25.rész - Starry Eyed

Istenien zárult a mai nap! Sikerült összebarátkoznom Niall-el és Liam-mel. Hála az égnek nagyon jól kijövünk, nagyon jól megértjük egymást és egyből elfogadtak. A boldogság teljes mértékben a birtokaiba vett és eszméletlenül bizsergető érzés, hogy beteljesült az álmom. Találkoztam velük és jóban vagyok velük! Ahogy Liam is fogalmazott: " Reméljük, hogy sokat leszel velünk "... igen, ebben én is nagyon bízom. Az örömöm sugarait azonban beárnyékolta még pár felhő, pontosabban kettő. Az egyik Zayn-é, a másik pedig Harry-é. Mindig mindenkinek a kedvében akarok járni, nem akarok senkivel sem rossz kapcsolatot tartani. Azt akartam, hogy olyanok legyünk, mint egy kis család. Már persze úgy értve, hogy vannak ők, a One Direction, a legnagyobb fiúbanda a világon a legőrületesebb rajongókkal és hozzájuk szeretnék tartozni én is. Azt most hagyjuk, hogy legjobban kihez és milyen szálon, csak hogy ez a hovatartozás érzése legyen meg bennem. Azonban attól tartok, hogy most, hogy én beléptem az életükbe ez kezd egyre elképzelhetetlenebbé válni. Jó, Niall és Liam megértenek és próbálják összefogni a csapatot. Zayn nem tud velem mit kezdeni és Harry mellett voksol. Louis pedig velem... hát mi külön világ vagyunk. De én nem azt akartam, hogy ki-ki egyik, vagy másik ember pártját fogja. Szerettem volna a barátja lenni Zayn-nek is éppúgy, mint ahogy Liam-nek vagy Niall-nek és történt, ami történt, Harry-t sem akartam, hogy kimaradjon mindebből. Egy csokorban akartam nemcsak két-három személyt, hanem mindenkit. Legyek telhetetlen, nem bánom. Bár nem értem, hogy miért baj az, ha úgy szeretném a közelemben tudni őket, mint ahogy mindig is láthatóak voltak, egy csapatként, testvérekként és jó barátokként?! Így tűnődtem magamban, miközben segítettem a srácoknak összepakolni. Már cseppet sem volt rumli a házban, így Niall és Liam a heverőre vágódtak pihenésképp. Louis-t nem láttam sehol. Nem csodálom, hát ebben a nagy térben nem nehéz elveszni. Jó, ez enyhe túlzás volt a részemről.

- Úgy fáj a hátam - mondogatta a szőke fiú körülbelül már ötvenedjére a takarítás alatt. Szinte már tudomást sem akartunk venni erről a fajta nyavalygásról, hisz a srácok tájékoztattak, hogy a kis kék szemű manójuk ilyen módszerekkel veszi rá az embereket, hogy tegyenek meg neki valamit, amit akar. Szerintük ez gyerekes, szerintem pedig inkább aranyos.

A kanapé mögött álltam, a két srác pedig oldalasan ült, hogy lássanak engem. Liam Niall szavaira reagálva intett nekem egyet, hogy hajoljak közelebb, majd a fülembe suttogott. - Ne is figyelj rá.

- Hé! Társaságban nem illik sugdolózni Mr. Payne - színészkedett a szőkeség.

- Csak azt akartam szépen megköszönni, hogy segített eltüntetni a kuplerájt - nyújtotta a barna szemű fiú felém a tenyerét, hogy lepacsizzak vele.

- Én is beszállnék a pacsizásba, de tudjátok, túlságosan fáj a hátam - színlelt fájdalmat Niall. Melyik lány ne találná imádni valónak már nem csak a személyiségében, hanem a viselkedésében is ezt a fiút? Rettentő édes.

- Na gyere, megmasszírozlak - adtam be a derekam, Niall arca pedig rögtön felderült. Biztos nagyon örült neki, hogy bejött a terve. A vállát, a nyakát és a hátát kezdtem dörzsölgetni, nyomkodni erősen a kezemmel. Kipróbáltam rajta is egy titkos mozdulatot, amit csak én tudok, viszont mindenki nagyon élvezi.

- Uh, istenem. Emm, ez nagyon jó. Abba ne hagyd! - nyögte Niall.

- Hát ez elég félreérthető - sütötte le barna szemeit Liam, mire egy mosolyt villantottam felé. Úgy látom, hogy egy rugóra jár az agyunk. Na mindegy is. Fiatalság, bolondság! - Ha ezt Louis meglátja.. neked annyi - bökte meg a szőkeségünket.

- Ugyan már. Jaj ez jó, ez jó. Ott, ott fáj. Csináld! - szólt rám beszéde közben Niall. - Inkább ha megtudja, hogy te meg sugdolózol vele... - bokszolt bele barátja vállába. Én az egészen csak kacagni bírtam. Imádtam, ahogy ugratják egymást. Jön belőlük a hülyeség.

- Mit kell megtudnom?! Tyű... - jött le Louis a lépcsőn és pont velünk szemben állt meg. - Héj, vetted le a kezed... - mondta katonásan és elharapta a mondat végét. Úgy éreztem magam, mintha a rendőrség mondaná, hogy " le van tartóztatva! ", így óvatosan levettem Niall-ről a kezeimet. A mosolyomat megpróbáltam visszafojtani, ami miatt elég idióta arckifejezésem lehetett. - Pár percig nem vagyok itt és máris kitör a perpatvar. Na kislány, büntetésből haza sem viszlek - színészkedett Lou.

- Hát jó - vágtam be a sértődöttet, persze csak a játék kedvéért. Elindultam a kis asztal felé, hogy pár extrán édes és finom falatot vigyek Niall-nek. - Akkor majd Niall megteszi helyetted - adtam át neki a tányért, majd leültem mellé és egy apró puszit nyomtam az arcára.

Niall rögtön felvette a fonalat és folytatta a játékomat. - Ezek után pláne - karolt át, miközben folyamatosan egymásra vigyorogtunk. Oldalpillantásokkal tartottam szemmel Louis-t, aki a mi kis akciónk hatása alatt állt. Összefonta a karjait maga előtt, felhúzta a vállait és olyan volt, mint egy durcás kisgyerek. Liam pedig mindnyájunkat csak kinevetett.

- Úgyis tudod, hogy elviszlek - dünnyögte.

- Mit takar az, hogy elviszel? - vontam fel a szemöldököm.

- Azt, hogy bepakolok néhány ruhát - kacsintott, mire beleharaptam az alsó ajkamba. Valahogy éreztem, hogy ez lesz a következő képkocka színes történetünkben. Nem szedelőzködött sokáig az emeleten, szinte leszáguldott a lépcsőfokokon, majd a fiúkhoz indult elköszönni. Mindkettejükkel kezet fogott és várta, hogy én is elköszönjek. Először Niall-höz mentem oda. Nagyon szeretni való egy figura. Egy-egy puszit kaptam tőle az arcomra, mint bemutatkozáskor, de ez már öleléssel is társult. 

- Remélem, hogy most már sokszor fogunk látni - szorongatott az ír manó és alig akart elengedni.

- Jól van már. Elég lesz. Minek kell ilyen hosszan búcsúzkodni? - bosszankodott Louis magában. Emiatt muszáj volt mosolyognom, hisz olyan volt, mintha a zöld szemű szörny feltámadt volna benne. Ilyen, amikor féltékeny? Cuki. A következő " állomás " Liam volt. Ahogy odaértem elé, már a karjaiba zárt.

- Aztán mihamarabb látogass meg minket! - motyogta a hajamba. 

- Sokáig tart még? - türelmetlenkedett az ajtó előtt álló Louis.

- Féltékeny - sutyorogta a fülembe Liam újra. - Na sziasztok, menjetek.

- Aztán vigyázzatok a házamra! - utasította rendre Niall-t és Liam-et a kísérőm.

A hazavezető út végig csendes volt. Miután megérkeztünk az otthonomba minden tettünket, tehát a lepakolást, az átöltözést és a fogmosást is a szótlanság kísérte. Azt hiszem ez a fáradtság miatt volt, hisz mindketten óriásiakat ásítoztunk. Ez mindaddig volt így, ameddig a fürdőszobai tevékenységeim után a szobámba nem mentem, hogy végre nyugovóra térjek. Elhelyezkedtem, betakaróztam, de amikor az oldalamra fordultam az ágy belseje felé, akkor kicsit megijedtem. A kislámpám fénye világította be a szobát és így vettem észre, hogy Louis fekszik mellettem. Már majdnem megkérdeztem, hogy mit keres itt, de akkor eszembe jutott, hogy korábban még én jelöltem ki a hálómat neki, hogy itt aludjon, amikor itt van.

- Elég meglepődött fejet vágsz - jelentette ki hálótársam. - Ha itt szeretnél pihenni csak szólj, akkor máshová megyek... ha azt szeretnéd. Azért jöttem ide, mert korábban te mondtad, hogy... - magyarázkodott, pedig nem neki kellett volna.

- Tudom, ne haragudj - térdeltem fel az ágyon. - Én felejtettem el, biztos a fáradtság teszi. Jó éjt, már megyek is - álltam volna fel, de megfogta a csuklómat.

- És mi van akkor, ha azt mondom, hogy jobban szeretném, ha maradnál?! Persze, ha te sem bánod... - tette hozzá gyorsan. Annyira tetszik, hogy figyel arra is, hogy én mit szeretnék és semmit nem siettet. Elmosolyodtam és újra bemásztam mellé. Egy darabig a hátamon fekve vizslattam a plafont a lámpa pislákoló fénye kíséretében, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve Louis felé fordultam, fölé hajoltam és megcsókoltam.

Fogalmam sincs honnan jött ez az egész, csak úgy megtettem. Hát... be kell, hogy valljam, a spontanelitás tényleg jó. Kezemet a mellkasán nyugtattam, majd eltávolodtam tőle. Arcára egy nagy mosoly ült ki. Ennek következtében az ágy széle felé fordultam és úgy tettem, mint aki már aludni készül, de igazából vártam, hogy reagál-e valamit. Beteljesedett, amire várakoztam. Tudtam, hogy közeledik, mivel a takaró susogós hangot hallatott.

- Mire fel kaptam ezt a kellemes kis ajándékot?! Nagyon örülök neki, de lenne egy javaslatom. Mondjuk többször is meglephetnél vele... ööm, például minden nap?! - suttogott a fülembe, majd átnyúlt a fejem fölött, hogy lekapcsolja az ezidáig mindvégig világító fényforrást. Miután kezeit visszafelé hozta onnan, gyengéden megfogta az államat és úgy fordított maga felé, hogy még egy újabb csókot tudjon nyomni a számra. Annyira romantikus volt és én imádtam az ilyen pillanatokat. Szinte ezekért élek. De egy pici félelem azért mindig volt bennem amiatt, hogy nehogy elkapjon a hév, mert ahogy bír csókolni... nem tudom milyen jelzővel tudnám kifejezni, hiszen alig van olyan, amivel még nem jellemeztem... olyan, mint mikor nemcsak kívülről, hanem belülről is bizseregsz, amikor a külvilág teljesen megszűnik számodra létezni, amikor csak ő és te vagytok.

Na ilyen érzés fogott el minden egyes alkalommal és talán egy kicsit mindig erősebben. Talán Harry-nél is volt ilyenem, de az csak egy szikra volt... Majd ahogy Louis ajkai távolodni kezdtek az enyéimtől még mindig éreztem, ahogy a szívem hevesebben ver és őrült módjára kapkodom a levegőt. Talán most mind hülyének néztek, de így van. Aztán leheveredett szorosan mellém és átkarolt. Olyan közel volt, hogy minden egyes szívdobbanását érzékeltem, ahogy azt is, amint a nyakamba szuszog. Karjaival védelmezőn engem fogott át és teste melege a biztonságot nyújtotta. Így volt a legjobb elaludni, higgyétek el.

Reggel már úgy ébredtem, hogy vele szemben találtam magam. Ő már fent volt és engem figyelt. Még pislogtam párat, hogy biztos legyek abban, hogy nyitva tudom tartani a szememet, majd közelebb húzódtam hozzá úgy, hogy testünk összeérjen. - Mióta vagy fent? - kérdeztem álmos hanggal.

- Nem régóta - mosolyodott el. - Csak téged néztelek... még alvás közben is gyönyörű vagy - milyen észveszejtő érzés reggel, rögtön ébredés után ezzel a mondattal indítani a napot. Beletúrtam a hajába és ismét megkíséreltem megízlelni édes ajkait. Így feküdtünk hosszú percekig, majd kopogást hallottunk. - A barátnőd mindig olyan jól tud időzíteni - mormogta.

- Honnan veszed, hogy ez ő? - tudakoltam meg tőle, mire csak megvonta a vállát. Egyszerre keltünk ki az ágyból és míg én a papucsomért, illetve a köntösömért keresgéltem, addig ő felöltözött. A bejárat felé baktattam, ahol már meglehetősen türelmetlenül hol dörömböltek, hol csengettek. Ajtót nyitottam és nem is kellett több, Lilly szinte betört a házba, úgy viharzott be.

- Emma, ez micsoda? Te tudsz erről? Mi történt? - vágott hozzá az asztalhoz egy szürke színű, újságnak kinéző cuccot.

- Ez mi? - piszkálgattam két ujjal a magazint. Lilly azonban nem szólt semmit, csak egy adott oldalra lapozott és ledermedtem. Két oldalas cikk Harry Styles-ról és ha ez még nem lenne elég, tele olyan képekkel, ahol vagy velem, vagy Jessica-val látható. A szemem kikerekedett és legbelül éreztem, hogy valami megint nincs rendben, hisz az adrenalinszintem egyre emelkedett, ahogy a cikket olvastam. Tudtam, hogy a java csak most jön...

" A One Direction csajozógépe egyik lányról a másikra jár "

" Harry Styles-ről (19), a One Direction szívtiprójáról több tucat kép került a nyilvánosságra, melyek legtöbbjén két lánnyal együtt látható. Mint később megtudtuk, mindkettejüket valamilyen érzelmi szál fűzi a fiúhoz. Sokakat furdal a kíváncsiság, hogy vajon kik lehetnek ezek a lányok, akiknek sikerült meghódítaniuk napjaink legnagyobb fiúbandájának egyik énekesét, akiért tinilányok milliói rajonganak? Most választ adunk rá! Az egyikük Jessica Martinez (19), akivel már korábban is sokszor hírbe hozták a fiút, most viszont úgy tűnik, hogy a pletykák nagyon is igaznak bizonyulnak, ugyanis rengeteget látják őket együtt mostanság. Különböző bárokban és szórakozóhelyeken, rendezvényeken kivétel nélkül egymás karjaiban jelentek meg. Sokak véleménye alapján Harry (19) jól választott, ugyanis Jessica (19) egy kifinomult, elegáns negyedből való hölgy. Mi is nagyon reméljük, hogy ez így van, a rajongók véleménye azonban megoszlik. Most pedig itt a várva várt leleplezés. A másik lány, akiről szintén sok lesifotó került elő, az Emma Smith (17). Információink szerint egy kertvárosi leányról van szó, azt azonban senki sem tudja hogyan keveredett össze a híres énekessel. Senki sem tudott kész tényekkel szolgálni a kapcsolatukról, de az interneten rengeteg fotó terjeng róluk, melyek alapján meggyőződéssel hihetjük, hogy valaha egy párt alkottak. A közvélemény nem nézte túl jó szemmel ezt a románcot, hisz ahogy a fotókon látszik (a London Eye-nál készültek - szerk.), nem jönnek ki túl jól. Többen aranyosnak tartják, viszont a rajongók véleménye az ő esetében is különböző.  A meglepő hír, hogy mostanában érkezett pár jelentés egy-egy szemtanútól, miszerint Emma Smith (17) kisasszonyt rengetegszer látják a One Direction másik énekese, Louis Tomlinson (21) társaságában. Vajon van köztük valami? Mindenki ezen töri a fejét, de nem tudhatjuk, hogy nem-e pletykákon alapuló dolgokról van szó. Mindenesetre az egyik előkelő vacsorán sikerült elcsípnünk Jessica Martinez (19) kisasszonyt, hogy nyilatkozzon ezzel kapcsolatban.

" Bevallom, sosem sikerült jól megismernem azt a lányt, mivel mindig elutasító volt velem. Igen, egy ideig együtt voltak Harry-vel, de az a lány semmit nem tudott megbecsülni és folyton zaklatta Harry-t, többek között a féltékenykedésével, pedig én csak barátkozni próbáltam vele. Sejtettem, hogy a rivaldafényben lenni számára új, ezért próbáltam segíteni neki, de mindig olyan lekezelően bánt velem. Mivel Harry és én már nagyon régóta barátok vagyunk, őszinte voltam vele és mindent elmondtam, ami bántott Emma-val kapcsolatban. Ez volt az oka, hogy szakítottak. Én nem akartam, hogy így végződjön, de azért van benne jó dolog is, hisz már a kezdetek óta odáig vagyok Harry-ért. Az pedig, hogy Louis Tomlinson-nal járkál mostanában... ne haragudjanak, de azt kell, hogy mondjam, hogy felháborító. Azt hiszem ilyen eset ez a jelenlegi is, amikor arról beszélhetünk, hogy valaki kihasználja, eszköznek tekinti a másikat. Ebben az esetben például a hírnévért. Nem tudom, hogy Harry iránt táplált-e valamilyen érzéseket, de nem sokat nézek ki ebből az Emma nevű lányból. Örülök, hogy Harry nem keveredett vele jobban össze, de azért remélem, hogy Louis sem fogja megjárni " - fejtette ki. " 

Szöveg: Lisa Dowell 

24.rész - Just Enjoy It

Remek. Most tört rám a pánik. Anya hazajön. Úgy kellesz majd tennem, mintha minden rendben lenne és minden a régi, holott közel sem lesz így. Ráadásul a fedősztorik kitalálásával is a nullán állok. Nem akarom, hogy sejtsen bármit is, mert csak az Isten tudja, hogy mi lenne a reakciója. Imádom őt, tényleg. Imádom, hogy eddigi életem során a kapcsolatunk felhőtlen volt, olyanok voltunk akár a legjobb barátnők, de mégis az anyám. Azokat a dolgokat nem szabad tudnia, melyek azalatt történtek, míg ő nem volt itthon. Régen azért ácsingóztam állandóan, hogy többet legyen velem... na most azért, hogy kevesebbet. Ez általában nem gond, mivel heteket, vagy párszor előfordult, hogy hónapokat töltött más országokban a szakmája miatt. Hála az égnek szereti a munkáját, szóval én nem bánom, hogyha beleveti magát... most meg különösen. Egy hetet simán kibírok, ha annyit tölt itthon, sőt talán még kettőt is. Egy valami akkor sem hagy nyugodni. Legutóbb, amikor beszéltem vele, akkor azt mondta, hogy van egy meglepetése számomra. Remélem valami olyan, aminek örülni fogok, vagy a hasznomra válik. Most úgy tűnik, mintha el akarnám taszítani magamtól, vagy éppen hasznot akarnék húzni abból, amit csinál. Pedig nem így van, csak hát... tudjátok milyenek az anyukák. Ha elmesélnék neki mindent, akkor vagy vinne magával mindenhová, vagy pedig már csak azért is velem maradna, hogy szemmel tartson. Na és ez az, ami a szemem előtt lebeg. Egyik oldala ennek az, hogy végre magára is odafigyel, a karrierjét építgeti, azt csinálja, amit szeret és nem azon rágódik, hogy mindenkinek megfeleljen. Hosszú idő után azt látom rajta, hogy boldog. Mióta apával elváltak azóta keresi az útját és most úgy érzem, hogy megtalálta. Az az önzőség, ha erről letaszítom, hogy inkább az én gondjaimmal foglalkozzon. A másik oldala az, hogy nagyon szeretek egyedül lenni, jót tesz az önállóság. Most bármit is csinálok az rám tartozik. És így talán a magánéletem is nyugodtabb... már amennyire annak mondható. De ezt úgy értem, hogyha az utóbbi időt figyelte volna, hogy kik járkálnak ki és be a házba... hát a szívbaj kerülgetné és kérdőre lennék vonva elég alaposan.

Az sms-t körülbelül tízszer olvastam el, majd a telefont behajítottam a táskába. Kulccsal bezártam a bejárati ajtót és beültem Louis autójába. Az arcomra biztos kiülhetett a megviseltség, hiszen Lou rögtön hozzám fordult.

- Mi a baj drágám? 

- Anya küldött egy üzenetet. Azt írta, hogy 3 nap múlva hazajön. Fogalmam sincs, hogy mi lesz itt, vagy mit fogok mondani. És ha már tud valamit? - gyötörtem magam újra és újra.

- Ez nem biztos. De hagyd abba. Megint előre rágörcsölsz a dolgokra. Majd lesz valahogy. Mondtam már, hogy itt vagyok veled, mindenben segítek, megoldunk mindent. Együtt - nyomatékosította az utolsó szavát. - Biztos örülne, ha bemutatnál neki engem - vigyorgott.

- Téged egyébként is imád - emeltem égnek a tekintetem egy mosoly kíséretében.

- Tényleg? - csendült fel Louis hangja.

- Csak el ne bízd magad - ütöttem rá finoman a combjára. Egyébként igaza van. Ráérek ezzel majd akkor foglalkozni, amikor eljön az ideje. Most inkább élvezhetném a pillanatot, ugyanis találkozom a One Direction többi tagjával! Ez a gondolat újra felpörgetett. Nagyon elkezdtem izgulni.

Louis kocsija lassan a háza elé gördült. Eltűnődtem a ház látványától. Gyönyörű és rendezett kert, elegáns kültér. Valahogy pajtásom személyisége alapján valami vadócabb külsőre számítottam, de kellemesen csalódtam. A zöld környezet nagyon tetszett. Tudom, hogy nagyon szereti a kint végezhető cselekvéseket, például a focit. Ez nem csoda, hisz fantasztikus focista.

- Nem értem, hogy mire fel ez a nagy ház, amikor állandóan úton vagytok - csodálkoztam. - Egyébként lenyűgöző.

- Hát... például bulikra. Egyelőre - mondta, mintha ez olyan természetes lenne. El sem hittem, hogy már ott vagyunk. A lábaim remegni kezdtek és ahogy Louis a combomra tette a kezét, ezt meg is érezte. - Minden rendben lesz. Tuti zabálni fognak - hagyott egy puszit a homlokomon, majd pedig kiszálltunk. Még mindig annyira hihetetlen ez az egész. De várjunk. Ha az egész banda itt lesz, akkor...

- Ööm... Harry..? - kérdeztem volna, de válaszával megint megelőzött.

- Ő nincs itt - nyugtatott meg, miközben egymás mellett sétáltunk a járdán felfelé, az ajtó felé. - Mondtam a srácoknak, hogy szóljanak neki is, de... de azt mondta, hogy más dolga van. Hát ha nem, hát nem - zárta le a dolgot.

- És a többiek tudnak arról, hogy mik zajlottak le az elmúlt időben? - próbáltam megtudakolni a szükséges információt.

- Liam mindent tud. Neki elmeséltem mindent, főleg ugye, hogy ő vigyázott Harry-re a buliban, aztán meg amikor próbánk volt és folyton téged hívogattalak... ő is aggódott érted és ő vetette fel ezt a bemutatásos meglepetés partyt. Niall és Zayn viszont nem tudom, hogy mennyit sejtenek a dolgok állásáról - húzta el a száját, majd a kulcsát úgy négyszer-ötször hangosan megzörgette a zárban. Ennél jobb jelzést ki sem lehetett volna találni. Óvatosan benyitottunk és Louis rögtön a villanykapcsolóhoz nyúlt, hogy fényt csiholjon. Mire ezt megtette, az említett három fiú ugrott fel azt ordítva, hogy: " meglepetéééés! ". Jesszus... már mióta erre vágytam és itt állok velük szemben. Mindannyiukra rámosolyogtam és Louis megkezdte a bemutatást.

- Srácok, ő itt Emma - karolta át a derekamat és egy puszit nyomott az arcomra. Kicsit mintha az ötlött volna fel bennem, hogy most olyasfajta birtokló magatartást tanúsít. Mintha azt jelezné a srácoknak, hogy az övé vagyok és nem érthetnek hozzám egy ujjal sem. Persze, képletesen érve. Egyébként nem zavart, sőt inkább aranyosnak és hízelgőnek találtam. - Emm, ő itt Liam - vezetett oda a srác elé. Belenézve mélybarna szemeibe rögtön tudtam, hogy ő az, aki mindenkinek a legjobbat akarja, mindenkivel foglalkozik.

- Szia. Liam vagyok - mosolygott rám féloldalasan és egyből magához ölelt. - Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek. Annyit hallottam már rólad - szorított. Tudtam, hogy ő ilyen gondoskodó, mivel gyakran hallottam, hogy a zenekarban őt az " apukának " nevezik. Találó név, ő vigyázott a többiekre. De már nemcsak ezt gondoltam róla, hanem tényleg bebizonyosodott, hogy ő ilyen.

- Ő itt Niall - mutatott a szőke, kék szemű és felettébb aranyos fiúra. Miután kiszabadultam Liam szorításából, hozzá is odamentem. Épp egy tálca volt a kezében tele különféle süteményekkel és épp rágcsált valamit. Felmutatta az ujját egy perc türelmet kérve. Letette a tárgyat és gyorsan megtörölte a kezét.

- Örülök neked - adott egy-egy puszit az arcomra. - Nem vagy éhes? - ez volt az első kérdése.

Elnevettem magam és rögtön válaszoltam is neki. - De, farkaséhes vagyok - egyfajta elégedettség ült ki ettől a mondatomtól az arcára.

- Máris kedvellek - vigyorgott.

- Ez itt pedig Zayn - vitt tovább Louis.

Zayn épp a telefonját böngészte és csak egy pillantást vetett rám. - Szia! - intett nekem. Ebből kiindulva úgy éreztem, hogy ő lesz a legtávolságtartóbb velem szemben.

- Na mindenki a konyhába! Végre ehetünk! - mondta Niall türelmetlenül és már el is tűnt az említett helyiség irányába. A másik két srác is utána ment, kettesben hagyva így minket Louis-val.

- Remélem jól fogod érezni magad. Ki kell élveznünk ezt a három napot még - kacsintott és egy csókot nyomott a számra egy rövidebb pillanat erejéig. Majd kézen fogott és úgy indultunk mi is a konyhába. Az asztal jobbnál jobb ételekkel volt telepakolva, amiből Niall már jócskán falatozott. Louis-val mi is leültünk és enni kezdtünk.

Mikor mindenki jól lakott, a nappaliba indultunk. Zayn és Liam a fotelekben foglaltak helyet, míg a kanapén sorban Louis, mellette én, a másik oldalamon pedig Niall helyezkedett el.

A kis szőkeség átkarolt és kék szemével engem pásztázva szóra akart bírni. - Mesélj magadról valamit - mosolygott. Még egy szót sem szóltam, de rögtön jött a következő téma.

- Mióta vagytok együtt Harry-vel? Ő miért nem jött? Hogy-hogy Lou-val érkeztél? - ostromolt a kérdéseivel Zayn.

- Hát... egy hónapig voltunk - feleltem halkan.

- Mi az, hogy voltatok? - nézett rám Zayn döbbent arccal.

- Zayn! - szólt rá Liam. Hát igen... ő tudott mindent. Legalább az megnyugtatott, hogy ő nem ítélt el. Főleg azért, mert csak most kezdtem, leginkább az ő körükben furcsán érezni magam, hogy Harry-vel szakítottunk, de Louis-val járok-kelek. Félek, hogy a másik két fiú megbélyegez. Nem mintha nem lenne igazuk, csak... ők a bálványaim és ha már ők is rosszat gondolnak rólam, akkor... az biztos úgy van és onnantól én is úgy gondolkodnék magamról.

- Mi történt? - kérdezte Niall szinkronban.

- Srácok! - kiabált Louis ingerülten. - Hagyjátok már!

- Jó, ne haragudj Emma. Csak mint tudjátok, egy banda vagyunk, összetartunk, épp ezért szeretnénk mi is mindenről tudni - magyarázkodott Niall.

- Semmi gond, én megértem. Ha már ennyire őszinték vagyunk, akkor én meg attól rettegek, hogy ezek után undorodni fogtok tőlem, vagy megutáltok, mert Harry azért mégiscsak az egyik legjobb barátotok és... - sóhajtottam.

- Ne butáskodj. Nekünk is rengeteg hülyeségünk van és egyébként is, Harold elég bajkeverő. Aranyosnak látszol, meg kedves vagy velünk. Ez a lényeg - simogatott meg a szőkeség.

- Jó, de én akkor sem szeretném elmesélni. Helyettem akkor inkább Liam, ha vállalod... - néztem Niall tengerkék szemeibe bocsánatkérően, majd Liam-hez fordultam, aki beleegyezően bólintott. Részletesen elmesélte a sztorit és még én is meglepődtem, hogy mennyi mindent tud, de annál az volt az érdekesebb, hogy mennyi mindent jegyzett meg. Én Louis vállára hajtottam a fejem és úgy hallgattam a történetet, melyet amúgy is tudtam kívülről és melynek én vagyok a főszereplője. Mikor Liam befejezte a mondanivalóját rám nézett, én pedig eltátogtam neki azt, hogy " köszönöm ", mire ő mosolyogni kezdett és bólintott egyet. Jessica fenyegetéseiről azonban rajtam és Louis-n kívül már senki nem tudott. Azt hiszem, hogy jobb, ha ez egyelőre így is marad.

- Ez szomorú - görbült le a kis szőke manó szája. - Mi itt vagyunk neked. Bennünk is bízhatsz, fordulhatsz hozzánk, bármiben segítünk, ha tudunk - ölelt meg oldalról Niall.

- Tudod, Harry szereti a kalandokat. Romantikus személyiség, de nem az, aki meg tud ülni egy helyben, vagy éppen lekötni magát. Mi már megszoktuk. Lehet, hogy kicsit előrelátóbbnak kellett volna lenned - jelentette ki Zayn teljesen ridegen. És akkor most ti - mutatott rám és Louis-ra - együtt vagytok, vagy mi? - na ne.

Ez volt az a kérdés, amit nem vártam. Erre mégis mit lehet mondani? Az a baj, hogy nem tudom, hogy Louis mit gondol erről és nem tudok mit válaszolni. Kínos csend következett be körülbelül két percig, majd végül rászántam magam, hogy ránézzek Lou-ra, aki épp ugyanígy tett. Még mindig a téma hatása alatt álltunk és csak annyit tettük, hogy elnevettük magunkat... szerintem zavarunkban. Miután ezt a többiek figyelemmel kísérték, Niall rögtön elengedett engem és kettőnket nézve mosolygott.

- Na ugorjunk - törte meg Liam a szótlanságot. Azért jó volt, hogy ő mindent átérzett és tudott. Pedig ezt talán nem érthette, hogy bennünk mi folyik, vagy mit gondolunk, de egyből felismerte a dolgokat. Úgy viselkedett, mintha minden apró kis mozzanatot tudott volna, ami Louis és köztem valaha lejátszódott. Ez meg is nyugtatott, meg ijesztő is volt... Liam a zenelejátszó felé igyekezett és bekapcsolta a zenét, majd pedig egy videó játék meccsre hívta ki Louis-t, aki persze rögtön el is fogadta azt. Niall újra megcélozta a tálcákat, tányérokat, mert megint... vagy még mindig éhes volt.

- Sajnálom, de én ezzel nem tudok ilyen könnyen megbarátkozni - állt fel Zayn a fotelból. - Egyszerűen nem vagyok képes megérteni ezt a szerelmi háromszöget, ezért most inkább elmegyek. Sziasztok skacok! - sétált a kijárat felé. - Szia... Emma - halkult el fokozatosan a hangja, majd bezárta maga mögött az ajtót. Emiatt egy ideig újra csend honolt szerte a házban, csak a magnóban lejátszódó dallamok kísérték ezt az állapotot.

- Nem kedvel, ugye? - néztem összeráncolt szemöldökkel a társaságra.

- Csak fura neki a helyzet. Majd megszokja és közvetlenebb lesz, meglátod - próbált vigasztalni Liam. - Mint mindannyiunknak, a zenekarunk az első számára is és már nagyon összenőttünk, így mindannyiunkat szinte a testvéreinek tekint, így Harry-t is és félti. De reméljük, hogy sokat leszel velünk és még rengeteg időnk lesz arra, hogy összerázódjatok.

- Hát... sejtettem, hogy nem fog minden simán menni - sóhajtottam. Tudtam, hogy Zayn zárkózott, nehezen nyit mások felé és nehezen barátkozik. Nem azt kértem, hogy puszipajtások legyünk rögtön... de remélem Liam-nek igaza lesz.

Azon az estén még beszélgettünk egymással mind a négyen, mindenki mindenkivel, Niall kérésére társasoztunk és még egy kicsit táncoltunk is. Ezek a fiúk! Ezelőtt is fantasztikusnak hittem őket, na de ezek után... Kedvesek, viccesek, na és persze mindannyiuk dögös. Nem szoktam meg, hogy ennyi helyes pasi vesz körül. A buli nagyon jól alakult és nagyon boldog voltam, hogy ezt is átélhettem. Azért sajnáltam, hogy Zayn-nel így alakult az első találkozásom, de hátha elfogad majd idővel. Későn, körülbelül hajnali két-három órakor Louis vitt haza, aki ismét otthon maradt velem. Velem aludt... de ezt majd elmesélem.

A cifra hab a tortára azonban akkor jött, amikor a következő nap Lilly beállított. Nagyon örültem neki, nem ezzel volt a gond. A baj ott kezdődött, hogy nemcsak azzal a hírrel döbbentett le, amit el akart mondani, hanem azzal is, ami a várost járja. Hogy milyen információk terjednek a városban? Ezt én is abból az újságból tudtam meg, amelyben szerepelek.

Bloglovin' - Kövessetek!

Sziasztok:)
Most már Jordi biztatására én is csináltam Bloglovin'-t és örülnék, ha követnétek. Tudjátok ez amiatt van, mivel megszűnik a Google Reader és hogy a többiek is nyomon tudják követni az új részeket, vagy az újításokat, közleményeket stb.
Itt a link: http://www.bloglovin.com/blog/9348847 

Nagyon örülök minden olvasómnak és látogatómnak, és arra kérlek titeket, hogyha itt vagytok, akkor olvassatok, pipáljatok és írjatok komit. Nektek csak pár perc, de nekem hihetetlen öröm bármilyen vélemény.
Nyomkodjátok a follow gombokat!
Köszönöm♥ : ~T xx

23.rész - That's The Way We Like

Egy teljes hetet töltöttem Louis-val. Már nem voltam megfázva, mindent elkövetett, hogy jobban legyek. Nemcsak a betegségemet értve ezalatt, hanem a lelki problémámat is. Hálás vagyok neki. A családomon és mondhatni Lilly-n kívül mástól ennyi törődést nem igazán kaptam még. Hogy fér bele ennyi jóindulat? Olyan sokat tesz most például értem, de más emberekért, sőt a világért. Merem mondani, hogy még soha nem ismertem hozzáfogható személyt. Másoknak a jótetteikkel mindig van valami hátsószándékuk, mindig kérnek valamit cserébe, de ő nem. Ő tényleg azért cselekedett, mert fel akart vidítani.

Nos a nyolcadik nap is átlagosnak indult. Már meg se rezzentem, amikor a vezetékes telefon éles hangja ébresztett. Gondolom már kezditek unni ezt az állandó telefoncsörgést. Nos, már én is. Próbáltam sietni, de még olyan kómás voltam (igaz, hogy dél volt), hogy nem láttam és nem hallottam. Körülbelül, mint egy zombi. Ekkora a hang már elhallgatott. Lassítottam a tempón és még majdnem a saját lábamban is felestem. Már azt is csodálom, hogy épségben leértem a lépcsőn. Odabandukoltam a készülékhez, de váratlanul valaminek nekiütköztem. Vajon mi, vagy éppen ki volt az? Hát Louis. A telefon kagylóját tartotta épp a fülénél, s amikor nekiütköztem, akkor felém fordult és egy hatalmas vigyort villantott. Kicsit meg is inogtam, amikor beleütköztem. Nagyokat kellett pislognom, hogy végre lássak is valamit, ne csak nézzek. Elszégyelltem magam, amikor Louis ott állt előttem tökéletesen. A hibátlan szemeivel, hajával, öltözetével... ő a személyében tökéletes. Én meg... kócos haj, karikás szemek, álmos arckifejezés. Nem akartam, hogy így lásson, ezért a fentről magammal hozott és magam köré tekert takarót a fejemre húztam.

- Persze. Szó-szó-szólok neki - beszélt szaggatottan a nevetéstől. - Rendben. Nem, én Louis vagyok - fejezte be a beszédet. Hallhatólag nagyon jól mulatott, mivel hangosan kuncogott. Gondolom rajtam. - Húha. Hol lehet Emm? Csak nem a takaró alatt bujkál? - úgy játszott velem, mint valami kisgyerekkel.

- Vicces vagy - dünnyögtem.

- Jéé, a pléd beszél?! - folytatta a játékot. - Vajon csikis is? - kezdett el csiklandozni. Kezdetben még tudtam ellenállni, mivel a paplan azért vastag, de aztán feladtam és viháncolásban törtem ki. Megpróbáltam elmenekülni, de a szövet alsó csücskére, ami a földig leért, ráléptem és elcsúsztam. Hurrá. Már nemcsak rondának, hanem iszonyat bambának is néz. Ki sem mertem kukucskálni az engem elfedő takaró alól, inkább még jobban bebugyoláltam magam. Tiszta cikis vagyok. Ráadásul még el is pirultam. Hogy lehetek ilyen kis ügyefogyott, amikor ő mindent olyan kifogástalanul csinál?! Pár hangosabb kacajt engedett ki, majd éreztem, ahogy felemel a földről. Egy darabig cipelt, aztán finoman letett. A szobámban kötöttünk ki. Kiszedett a takaróból, de én még ekkor is eltakartam előle az arcomat kezeim segítségével. Erre még jobban aktivizálta magát. Egyik lábát áttette a csípőmön, így térdei a derekam egy-egy oldalán foglaltak helyet. Tenyerével a kezeimért nyúlt, majd mindkettőt lefogta és leszorította az ágyhoz. - Kötekszel, kötekszel? - hajolt közel hozzám.

- Na mi van Tomlinson, félsz, hogy nyerek? - húztam az agyát tovább.

- Még hogy én? Na akkor ezt kapd ki Smith! - és közelsége már csak tovább fokozódott. Az orraink hamarosan összeértek, majd az ajkait az enyéimhez tapasztotta. Kicsit még bűnösnek éreztem azért magam, hiszen csak nemrég szakítottunk Harry-vel, erre én meg ilyen hamar már a volt legjobb barátjával viháncolok. Végül is, nem én döntöttem a kapcsolatunk végleges voltáról. Az pedig, hogy bosszút állt rajtam csak azért, mert úgy látta, hogy túl jóban vagyok Louis-val, még mindig felháborított. Tehát ezután úgy gondoltam, hogyha akarna se szólhatna bele ebbe. És még volt egy valami, amivel nyugtatni, vagy éppen biztatni tudtam magam. Ez az alábbi idézet: "Sose bánj meg semmit, ami valaha boldoggá tett". Louis csókja pedig nagyon is azzá tett. Igaz, hogy a fentebb említett érvekkel próbáltam tisztázni magam, de akkor is lelkifurdalásom volt. Lehet, hogy túl konzervatív, vagy " hagyományos " vagyok, de talán még gyászolnom kellene, nem?! Mindegy most már. Teszünk, amit teszünk. Louis most is olyan felszabadítóan hatott rám. Ő mindig olyan spontán dolgokat csinál és ez tetszik. Nem tervezi el, csak elhatározza és kész, ennyi, meg is csinálja. Azt hiszem, hogy ez a tulajdonsága segített hozzá ahhoz, hogy most olyan a kapcsolatunk, amilyen. Louis még mindig fölöttem térdelt és még mindig lefogta a karjaimat. Hogy is mondjam?! Szóval... ez a helyzet kissé félreérthető, de mégis forró volt. Jól van. Szóljatok, hogy fejezzem be, mielőtt még túl messzire mennék! A csók időtartama nem volt ilyen hosszú, mint ahogy most én kifejtettem. De nem elképesztő, hogy mennyi minden játszódik le bennem miatta? Lehet, hogy csak mi, lányok képzelünk bele ezekbe a momentumokba olyan sok mindent, de az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen. Most, hogy ez mind letisztázódott bennem, belemosolyogtam a csókunkba. Louis ezt észrevette, elengedett, normálisan felült és ő is elmosolyodott.

- Feladod, Tomlinson?! - hangsúlyoztam vezetéknevét. Nem válaszolt, csak megfogott mindkét csuklómnál és felhúzott, hogy én is ülőhelyzetben legyek. Törökülésben foglaltam helyet és vidáman néztünk egymás szemeibe, amikor megszólalt.

- Még mit nem! - majd újra letámadott. Hátradöntött és éreztem, ahogy egyre jobban rám nehezedik. Kedvemre volt minden cselekedete, ahogy az is, amint a nyelveink játszadoztak egymással. Kezeimmel először a karját tapintottam meg, majd feljebb csúszva erős vállait találtam meg, aztán végigsimítottam a haján és végül pedig karjaimat átfonva a nyakán állapodtam meg. Nem bántam, hogy ez történik, ahogy azt sem, hogy ennyire közel engedtem magamhoz. Az illata mámorító volt, teljesen megbabonázott. Hihetetlen, reggel még azt mondtam magamról, hogy ronda vagyok, ő pedig hiába kacagott ki, most itt van velem és... a csókjának az íze mennyei. Istenem, a mennyországban vagyok?! De most nem akartam gondolkodni, csak élvezni a pillanatot, melynek teljesen átadtam magam. Hogy lehet, hogy teljesen átadtam magam ennek a Lou-hoz fűződő élménynek? Jó kérdés, a válasz egyszerű. Talán egy nyomasztó dologtól is megszabadultam, amikor Harry elment. Nem kell idegeskedni, hogy miért, hol, mikor és mit csinálok, ami neki nem tetszik, vagy éppen ő mit tesz és mikor fogunk veszekedni. Azt hiszem tényleg megkönnyebbültem, csak nem mertem kimondani. Olyan ellenségesen és önzően hangzik, nem? Pedig nem akarok semmi rosszat mondani róla. Tényleg. A legjobbakat kívánom neki. Na tessék, megint kattog az agyam. Egyszer talán fejbe kéne verni magam valamivel, hogy azok a kis fogaskerekek egy időre leálljanak, egy kis nyugtot hagyva nekem. Louis-val az ajkaink levegő hiányában váltak el, mire ő mellém könyökölt. Rögtön az arcom felé nyúlt, hogy eligazítson egy tincset, majd hangja kényeztette a fülemet. - Tudod, hogy mit terveztem mára?

- Nem, de úgyis mindjárt elmondod - mosolyogtam rá és ujjaimmal a haját piszkáltam. Imádom a kis barna, kusza tincseit.

- Jól tippelsz - adott egy puszit a homlokomra. Olyan romantikus ez az egész. Vagyis ő azzá tudja varázsolni. Minden mozdulata gyengéd felém, vigyáz rám, de azért mégis kifejezi, hogy " igen Emma, miattad vagyok itt ". Legalábbis az agyam rejtett zugában ezt remélem. Nem is értem, hogy ezt most miért vallottam be. Hát... tény, hogy teljesen megbolondít. - De előtte át kell adnom egy üzenetet - közölte.

- Milyen üzenetet? Jaj, pont kérdezni akartam, hogy kivel telefonáltál, de még nem érkeztem el odáig. Nézz oda! Teljesen elveszed az eszemet - mondtam kicsit szégyenlősen és eléggé zavarba jöttem. Hogy zavaromat leplezzem, inkább felnevettem. Látszólag nagyon jól esett neki, amit mondtam, hisz fülig ért a szája.

- Legalább most már tudom, hogy nemcsak te őrjítesz meg engem - harapott bele az alsó ajkába. A hasamban apró pillangók zavarták meg a nyugalmamat. Hogy kerültek ide a semmiből? Annyi megmagyarázhatatlan dolog van... - Szóval, a barátnőd hívott. Uh, várj. Hogy is hívják? Lizzie, Lola vagy... Lilly?

- Lilly! - csaptam a fejemre.

- Ja igen, ő. Azt mondta, hogyha nem gond, akkor holnap jönne ide hozzád - tájékoztatott.

- Megyek, visszahívom - pattantam fel az ágyról. - Szegény. Sose én keresem. Rossz barátnő vagyok - sajnálkoztam.

- Ugyan már - ült fel Louis. - Nem vagy az. Amúgy ne hívd, mert azt mondta, hogy ma már nem lesz otthon, csak szólni akart, hogy akkor holnap számíts rá - fogta meg a kezem, majd ő is felállt.

- Egyébként miért mondtad azt a beszélgetés végén, hogy " nem, én Louis vagyok "? - mosolyogtam.

- Hát mert azt hitte, hogy Harry beszél - húzta el a száját. - Nem meséltél neki? Rólam se? - vont kérdőre.

- Hát amennyiszer találkoztam vele... Harry-ről is épp, hogy tud valamit. De a többi dologról semmit! És ha holnap itt lesz, akkor nem szeretném, hogy elszóld magad - szabadkoztam.

- Nem kell mindenkinek mindent tudnia - húzta el a szájánál az ujját úgy, mint mikor azt szoktuk mutatni, hogy " bekulcsoljuk ", tehát nem kotyogunk ki semmit. - Egyébként honnan veszed, hogy holnap is itt leszek? - vonta fel a szemöldökét.

- Hát... - nem tudom, hogy erre mit kellene válaszolni. Kerestem a szavakat, de ő hamarabb megszólalt.

- Nagyon természetesnek veszed. De nem baj, látom nagyon megszoktál - suttogta és átfogta a derekam a karjaival. Teljesen úgy nézhettünk ki a viselkedésünk alapján, mintha egy párt alkotnánk. Talán valahogy mindketten bele is képzeltük magunkat ebbe az ábrándba. Talán mindketten valamiért úgy gondoltuk, hogy így van, vagy lesz, vagy kitudja... csak sosem jelentettük ki?! Bonyolult.

- Nem mintha zokon vennéd - vágtam vissza játékosan és egy cuppanós puszival ajándékoztam meg. Már ő sem volt megszeppenve és én sem voltam olyan félős, mint az elején. Hát... ebből látszik, hogy mennyit változhatnak a dolgok rövid idő alatt... - Na gyere menjünk, együnk valamit - engedtem el.

- Hé, ezt én akartam mondani, de amúgy is, én már ettem - indultunk lefelé egyszerre. - De ne siess. Már ki van készítve a reggelid - kacsintott. Miután leértünk a lépcsőn, rögtön a konyhába vezetett az utam. A tárgyak és a gabonapehely, melyekre szükségem volt, ki voltak pakolva. Egyre imádni valóbb ez a Louis.

- Köszönöm - hálálkodtam. Ezt mind értem csinálja? Lehet, hogy másnak egy apró kis figyelmességnek számított volna ez a cselekedet, de nálam... annyira tudtam örülni neki. Még nem igazán volt ilyenben részem. Mióta ennyit vagyok vele azóta állandóan egy szót szajkózok: hihetetlen. Leültem az asztalhoz, hogy elfogyasszam a kaját, Louis pedig velem szemben a pultnak támaszkodva állt és végig engem figyelt. Amikor végeztem az evéssel, a tányért a mosogatóba tettem és mosogatni kezdtem.

- Mit csinálsz? - ölelt át hátulról Louis. 

- Mosogatok. Miért, minek látszik? - viccelődtem.

- Hagyd már! - zárta el a csapot és nyújtott oda egy konyhai kendőt, hogy megtörölközzek. - Inkább csukd be a szemed - tette a kezeit a szemeim elé.

- Nem játszok veled -  mosolyogtam.

- Kérlek - éreztem a leheletét a fülem mellett. Teljesen meg tud győzni, akaratlan tettekkel is.

- Jól van - egyeztem bele. Hirtelen elengedett, majd valami csörgésre lettem figyelmes, de betartottam az ígéretemet és nem figyeltem oda.

- Gyere velem - irányított Louis. A csípőmet fogva vezetett, végül pedig a combjaira ültetett, az egyik karomat átvetette a vállán, majd újra megszólalt. - Kinyithatod! - a szempilláim rendkívüli gyorsasággal emelkedtek fel, hisz kíváncsi voltam, hogy mivel készült. Két kis szív alakú brownie-szelet várt a asztalon. Milyen édes! Minden pillanatot olyan meghitté tud tenni.

- Istenem! - teljesen meghatódtam. Azt hiszem, hogy minden lány ilyen kedvességre, ilyen partnerre vágyik. Vagyis... magamból kiindulva. - Ezt te... - kezdtem bele a kérdésembe, de ő rögtön tudta mire gondolok és válaszolt is.

- Nem, nem én csináltam, vettem. Neked, jobban mondva nekünk hoztam - nézett rám a gyönyörű szemeivel. - Azért, hogy kifejezzem, hogy mennyire boldoggá tesz az, hogy... ilyen közel állunk egymáshoz - emelte fel az egyik sütit, én pedig a másikat, majd összeérintettük őket, mintha koccintanánk és jóízűen falatoztunk. - Ízlett? - tudakolta meg tőlem, miután kivégeztük a cuki kis süteményeket. Egyszerre bólogattam és nyaltam le az ujjaimról az odaragadt morzsákat. - Na, akkor mondom, hogy mit terveztem mára. Elviszlek a házamba - fürkészte az arcomat a reakciómat várva.

- Komolyan? Hogy-hogy? - meglepődtem. Minek visz el magához? Jó, állandóan az én lakásomban vagyunk, de azért csak van valami a háttérben, hogy ezt csinálja. Kíváncsi lettem.

- Hát muszáj, hogy legyen valamilyen oka? - vonta meg a vállát.

- Igen! - sürgettem.

- Akkor se szeded ki belőlem! - vigyorgott.

- Naaaaaaaa! Légysziiiiííí! - próbáltam megbabonázni a kiskutyaszem-akcióval.

- Jaaaaaaj, oké. Bemutatlak a bandának - adta meg magát.

- Miiiiiii?! - sikítoztam és kiugrottam Louis öléből. - Áááá! - bújtam hozzá, amikor ő is felállt az előbbi ülő pozíciójából. El se tudom hinni. Találkozom a kedvenc bandám többi tagjával is. Már mióta erre vágytam. Nem lehet, hogy álmodom? Szavakkal sem tudom kifejezni, hogy mit éreztem. Valóra váltja az egyik álmomat. Nagyon meglepődtem a hír hallatára, de nagyon is örültem. Életem egyik legjobb napja lesz. Remélem, hogy kedvelni fognak majd.

A nap hátralévő részében Louis-val közösen elmosogattunk, pihentünk, társasjátékoztunk és lustultunk. Ő már a legjobb barátom volt. Vagyis több volt annál, de ezt nem akartam kimondani. Mindig is egy olyan kapcsolatot szerettem volna, ahol nemcsak szeretjük egymást és kész, hanem olyat, ahol legjobb barátok is vagyunk egyben. Tudom, hogy nem vagyunk együtt és nem szeretem... - tűnődtem el az utolsó két szavamon - jobban mondva... nem tudom. Hatalmas hibám, hogy rettenetesen könnyen leszek szerelmes. De most vajon az lennék? Annyiszor rágtam már át magamban ezt, de sosem jutottam semmire. A lényeg az, hogy neki nem szabad meglátnia rajtam, hogy milyen összezavarodott vagyok. Még jó, hogy nem hallja a gondolataimat, különben már olyanokat tudott volna meg magáról... legalábbis az én látásmódom alapján, amire lehet, hogy nem is számítana, hogy valaki értékeli, vagy észreveszi.

Jól eltöltöttük az időt és a készülődés ideje is elérkezett. Már teljesen be voltam sózva. Aranyosan, de mégis csinosan és visszafogottan akartam kinézni azért, hogy az látszódjon rajtam, hogy nyitott vagyok, kedves és barátságos. Louis-nak egy egész kollekciót vonultattam fel a ruháimból. Persze, szinte az összesnél olyanokat mondott, hogy: " jól áll "," ez nagyon jó lesz "," nagyon csinos vagy " stb., de végül is sikerült dönteni. Most nem tettem-vettem sokáig, csodálkoztam is magamon, hogy még egy órába sem telt, hogy teljes egészében kész legyek. Míg a cipőmet kiválasztottam, Louis már a kocsihoz ment és ott várt. Mikor már én is indultam volna kifelé az ajtón, a telefonom pittyegni kezdett. Sms-em jött. Gyorsan elővettem a szerkentyűt. Ki küldte az sms-t? Anya. Mi állt benne? Az, hogy három nap múlva hazajön...

22.rész - Tears Mean Something

Radics Gigi ~ Úgy fáj

Itt hagyott. Csak úgy. Minden magyarázat nélkül. Képes lettem volna neki megbocsájtani, de nem várta meg. Elment. A legrosszabb az egészben mégis az volt, ahogyan ezt megtette. Pedig mikor a kórházban voltunk, akkor tisztán emlékszem, hogy megígérte: " Vigyázni fogok rád és sosem hagylak el! ". Hát nem így jött össze... Az előzményeket elmondta, kitálalt. Őszinték voltunk egymáshoz. De mégis miért döntött így? A fejemben az utolsó mondata visszhangzott, amit nekem szánt. " Vigyázz magadra! " - mégis miért mondta ezt? Egyáltalán miért kellett ennek így végződnie? Megint azon kaptam magam, hogy a miérteken rágódom. De ha egyszer ilyen kétségek között hagyott, akkor mégis mit kellene tennem? Kérdések ezrei lepték el az agyamat. Nem voltam képes arra, hogy tisztán lássak. Attól, hogy egy kapcsolatban valami elromlik, nem kell rögtön eldobni. Meg is lehet javítani, még akkor is, ha súlyos hibákat követtünk el mindketten. Talán épp ezek lettek volna azok, amik később a hasznunkra váltak volna. De itt jöttem rá, hogy mi teljesen máshogy gondolkodunk. Lerogytam a földre és csak ott ültem. Ültem a nyitott ajtó mellett. Még mindig olyan kihalt volt minden, pedig erre a városra, vagy városrészre sem jellemző teljes egészében ez az állapot. Mintha minden megérezte volna a fájdalmamat. Mintha minden gyászolna egy kicsit. Csak ott ültem a hideg földön, miközben kintről a hűvös levegő súrolta az arcomat. Most semmi nem érdekelt, csak néztem fagyottan kifelé. Bárki, aki akkor arra jött volna tuti rögtön hibbantnak tartott volna. De egy árva lelket nem láttam. Felnéztem az égre, amit sötétszürke felhők borítottak. Csak néztem, néztem, amikor az eső hatalmas vízcseppekben kezdett el esni. Csak úgy táncoltak a cseppecskék a földön, amikor a járdához pattantak. Ekkor minden eszembe jutott. Az első estém Harry-vel, mikor megismerkedtünk. A levél, amit behozott nekem. A levél, amivel minden kezdődött. Az éjszaka, amikor áramszünet volt és itt aludt. Körülbelül egy hétbe telt, hogy megszólítson, viszont aznap már nagyon közel kerültünk egymáshoz. Emlékszem, hogy amikor Whisker-re azt hittem, hogy egy betörő, akkor milyen védelmező volt. - húzódott mosolyra a szám. - De azóta mi történt? Azóta minden elromlott. Rosszabbnál rosszabb és ijesztőbb dolgok értek minket. A lényeg mégis az, hogy akármi játszódik is le körülöttünk, kettőnknek össze kell tartania, támogatni egymást és akkor mindent átvészelhetünk. Nálunk valami miatt nem volt így. Téves eszme, ha valaki azt gondolja, hogy őt hibáztatom. Nem, mert nemcsak őt. Én is hibás vagyok, például abban, hogy nem mondtam el neki, hogy fenyegetnek. De akkor zaklatott lett volna és úgy érezte volna, hogy jobban oda kell figyelnie rám és állandóan magát okolta volna. De miért baj az, ha meg akarod óvni azt, akit szeretsz? Elég, hogy én elég talpraesett vagyok ahhoz, hogy tudjak vigyázni magamra. Lehet, hogy abban az egy esetben, ami történt, abban nem bizonyítottam be, de ez az én ügyem. Hozzám tartozik és nem másnak, mint nekem kell vele szembe néznem. De térjünk vissza oda, hogy miért mondtam, hogy mindketten hibásak vagyunk. Nos, ennek megvannak a maga okai. Szent meggyőződésem, hogy mindenhez ketten kellenek. Nézzük csak: a kapcsolatunkhoz kellettem én és Harry. Ahhoz, hogy megcsaljam a választottamat kellettem én és Louis. Ahhoz viszont, hogy Harry Jessica-val csinálja azt, amit csinált, ahhoz ők kellettek ketten. Szóval ez így működik. Nem lehet semmit az alkoholra, vagy éppen a másik emberre fogni. Mondom akkor a magam példáját. Ha Louis akkor nem csókol meg, akkor lehet megtettem volna én később. A vágyak kiszámíthatatlanok. Ha egyszer elér, akkor onnantól átveszi feletted az irányítást és búcsút inthetsz a józan eszednek. Elég furcsa dolog ez. Most nem kezdem el taglalni a Louis és én közöttem kialakult bonyolult kapcsolatot, hisz én sem tudom hová lyukadnánk ki. Azt hiszem, hogy ez olyan dolog, amit egyikőnk sem tudna megmagyarázni. Hiába hittem, hogy minden okkal történik, mégis kezdtem elbizonytalanodni. Azért találkoztam Harry-vel, hogy egy hét alatt egymásba bonyolódjunk, aztán pedig két-három hét együttlét után búcsút intsünk? Van ennek egyáltalán valami értelme? - tettem fel az utolsó kérdésemet hangosan a borult eget nézve. - Miért ilyen nehéz ez? - sóhajtottam és könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában, melyek hamar megduzzadtak és ennek következtében lefolytak az arcomra. Hiába próbáltam sorozatosan letörölgetni őket, annál inkább szaporodtak. Lehet, hogy az a megoldás, amit gondoltam. Tiszta lappal kezdeni mindent, de mivel Ő már nincs mellettem, így egyedül. Talán ha kisírom magam, akkor a lelkem is megkönnyebbül. Talán majd tovább tudok lépni, ha eltelt valamennyi idő. Lehet, hogy hosszabb távon fog ez a sok minden gyötörni, de később talán megerősödök majd tőle. Vicces, hogy mennyi minden fut át az agyamon, mennyi minden miatt vagyok képes nyugtalankodni. Így elmélkedtem könnyeimmel az arcomon, majd a kilincsbe kapaszkodva sikerült felállnom. Az elhagyatottság érzése olyan gyorsan fogott el, mintha egy szellem repült volna keresztül rajtam. A kilincs segítségével bezártam a bejárati ajtót és megfordultam.

Szétnéztem és hirtelen mindenről Harry jutott az eszembe. Ezúttal intenzívebb zokogásban törtem ki. Elfordultam és a tükörrel találtam szembe magam. Magamat nézve láttam, hogy az arcom egyre pirosabb és azt is figyelemmel kísértem, hogy az államra lekanyarodott nyomok miként vesztik el az irányításukat maguk felett, és cseppennek le valahová. Magamhoz tudtam volna őket hasonlítani, olyanok voltak akárcsak én. Magaslatról indultak és hamar a mélyben találták magukat. Most az én hangulatom is ilyen volt. Inkább el is mentem onnan, nem akartam még a tükörben is visszanézni, hogy mi lett velem. Csak úgy sétálgattam a lakásban és rengeteg tárgy volt, melyek újabb és újabb emlékképeket ébresztettek bennem. Majd megálltam a ház közepén. Csak álltam, álltam a nagy csendben. Elképzelésem se volt, hogy most mihez fogjak. Nem mintha függtem volna Harry-től, de ez az érzés nagyon felkavart. Megváltoztatta az életemet. Hallgattam, amint az esőcseppek kopognak a párkányon. Ez is a Harry-vel való első komoly beszélgetésünkre emlékeztetett. Lehet, hogy túl korán, de azon a délután egészen máshogy vert a szívem. Talán ez olyan dolog volt, ami túl szép, vagy túl jó volt a számomra. Egyik percről a másikra ez a pár hét volt... majd nincs. De nagyon is bennem él minden mozdulat, érzés, érintés. Most kifejezetten örültem, hogy elkezdett csörögni a telefonom, mert így félbeszakította a gondolataimat, mielőtt még valami veszélyes hülyeséget vettem volna a fejembe... ha szomorú vagyok ugyanis, akkor megtörténik... és legalább a csendet is megtörte, mely az egész házat az uralma alatt tartotta. Odasétáltam, de nem vettem fel. A könnyek annyira ellepték a szemeimet, hogy nem láttam, hogy ki keres. Megvártam, míg elhallgat, aztán kikapcsoltam. Nem akartam senkivel sem beszélni. Nem jó terv egyedül hagyni magam a gondolataimmal, de nem érdekel. Most erre van szükségem és kész. Majd lenyugszom... ajj, mindig az a majd. " Majd megoldódik, majd minden jó lesz, majd így, majd úgy! " - egy fenét! Egy hónap leforgása alatt annyit szenvedtem és sírtam, mint máskor még nemigen, vagy maximum hosszabb idő alatt. A lábam megmozdult és szaladni kezdtem. Nem tudtam hová, csak mentem. Végül a szobámba futottam, ott rávetettem magam az ágyra és belesírtam a bánatomat. Csak sírtam és sírtam hosszú ideig, míg sem végre úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem. Nem, most sem tűrtem jobban a történteket, csak most tudatosult bennem, most fogadtam el őket, hisz mást már úgysem tehetek. Az oldalamra fordultam és az ablakomon keresztül elemeztem az időjárást. Azt gondoltam, hogy az ég az esővel velem együtt siránkozik. A dörgések az összetört szívdarabkákat szimbolizálják, melyek kénytelenek újra összeszedniük magukat, hogy tovább doboghassanak, illetve hogy tovább folytathassák az útjukat együtt és életben tartsanak engem. Így teltek a percek. Harry már hosszú órák óta elment, én azóta voltam egyedül, de már ez sem folytatódott sokáig.

- Emma! Emma! Emma hol vagy? - hallottam egy kétségbeesett hangot, de nem akartam válaszolni. Aki akar, az megtalál. Igen, helyes meggondolás volt, ugyanis nemsokára Louis jött be hozzám. - Miért nem válaszolsz, ha kiabálok? - kezdte erőteljes hangvétellel, majd mikor mellém ült már megenyhült a hangja. Meglátta a piros szemeimet és az arcomat, a szemeim alatt pedig a fájdalmam nyomait. Átfogott és megölelt, majd a könnyeimet csókolta le. - Mi történt? - kérdezte szinte suttogva, miközben újra felült. Nem tudtam neki válaszolni, csak szipogtam, méghozzá ijesztő gyorsasággal... ez volt a zokogásom utójátéka. - Nyugi - simogatott. - Annyira aggódtam érted. Hívtalak milliószor, de eleinte nem vetted fel, aztán pedig kisípolt. Nagyon megijedtem, féltem, hogy valami történt veled. Épp zenekari próbánk volt, ne haragudj, hogy nem jöttem hamarabb - vágott együttérző arcot. - Vagyis hát nem tartott túl sokáig, mert a management pár dal elpróbálása után már teljesen ki volt akadva. Egyrészt rám, mert állandóan a telefonomat figyeltem és téged hívogattalak, másrészt pedig... Harry-re, mert ő el sem jött - halkult el a beszéde. - Mondd, mi történt? - suttogta. Csak ráztam a fejem, de nem tudtam beszélni. Már szimplán meghatott az is, hogy Harry nem jelent meg a próbán. " Remélem nem esett baja. Remélem nem csinált semmi őrültséget. Remélem jól van. " - csak ezek fogalmazódtak meg bennem. Hiába nyitottam szóra a számat, egy hang sem jött ki rajta. Mintha egy rövid időre megnémultam volna. Ez szokatlan volt számomra. Máskor órákig tudtam volna beszélni... akármiről. De most... ez fura. Nem tapasztaltam még ilyen dolgot. Volt már veled olyan, amikor tudtad, hogy mit kellene mondanod, de nem tudtad? Úgy érezted, mintha valami megakadályozna? Igen, most ez volt a helyzet velem is. Nem azért, mert nem akartam Louis-t tájékoztatni és nem azért, mert féltem. Hiába erőlködtem, nem ment. Ezért inkább felültem és megpróbáltam gesztusokkal kommunikálni. Először megvártam, hogy Lou újra kérdezzen valamit. Ez hamarosan így is alakult. - Mondj már valamit! Összevesztetek? - ránéztem és bólogattam. Éreztem, amint a szememet megint ellepik a sós cseppek. A fejemet a kezeimbe temettem, az ujjaimat a hajamba vezettem, miközben Louis a hátamat simogatta. - És gondolom elrohant - fejtette ki véleményét, mire ismét helyeseltem. - Hová ment? - jó kérdés. Csak el, tőlem messzire. Csak vállat vontam és hallgattam tovább. - Ne aggódj. Majd megbékél és visszajön - még ilyenkor is pozitívan áll a dolgokhoz. Ez az én Lou-m. De most sajnos nem így lesz.

- Nem... nem fog - mondtam remegő hangon. Drága barátom arcán rendkívüli meglepettség tükröződött. Gondolom azért, mert egyrészt meglepődött, hogy végre megszólaltam, másrészt amiatt, hogy mit jelentettem ki. De ha tudná, hogy mi történt, míg nem volt itt...

- Ne hülyéskedj. Hát most összevesztetek na. Majd kibékültök - nem, ezentúl nem lesz igazad kedves Louis.

Fogalmam sem volt hogy hozzam a tudtára a jelenlegi helyzetet.

Végül igaz, hogy szipogva, de egyszerűen kimondtam. - Sza.. szakí.. szakítottunk - teljesen ledöbbent. Csak ott ültünk mindketten az ágy szélén, lábunkkal a talajt érintve, egymás mellett, szótlanul.

- Ezt ne, nem lehet! De miért? - pattant fel az ágyamról. Meg sem várta, hogy válaszoljak és újra megszólalt. - Ez az én hibám. Ha én nem vagyok, akkor talán minden rendben megy - marcangolta önmagát.

- Ne! Kérlek fejezd be! Ne mondj ilyeneket! Fogalmad sincs, hogy hányszor mondtam hálát az égnek, amiért itt voltál nekem. Nem te vagy az oka, hogy ez tönkrement. Csakis mi ketten Harry-vel! - fogtam meg a csuklójánál és magyaráztam mindezt szép kékeszöld szemeibe.

- Nem. Beszélnem kell vele. Helyrehozok mindent! - indult kifelé a szobámból. Úgy látom ő is egy nehéz eset. Miért nem érti meg, hogy szükségem van rá? Miért nem érti meg, hogy itt semmi nincs, ami az ő hibája lenne?!

- Nem érted, hogy semmi közöd az egészhez?! - kiabáltam sírva utána, ahogy csak bírtam. Nem voltam képes arra, hogy utána menjek, mert olyan volt, mintha a lábam a földbegyökerezett volna. - Kérlek ne hagyj itt te is! - zokogtam. Megint... Azt hittem, hogy ezt már nem hallotta meg... de tévedtem. Pillanatok múlva újra az ajtómban állt és felém jött. Erősen megragadott és magához húzott. Fejemet az álla alá temettem, ő pedig olyan szorosan tartott, hogy azt hittem megfulladok. De nem érdekelt. Jól esett. Itt van velem és ez az, ami számít. Nem is tudta, hogy mennyit jelent nekem. Már most, hogy mellettem van valamennyire megnyugtatott. Olykor felszabadító, máskor pedig biztonságot nyújtó volt a közelsége. Épp ez kell nekem.

Észre sem vettük az idő múlását, annyira belefeledkeztünk ebbe az egészbe. Beesteledett, az ég is kitisztult, a csillagok is előjöttek. Csodás volt. Bárcsak az én lelkem is ilyen lecsillapodott lenne.

A következő egy hét nyugisan telt... már amennyire lehet nyugis egy ilyen időszak. Minden napot Louis-val töltöttem, vigyázott rám. Minden kívánságomat leste, pedig a legfontosabb az volt, hogy itt legyen. És ezt már annyiszor megtette, hogy csodáltam. Hogy lehet ennyire önzetlen? Hogy lehet ennyire jó ember? Olyan volt ezekben a napokban, mintha a kis ápolóm lenne. A segítségével a megfázásból is kilábaltam. Annyi mindent köszönhetek neki. Már meg sem tudnám számolni. Ez az egy hét még nem volt elég arra, hogy mindent tisztázzak magamban, arra meg végképp nem, hogy továbblépjek. De azt hiszem arra igen, hogy felfogjam és végleg elfogadjam. Ezekben a napokban nem is láttam Harry-t és beszélni sem beszéltünk. Szerintem ő már lezárta. De ez számomra már úgyis mindegy. A Louis-val töltött idő pedig bebizonyította számomra, hogy ő milyen fantasztikus barát. Igaz, hosszabb-rövidebb szakaszokra magamra hagyott, hisz' a banda felé kötelezettségei voltak, de mindig visszajött. Teljes igazsággal állíthatom, hogy tökéletesen viselte gondomat. Egyszer sem mozdultunk ki, csak maximum az udvarra, de nem is volt baj. Elég volt, hogy vele vagyok. Sikerült felvidítania és miután Harry és köztem ez történt, úgy emlékszem, hogy még meg is tudott nevettetni. Ezúttal is köszönöm.

Ezek után azt reméltem, hogy most nem várnak rám megpróbáltatások... legalábbis egy ideig. Vagyis nem is megpróbáltatások értek, hanem új hírek. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy ezekhez hogy viszonyuljak. Na és még Louis is beújított számomra egy meglepetést.

21.rész - I Wanna Know Everything

- Na most mi legyen? - engedett el Louis és várta tőlem az utasítást.

- Jó kérdés. Egyelőre csak ott állnak - rá is hibáztam. Pont ahogy kimondtam, már a csengő meg is szólalt. - A szobámba kéne menned. Nehogy Harry meglásson, mert aztán még baj lenne - mutattam az emelet felé. Louis bólintott egyet és pontosan úgy csinált mindent, ahogy mondtam. Megvártam míg felmegy, majd mintha mit sem sejtenék, az ajtó felé libegtem. Már türelmetlenül vártak, annyira nyomták a csengőt. - Jövök már! - kiabáltam. Mielőtt ajtót nyitottam egy apró reményszikra még maradt bennem azzal kapcsolatban, hogy Jessica nincs itt, azonban csalódnom kellett. Amikor kidugtam a fejem az ajtón pontosan ugyanúgy álltak ott, mint mikor az ablakból néztem őket. Hangsúlyozom: pontosan ugyanolyan pozícióban voltak, mint azelőtt. Tehát átkarolva, egymásra mosolyogva stb. Még újra felidézni is rémálom. Legszívesebben letéptem volna a lány koszos kis mancsait Harry-ről. Tudom, hogy nem vagyok tisztességes, hisz a mai napot nézve elkövettem egy-két... vagy inkább három olyan dolgot, ami bűnössé tesz. De ez van. Akkor sem fogom csak úgy átengedni Harry-t. Még mit nem! Nem a játékost kell utálni, hanem a játékot. Ez a mondat sokszor felidegesített már életemben, felettébb felháborítónak tartottam, viszont most én is használtam. Bár féltem, hogy ez inkább mégis Jessica-ra jellemző, úgy éreztem, hogy ő van fölényben. Harry észrevette, hogy ez zavar engem, így gyorsan elengedte partnernőjét és egy sietős puszit nyomott az arcomra. Hát mit ne mondjak, nem volt az igazi. Már " csak " egy puszi járt nekem. De tehetek most pillanatnyilag valamit? Hát nem. Meg kell várnom míg kettesben leszünk, és hátha meg tudunk mindent beszélni.

- Szia - köszöntött Harry. - Beszélhetünk?

- Sziaa - fejeztem volna be a köszönést - sztok - haraptam el a végét. - Hát... beszéljünk - támaszkodtam neki az ajtófélfának összefont karokkal.

- De bemehetnénk? - mutatott befelé a göndör.

- Te bejöhetsz - néztem zöld szemeibe. - De a háziállatodat hagyd kint - mondtam komolyan.

- Milyen háziállatot? - kerekedett ki Harry szeme.

- Hát azt a libát! - böktem Jess felé felvont szemöldökkel. Biztos nem ilyen válaszra számítottak, hisz a szőkeség a szája elé kapta a kezét és egy sértődött ' Haah! ' hagyta el a száját.

- Úgy veszem észre, hogy itt nem látnak most engem szívesen - felelte Jessica kényes hangon.

- Nem csak most, máskor se - nevettem fel, mire vetélytársam csak a szemét forgatta. - Vigyázz, mert a végén még kifordul a szemed, olyan gyorsan forgatod - folytattam a cukkolást. Annyira jó érzés volt, hogy végre elege van belőlem. Szép lassan csak visszakapja tőlem, amit érdemel. Kezdetnek épp elég.

- Akkor úgy látom el kell köszönnöm - vágott egy fanyar képet a csaj és megragadta Harry-t a hasa aljánál, majd felfelé csúsztatta a kezét egészen a válláig. Az arcán, a homlokán és a nyakán puszikat hagyott, majd egy győzedelmes arckifejezést vágva, amit nekem szánt, elment. Mi maradt hátra? A vörös rúzsa szerte Harry-n. Ez körülbelül olyan mondandóval szolgált számomra, mint ha azt mondaná, hogy: " Ő az enyém. Én győztem ", s ekkor mindez azt jelentené, hogy akkor én vagyok a vesztes. De még semmit nem szabad így elkönyvelni. Várjunk még.

Miután a szőkeség elsétált én bementem, Harry pedig utánam jött és hallottam mikor beért, ugyanis becsapta az ajtót. - Ez mégis mi volt? - förmedt rám.

- Hát én is ezt kérdezem - tettem csípőre a kezeimet, mire Hercegem értetlenkedni kezdett. Egy határozott mozdulattal mellette termettem és a tükör felé fordítottam, a tenyeremet pedig szintén a tárgy irányába nyújtottam. - Látod? Mi ez? Miért kaptad? Miért csinálja ezt? - bombáztam a kérdéseimmel.

- Emm. Nem ezért jöttem - hárított.

- Jó. Először akkor szépen megmagyarázod ezt, utána jöhet, amit akartál - kértem számon.

- Csak egy ártatlan elbúcsúzás volt na. Nem kell mindenbe többet gondolni - emelte égnek a szemét és közelebb jött. Hirtelen megállt és furcsa fejet vágott. - De már ha itt tartunk - kezdte el szaglászni a blúzomat - miért van neked olyan illatod, mint Louis-nak?

- Micsoda? - kuncogtam gúnyosan és egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. Neki nem tudtam hazudni sosem, pedig most szükséges lenne. - Még hogy olyan illatom, mint Louis-nak?! Ez nevetséges - tapsoltam egyet.

- Tuti, hogy most is itt bujkál valahol. Hol van? - kiáltott rám ingerülten és megszállottan keresgélni kezdte a fentebb említett személyt. Minden egyes szobába benyitott és a legapróbb részletekig mindent átvizsgált. Mikor a hálószobám felé közelített egyre idegesebb lettem. Izzadtam és rázott a hideg egy időben. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam a reakcióját. Elég lesz, ha majd hallom, miután megtalálta nálam a legjobb barátját. - Jól van. Nincs itt. Ne haragudj - fújta ki a levegőt. A szemeim kipattantak erre a mondatra. " Mi? Hol van akkor? Hová lett? Hisz oda bújt el... " - ijedtem meg. Remélem nem ugrott ki. Mondjuk az ablakomhoz mondhatni, hogy közel van egy fa, amin ha nagyon akar, le tud mászni. Jó, rendben. Nincs baj - nyugodtam le és láttam, hogy Harry is lecsillapodott. Nos igen. Ekkor valamiféle zenét hallottunk az emeleti fürdőből. A francba! - ütöttem a combomra. Harry gyanakodva bement a helyiségbe, mikor a csengőhang már rég kikapcsolt. Egy gyors mozdulattal elrántotta a zuhanyfüggönyt és Louis-t találta ott. Az ő telefonja szólalt meg. Mindezt lentről figyeltem. A két fiú pár végtelennek tűnő pillanaton keresztül feszülten figyelte egymást. - Gratulálok! - vert bele egyet a falba Harry üvöltve, miközben dübörgő léptekkel leszáguldott a lépcsőn, majd elém állt. - Képes lettél volna hazudni nekem. Én hülye meg azt hittem, hogy bízhatok benned, hogy te más vagy, mint a többi. De nem, pont ugyanolyan vagy. Kár volt az elején hinnem neked. Louis menj el! - kiabált a barátunkra, aki épp akkor érkezett mellénk. Egy pillantást sem vetettek egymásra. Csak ekkor szörnyülködtem el abban, hogy mit okoztam. Ők ketten olyanok voltak, mint a testvérek. Mindenben számíthattak egymásra és most miattam mi lett velük. Tönkretettem egy erős, régóta köttetett köteléket. Ordibálhatott velem Harry annyit, amennyit csak bírt, az sem fájt annyira, mint ez a tény. Utálkozom Jessica miatt, holott inkább én vagyok a szörnyeteg. Ezek után úgy gondoltam, hogy bármi rossz dolgot megérdemlek. Hozom itt az elveimet és mondom a szent beszédemet minden jóról, erre egyet sem tartok be. Ekkor elmondtam magam mindennek. Egy álszent, idióta, értéktelen hülye tyúk vagyok, aki megérdemli a szenvedést. Tessék. Most már jöhet bármi. Elfogadom. Kibírom. Vagy ha mégsem, akkor így jártam. Ez a valóság és nem az én kis világom, amit már gyerekkorom óta építgetek. Összeomlott... MINDEN. Louis-ra néztem, aki épp távozni készült. Mielőtt Harry észrevette volna, eltátogott nekem annyit, hogy: " Majd később visszajövök ",mire bólintottam. Elképesztő, hogy sima gesztusokból hogy megértjük egymást. Hamarosan Harry-vel már csak ketten voltunk a házban. Ahogy Louis kiment, utánanéztem és próbáltam elidőzni, hogy ne kellessen a hegyi beszédet hallgatnom. Azonban ez elkerülhetetlen volt. Egy ideig csend honolt a lakásban, sőt még az utcán is. Sehol senki. " Gyerünk, essünk túl rajta. Mondd már! " - mondogattam magamban.

- Emma - szólt hozzám Harry. - Szeretnék kérdezni valamit - sóhajtott. - Lefeküdtél Louis-val?

- Mégis minek nézel engem? - döntöttem hátra a fejem.

- Jó, nem akartam semmi rosszat feltételezni. Csak hát itt aludt és... 

- És rögtön arra kell gondolnod, hogy rávetem magam, mi? - folytattam mondatát a fejemet rázva.

- Akkor úgy kérdezem, hogy... megcsaltál? - jött közelebb és megfogta az államat. Beletrafált. Azt akarta, hogy csak és kizárólag az ő szemeibe nézzek, de nem tudtam. Átnéztem a vállam fölött, vagy bármi mást figyeltem és egy szó sem hagyta el a számat. Nem mertem beismerni. - Megcsaltál? - kérdezte erőteljesebben, de még mindig gyengéden fogott. Azonban válasz tőlem akkor sem érkezett. Nem kellett semmit mondanom, a hallgatásom elárult. - Sejtettem. Már a bulin is feltűnt, hogy mennyire egymásra vagytok hangolódva. Tudtam, hogy csak idő kérdése - temette a fejét a kezeibe.

- Na jó. Akkor most én jövök. Köztetek történt valami Jessica-val? - álltam elé. Nyugodt voltam, nem veszekedtünk, csak beszélgettünk. Reménykedtem, hogy mindent el tudunk rendezni. Én meg tudnék neki bocsájtani bármi is volt, a többi már csak rajta múlna... na meg azon, hogy Louis-hoz miként viszonyulna. 

- Megbolondultál? Ő a volt barátnőm és tudom, hogy ezt tudod. Louis elmesélt mindent neked - parodizálta a legjobb barátját.

- Épp azért! Harry ne térj ki! Válaszolj! - követeltem a választ.

- Mit akarsz hallani? - lökte el magát a faltól, melynek neki volt támaszkodva.

- A lepkék szaporításának módszereit - ironizáltam. - Szerinted mit? Az igazat! 

- Oké - sóhajtott. - Igen, történt. Gondolom már azt is tudod, amilyen informált vagy, hogy a partyn, amikor ott maradtam, akkor Liam vigyázott rám.

- Csak mondom, hogy Louis kérte meg őt, mert aggódtunk érted - tájékoztattam.

- Nem ez a lényeg. Egyébként meg már felnőtt vagyok és tudok magamra vigyázni - reagálni akartam erre a kijelentésére, de inkább nem tettem, hisz tudtam, hogy még nagyobb vita kerekedne ebből. Egy mély lélegzetet vettem, hogy ne hagyjam, hogy felzaklassanak a szavak, amiket majd hallani fogok és engedtem, hogy folytassa. - Szóval Liam hazavitt, mert azt látta rajtam gondolom, hogy már nem vagyok magamnál, pedig mindenre emlékszem. Lehet kicsit már bódult voltam, de az már mellékes. Még az ágyamhoz is elkísért, ahol lepihentem és azt hiszem, hogy még el is aludtam. Aztán Jess hívott telefonon. Azt is tudni akarod, hogy miért, ugye? - a körmöm melletti bőrt rágcsáltam idegességemben. Régi és hülye szokásom. Rezdüléstelen arccal figyeltem őt tovább és vette a lapot. Mesélte tovább a kis sztoriját. - Már nem emlékszem mivel, de valami kis apró-cseprő kifogással rávett, hogy menjek vissza a szórakozóhelyre, hozzá. Abban az állapotomban befolyásolhatóbb vagyok és olyankor bárki mondhat bármit, engem érdekel és megyek, csinálom.

- És rád nem kell vigyázni, mi? - jegyeztem meg az orrom alatt.

- Na mindegy - hangsúlyozta. - És fogtam egy taxit, elmentem. Ott még pár haverral megittunk egy-két kör italt, aztán eldöntöttem, hogy hazajövök hozzád, de utamat állta. Felvetette, hogy jó lenne, ha a régi sérelmeinket hátrahagynánk és újra jóba lennénk, ezért elmentem hozzá. Elfogadtam, hisz olyan ártatlan meghívás volt - mondta naivan.

- Ártatlan? Ez a nőszemély?! Nincs jogom ítélkezni, de... - fogtam a fejem.

- Emma! Mindenki változik, mindenki érdemel egy második esélyt - fogott kézen és leültetett, mielőtt befejeztem volna, amit mondani akartam, majd ő is odakuporodott mellém. - Szóval a lakásába mentünk. Ott borral kínált, amit szintén nem utasítottam vissza. Na és így kezdődött - nézett egyenesen a szemembe. - A nappaliban foglaltunk helyet és azonnal hozott is két poharat, majd töltött is a vörösborból. Az akkori párbeszédünkre tisztán emlékszem - komorodott el még jobban, lehajtva a fejét. - Tudom, hogy megjegyeztem neki, hogy milyen finom az az ital, mire csak egy kérdése volt, ami úgy szólt, hogy: " Tudod mi lenne még ízletesebb? ". Majd ezek után rám vetette magát és megcsókolt. Úgyse fogod elhinni nekem, de eltoltam magamtól és utasítottam, hogy hagyja abba, mert te vagy a barátnőm - bokszolt bele a mellette heverő kispárnába.

- De, elhiszem neked - kulcsoltam össze a kezünket, mire egy fáradt mosolyt engedett ki. 

- Aztán úgy tűnt, hogy leáll. Folyamatosan megtöltötte a poharamat, ha már megittam, ami benne volt. Észre sem vettem, hogy mennyit iszok, mert annyira jól eldumálgattunk közben. Ezek után minden kiesett - hagyta abba.

- Ennyi? - fújtam ki a levegőt. Teljesen megkönnyebbültem. Hála az égnek! Ez szinte semmi! Egy nagy kő esett le a szívemről. Azt hittem, hogy Jessica elcsábította. De csak ennyi. Jaj, de jó... aha, persze. Kiderült, hogy korán sincs vége.

- Sajnos nem. Ugye mondtam, hogy ezek után már nem voltam tudatomnál. Nála aludtam, azért nem jöttem haza - hunyta be a szemeit, mintha attól félt volna, hogy ordibálni fogok vele, de nem tettem. - Nos, reggel mellette keltem. Ő már rég ébren volt és engem figyelt, miközben pihentem - na ne. Ez nem lehet. Add, hogy ne az legyen a vége, amire számítok. Az igazságot kértem tőle, de talán könnyebben elviselném, ha nem tudnék minden részletet. Mi lett vele, hogy hirtelen mindent kitálal? Ehhez képest tőlem csak egy dolgot akart tudni. - De gyorsan kiszálltam mellőle és öltözni kezdtem. Iszonyatos bűnösséget éreztem és otthagytam egy szó nélkül. Aztán egyenesen ide jöttem és milyen látvány fogadott?! Ti éppen kaja csatáztatok. Féltem, hogy a sejtésem, miszerint Lou és te közötted lesz valami, beigazolódik. Ezért hívtam el Louis-t, hogy megbeszéljem vele, illetve hogy adjon nekem magyarázatot. Akkor még bíztam benne... vagyis akkor még megnyugtatott - javította ki magát gyorsan. Szóhoz sem jutottam. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy képtelen lennék leírni, hogy abban a percben mit éreztem, amikor mindezt a tudtomra hozta. Már nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom. Legszívesebben kisöpörtem volna ezt az agyamból. De ő csak folytatta. - Majd elmentem újra Jessica-hoz, hogy megbeszéljem vele az estét. Mielőtt elméleteket kezdenél gyártani elmondanám, hogy nem történt semmi. Jessica is megerősítette és nekem is rémlenek képek, amik rávezetnek a lényegre. Nem csináltunk semmit... Tovább dumálgattunk, aztán vetette fel a vacsora ötletét. Meg akart téged ismerni. Azt mondta, hogy jó barátom révén tudni akarja, hogy a megfelelő lányt választottam-e magamnak. Szerintem ez kedves tőle. Jóvá szerette volna tenni a tetteit a múltban. Csak jót akart - fordult felém.

- Hát ez jó. Ne röhögtess! - csattantam fel. - És te komolyan bevetted ezt? - háborodtam fel, szerintem jogosan. - Még hogy jót akart! Ez a legjobb vicc, komolyan! - hát ez kész. Nem tudom mit tett vele ez a liba, hogy ennyire az ujja köré csavarta és hogy ilyen naivvá varázsolta. Bárcsak Harry tudná, hogy a drágalátos kis barátjának és nekem milyen múltunk van, a kapcsolat kialakítását nézve. Bár már abban sem voltam biztos, hogyha tudná, akkor újra az én pártomon állna.

- Hallgass már végig! - állt fel idegesen. - Aztán következett a vacsora. Te is tudod mi történt, hisz ott voltál. Akkor megmondom őszintén, hogy nem tetszett a viselkedésed. Nem hogy esélyt adtál volna annak, hogy talán barátnők legyetek - gratulálok Harry Styles. Újabb remek ötlet. Az én viselkedésem nem tetszett neki, hűha. És megint ott tartunk, hogy Emma ezt és azt csinálta. Megint csak én vagyok a hibás! Partnernője bezzeg maga az angyal. Azt, hogy ő mit csinált, hogyan viszonyult hozzám, azt már észre sem vette. Az már nem is számít? Persze, csak az, hogy én mit csinálok " rosszul ".

Már annyira felidegesített ezzel az egésszel, hogy a szeme közé nézve azt kiáltottam, hogy: - Hogy lehetsz ennyire naiv?! 

- Hagyj békén! - kiabált vissza. Egy éles fájdalom hasított belém. Az ok a veszekedés volt. Az a baj, hogy többször vitáztunk, minthogy azt mondtuk volna egymásnak, hogy: szeretlek. Ez a nagy büdös helyzet. Most először gondoltam azt rólunk, hogy talán nem illünk össze. - Aztán újabb okot adtatok nekem a drága barátocskáddal, aki nem a legjobb barátom többé, hogy gyanakodjak. Átkarolva mentetek, hazahozott a kocsival... Ez milyen dolog már? Míg ti egyre jobban összemelegedtetek, addig mi az étterembeli eseményekről beszélgettünk. Főleg ti kerültetek szóba.

- Szuper. De ki az a " mi "? - fontam össze a karomat.

- Jaj, mintha nem tudnád. Te és Louis. Jess rávezetett arra, hogy ti nagyon is egymásba vagytok gabalyodva. Főleg mostanában... Illetve elmondta a véleményét rólatok az alapján, amit látott. Kijelentette, hogy elég szembetűnő volt, amikor mi ketten leültünk, te pedig elrohantál pár percre, Louis pedig rögtön utánad loholt - állt be ugyanolyan pózba, mint ahogy én voltam.

- Hát... ő legalább törődik velem - fordítottam el a fejem.

- Hagyd abba! Jessica ezzel meg is erősítette a megérzésemet. És mint utólag kiderült, be is jött - mondta szemrehányóan, de ezt én már inkább szóra sem méltattam. Már úgy voltam vele, hogy higgyen, amit akar. Hiába magyarázkodom, hajtja a saját meggyőződését. - Aztán erről beszélgettem vele és ismét nála kötöttünk ki. Gyanakvást indított bennem, amikor azt hajtogatta, hogy talán ellenőriznem kellene téged, hogy mit és hol csinálsz, illetve, hogy kivel. Ebben is igaza volt. Hát nem a drágád vette fel a telefont? - beszélt drámaian.

- Fejezd be! - intettem felé.

- Nem! Akkor is vele voltál. Sejtettem, hogy ezentúl " elválaszthatatlanok " lesztek, - mutatott idézőjeleket az ujjaival - így elhatároztuk Jess-el, hogy meglepünk egy kicsit titeket. A lelkemre beszélt és...

- Persze. És minden szent, amit ő mond, mi?! - emeltem égnek a tekintetem. Annyira tehetetlennek éreztem magam. Annyira makacs, hogy hihetetlen. Amit ő úgy gondol, eldöntött, az úgy is van. Pont. Mégis hogy tudnám átfordítani, hogy újra az én oldalamon álljon? Most olyan gonoszak voltunk egymással, pedig ennek soha nem lett volna szabad előfordulnia. Lehet, hogy nem mutattam ki, de nagyon érzékenyen érintett. Kívülről úgy látszik, hogy mindent kibírok, de belülről korán sincs így.

- Miért nem hagyod, hogy végig mondjam? Te is bevallottad, ha még csak hallgatással is, de megtetted, hogy félreléptél Louis-val. Csókolóztatok, vagy nem is tudom mit tettetek... nem is érdekel. A lényeg megvan. Akkor most én is vallomást teszek neked... úgy éreztem, hogy emiatt revansot kell vennem. Önzőség, hülyeség és ettől én még bűnösebb lettem. Tudom, nem kell felhánytorgatnod. Az étteremből hazavittem, majd ismét elidőztem nála. Alkalmasnak láttam a pillanatot... először csak megcsókoltam, de aztán már maguktól mentek az események - vágott sajnálkozó fejet. Ilyen nincs! Még hogy revansot kellett vennie?! Ez mi? Egy kapcsolatban nem egymásért vagyunk?! Úgy látszik, ez nálunk nem így volt. Alkalmasnak látta a pillanatot... hát köszi. Szerintem ha valakinek a párja felé ilyen feltételezései vannak, azt vele kéne megbeszélni... és nem rögtön a bosszút forralni.

- Na jó figyelj. Ez így nem mehet tovább. Most, hogy mindketten tudjuk, hogy a másikkal mi történt, ideje tisztán látni - próbáltam lenyugodni. Fel akartam hozni, hogy jó, kezdjük tiszta lappal, felejtsünk el mindent... de nem volt időm.

A szemeit rám meresztette, annyira meglepetésként érte a hangulatváltozásom. - Hát... akkor el kell döntenünk mi legyen - huppantunk le egyszerre a kanapéra. Mindketten meggyötörtek voltunk. Hurrá, éljen. Remélem nem fogunk mindent tönkretenni. - Úgy látom, hogy ennek nincs értelme - nyilvánított véleményt.

- Én is ezt próbáltam megértetni veled. Nem bízol bennem és sokszor nem is érdekel, hogy mi van velem.

Lehet, hogyha előzőleg hittél volna bennem, akkor nem történt volna meg az, ami. Különben sem én voltam, aki hamarabb " bűnbe " esett - biccentettem felé. - De mindegy. Le van zárva. Nem hozom fel többet.

- Nem, én nem így gondoltam... - nem fejezte be a mondatot, csak megcsókolt. Ez olyan forró, szenvedélyes és hosszú volt. Na és az utolsó. A búcsúcsók. Levegő hiányában elváltak egymástól az ajkaink és még egy puszit hagyva a homlokomon sietősre vette a figurát. A bejárati ajtót szinte kitépte a helyéről, annyira igyekezett. A küszöbről még visszaszólt. - Kérlek vigyázz magadra! - majd nyitva hagyta az ajtót. Utánasiettem, hogy megállítsam, de nem jártam sikerrel. Az autójához futott és olyan gyorsan elhajtott, amilyen gyorsan csak tudott. Biztos azért, mert félt, hogy utána szaladok és talán még tudtam volna hatni rá. Nem. Elment. Mindezt bentről nézhettem végig. Még most sem bírom felfogni. Remegek. Ennyi volt. Kész. Vége. Szakítottunk.