam pizzát vacsira. Mit szólnátok hozzá, ha megennénk és aztán elmennénk egyet bulizni?! Meg kell ünnepelni, hogy jóban vagytok! - próbált meggyőzni minket a kis energiabomba.

- Legyen, nem bánom - feleltük Louis-val szinte egyszerre. Reméltem, hogy az este legalább feldobja a hangulatunkat és én is elfelejtem egy időre minden gondomat. Végül is.. a kikapcsolódás nem árt. Habár nem is tudom mit mondjak. Az túlzás, hogy várom, hogy elmenjünk a buliba, viszont mint később kiderült, ez az este meghatározó volt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy olyasvalakivel találkozom, aki a rejtélyem kulcsa lehet...