22.rész - Tears Mean Something

Radics Gigi ~ Úgy fáj

Itt hagyott. Csak úgy. Minden magyarázat nélkül. Képes lettem volna neki megbocsájtani, de nem várta meg. Elment. A legrosszabb az egészben mégis az volt, ahogyan ezt megtette. Pedig mikor a kórházban voltunk, akkor tisztán emlékszem, hogy megígérte: " Vigyázni fogok rád és sosem hagylak el! ". Hát nem így jött össze... Az előzményeket elmondta, kitálalt. Őszinték voltunk egymáshoz. De mégis miért döntött így? A fejemben az utolsó mondata visszhangzott, amit nekem szánt. " Vigyázz magadra! " - mégis miért mondta ezt? Egyáltalán miért kellett ennek így végződnie? Megint azon kaptam magam, hogy a miérteken rágódom. De ha egyszer ilyen kétségek között hagyott, akkor mégis mit kellene tennem? Kérdések ezrei lepték el az agyamat. Nem voltam képes arra, hogy tisztán lássak. Attól, hogy egy kapcsolatban valami elromlik, nem kell rögtön eldobni. Meg is lehet javítani, még akkor is, ha súlyos hibákat követtünk el mindketten. Talán épp ezek lettek volna azok, amik később a hasznunkra váltak volna. De itt jöttem rá, hogy mi teljesen máshogy gondolkodunk. Lerogytam a földre és csak ott ültem. Ültem a nyitott ajtó mellett. Még mindig olyan kihalt volt minden, pedig erre a városra, vagy városrészre sem jellemző teljes egészében ez az állapot. Mintha minden megérezte volna a fájdalmamat. Mintha minden gyászolna egy kicsit. Csak ott ültem a hideg földön, miközben kintről a hűvös levegő súrolta az arcomat. Most semmi nem érdekelt, csak néztem fagyottan kifelé. Bárki, aki akkor arra jött volna tuti rögtön hibbantnak tartott volna. De egy árva lelket nem láttam. Felnéztem az égre, amit sötétszürke felhők borítottak. Csak néztem, néztem, amikor az eső hatalmas vízcseppekben kezdett el esni. Csak úgy táncoltak a cseppecskék a földön, amikor a járdához pattantak. Ekkor minden eszembe jutott. Az első estém Harry-vel, mikor megismerkedtünk. A levél, amit behozott nekem. A levél, amivel minden kezdődött. Az éjszaka, amikor áramszünet volt és itt aludt. Körülbelül egy hétbe telt, hogy megszólítson, viszont aznap már nagyon közel kerültünk egymáshoz. Emlékszem, hogy amikor Whisker-re azt hittem, hogy egy betörő, akkor milyen védelmező volt. - húzódott mosolyra a szám. - De azóta mi történt? Azóta minden elromlott. Rosszabbnál rosszabb és ijesztőbb dolgok értek minket. A lényeg mégis az, hogy akármi játszódik is le körülöttünk, kettőnknek össze kell tartania, támogatni egymást és akkor mindent átvészelhetünk. Nálunk valami miatt nem volt így. Téves eszme, ha valaki azt gondolja, hogy őt hibáztatom. Nem, mert nemcsak őt. Én is hibás vagyok, például abban, hogy nem mondtam el neki, hogy fenyegetnek. De akkor zaklatott lett volna és úgy érezte volna, hogy jobban oda kell figyelnie rám és állandóan magát okolta volna. De miért baj az, ha meg akarod óvni azt, akit szeretsz? Elég, hogy én elég talpraesett vagyok ahhoz, hogy tudjak vigyázni magamra. Lehet, hogy abban az egy esetben, ami történt, abban nem bizonyítottam be, de ez az én ügyem. Hozzám tartozik és nem másnak, mint nekem kell vele szembe néznem. De térjünk vissza oda, hogy miért mondtam, hogy mindketten hibásak vagyunk. Nos, ennek megvannak a maga okai. Szent meggyőződésem, hogy mindenhez ketten kellenek. Nézzük csak: a kapcsolatunkhoz kellettem én és Harry. Ahhoz, hogy megcsaljam a választottamat kellettem én és Louis. Ahhoz viszont, hogy Harry Jessica-val csinálja azt, amit csinált, ahhoz ők kellettek ketten. Szóval ez így működik. Nem lehet semmit az alkoholra, vagy éppen a másik emberre fogni. Mondom akkor a magam példáját. Ha Louis akkor nem csókol meg, akkor lehet megtettem volna én később. A vágyak kiszámíthatatlanok. Ha egyszer elér, akkor onnantól átveszi feletted az irányítást és búcsút inthetsz a józan eszednek. Elég furcsa dolog ez. Most nem kezdem el taglalni a Louis és én közöttem kialakult bonyolult kapcsolatot, hisz én sem tudom hová lyukadnánk ki. Azt hiszem, hogy ez olyan dolog, amit egyikőnk sem tudna megmagyarázni. Hiába hittem, hogy minden okkal történik, mégis kezdtem elbizonytalanodni. Azért találkoztam Harry-vel, hogy egy hét alatt egymásba bonyolódjunk, aztán pedig két-három hét együttlét után búcsút intsünk? Van ennek egyáltalán valami értelme? - tettem fel az utolsó kérdésemet hangosan a borult eget nézve. - Miért ilyen nehéz ez? - sóhajtottam és könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában, melyek hamar megduzzadtak és ennek következtében lefolytak az arcomra. Hiába próbáltam sorozatosan letörölgetni őket, annál inkább szaporodtak. Lehet, hogy az a megoldás, amit gondoltam. Tiszta lappal kezdeni mindent, de mivel Ő már nincs mellettem, így egyedül. Talán ha kisírom magam, akkor a lelkem is megkönnyebbül. Talán majd tovább tudok lépni, ha eltelt valamennyi idő. Lehet, hogy hosszabb távon fog ez a sok minden gyötörni, de később talán megerősödök majd tőle. Vicces, hogy mennyi minden fut át az agyamon, mennyi minden miatt vagyok képes nyugtalankodni. Így elmélkedtem könnyeimmel az arcomon, majd a kilincsbe kapaszkodva sikerült felállnom. Az elhagyatottság érzése olyan gyorsan fogott el, mintha egy szellem repült volna keresztül rajtam. A kilincs segítségével bezártam a bejárati ajtót és megfordultam.

Szétnéztem és hirtelen mindenről Harry jutott az eszembe. Ezúttal intenzívebb zokogásban törtem ki. Elfordultam és a tükörrel találtam szembe magam. Magamat nézve láttam, hogy az arcom egyre pirosabb és azt is figyelemmel kísértem, hogy az államra lekanyarodott nyomok miként vesztik el az irányításukat maguk felett, és cseppennek le valahová. Magamhoz tudtam volna őket hasonlítani, olyanok voltak akárcsak én. Magaslatról indultak és hamar a mélyben találták magukat. Most az én hangulatom is ilyen volt. Inkább el is mentem onnan, nem akartam még a tükörben is visszanézni, hogy mi lett velem. Csak úgy sétálgattam a lakásban és rengeteg tárgy volt, melyek újabb és újabb emlékképeket ébresztettek bennem. Majd megálltam a ház közepén. Csak álltam, álltam a nagy csendben. Elképzelésem se volt, hogy most mihez fogjak. Nem mintha függtem volna Harry-től, de ez az érzés nagyon felkavart. Megváltoztatta az életemet. Hallgattam, amint az esőcseppek kopognak a párkányon. Ez is a Harry-vel való első komoly beszélgetésünkre emlékeztetett. Lehet, hogy túl korán, de azon a délután egészen máshogy vert a szívem. Talán ez olyan dolog volt, ami túl szép, vagy túl jó volt a számomra. Egyik percről a másikra ez a pár hét volt... majd nincs. De nagyon is bennem él minden mozdulat, érzés, érintés. Most kifejezetten örültem, hogy elkezdett csörögni a telefonom, mert így félbeszakította a gondolataimat, mielőtt még valami veszélyes hülyeséget vettem volna a fejembe... ha szomorú vagyok ugyanis, akkor megtörténik... és legalább a csendet is megtörte, mely az egész házat az uralma alatt tartotta. Odasétáltam, de nem vettem fel. A könnyek annyira ellepték a szemeimet, hogy nem láttam, hogy ki keres. Megvártam, míg elhallgat, aztán kikapcsoltam. Nem akartam senkivel sem beszélni. Nem jó terv egyedül hagyni magam a gondolataimmal, de nem érdekel. Most erre van szükségem és kész. Majd lenyugszom... ajj, mindig az a majd. " Majd megoldódik, majd minden jó lesz, majd így, majd úgy! " - egy fenét! Egy hónap leforgása alatt annyit szenvedtem és sírtam, mint máskor még nemigen, vagy maximum hosszabb idő alatt. A lábam megmozdult és szaladni kezdtem. Nem tudtam hová, csak mentem. Végül a szobámba futottam, ott rávetettem magam az ágyra és belesírtam a bánatomat. Csak sírtam és sírtam hosszú ideig, míg sem végre úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem. Nem, most sem tűrtem jobban a történteket, csak most tudatosult bennem, most fogadtam el őket, hisz mást már úgysem tehetek. Az oldalamra fordultam és az ablakomon keresztül elemeztem az időjárást. Azt gondoltam, hogy az ég az esővel velem együtt siránkozik. A dörgések az összetört szívdarabkákat szimbolizálják, melyek kénytelenek újra összeszedniük magukat, hogy tovább doboghassanak, illetve hogy tovább folytathassák az útjukat együtt és életben tartsanak engem. Így teltek a percek. Harry már hosszú órák óta elment, én azóta voltam egyedül, de már ez sem folytatódott sokáig.

- Emma! Emma! Emma hol vagy? - hallottam egy kétségbeesett hangot, de nem akartam válaszolni. Aki akar, az megtalál. Igen, helyes meggondolás volt, ugyanis nemsokára Louis jött be hozzám. - Miért nem válaszolsz, ha kiabálok? - kezdte erőteljes hangvétellel, majd mikor mellém ült már megenyhült a hangja. Meglátta a piros szemeimet és az arcomat, a szemeim alatt pedig a fájdalmam nyomait. Átfogott és megölelt, majd a könnyeimet csókolta le. - Mi történt? - kérdezte szinte suttogva, miközben újra felült. Nem tudtam neki válaszolni, csak szipogtam, méghozzá ijesztő gyorsasággal... ez volt a zokogásom utójátéka. - Nyugi - simogatott. - Annyira aggódtam érted. Hívtalak milliószor, de eleinte nem vetted fel, aztán pedig kisípolt. Nagyon megijedtem, féltem, hogy valami történt veled. Épp zenekari próbánk volt, ne haragudj, hogy nem jöttem hamarabb - vágott együttérző arcot. - Vagyis hát nem tartott túl sokáig, mert a management pár dal elpróbálása után már teljesen ki volt akadva. Egyrészt rám, mert állandóan a telefonomat figyeltem és téged hívogattalak, másrészt pedig... Harry-re, mert ő el sem jött - halkult el a beszéde. - Mondd, mi történt? - suttogta. Csak ráztam a fejem, de nem tudtam beszélni. Már szimplán meghatott az is, hogy Harry nem jelent meg a próbán. " Remélem nem esett baja. Remélem nem csinált semmi őrültséget. Remélem jól van. " - csak ezek fogalmazódtak meg bennem. Hiába nyitottam szóra a számat, egy hang sem jött ki rajta. Mintha egy rövid időre megnémultam volna. Ez szokatlan volt számomra. Máskor órákig tudtam volna beszélni... akármiről. De most... ez fura. Nem tapasztaltam még ilyen dolgot. Volt már veled olyan, amikor tudtad, hogy mit kellene mondanod, de nem tudtad? Úgy érezted, mintha valami megakadályozna? Igen, most ez volt a helyzet velem is. Nem azért, mert nem akartam Louis-t tájékoztatni és nem azért, mert féltem. Hiába erőlködtem, nem ment. Ezért inkább felültem és megpróbáltam gesztusokkal kommunikálni. Először megvártam, hogy Lou újra kérdezzen valamit. Ez hamarosan így is alakult. - Mondj már valamit! Összevesztetek? - ránéztem és bólogattam. Éreztem, amint a szememet megint ellepik a sós cseppek. A fejemet a kezeimbe temettem, az ujjaimat a hajamba vezettem, miközben Louis a hátamat simogatta. - És gondolom elrohant - fejtette ki véleményét, mire ismét helyeseltem. - Hová ment? - jó kérdés. Csak el, tőlem messzire. Csak vállat vontam és hallgattam tovább. - Ne aggódj. Majd megbékél és visszajön - még ilyenkor is pozitívan áll a dolgokhoz. Ez az én Lou-m. De most sajnos nem így lesz.

- Nem... nem fog - mondtam remegő hangon. Drága barátom arcán rendkívüli meglepettség tükröződött. Gondolom azért, mert egyrészt meglepődött, hogy végre megszólaltam, másrészt amiatt, hogy mit jelentettem ki. De ha tudná, hogy mi történt, míg nem volt itt...

- Ne hülyéskedj. Hát most összevesztetek na. Majd kibékültök - nem, ezentúl nem lesz igazad kedves Louis.

Fogalmam sem volt hogy hozzam a tudtára a jelenlegi helyzetet.

Végül igaz, hogy szipogva, de egyszerűen kimondtam. - Sza.. szakí.. szakítottunk - teljesen ledöbbent. Csak ott ültünk mindketten az ágy szélén, lábunkkal a talajt érintve, egymás mellett, szótlanul.

- Ezt ne, nem lehet! De miért? - pattant fel az ágyamról. Meg sem várta, hogy válaszoljak és újra megszólalt. - Ez az én hibám. Ha én nem vagyok, akkor talán minden rendben megy - marcangolta önmagát.

- Ne! Kérlek fejezd be! Ne mondj ilyeneket! Fogalmad sincs, hogy hányszor mondtam hálát az égnek, amiért itt voltál nekem. Nem te vagy az oka, hogy ez tönkrement. Csakis mi ketten Harry-vel! - fogtam meg a csuklójánál és magyaráztam mindezt szép kékeszöld szemeibe.

- Nem. Beszélnem kell vele. Helyrehozok mindent! - indult kifelé a szobámból. Úgy látom ő is egy nehéz eset. Miért nem érti meg, hogy szükségem van rá? Miért nem érti meg, hogy itt semmi nincs, ami az ő hibája lenne?!

- Nem érted, hogy semmi közöd az egészhez?! - kiabáltam sírva utána, ahogy csak bírtam. Nem voltam képes arra, hogy utána menjek, mert olyan volt, mintha a lábam a földbegyökerezett volna. - Kérlek ne hagyj itt te is! - zokogtam. Megint... Azt hittem, hogy ezt már nem hallotta meg... de tévedtem. Pillanatok múlva újra az ajtómban állt és felém jött. Erősen megragadott és magához húzott. Fejemet az álla alá temettem, ő pedig olyan szorosan tartott, hogy azt hittem megfulladok. De nem érdekelt. Jól esett. Itt van velem és ez az, ami számít. Nem is tudta, hogy mennyit jelent nekem. Már most, hogy mellettem van valamennyire megnyugtatott. Olykor felszabadító, máskor pedig biztonságot nyújtó volt a közelsége. Épp ez kell nekem.

Észre sem vettük az idő múlását, annyira belefeledkeztünk ebbe az egészbe. Beesteledett, az ég is kitisztult, a csillagok is előjöttek. Csodás volt. Bárcsak az én lelkem is ilyen lecsillapodott lenne.

A következő egy hét nyugisan telt... már amennyire lehet nyugis egy ilyen időszak. Minden napot Louis-val töltöttem, vigyázott rám. Minden kívánságomat leste, pedig a legfontosabb az volt, hogy itt legyen. És ezt már annyiszor megtette, hogy csodáltam. Hogy lehet ennyire önzetlen? Hogy lehet ennyire jó ember? Olyan volt ezekben a napokban, mintha a kis ápolóm lenne. A segítségével a megfázásból is kilábaltam. Annyi mindent köszönhetek neki. Már meg sem tudnám számolni. Ez az egy hét még nem volt elég arra, hogy mindent tisztázzak magamban, arra meg végképp nem, hogy továbblépjek. De azt hiszem arra igen, hogy felfogjam és végleg elfogadjam. Ezekben a napokban nem is láttam Harry-t és beszélni sem beszéltünk. Szerintem ő már lezárta. De ez számomra már úgyis mindegy. A Louis-val töltött idő pedig bebizonyította számomra, hogy ő milyen fantasztikus barát. Igaz, hosszabb-rövidebb szakaszokra magamra hagyott, hisz' a banda felé kötelezettségei voltak, de mindig visszajött. Teljes igazsággal állíthatom, hogy tökéletesen viselte gondomat. Egyszer sem mozdultunk ki, csak maximum az udvarra, de nem is volt baj. Elég volt, hogy vele vagyok. Sikerült felvidítania és miután Harry és köztem ez történt, úgy emlékszem, hogy még meg is tudott nevettetni. Ezúttal is köszönöm.

Ezek után azt reméltem, hogy most nem várnak rám megpróbáltatások... legalábbis egy ideig. Vagyis nem is megpróbáltatások értek, hanem új hírek. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy ezekhez hogy viszonyuljak. Na és még Louis is beújított számomra egy meglepetést.