14.rész - Mysterious

Monológját befejezve a szőkeség el is tűnt a tömegben. Szóhoz sem jutottam. De miért csinálja ezt? Semmit nem tettem ellene. Nem miattam szakított Harry-vel, hanem még hamarabb. Úgy éreztem, hogy az események gyorsan zajlanak: először a hívás, a levél és most meg ez... Tudtam, hogy az efféle hírnévnek ára van, de ilyenre azért nem számít az ember. Őszintén szólva a rajongóktól jobban elfogadtam volna ezt a viselkedést, hisz én is egy vagyok közülük, még ha ők nem is értenek ezzel mindig egyet. Az ő indítékaikat meg tudtam volna érteni, mivel korábban én is ilyen voltam. A One Direction körüli rajongás volt a mindenem, a srácok tették (mostanában pedig teszik) ki a mindennapjaimat. Ez a helyzet azonban ismeretlen és furcsa volt, nem mellesleg pedig rám hozta a frászt. Az emberek általában nem veszik komolyan az ilyen fenyegetéseket, de ahogy Jessica ezt az egészet előadta, az hátborzongató volt.

- Hát ez megszállott! - kuncogott Louis.

- Inkább ijesztő - vágtam kétségbeesett fejet.

- Jaj, ne aggódj már! Mondtam, hogy megoldjuk, nem hagylak cserben - ölelt meg. Míg öleltem, a szememmel az embereket pásztáztam. Észrevettem Harry-t, amint beszélget valakivel.

Eléggé elbambultam, csak akkor eszméltem fel, amikor láttam, hogy Harry nagyon figyel. Csillogott a szeme, ebből tudtam, hogy már nem egy pohárral ivott. Míg én a legjobb barátjával együtt egykori kedvese nem éppen szép szavait hallgattam, addig őt a haverjai, akik szintén itt buliznak, meghívták egy-egy pohárka italra. Maradjunk annyiban, hogy nem volt szomjas. A lényeg az, hogy egyre inkább olyan érzésem volt, mintha a tekintete átfúrná az enyémet és azt hiszem, hogy rájöttem az okára. Gyorsan eltoltam magamtól Lou-t, de továbbra is csak őt néztem. Harry rettentő lassan fordította vissza a fejét a csevegőpartnere irányába, de szerintem a szeme sarkából akkor is szemmel tartott.

- Ez mi volt? - értetlenkedett Louis.

- Bocs, csak... nem akarom, hogy féltékeny legyen. Látszik rajta, hogyha minimálisan is, de részeg. Nem szeretném, ha valami következménye lenne - néztem bocsánatkérően.

- Ugyan már, hát barátok vagyunk! A barátok pedig kinyilvánítják a szeretetüket - mosolygott.

- Igen, de... tudod mit? Inkább vigyél haza.

- Miért? Még alig csináltunk valamit - fogta meg a karom finoman. Égnek emeltem a tekintetem, majd körbenéztem a tömegen és végül lehajtott fejjel álltam továbbra is előtte. Nem mondtam semmit, de szavak nélkül is megértett. - Nehogy már az a kis csitri elrontsa az estédet! - törtek ki az indulatai. Pedig így volt, elrontotta. Lehet, hogy túl lelkiismeretes vagyok, amiért mindent magamra veszek, de ez mégsem egy olyan dolog, amit félvállról lehet venni. Tetszett azonban, hogy Louis ennyire foglalkozik velem, és vigyorogni kezdtem, amit viszonzott.

- Jó, legyen, ahogy akarod. De! Előtte akkor táncolj velem párat! - bólintotta félre a fejét. Beleegyezően sóhajtottam a szememet forgatva, majd pedig kezemet az övébe helyeztem és a táncparkettre indultunk. Ő olyan felszabadítóan hatott rám és most az egyszer nem azon gondolkodtam, hogy Harry figyel-e, jól cselekszem-e, vagy más mit lát. A jelenléte arra késztetett, hogy éljek a jelennek és élvezzem. Úgy tűnik bevált. Körülbelül másfél órán keresztül táncoltunk, magamon kívül voltam, de jó értelemben és csak azért hagytuk abba ezt a kellemes időtöltést, mert megfájdult a lábunk. Louis átkarolta a vállamat.

- Ugye, hogy jól érezted magad?!

- Igen, neked köszönhetően - karoltam vissza őt a derekánál. - Viszont az a te hibád, hogy fáj a lábam.

- Jaaaaaj, el is hiszem, hogy fáj! De miért az én hibám? Nem én mondtam, hogy vegyél fel ilyen cipőt! - nevetgéltünk együtt, miközben odaérkeztünk Harry-hez.

- Hát ti? - mormogta. Itt jött el a pillanat, amikor újra vissza kellett térnem a problémával teli valóságba a felszabadult világomból. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak. Kicsit elpirultam és elengedtem Louis-t, aki azonban továbbra is a karjaiban tartott és kimentett a kínos szituból.

- Nem érezte jól magát és haza akart menni, de maradásra bírtam. Látod, most már vigyorog legalább - mutatott rám büszkén. - Viszont most akkor hazaviszem, te jössz?

- Menjetek - intett. Odamentem hozzá, hogy elköszönjek és megcsókoljam, de megelőzött. Gondolom már nem látott annyira tisztán és a puszija az orrom hegyén landolt. - Majd holnap szeretnék beszélni veletek - mondta egyre érthetetlenebbül. - Főleg veled - nézett rám komolyan. Louis-val vidáman összenéztünk és elindultunk a kijárat felé. Hirtelen nagyon erős érzés fogott el. Egy rossz érzés. Mintha egyik pillanatról a másikra rám zuhant volna a rossz kedv. Talán azért, mert nem kellett volna otthagynom a göndörömet, talán oka van, hogy pont most jött elő. Megpróbáltam elnyomni és beültünk a kocsiba.

- Nem kellene itt hagynunk részegen.

- Tud magára vigyázni. Ne féltsd már ennyire, kicsit törődj magaddal is - felelte a kormánynál ülő barátom. - De ha megnyugtat, akkor felhívom valamelyik srácot, hogy jöjjön ide és nézzen utána.

- Az jó lenne - fújtam ki az összes levegőt, ami a tüdőmben volt, miközben annak az esélyeit latolgattam, hogy mi történhet, amíg nem vagyok ott. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben és nem is figyeltem arra, amit Louis a telefonba morog, csak a végét csíptem el.

- Oké Liam, nagyon köszi. Remélem hamar ideérsz, és majd holnap számolj be mindenről. Meg kell nyugtatnom Emma-t! - hallottam a végszót és helyeseltem. Miután letette a készüléket, egy " Elégedett vagy? " mondandójú nézést intézett felém és beindította a járgányt. Szótlanul utaztunk az autóban, melyben alig volt észrevehető a kilométerek rohanása. Mire kiléptem a gondolataimból, Louis már a ház elé parkolta a kocsit és folyamatosan engem nézett.

- Mi az? - kérdeztem halkan, mire ő egy aranyos mosolyt láttatott az arcán a fejét rázva. Kiszálltam és megköszöntem neki, hogy elhozott. Meglepve fordultam meg, amikor hallottam, hogy jön utánam.

- Nem baj, ha veled tartok? 

- Persze, hogy nem! - vettem elő a kulcsaimat, hogy ki tudjam nyitni az ajtó zárját. Igazából még örültem is neki, hogy ezt teszi. Mint ahogy már említettem, a jelenléte valahogy megnyugtatott. Ő volt pillanatnyilag az egyetlen, aki mindenről tudott, mégis velem volt, nem hagyott magamra és segíteni akart.

Ez nagyon sokat jelentett nekem. Beérve a házba megkönnyebbülve szabadultam meg a cipőimtől, üdvözöltem a kiscicámat, aki rám se hederítve csak tovább aludt és a kanapéra zuhantam. Louis bezárta maga mögött az ajtót és követte a példámat. Ahogy nyújtóztam egyet-kettőt, lábaim megreccsentek, minek hatására kedves társaságom hangosakat nevetgélt.

- Megmasszírozom, jó? - ült le és ölébe vette a talpaimat, majd dörzsölni, masszírozni kezdte. Nagyon jó készsége volt hozzá, olyan bizsergető érzés fogott el. Irtózatosan jól esett és lassan elnyomott az álom. Innentől nem emlékszem mi történt. Annyit viszont tudok, hogy Hercegem egész éjjel nem jött haza, legalábbis hozzám biztosan nem. Másnap délután jelent meg és egy javaslattal állt elő. Ez először szimpatikusnak tűnt, de csak később derült ki, hogy igazából miről is van szó.