23.rész - That's The Way We Like

Egy teljes hetet töltöttem Louis-val. Már nem voltam megfázva, mindent elkövetett, hogy jobban legyek. Nemcsak a betegségemet értve ezalatt, hanem a lelki problémámat is. Hálás vagyok neki. A családomon és mondhatni Lilly-n kívül mástól ennyi törődést nem igazán kaptam még. Hogy fér bele ennyi jóindulat? Olyan sokat tesz most például értem, de más emberekért, sőt a világért. Merem mondani, hogy még soha nem ismertem hozzáfogható személyt. Másoknak a jótetteikkel mindig van valami hátsószándékuk, mindig kérnek valamit cserébe, de ő nem. Ő tényleg azért cselekedett, mert fel akart vidítani.

Nos a nyolcadik nap is átlagosnak indult. Már meg se rezzentem, amikor a vezetékes telefon éles hangja ébresztett. Gondolom már kezditek unni ezt az állandó telefoncsörgést. Nos, már én is. Próbáltam sietni, de még olyan kómás voltam (igaz, hogy dél volt), hogy nem láttam és nem hallottam. Körülbelül, mint egy zombi. Ekkora a hang már elhallgatott. Lassítottam a tempón és még majdnem a saját lábamban is felestem. Már azt is csodálom, hogy épségben leértem a lépcsőn. Odabandukoltam a készülékhez, de váratlanul valaminek nekiütköztem. Vajon mi, vagy éppen ki volt az? Hát Louis. A telefon kagylóját tartotta épp a fülénél, s amikor nekiütköztem, akkor felém fordult és egy hatalmas vigyort villantott. Kicsit meg is inogtam, amikor beleütköztem. Nagyokat kellett pislognom, hogy végre lássak is valamit, ne csak nézzek. Elszégyelltem magam, amikor Louis ott állt előttem tökéletesen. A hibátlan szemeivel, hajával, öltözetével... ő a személyében tökéletes. Én meg... kócos haj, karikás szemek, álmos arckifejezés. Nem akartam, hogy így lásson, ezért a fentről magammal hozott és magam köré tekert takarót a fejemre húztam.

- Persze. Szó-szó-szólok neki - beszélt szaggatottan a nevetéstől. - Rendben. Nem, én Louis vagyok - fejezte be a beszédet. Hallhatólag nagyon jól mulatott, mivel hangosan kuncogott. Gondolom rajtam. - Húha. Hol lehet Emm? Csak nem a takaró alatt bujkál? - úgy játszott velem, mint valami kisgyerekkel.

- Vicces vagy - dünnyögtem.

- Jéé, a pléd beszél?! - folytatta a játékot. - Vajon csikis is? - kezdett el csiklandozni. Kezdetben még tudtam ellenállni, mivel a paplan azért vastag, de aztán feladtam és viháncolásban törtem ki. Megpróbáltam elmenekülni, de a szövet alsó csücskére, ami a földig leért, ráléptem és elcsúsztam. Hurrá. Már nemcsak rondának, hanem iszonyat bambának is néz. Ki sem mertem kukucskálni az engem elfedő takaró alól, inkább még jobban bebugyoláltam magam. Tiszta cikis vagyok. Ráadásul még el is pirultam. Hogy lehetek ilyen kis ügyefogyott, amikor ő mindent olyan kifogástalanul csinál?! Pár hangosabb kacajt engedett ki, majd éreztem, ahogy felemel a földről. Egy darabig cipelt, aztán finoman letett. A szobámban kötöttünk ki. Kiszedett a takaróból, de én még ekkor is eltakartam előle az arcomat kezeim segítségével. Erre még jobban aktivizálta magát. Egyik lábát áttette a csípőmön, így térdei a derekam egy-egy oldalán foglaltak helyet. Tenyerével a kezeimért nyúlt, majd mindkettőt lefogta és leszorította az ágyhoz. - Kötekszel, kötekszel? - hajolt közel hozzám.

- Na mi van Tomlinson, félsz, hogy nyerek? - húztam az agyát tovább.

- Még hogy én? Na akkor ezt kapd ki Smith! - és közelsége már csak tovább fokozódott. Az orraink hamarosan összeértek, majd az ajkait az enyéimhez tapasztotta. Kicsit még bűnösnek éreztem azért magam, hiszen csak nemrég szakítottunk Harry-vel, erre én meg ilyen hamar már a volt legjobb barátjával viháncolok. Végül is, nem én döntöttem a kapcsolatunk végleges voltáról. Az pedig, hogy bosszút állt rajtam csak azért, mert úgy látta, hogy túl jóban vagyok Louis-val, még mindig felháborított. Tehát ezután úgy gondoltam, hogyha akarna se szólhatna bele ebbe. És még volt egy valami, amivel nyugtatni, vagy éppen biztatni tudtam magam. Ez az alábbi idézet: "Sose bánj meg semmit, ami valaha boldoggá tett". Louis csókja pedig nagyon is azzá tett. Igaz, hogy a fentebb említett érvekkel próbáltam tisztázni magam, de akkor is lelkifurdalásom volt. Lehet, hogy túl konzervatív, vagy " hagyományos " vagyok, de talán még gyászolnom kellene, nem?! Mindegy most már. Teszünk, amit teszünk. Louis most is olyan felszabadítóan hatott rám. Ő mindig olyan spontán dolgokat csinál és ez tetszik. Nem tervezi el, csak elhatározza és kész, ennyi, meg is csinálja. Azt hiszem, hogy ez a tulajdonsága segített hozzá ahhoz, hogy most olyan a kapcsolatunk, amilyen. Louis még mindig fölöttem térdelt és még mindig lefogta a karjaimat. Hogy is mondjam?! Szóval... ez a helyzet kissé félreérthető, de mégis forró volt. Jól van. Szóljatok, hogy fejezzem be, mielőtt még túl messzire mennék! A csók időtartama nem volt ilyen hosszú, mint ahogy most én kifejtettem. De nem elképesztő, hogy mennyi minden játszódik le bennem miatta? Lehet, hogy csak mi, lányok képzelünk bele ezekbe a momentumokba olyan sok mindent, de az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen. Most, hogy ez mind letisztázódott bennem, belemosolyogtam a csókunkba. Louis ezt észrevette, elengedett, normálisan felült és ő is elmosolyodott.

- Feladod, Tomlinson?! - hangsúlyoztam vezetéknevét. Nem válaszolt, csak megfogott mindkét csuklómnál és felhúzott, hogy én is ülőhelyzetben legyek. Törökülésben foglaltam helyet és vidáman néztünk egymás szemeibe, amikor megszólalt.

- Még mit nem! - majd újra letámadott. Hátradöntött és éreztem, ahogy egyre jobban rám nehezedik. Kedvemre volt minden cselekedete, ahogy az is, amint a nyelveink játszadoztak egymással. Kezeimmel először a karját tapintottam meg, majd feljebb csúszva erős vállait találtam meg, aztán végigsimítottam a haján és végül pedig karjaimat átfonva a nyakán állapodtam meg. Nem bántam, hogy ez történik, ahogy azt sem, hogy ennyire közel engedtem magamhoz. Az illata mámorító volt, teljesen megbabonázott. Hihetetlen, reggel még azt mondtam magamról, hogy ronda vagyok, ő pedig hiába kacagott ki, most itt van velem és... a csókjának az íze mennyei. Istenem, a mennyországban vagyok?! De most nem akartam gondolkodni, csak élvezni a pillanatot, melynek teljesen átadtam magam. Hogy lehet, hogy teljesen átadtam magam ennek a Lou-hoz fűződő élménynek? Jó kérdés, a válasz egyszerű. Talán egy nyomasztó dologtól is megszabadultam, amikor Harry elment. Nem kell idegeskedni, hogy miért, hol, mikor és mit csinálok, ami neki nem tetszik, vagy éppen ő mit tesz és mikor fogunk veszekedni. Azt hiszem tényleg megkönnyebbültem, csak nem mertem kimondani. Olyan ellenségesen és önzően hangzik, nem? Pedig nem akarok semmi rosszat mondani róla. Tényleg. A legjobbakat kívánom neki. Na tessék, megint kattog az agyam. Egyszer talán fejbe kéne verni magam valamivel, hogy azok a kis fogaskerekek egy időre leálljanak, egy kis nyugtot hagyva nekem. Louis-val az ajkaink levegő hiányában váltak el, mire ő mellém könyökölt. Rögtön az arcom felé nyúlt, hogy eligazítson egy tincset, majd hangja kényeztette a fülemet. - Tudod, hogy mit terveztem mára?

- Nem, de úgyis mindjárt elmondod - mosolyogtam rá és ujjaimmal a haját piszkáltam. Imádom a kis barna, kusza tincseit.

- Jól tippelsz - adott egy puszit a homlokomra. Olyan romantikus ez az egész. Vagyis ő azzá tudja varázsolni. Minden mozdulata gyengéd felém, vigyáz rám, de azért mégis kifejezi, hogy " igen Emma, miattad vagyok itt ". Legalábbis az agyam rejtett zugában ezt remélem. Nem is értem, hogy ezt most miért vallottam be. Hát... tény, hogy teljesen megbolondít. - De előtte át kell adnom egy üzenetet - közölte.

- Milyen üzenetet? Jaj, pont kérdezni akartam, hogy kivel telefonáltál, de még nem érkeztem el odáig. Nézz oda! Teljesen elveszed az eszemet - mondtam kicsit szégyenlősen és eléggé zavarba jöttem. Hogy zavaromat leplezzem, inkább felnevettem. Látszólag nagyon jól esett neki, amit mondtam, hisz fülig ért a szája.

- Legalább most már tudom, hogy nemcsak te őrjítesz meg engem - harapott bele az alsó ajkába. A hasamban apró pillangók zavarták meg a nyugalmamat. Hogy kerültek ide a semmiből? Annyi megmagyarázhatatlan dolog van... - Szóval, a barátnőd hívott. Uh, várj. Hogy is hívják? Lizzie, Lola vagy... Lilly?

- Lilly! - csaptam a fejemre.

- Ja igen, ő. Azt mondta, hogyha nem gond, akkor holnap jönne ide hozzád - tájékoztatott.

- Megyek, visszahívom - pattantam fel az ágyról. - Szegény. Sose én keresem. Rossz barátnő vagyok - sajnálkoztam.

- Ugyan már - ült fel Louis. - Nem vagy az. Amúgy ne hívd, mert azt mondta, hogy ma már nem lesz otthon, csak szólni akart, hogy akkor holnap számíts rá - fogta meg a kezem, majd ő is felállt.

- Egyébként miért mondtad azt a beszélgetés végén, hogy " nem, én Louis vagyok "? - mosolyogtam.

- Hát mert azt hitte, hogy Harry beszél - húzta el a száját. - Nem meséltél neki? Rólam se? - vont kérdőre.

- Hát amennyiszer találkoztam vele... Harry-ről is épp, hogy tud valamit. De a többi dologról semmit! És ha holnap itt lesz, akkor nem szeretném, hogy elszóld magad - szabadkoztam.

- Nem kell mindenkinek mindent tudnia - húzta el a szájánál az ujját úgy, mint mikor azt szoktuk mutatni, hogy " bekulcsoljuk ", tehát nem kotyogunk ki semmit. - Egyébként honnan veszed, hogy holnap is itt leszek? - vonta fel a szemöldökét.

- Hát... - nem tudom, hogy erre mit kellene válaszolni. Kerestem a szavakat, de ő hamarabb megszólalt.

- Nagyon természetesnek veszed. De nem baj, látom nagyon megszoktál - suttogta és átfogta a derekam a karjaival. Teljesen úgy nézhettünk ki a viselkedésünk alapján, mintha egy párt alkotnánk. Talán valahogy mindketten bele is képzeltük magunkat ebbe az ábrándba. Talán mindketten valamiért úgy gondoltuk, hogy így van, vagy lesz, vagy kitudja... csak sosem jelentettük ki?! Bonyolult.

- Nem mintha zokon vennéd - vágtam vissza játékosan és egy cuppanós puszival ajándékoztam meg. Már ő sem volt megszeppenve és én sem voltam olyan félős, mint az elején. Hát... ebből látszik, hogy mennyit változhatnak a dolgok rövid idő alatt... - Na gyere menjünk, együnk valamit - engedtem el.

- Hé, ezt én akartam mondani, de amúgy is, én már ettem - indultunk lefelé egyszerre. - De ne siess. Már ki van készítve a reggelid - kacsintott. Miután leértünk a lépcsőn, rögtön a konyhába vezetett az utam. A tárgyak és a gabonapehely, melyekre szükségem volt, ki voltak pakolva. Egyre imádni valóbb ez a Louis.

- Köszönöm - hálálkodtam. Ezt mind értem csinálja? Lehet, hogy másnak egy apró kis figyelmességnek számított volna ez a cselekedet, de nálam... annyira tudtam örülni neki. Még nem igazán volt ilyenben részem. Mióta ennyit vagyok vele azóta állandóan egy szót szajkózok: hihetetlen. Leültem az asztalhoz, hogy elfogyasszam a kaját, Louis pedig velem szemben a pultnak támaszkodva állt és végig engem figyelt. Amikor végeztem az evéssel, a tányért a mosogatóba tettem és mosogatni kezdtem.

- Mit csinálsz? - ölelt át hátulról Louis. 

- Mosogatok. Miért, minek látszik? - viccelődtem.

- Hagyd már! - zárta el a csapot és nyújtott oda egy konyhai kendőt, hogy megtörölközzek. - Inkább csukd be a szemed - tette a kezeit a szemeim elé.

- Nem játszok veled -  mosolyogtam.

- Kérlek - éreztem a leheletét a fülem mellett. Teljesen meg tud győzni, akaratlan tettekkel is.

- Jól van - egyeztem bele. Hirtelen elengedett, majd valami csörgésre lettem figyelmes, de betartottam az ígéretemet és nem figyeltem oda.

- Gyere velem - irányított Louis. A csípőmet fogva vezetett, végül pedig a combjaira ültetett, az egyik karomat átvetette a vállán, majd újra megszólalt. - Kinyithatod! - a szempilláim rendkívüli gyorsasággal emelkedtek fel, hisz kíváncsi voltam, hogy mivel készült. Két kis szív alakú brownie-szelet várt a asztalon. Milyen édes! Minden pillanatot olyan meghitté tud tenni.

- Istenem! - teljesen meghatódtam. Azt hiszem, hogy minden lány ilyen kedvességre, ilyen partnerre vágyik. Vagyis... magamból kiindulva. - Ezt te... - kezdtem bele a kérdésembe, de ő rögtön tudta mire gondolok és válaszolt is.

- Nem, nem én csináltam, vettem. Neked, jobban mondva nekünk hoztam - nézett rám a gyönyörű szemeivel. - Azért, hogy kifejezzem, hogy mennyire boldoggá tesz az, hogy... ilyen közel állunk egymáshoz - emelte fel az egyik sütit, én pedig a másikat, majd összeérintettük őket, mintha koccintanánk és jóízűen falatoztunk. - Ízlett? - tudakolta meg tőlem, miután kivégeztük a cuki kis süteményeket. Egyszerre bólogattam és nyaltam le az ujjaimról az odaragadt morzsákat. - Na, akkor mondom, hogy mit terveztem mára. Elviszlek a házamba - fürkészte az arcomat a reakciómat várva.

- Komolyan? Hogy-hogy? - meglepődtem. Minek visz el magához? Jó, állandóan az én lakásomban vagyunk, de azért csak van valami a háttérben, hogy ezt csinálja. Kíváncsi lettem.

- Hát muszáj, hogy legyen valamilyen oka? - vonta meg a vállát.

- Igen! - sürgettem.

- Akkor se szeded ki belőlem! - vigyorgott.

- Naaaaaaaa! Légysziiiiííí! - próbáltam megbabonázni a kiskutyaszem-akcióval.

- Jaaaaaaj, oké. Bemutatlak a bandának - adta meg magát.

- Miiiiiii?! - sikítoztam és kiugrottam Louis öléből. - Áááá! - bújtam hozzá, amikor ő is felállt az előbbi ülő pozíciójából. El se tudom hinni. Találkozom a kedvenc bandám többi tagjával is. Már mióta erre vágytam. Nem lehet, hogy álmodom? Szavakkal sem tudom kifejezni, hogy mit éreztem. Valóra váltja az egyik álmomat. Nagyon meglepődtem a hír hallatára, de nagyon is örültem. Életem egyik legjobb napja lesz. Remélem, hogy kedvelni fognak majd.

A nap hátralévő részében Louis-val közösen elmosogattunk, pihentünk, társasjátékoztunk és lustultunk. Ő már a legjobb barátom volt. Vagyis több volt annál, de ezt nem akartam kimondani. Mindig is egy olyan kapcsolatot szerettem volna, ahol nemcsak szeretjük egymást és kész, hanem olyat, ahol legjobb barátok is vagyunk egyben. Tudom, hogy nem vagyunk együtt és nem szeretem... - tűnődtem el az utolsó két szavamon - jobban mondva... nem tudom. Hatalmas hibám, hogy rettenetesen könnyen leszek szerelmes. De most vajon az lennék? Annyiszor rágtam már át magamban ezt, de sosem jutottam semmire. A lényeg az, hogy neki nem szabad meglátnia rajtam, hogy milyen összezavarodott vagyok. Még jó, hogy nem hallja a gondolataimat, különben már olyanokat tudott volna meg magáról... legalábbis az én látásmódom alapján, amire lehet, hogy nem is számítana, hogy valaki értékeli, vagy észreveszi.

Jól eltöltöttük az időt és a készülődés ideje is elérkezett. Már teljesen be voltam sózva. Aranyosan, de mégis csinosan és visszafogottan akartam kinézni azért, hogy az látszódjon rajtam, hogy nyitott vagyok, kedves és barátságos. Louis-nak egy egész kollekciót vonultattam fel a ruháimból. Persze, szinte az összesnél olyanokat mondott, hogy: " jól áll "," ez nagyon jó lesz "," nagyon csinos vagy " stb., de végül is sikerült dönteni. Most nem tettem-vettem sokáig, csodálkoztam is magamon, hogy még egy órába sem telt, hogy teljes egészében kész legyek. Míg a cipőmet kiválasztottam, Louis már a kocsihoz ment és ott várt. Mikor már én is indultam volna kifelé az ajtón, a telefonom pittyegni kezdett. Sms-em jött. Gyorsan elővettem a szerkentyűt. Ki küldte az sms-t? Anya. Mi állt benne? Az, hogy három nap múlva hazajön...