11.rész - Changing Time

Úgy cselekedtem, ahogy a szívem diktált. Megvártam, míg a kocsiban ülő Lilly látásteréből abszolút kikerülök, majd utamat Harry háza felé vettem. Az ajtó előtt megtorpantam, de nem akartam megfutamodni. Izgultam, bár nem tudom miért.

A kezeim jéghideggé váltak, a gyomrom kisebb görcsbe rándult és rázott a hideg. Talán attól féltem, hogy megtudom a választ, hogy miért hagytak itt egy szó nélkül másfél-két napra és hogy egyáltalán nem fog tetszeni. De tudnom kellett, tudni akartam. Az elmúlt napok megpróbáltatásai során sajnos az egész helyzetet baromi súlyosnak éreztem, holott normális esetben simán lereagáltam volna annyival, hogy: " tuti van rá egyértelmű magyarázat ". Hiába. Habár Lilly-nek egy szóval sem említettem és megpróbáltam nem kimutatni, de már tegnap is kavargott bennem pár gondolat. Tömérdek érzés, mely nem hagyott nyugodni. Felötlött bennem, hogy mi van akkor, ha felesleges vagyok, ha nem vagyok jó semmire és ha tényleg igaza van Louis-nak?! Fenekestül felfordult az életem rövid idő alatt. Mi van akkor, ha ezzel, hogy beszálltam az életükbe csak bajt okozok? És bár bíztam Harry-ben, bizonytalanságomban azon is tanakodni kezdtem, hogy ez vajon azért történik-e, mert csak egy kaland voltam a számára?! Csak egy strigula? Nem akartam így felfogni, de nem tudtam ezt másnak tulajdonítani. Megkapta, amit akart, megkapott engem és kész, ennyi. Tipikus szívtiprósdi. De nem, ő nem ilyen - ráztam meg a fejem, mintha attól a gondolatok szerte foszlanának. Vettem egy mély lélegzetet és megnyomtam a csengőt. Nagy meglepetésemre Louis nyitott ajtót és szokásához híven nem igazán lelkesedett azért, hogy megjelentem. Köszönésképp csak intettem neki és ahogy beléptem az előtérbe, rögtön hozzá fordultam.

- Hol van Harry? - épp, ahogy kimondtam, Hercegem erőteljes hangját hallottam, ahogy azt kérdezi Louis-tól, hogy " Ki az, ki jött? ".

Louis visszakiabált neki: Emma! - mikor ezt kimondta, Harry szinte leszáguldott hozzám az emeletről és megölelt. Felkapott és megpörgetett, miközben szorosan fogott a kezeivel. Rövid időre átadtam magam a pillanatnak, de mikor letett és elengedtem, akkor komollyá váltam.

- Mégis merre voltatok két napig? Itt aggódtam értetek és még a telefont se vagytok képesek felvenni. Egy szó nélkül itt hagytatok - vontam kérdőre őket, mire Harry meglepetten nézett rám.

- Louis azt mondta, hogy szólt neked - hát nem éppen ilyen válaszra számítottam. Hátra pillantottam és az előbb említett személy felvont szemöldökkel várta a reakciómat. Hirtelen a szavam is elakadt, mert nem tudtam, hogy mit mondjak rá, de aztán kitaláltam. Tudtam, hogyha elárulom, hogy ez nem így volt, akkor balhé lesz. 

- Ja igen, tényleg. Már emlékszem, hogy említette, csak biztos máshová figyeltem, vagy simán elfelejtettem - mosolyogtam zavartalanul, Harry-ből pedig nevetés tört ki. Újra Louis-ra néztem, akinek a tekintete mintha meglágyult volna irányomban.

Harry megtörve a szótlanságunkat, hozzánk szólt. - Nos, nekem még el kell intéznem valamit, de utána átmegyek hozzád, jó? - nyomott egy puszit a homlokomra. - Hé tesó, elvigyelek? - fordult Louis-hoz, aki csak egy fejcsóválással válaszolt. - Hát jó. Akkor majd beszélünk - engedte el a kezem és kezet fogott legjobb barátjával. Mind a hárman kiléptünk a házból és az otthonom felé igyekeztem. Még megálltam a lépcső aljában és megvártam, amíg Harry elhajt a kocsival, azután indultam befelé. Jobban mondva indultam volna, ha valaki meg nem állít. Louis volt az.

- Emma! - kiáltott utánam és hozzám sietett. Felé fordultam és elkezdte a mondandóját. - Miért védtél meg engem? Miért nem mondtad el neki, hogy az égvilágon semmiről nem szóltam neked?!

- Ha elmondtam volna, akkor nagy valószínűséggel vitatkoztatok volna és azt már nem bírtam volna elviselni - mondtam szelíden. Most teljesen más szemmel láttam őt. Nem veszekedtünk, a szavakat most nem dühvel vagy közönnyel mondta ki, hanem kedvesen. Hittem benne, hogy most érkezett el a pont, ahol nem fogunk többet ellenségeskedni egymással. Persze nemcsak rajtam múlott...

- Mindenesetre köszönöm. Aranyos volt tőled. És most, hogy itt vagyunk szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, illetve mindenért, amit mondtam és amivel megbántottalak - sugározta arca a megbánást és teljesen elképedtem. Ez a mai nap, ez a nap jól indul! Nem tudtam mást, csak mosolyogni és behívtam a házba, hogy ott beszéljük meg. Letelepedtünk a kanapéra és hagytam, hogy beszéljen. Megosztotta velem a kétségeit és hogy miken ment keresztül. Elmesélte a barátságuk történetét és mindent megértettem. Ekkor azt éreztem, hogy talán nekem kellene bocsánatért esedeznem, hisz most már tudtam a sztorikat. Olyanokat élt át, amelyek hatalmas tapasztalatokat, de mély nyomokat, néhol fájdalmakat hagytak benne és melyeket kívülálló nem érthet és nem tud. Megértettem, hogy miért védi és félti Harry-t a legjobban. Ezeket megtudva minden haragom, sértettségem elszállt, mintha ott sem lettek volna. Ezek mellett rengetegszer elhangzott a sajnálom szó és hiába szajkóztam, hogy egyáltalán nem haragszom, a bűntudata nagyobb volt.

Előfordultak olyan részek is a történetben, melyeket szinte megkönnyeztem. ( Lehet, hogy túlérzékeny vagyok, de tudom magamról, hogy hatalmas a beleérző képességem. ) Látva ezt Louis elmosolyodott és megölelt, majd azt suttogta a fülembe, hogy " köszönöm ". Ez rendkívüli érzéssel töltött el amellett, hogy megbízik bennem és akárcsak egy barátnak, elmondta a gondjait, tekintve a korábbi eseményekre. Örültem, hogy ilyen hamar megtört a jég. Kicsit féltem, hogy ez a hamar jött bizalom később még talán rosszhoz vezet, de hittem, hogy ez egy csodálatos dolog kezdete. Igen, azt gondoltam, hogy barátság szövődik köztünk. Megértettem és átéreztem mindent, amit elém tárt. Hálás voltam. Úgy gondoltam, hogy ez a nap egy csodálatos ajándék az életünkben. Ez így is volt, de akkor jött a fordulat...

- Köszönök mindent és örülök, hogy megismerhettem ezt az oldaladat. Nagyon sokat jelent. De... de szeretnék kérdezni valamit - engedtem az öleléséből. - Mondd, tegnap hajnali három-négy óra körül te hívtál ismeretlen számról? Mert elég ijesztő volt - eddig megrendíthetetlenül hittem, hogy ő volt az. Most már inkább bíztam abban, hogy így legyen.

Elhúzta a száját és nem értette, hogy miért kérdezem. - Nem, meg is nézheted a telefonomat - nyújtotta oda a készüléket, és igazat mondott. - Nem én voltam...