38.rész - Domestic Crisis

Sziasztok Drágáim,

Egy újabb részt hoztam nektek. Bevallom, jó sok időbe került, míg megírtam, mert nem volt túl sok ihletem, de igyekeztem. Remélem ehhez 1-2-vel több komment érkezik, mint az előzőhöz. Nem tetszett, vagy mi rossz volt benne? Vagy csak nem volt időtök írni? Kérlek titeket, hogyha valami nem tetszett, azt is írjátok meg. Nagyon fontos a visszajelzés. :)

De köszönöm a 6 pipát és azt a 2 kommentet, illetve a 13.900+ megtekintést. Ez nekem hatalmas öröm. De azért örülnék még egy kicsit több visszajelzésnek is. :) Ahogy ígértem, 3 komment után fogom hozni a részeket, de most megkönyörültem... :D Amúgy szeretnék köszönteni 2 új olvasót, akik múltkor írtak nekem először: Melcsit és Edinát. Üdvözöllek titeket, és remélem még sokáig megtiszteltek a figyelmetekkel.♥

Nos, remélem tetszeni fog majd a rész, sok szeretettel írtam. Írjatok majd, jó olvasást!

~Timi xx

Ashley Tisdale ~ It's alright, It's OK

Nem elég, hogy az életem most pillanatnyilag is egy katasztrófa, erre anyám is képbe jött és persze tetőpontként apám sem maradhatott ki. Mily' csodás sors! Összehozza a családot... csak nem a megfelelő alanyokat választotta ki. Úgy hiányzott ide apám, mint púp a hátamra. Emellett elég gond vár még megoldásra, mint hogy nekem most anyának kellessen magyarázkodni. Szuper! Valahogy sejtettem, hogy nem úszhatom meg tetemesebb ideig azt, hogy össze ne jöjjön minden egyszerre. Azt sem tudtam még, hogy hol kezdjem az életem rendezését. Annyi fix, hogy először itthon, illetve magamban kell rendet tennem. Aztán jönnek a szó szerint távoli problémák és személyek.

- Emmácskám! Kis drágám, hogy megnőttél! - méregetett apám és egyre közelített felém széttárt karokkal. Én viszont nem akartam megölelni, így még inkább Harry-hez bújtam, aki ugyanolyan védelmezően tartott, mint előtte. Harry oldalán a pólójába markoltam és ekkor realizálta csak igazán, hogy itt családi viszály van készülőben. Azonban esze ágában sem volt elmenni, úgy állt továbbra is mellettem, mint a cövek. - Na... hát ölelés, vagy valami? - tett újabb két lépést felém rég nem látott szülőm, mire Harry engem kicsit a falhoz tolt és kezdett hátat fordítani apámnak. Mintha valamitől meg akarna védeni. Nagyon eltökélt volt a tekintete, ahogy összenéztünk. Én háttal a falnak dőltem, Harry pedig a kezeivel támaszkodott, háttal a szüleimnek, és idegesen nézte a mögötte fokozatosan közeledő férfit. - Emmácska, nyugodtan mondd meg a lovagodnak, hogy az apád vagyok, és nem kell féltenie. 

- Tőled is hallotta - vágtam vissza flegmán. Igazából semmi kedvem sem volt vele cseverészni, mintha minden rendben lenne közöttünk, holott sok-sok évig nem is keresett. Vajon most mit akarhat itt? Minek jött egyáltalán ide? Ha eddig nem érdekeltem, akkor ezután is legyen szíves levegőnek tekinteni... Harry egy komoly pillantást vetve rám megfordult, és apám nyújtott kezével találta szembe magát. Egy darabig hezitált, majd elfogadta.

- Richard, Richard Smith - mormogta el apám a nevét.

- Harry Styles - mutatkozott be a göndör határozottan, miközben még mindig rázták egymás kezét, és ahogy észrevehető volt, elég erőteljesen. A mókás része az, hogy a szorításban mélyen tisztelt édesapám maradt alul.

- Helyes... erős vagy. Képes vagy megvédeni a lányomat - nyilvánított véleményt a fentebb említett fiúról szülőm, majd a vállát megveregetve indult vele kifelé a nappaliba, és beszélgetni kezdtek. Anyám és én értetlenül álltunk egymással szemben és egyikünk sem tudott egy értelmes magyarázatot adni. Én egyelőre arra nem, hogy mit keres itt nálam egy híresség, ő pedig arra, hogy egykori hitvese miért keresett fel minket most ilyen hirtelenjében.

- Kislányom, ki ez a Harry? Miért van itt? - tudtam, hogy nem kell sok idő ahhoz, hogy anyám megkezdje a kikérdezést. A hangja szigorú volt, de valahol mégis puha. Lehet, hogy hirtelen ez az egész most neki is sok volt... Akkor én mit mondjak? De tartanom kellett magam, nem akartam, hogy tudja, hogy mennyi mindenről maradt le és hogy mennyi minden miatt szenvedek. Sajnos ez nem olyan bánat, amit egy éjszaka lefolyása alatt ki lehet sírni magunkból. Ez annál sokkal komolyabb.

- Anya, kérlek. Most hagyj - legyintettem, ami látszólag nem tetszett neki. Azonban mielőtt még ő is nekem állt volna, szinte kifelé kezdtem tolni a hálószobámból, hogy lássuk, hogy mit csinál apa Harry-vel. Habár nekem ennél fontosabb volt az, hogy mit akar tőlünk... Mikor végre az említett személyeket láttam magam előtt, megálltam. Anyám szúrós tekintettel figyelte az egész társaságot, főleg engem, mivel apámat már tízszer minimum megölte a szemével, Harry-t pedig szerintem még nem tudta hová rakni. 

- Apa... - köszörültem meg a torkom, melynek hatására mindenki rám figyelt. - Szeretnék kérdezni valamit.

- Gyerünk - válaszolt a kanapén helyet foglaló szülőm. Harry a szavaim hallatára óvatosan felállt mellőle, és hozzám lépett. Hatalmas kezével szinte bekebelezte az enyémet, ahogyan összekulcsolta őket. Biztos megérezte, hogy szükségem van a támogatásra és erőt kell merítenem. Ő akart lenni az erőforrás. 

- Tudod, apa... - sóhajtottam - kislányként mindig féltem szembeszállni veled, és elmondani azt, hogy én mit gondolok, vagy esetleg visszaszólni. Akkor úgy gondoltam, hogy ez helyes, mert az feleselésnek számít, de mára már rájöttem, hogy nem. Csak nem akartam ellenkezni veled, mert mindig érvényesítetted azt, amit akartál. Most tudatom veled, hogy más vagyok. Azóta felnőttem és sok mindent tanultam - néztem mélyen a szemébe, miközben hozzá beszéltem. Utána egy gyors pillantást vetettem anyámra, aki mögöttem állt és egy elismerő bólintást küldött felém. - Kérlek meséld el, hogy miért vagy itt - próbáltam úgy beszélni és érvelni, mint egy érett nő. Akkor talán ő is meglátja majd, hogy már nem vagyok az a kislány, akit könnyen utasíthat és csőbe húzhat.

- Jól van. Hát láttalak a tévében is, magazinokban is, a rokonok hívogattak, hogy a lányom híres. Meg azzal jöttek, hogy most itt beszélnek róla, ott van a fényképe... - ecsetelte a történetét, de nekem ennyi is elég volt. Félbeszakítottam.

- Áh, szóval ez a helyzet - vettem egy mély levegőt és megszorítottam Harry kezét, aki ezt egy jelnek vette, így most már a derekamat tartotta. - Akkor tudod hol az ajtó, légy szíves nyisd ki, lépj ki rajta és zárd be magad mögött. Ehhez úgy is értesz - mondtam szemrehányóan, miközben könnybe lábadt a szemem. Ezt észrevéve anya is és Harry is simogatni kezdtek, de ezúttal leráztam magamról a kezüket. - Az ismeretségünk is így működik. Születésemkor megismertelek, neveltél egy darabig, majd elhagytál és vissza se néztél.

- Mégis hogy mersz így beszélni az apáddal? - magasodott fölém nagy alakjával, mire anya elém ugrott.

- Na, hagyd békén! Menj el! - kiabált anyám éles hangján és a kijárat felé mutatott.

- Te ne szólj bele! Hallottad, már nagylány a gyerekünk - tessékelte odébb anyát, én pedig pár lépést hátráltam, mivel egy kis csirázó agresszivitást véltem felfedezni apában, de ő mégis közeledett. - Hagy döntse el ő, hogy mit akar - és ezt leszögezve állt meg előttem, lefelé nézve... rám.

- Már eldöntöttem, menj el - sütöttem le a szemeimet. Most, hogy a médiában hallott rólam, a kalandjaim nyomán, most már érdeklem. Eddig meg halvány lila gőze sem volt, hogy egyáltalán élek-e, vagy halok. Mindig hiányzott, rossz volt, hogy nincs itt az apukám, akihez hozzábújhatok, akinek azt mondhatom, hogy " Szia apa! ", vagy épp azt, hogy " Ne szólj bele apa! ". Hiába. Én most sem érzem, hogy olyan ismert személy lennék... az emberek ismernek, de csak azért mert sztárokkal vagyok. Szerintem ez nem akkora dicsőség. Sőt, emiatt én semmilyen haszonra vagy esetleg különleges bánásmódra nem vágyom. Viszont szerintem ő annál inkább. Nem hiányzik nekem egy ilyen haszonleső személy. - Indulhatsz!

- De... - nyíltak tágra a szemei.

- Nincs de! Apa, tisztellek, és valahol még szeretlek is... de egyáltalán nem ismersz engem. Nem tudod, hogy mit vagy miket szeretek, kik a barátaim, mik a szokásaim. Fogalmad sincs arról, hogy voltam-e már szerelmes, vagy hogy miként éltem meg a tinédzserkort. Most meg hirtelen felbukkansz, mert " híres " vagyok... - mutattam idézőjelet az ujjaimmal - hangsúlyozom, azért mert láttál egy újságban, vagy a tévében. Tudod, illetve hallod hogy ez hogy hangzik? Mintha csak emiatt kerestél volna meg - fordultam el tőle, pont az ablak irányába.

- Emma - a nevemen szólított és érdes kezével megfogta a karomat. Én viszont nem mondtam semmi többet, csak kinyújtottam a karomat, és az ajtó irányába mutattam.

- Látod mit értél el azzal, hogy idejöttél?! Tűnj el, és soha ne is lássunk! - szállt be anyám is a szócsatába.

- A te hibád! Te nevelted ellenem, te, te lotyó! - kezdett el ordibálni apám, és épp felemelte a kezét, amikor Harry lefogta. Ha megütötte volna anyát, hát biztos lehetne benne, hogy nem állna most ott olyan stabilan. 

- Nem szégyelled magad te szemétláda?! Takarodj! - a saját anyám pedig szintén támadni akart, viszont őt meg én tartottam vissza, de így is sikerült megpofoznia apát. Szép egy család, mondhatom. 

- Hülye kurva! - kiáltotta apám, miközben a pofontól izzó, piros arcát tapogatta. Mikor a sértéseiket hallottam, lecsuktam a szemem. Reszkettem, és már sírtam is. De hála az égnek legalább itt volt Harry, aki megpróbálta kitaszigálni az ajtón az apámat. De tudtam, hogy anyám is, amilyen makacs, nem fogja ennyiben hagyni a dolgokat.

- Kurva az anyád! - szitkozódott. Ekkor apa kiszabadult Harry fogásából és felénk rontott, de a göndör még épp időben elkapta ahhoz, hogy nehogy anyának ugorjon.

- Az anyámat ne szidd! Várj csak, Monica... várj. Még hallani fogsz rólam! Ezt megígérem - hallottuk apám egyre távolodó hangját a nyitott ajtón keresztül, ahogy Harry próbálta őt kivonszolni az utcára. Anya vörös fejjel állt előttem, én pedig továbbra is reszkettem. Pár perc múlva Harry is visszatért hozzánk elég ijedt arccal. Észrevettem, hogy markolásnyomok vannak szerte a karján. Istenem! Minek tettem ki őt... Megérintettem a csuklóján a piros foltokat, de ő mit sem törődve ezzel szorosan magához ölelt. A mellkasába temettem a fejem, és zokogni kezdtem.

- Nyugi, minden rendben - fogta erősen a derekamat, a másik kezével pedig a hajamat simogatta. - Itt vagyok - adott egy puszit a homlokomra. Hirtelen olyan érzés támadt bennem, mintha minden összeesküdött volna ellenem, és csak Harry-re számíthatnék. Ez volt az oka, amiért csak vele akartam lenni, még anyát is el akarom kerülni. A pulóverem ujjával letöröltem pár könnycseppet, és Harry-t kézen fogva indultam meg a szobám felé. Mikor végre beértünk volna a biztonsági zónámba, anyám ismét rákezdte.

- Emma, mit csinálsz? Magyarázattal tartozol! - felemelte a hangját, és ok nélkül dühös volt. Megforgattam a szemem és ügyet sem akartam venni róla. Nem igaz, hogy nem érzi, hogy az előbb történtek hogy hatnak ki rám! Nem igaz, hogy ennyire nem bír leszakadni rólam! - Ne vágj nekem ilyet fejeket, mert pofonból van még. Találkozhatsz a kezemmel!

- Jaj anya, hagyjál már. Annyira gyerekes és makacs vagy! Az előbb is... áh. Ahelyett, hogy érett felnőttként viselkedtél volna, lesüllyedsz egy bizonyos szintre. Észre sem veszed, hogy ez milyen lelki megrázkódtatást okoz nekem. A verekedés közepette fel sem tűnt neked, hogy zokogtam és remegtem, te folytattad! Ennyit érek neked? Hát jó, tudod mit? Ezentúl akkor, ahogy te nem veszel engem figyelembe, annyira ne számíts rám, jó?! - veszekedtem vele és becsaptam a szobaajtómat. Harry szegény, meglepődött arccal ült az ágyamon és tehetetlenül figyelt engem. Megindultam felé, de akkor anyám berontott, a napon már másodjára.

- Emma mit képzelsz? Téged próbáltalak védeni.

- Azzal, hogy egymásnak estetek? Kitűnő ötlet, mit ne mondjak! - csapkodtam a kezeimmel.

- Na elég! - csattant fel anyám.

- Azt hiszem nekem mennem kellene - mondta Harry és kifelé indult, én pedig vele tartottam. Az indulatoktól vezérelve villámgyorsan magamra kaptam a kabátomat és a cipőmet, majd megindultam Harry-vel az oldalamon kifelé.

- Emma mit gondolsz, hová mész? Nem engedtem meg! - állt a lépcső tetejére anya, míg mi már száguldottunk volna lefelé. A lépcsőfordulóból még visszanéztem rá, egyenesen a szemébe, és csak egy mondattal hagytam ott.

- Ha úgy viselkednél, mint más normális anya, akkor nem menekülnék tőled - és ezennel elmentünk onnan. Harry-vel óvatosan léptünk ki az utcára. Az eső szemerkélt, a hideg szél pedig csak még jobban kicsípte az így is vöröslő arcomat. Harry-vel zaklatottan, kéz a kézben sétáltunk, és habár nekem fogalmam sem volt, hogy merre megyünk, úgy éreztem, hogy neki igen. Ő vezetett. A kis kirándulásunk felfrissítően hatott mindaddig, amíg fel nem kezdtek minket ismerni az emberek. Egyre több rajongó és újságíró gyülekezett körénk és alig-alig tudtuk kerülgetni az embereket. Hirtelen Harry megállt az út szélén és leintett egy taxit, majd sietve beültünk. Először én, majd ő. A sofőr ügyes manővereinek köszönhetően hamar sikerült elhagyni a tömeget. Az autóban a hátsó ülésen ültünk, a göndör átkarolt engem és magához húzott, így én a vállán feküdtem.

A remegésem már alább hagyott, de a szívem még mindig őrülten vert. Egy szót sem szóltunk. Néhány percen belül azonban megálltunk egy hotel előtt. Harry kifizette a taxist, majd kisegített engem és berohantunk az épületbe. Sietve elintézte az adminisztrációt, és foglalt egy szobát kettőnknek. A kulcsot szinte kikapta a recepciós kezéből, és még mielőtt valaki észrevett volna minket, el is foglaltuk a szállásunkat. Gyönyörű volt, ahogyan a kilátás is, amiben elmerengtem, miután ledobtam magamról a felesleges cuccokat. Hirtelen Harry jött mögém és hátulról megölelt. Szorosan fonta össze körülöttem a karjait, kezei a mellem alatt foglaltak helyet. 

- Minden rendben? - suttogta a fülembe, mire megráztam a fejem és az arcom újra ráncolódni kezdett, ami azt jelentette, hogy sírni fogok. De ez nem történt meg, ugyanis Harry a két keze közé fogta az arcomat, miután maga felé fordított. - Vigyázok rád - simította végig a bőrömet. A tekintete aggódást sugárzott, ahogyan rám nézett és megcsapott a lehelete az illatával együtt. Hiányzott. Majd lassan a mellkasához húzott és éreztem, hogy az ő szíve is gyorsan ver. - A baj csak az, hogy holnap már folytatódik a turné. Most két nap szabadságunk van, ezt arra fordítottam, hogy felkeresselek. Holnap pedig este San Francisco-ban kezdünk. Sajnos nem itt, New York-ban. Pedig most tényleg nem akarlak elhagyni... most, amikor a legnagyobb szükséged lenne valakire - igaza van. Most annyira kellett az, hogy velem legyen, mint éhezőnek a kenyér. Igaz, hogy Jake és Shannon is igazi barátok, de nem hiszem, hogy valaha képes leszek velük a mai nap történéseit megosztani. Nem attól félek, hogy megítélnek, csak szégyellném magam. Mi van, ha annyira megrázná őket is, hogy soha nem akarnának majd eljönni hozzánk, vagy ilyenek?! A szíve dobbanásait hallgatva oldalra fordultam, Harry pedig az állát a fejemre tette, úgy néztünk mindketten kifelé.

- Harry... - szólítottam meg erőtlenül, majd a kezemet végighúztam a mellkasán, a vállán, a nyakán, így jutottam el az arcáig, ahol mindössze pár milliméter választott el minket egymástól. - Nem vihetnél magaddal? 

37.rész - Explanations

Sziasztok Drágáim,

Megint csak dicsérlek és magasztallak titeket. Fantasztikusak vagytok, ti vagytok a legjobbak! Nem is tudom hogyan érdemelhettem ki a világ legjobb olvasóit. Elhalmoztok jó sok szeretettel, ami rám is fér. A legutóbbi résznél is 9 pipát, 5 kommentet kaptam. Nagyon jól esett, rettenetesen boldoggá tettetek! A hab a tortán már csak a 13.200+ megtekintés és a +2 feliratkozó volt. Annyira imádlak titeket!♥

A részről: szerintem hosszú lett, mármint a többihez mérve ugyanolyannak, átlagosnak mondanám. Nem olyan izgalmas, de az előző részben lévő megválaszolatlan kérdésre választ ad. Zenét most nem választottam, mert itthon épp folyamatban van egy családi dráma és nem volt hangulatom. Szóval ezt kérlek nézzétek el nekem. :) Viszont minden sort nektek írtam sok-sok szeretettel! 

Jó olvasást!

~Timi xx

A kimondott szavak hallatára lefagytam és mintha tiltakozni akartam volna felálltam, de a hirtelen jött magasság megszédített. Próbáltam vissza leülni, de rosszul pozicionáltam, így a kanapé helyett a földön kötöttem ki. A parketta a fűtés hiánya miatt még hideg volt és kényelmetlen, de ez volt az, ami a legkevésbé érdekelt. A szerelmem, a másik felem nem emlékszik rám. Ezek szerint semmilyen közös emlék sem rémlik neki, továbbá az érzelmei is törlődtek... már ha azokat is el lehet felejteni. Vajon mi történt Louis-val? Miért alakult ez így? Minden rendben vele, nem esett baja? Mit csinált? Ott ültem a földön és másra sem tudtam gondolni. A lábam már zsibbadni kezdett, a kezem jéghideggé dermedt és a világ is forogni kezdett velem. Azonban reméltem, hogy sikerült eszméletemnél maradnom. Harry attól félve, hogy valami komoly bajom lesz mellém sietett, a hónom alá téve a karjait felállított, az ölébe kapott és a szobám felé vette az irányt. Oda beérve óvatosan letett a finom és puha ágyneműre és aggódóan nézett rajtam végig. Végül leült az ágy szélére, a kezeimet a tenyerébe vette és ott piszkálni kezdte hol a körmeimet, hol pedig a tenyerem vonalait.

- Nem kellett volna rögtön ezzel terhelnem téged - nézett rám sajnálkozóan.

- Ugyan, Harry - nyögtem ki erőtlenül. - Inkább arra kérlek, hogy folytasd! Tudni akarom, hogy miért van az, ami - szorítottam meg az egyik ujját.

- Szó sem lehet róla! Hát nézd meg most is milyen állapotba kerültél - mormogta védelmezően.

- De Harry! Tudnom kell - kiáltottam, miközben mélyen a szemeibe néztem. Most kissé erőszakosnak tűntem, még magamat is megleptem. - És ne visszakozz, mert aztán majd tényleg aggódhatsz, hogy történik velem valami. Szándékosan... - pillantottam fenyegetően a csuklómra.

- Oké, oké. Jól van - grimaszolt a göndör. -  Az egész ott kezdődött, amikor elmentél. Lou első dolga az volt miután elolvasta a leveledet, hogy valamiféle nyomozói irodát keresett fel telefonon - emelte fel a szemöldökét.

- Nyomozói irodát? - ültem fel ijedten.

- Ha meg akarod tudni, hogy mi van, akkor maradj csendben légy szíves - utasított Harry határozottan. - Szóval ott jártam, hogy magánnyomozó. Pont mögötte álltam, amikor megbeszélte a dolgokat a hozzá kirendelt személlyel. Elhangzott, hogy téged keres... - vakarta meg a fejét lassan, és nagyot nyelt. - Na és a következő tettemre nem vagyok büszke, de... az még később jön. Amikor másfél hét múlva Louis az egyik stúdiónál találkozott a nyomozóval, akkor hallottam a hírt, miszerint biztosan nem Angliában vagy. Louis önmagából kikelve utasította az embert, hogy igyekezzen megtalálni téged. Emellett néha a próbákra se jött el, de ha mégis akkor kedvtelen volt, vagy egyáltalán nem figyelt oda semmire. A turné koncertjein igyekezett a legtöbbet kihozni magából, de látszott rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül. Sokszor hiába hívtuk, nem válaszolt, sőt gyakran még életjelet sem adott magáról. Fellépés előtt hirtelen felbukkant, és mikor letudtuk, akkor újra eltűnt. Ez lett a rendszer az életében. Ilyenkor a keresésére indultunk és mindig a régi házatokban, azon belül is a te régi szobádban találtunk rá - a szavai hallatára megremegtem, mintha a félelem szelleme repült volna át rajtam. Rázott a hideg, a szívem kihagyott egy ütemet és csak az a jelenet játszódott le a szemem előtt, amint Louis az üres házban ténfereg egyedül. Az ürességben magára maradt. Miattam. Ismét a sírás határán voltam, azt kívántam, hogy bárcsak ne okoztam volna neki ennyi fájdalmat. Kimondhatatlanul utálom magam. Harry azonban a fejem felett elnézett, valamit bámulva el volt merengve és mintha előtte is leperegnének a képek, folytatta a sztorit. - Ekkor döntöttem el, hogy valamit tennem kell, így felhívtam a nyomozót, aki ugyebár a barátunknak segít és... hazudtam. Azt mondtam neki, hogy Louis nevében hívom, és hogy találkoznunk kell. Nos, ez így is lett. Összefutottam az emberrel, de itt közöltem vele az én álláspontjaimat és azt, hogy miért is kerestem igazából. Remélem nem fogsz haragudni rám - harapta meg az alsó ajkát félénken.

- Már jól hangzik - forgattam a szemem és a beharangozásától félve megpróbáltam felkészülni a legrosszabbra.

- Szóval lefizettem a nyomozót, hogy ne segítsen többet Louis-nak, hanem inkább nekem. Ki is találtam a jó kis fedősztoriját, ami úgy hangzik, hogy a többi állam vagy ország adat- és jogvédelmi okokból nem engedte neki, hogy folytassa a keresést. Viszont ez nincs így. Nekem segített ezután - Harry egyre halkabban beszélt. Nem értettem sem az okát, sem a célját annak, hogy miért így cselekedett.

- Hogy mit csináltál?!

- Lefizettem, hogy ne Louis-nak, hanem nekem találjon meg téged - jelentette ki nyugodt hangon, miközben a szeme be volt csukva. Már ismertem ezt a szokását. Akkor csinálta ezt, amikor belülről kontrollálja magát, nehogy dühbe guruljon.

- De mégis miért? - olyan mérges lettem hirtelen, hogy egy párnát a kezembe kaptam és a falhoz dobtam. Harry először egy jó nagy adag levegőt engedett ki a tüdejéből és csak utána szánta rá magát arra, hogy válaszoljon.

- Ennek több oldala is van - állt fel mellőlem és a szobámban fel-alá kezdett járkálni. Karjait a mellkasán összefonva tartotta, a haja sem bírta már a gyűrődést, ebből adódva akadt egy-két kusza szál és idegességében a szájáról rágta lefelé a bőrt. Mindössze pár percig volt csendben, de nekem akkor is örökkévalóságnak tűnt. - Akkor elmesélem, hogy miért döntöttem így. Ugye mondtam, hogy Louis egyre rosszabb lelki állapotban volt. Már annak a határán volt, hogy becsavarodjon. Tudom, ez akkor is kockázatos cselekmény, amit elkövettem, mert két esetleges eset is bekövetkezhet. Egy: még rosszabbra fordul a helyzet és a maradék életkedvét is elveszti, vagy kettő: a személyiségéből adódva talán beletörődik és elfogadja azt, ami van. Már egyszer sikerült csalódnia bennem, és most segíteni akartam rajta. Helyre akarom hozni a kapcsolatunkat! - magyarázkodott Harry el-elcsukló hangon. Teljesen érthető. Amit én felborzoltam Londonban, majd ott hagytam, azt most nekik kell jóvá tenni. Csak a fejemet lehajtva piszkáltam a lábamon a kék zoknimat és egy hang sem jött ki a számon. Most kell rádöbbennem a tetteim súlyára.

- És miért akartál engem megkeresni? - emeltem fel a tekintetemet és a most már falnak támaszkodó Harry arcát vizslattam, aki a kérdésem hallatára minimálisan elmosolyodott.

- Mert tudni akartam a miérteket és azt, hogy hol vagy. Aggodalommal töltött el, amikor hívtál, majd Jessica-t keresték a rendőrök, aztán hiába kérdeztem a haverokat, senki sem tudott semmit. Ezután jött az ominózus leveled. Egy kicsit megnyugtatott. Bár ez hülyén hangzik, de így volt. Amúgy miért kerestél azon az utolsó napon? - fürkészve nézett rajtam végig, majd szembe ült velem.

- Most én kérdezek. Majd utána jössz te - szögeztem le neki a tényállást.

- Csak válaszolj, aztán én is megteszem - mondta gyengéd hangon.

- Jaj, ha tudni akarod, akkor tőled is el akartam köszönni. Úgy véltem, hogy ennyi neked is jár, még ha nem is volt teljesen így! - emeltem fel a hangom, mire ő a lábamra téve a kezét még mindig maga elé vigyorgott.

- Túl jó vagy hozzám. Talán ez is hozzátartozott ahhoz, hogy meg kellett találnom téged - jelentette ki, majd közelebb jött. Én viszont nem tudtam hová tenni a közelségét, ezért elhúzódtam, mire egy halk nevetést hallatott. - Tudod, bármi is volt köztünk, az nyomott hagyott. Igen, volt egy pár rossz pillanat, de jobban szeretek a jobbakra gondolni. Sosem felejtem el - terült el az ágyamon.

- Ahogy én sem - értettem vele egyet, de én inkább a további magyarázatra voltam kíváncsi, így sürgetni kezdtem. - De... de mit akarsz ebből kihozni?

- Na jó. Azt terveztem, hogyha az az ember megtalál, akkor eljövök, megkereslek, visszaviszlek Londonba és remélhetőleg helyrejön minden. Akár újra egymásra találtok Louis-val, vagy mással, - lassította le a beszédét - akár nem.

- Azt mondod, hogy teljesen önszántadból csináltad? - szorítottam össze a szemeimet.

- Most miért kell ilyennek lenned? Igen, természetesen. Mindkettőtöket megbántottalak, hát így próbállak titeket kárpótolni - csapkodott a kezeivel. - És ebben bármilyen hihetetlen, de a drágalátos barátnőd segített nekem. 

- Kiről beszélsz? 

- Hát arról a Lilly-ről vagy kiről - legyintett.

- Lilly?! Mi... hogy?! - ledermedtem. Miben segített Lilly? És hogy? És miért? Mióta ideköltöztünk állandóan próbálom vele felvenni a kapcsolatot, de valamiért nem vevő rá.

- Tegnap este küldött egy sms-t, ami egy képet tartalmazott rólad és arról az idióta szőke gyerekről. Nagyon elegánsak voltatok. Na mindegy is, eközben az alkalmazott nyomozóm kiderítette, hogy New York-ban vagy, a nagyobb munka már csak az volt, hogy ezen a nagyvároson belül rájöjjön, hogy mégis pontosan hol - tájékoztatott, és még mindig az ágyamon feküdt. Lábait felhúzta, így talpával is a takarón támaszkodott. Én mellette ültem a térdeimet felhúzva és átkarolva, úgy hallgattam őt. Viszont ő ráadásként még a bokámat is fogta, mintha attól félne, hogy elmenekülök. - Ezután jött jól a barátosnéd üzenete, mert neki kiírta a telefon, hogy New York-on belül hol is vagy, és a drága azt is elküldte nekem. Ilyenek a mai okos telefonok! Bár nem tudom, hogy ez a Lilly segítő szándékból tette-e, vagy más volt a célja... Bár szerintem inkább keresztbe akart neked tenni, abból kiindulva, ahogy egyszer véleményt alkotott rólad - meresztgette a szemét.

- Mi? Honnan tudta a számodat? - kapkodtam a levegőt. Az életem akár egy film. Sosem hittem, hogy ilyen bonyolult és összeesküvéses dolgok velem is előfordulhatnak.

- Szerinted tudom? - válaszolt flegmán Harry.

- És mi az, hogy véleményt alkotott rólam? Ti mikor beszéltetek? - annyira fel voltam háborodva, annyira dúlt bennem a düh, hogy azt már kifejezni sem lehet. Fortyogott a vérem.

- Egyszer egy boltban vásárolgattam, erre odajött, bemutatkozott és tök kedvesnek tűnt. Aztán csevegtünk pár mindennapi eseményről, aztán felhozott téged - fordult felém Harry és oldalasan a könyökén támaszkodott meg, az ágy végén pedig egy kicsit lelógott a lába. - És igazából semmi felhasználhatót vagy rosszat nem mondtam rólad, de ő... fúú. A tudtomra hozta, hogy egyszer összevesztetek és azt mondtad neki, hogy megváltozott ahhoz képest, amilyen eleinte volt. Viszont erről neki az a véleménye, hogy te változtál, mert nagyra vagy magaddal, hogy híres lettél és egy hülye picsa vagy. Neked most már mindenkivel csak bajod van - ecsetelte Harry Lilly szavait óvatosan, nagy szüneteket tartva. Ezek hallatára azt hittem, hogy az összes érzékszervem csődöt mond és elárultnak éreztem magam. Lehet, hogy nem voltam vele őszinte mindenben, de ez főleg azért volt, mert meg akartam óvni. Erre a hátam mögött ilyet csinál... hát köszönöm. Újabb csalódás. Ezek után hogy bízzam a barátságban? Bár Shannon egyáltalán nem tűnik olyannak, aki ilyet tenne. - És még hasonló dolgokat állított rólad. Igaz, hogy annyira nem érdekelt mit mond, mert bántott, hogy a fülem hallatára kritizál, de akaratom ellenére is megjegyeztem ezeket.

- Kösz, hogy elmondtad. Legalább már nem kell amiatt aggódnom, hogy mi az, amiért így viselkedik velem - mondtam kedvetlenül. - Elegem van. Korábban az embernek nem kellett mindenkitől félnie, hogy esetleg megbízhat-e benne. Akit maga mellé választott, abban általában biztos volt, hogy mindig őszinte lesz hozzá és mellette lesz. Hát szép! - morogtam magamban. És tényleg így éreztem magam. Utálom magam, a világot és az emberiséget... jó, egy pár kivétellel. Harry nem tudott mit reagálni a kiborulásomra. - De legalább lezártnak tekinthető. Nem érdekel - ráztam meg a fejem. - De... de Louis-ról még nem beszéltél. Hogy-hogy nem emlékszik rám? - érdeklődtem remegő hangon.

- Jaj, ez hosszú - sóhajtott. - De tudom, hogy nem fogsz békén hagyni, szóval mondom. Tehát említettem, hogy Louis már az őrület határán volt és a viselkedése egyre furcsább lett, és ez aggasztott minket. Így Zayn javasolta, hogy vigyük el egy pszichológushoz. Jó ötletnek találtuk, így el is vittük. Mindannyian megvártuk az első beszélgetése után, és amikor annak vége lett, teljes harmóniában jött ki a teremből. De... - elhallgatott, mintha félne folytatni a mondatot. - Kérdeztünk tőle valamit, ami a következő volt: Ugye kicsit könnyebb elfogadni és tisztán látni a dolgokat? Ugye most már nem fogod olyan kétségbeesetten keresni Emmát?. Ami a legszomorúbb volt azonban, az az, hogy ő is egy kérdéssel válaszolt: Ki az az Emma? - ez volt az a pont, ahol keservesen sírni kezdtem. A hátam borsózott, az arcom égett és a szívem elsorvadt. Nem akartam tovább élni.

- De hogy-hogy? - szipogtam.

- Nem tudjuk - vonta meg a vállát és engem simogatott együttérző arcot vágva. - Mintha egy agymosáson ment volna keresztül...

- És-és... k-ki az a l-lány, akivel állandóan mászkál? 

- Hát... ő Eleanor. Egy rajongó lány, és egy nagyon jó barátom. Nagyon tetszik neki Louis és megkért, hogy mutassam be neki. És hát.. jóba lettek. De ne haragudj - mentegetőzött. Minden annyira összekavarodott. Fogalmam sincs ki kivel van, mit érzek, hol a helyem. Elvesztem. A megoldás keresése lenne az ideális út. De... de nincs erőm. Mozdulni sem bírtam a fájdalomtól, ami megkörnyékezett. Felejtenem kellett volna, de még inkább most is szenvedek. A reményt, a szerelmet akarom! De nem sokáig tudtam ezekre koncentrálni, mivel hangokat hallottunk a nappali felől. Veszekedés tört ki. Az egyik résztvevő tuti anyám volt, de a másik egy idegen mély hangú személy volt.

- Nincs jogod itt lenni! Mit keresel itt egyáltalán? - hallottuk anyám szavait. - Tűnj el innen, Emma sem kíváncsi rád ennyi év után! Takarodj innen te idióta hazug szarházi! És ne érj hozzám! - kiabált anyám. Az adrenalin bennem az eddigieknél is nagyobb adagra növekedett. Rettegtem attól, hogy egy idegen van a házunkban és épp a szülőmet akarja bántani. Felpattantam és ki akartam rohanni, de egy kéz hátulról megragadott és magához ölelt. 

- Szerintem nem lenne jó, ha most kimennél - suttogta a fülembe Harry, miközben erősen szorított a mellkasához.

- Még jó, hogy Emma nincs itt, hogy hallgassa a hülyeségeidet! - ordított megint anyám.

- Engedj el! - kiáltottam rá Harry-re, miután fültanúja voltam azoknak, ami odakinn folyik. Féltem anyát. Próbáltam Harry körülölelő karjait lefejteni magamról, de nem jártam túl sok sikerrel. De a következő pillanatban már nem is szorultam rá. Anya rontott be a szobámba és mintha nekiment volna egy láthatatlan falnak, megállt. Zaklatottan és meglepődötten nézett ránk, amint ott állunk: Harry szigorúan tart a kezeivel és egymáshoz simulunk.

- Emma... Emma ki ez a fiú? - kérdezte szaggatottan, de meg sem várta a választ. Az egyetlen poszteremre pillantott, ami a falon volt. Tudtam, hogy mi következik. Becsukott szemmel vártam a mondanivalóját. - Emma! De hiszen ez az a fiú a poszteredről! - alig észrevehetően bólintottam, de sem anyám, sem Harry nem mozdult. Sőt... olyanok voltak, mint akik megnémultak és a lábuk is földbegyökerezett. Tudtam, hogy ez itt a vég. Mindent be kellesz vallanom anyámnak. De ha ez még nem lett volna elég erre a napra, jött a ráadás. Egy újabb személy lépett be hozzánk. Egy magas férfi. Ismerős volt, túlságosan is. Nos, akkor tudatosult bennem az, hogy aki itt áll előttem, az a rég nem látott apám.

36.rész - Intimate Moments

Sziasztok,

Drágáim (remélem nem baj, hogy így szólítalak titeket:)), ismét köszönetet mondok. Köszönöm a sok-sok szeretetet, ami a kommentjeitekből árad és nagyon hálás vagyok Értetek! Köszönöm, hogy vagytok nekem és ez MINDENKINEK szól! Köszönöm a 12.700+ -os megtekintést, a pipákat és minden egyes szót, sort és mondatot, amit kapok tőletek. Nagyon hálás vagyok!♥

Ezúttal is jelentkezem új résszel, ami most szerintem jól sikerült. Hosszú is lett, igyekeztem izgalmas dolgot is kitalálni, szóval remélem tetszeni is fog! Puszi nektek!

Jó olvasást!

~ Timi xx

One Direction ~ Over Again (ha lejárt, tudjátok mi a dolgotok:))

- De Jake, ugye most nem ugratsz? - kérdeztem tőle zaklatottan.
- Tudtam... egyszerűen tudtam, hogy nem fogsz komolyan venni. Hát miért is tennéd? Már nem számítok neked... Csak az a két mitugrász Londonban - förmedt rám.

- Ez nem így van! Amúgy meg annak a két mitugrásznak neve is van. Mégpedig Louis és Harry - oktattam ki durcásan.

- Nem érdekel. Itt nem róluk van szó, hanem rólad. Félsz. Félsz nekem esélyt adni, illetve őket elfelejteni. Túlságosan ragaszkodsz az ideáidhoz. Mert ahogy te elképzeled annak úgy kell lennie - mondta szemrehányóan.

- Most hirtelen miért lettél ilyen ellenséges? - csapkodtam a kezeimmel, és a könnyem is kicsordult. - Soha nem veszekedtünk és Jake hidd el, nem most akarom elkezdeni. Sajnálok mindent, de ez a vallomásod nem jött jókor. Nem tudom mit érzek... lehet, hogy igazad van. Nem tudom. Fogalmam sincs - próbáltam elmerengni a távolban, hogy ne kelljen a szemébe néznem, de túlságosan sötét volt, hogy olyan messziről bármit is lássak. Amúgy meg hiába akartam kikerülni a pillantását, mindig kicselezett. Ez most sem volt másképp. Maga felé fordított és újra beszélni kezdett.

- Honnan veszed, hogy velem nem lennél boldog? Mi sosem voltunk simán barátok! Ezt te is nagyon jól tudod - sóhajtott. - Mindig imádom, amikor csak úgy ok nélkül hozzám bújsz, megölelsz, vagy hozzám érsz és megfogod a kezem.

- Oké Jake, de... - a mondatomba még csak alig kezdtem bele, a feszültség csak úgy lappangott bennem, de nem számított. Minden lelassult, a szél egyre jobban támadt felfelé és csak a sárguló, lehulló falevelek zöreje hallatszott a csendben, ahogy a nagy sebességű levegő nekik támadt. És hogy mi mit csináltunk? Nos, Jake betartotta a soha ki nem mondott ígéretét. Megcsókolt. Életünkben másodjára. Sem időm, sem erőm nem volt és nem is lett volna tiltakozni. Ott álltunk, szorosan tartotta a derekamat, én pedig az agyamban nem tudtam mit kezdeni a jelenlegi szituációval. Ledermedve álltam, és nemcsak a hideg idő miatt, hanem a meglepettség miatt is. A szél a ruhámat felhajtva a lábaimhoz is be-betekintett és jeges leheletét hagyta rajtam, amitől egyszer-egyszer megborzongtam. Eközben Jake ajkai lágyan, de mégis határozottan érintették az enyéimet. Gyengéd, de mégis erőszakos volt, mint aki tudja mit akar. Végig azon járt az eszem, hogy miért történik ez meg, és nem azon, hogy hogyan. Élveztem, de bűnösnek éreztem magam. Jogosan. És itt kezdtem el rettegni. Mi van, ha újra megfordul velem a világ? Ha a múlt visszatér kísérteni és feltűnik valaki, vagy újra megismétlődik valami. Mi van akkor, ha a sors azt tervezte, hogy Louis-t elvezeti hozzám? Ezzel szemben én most is mit csinálok?! A kísértés... az érzelmek. Az összes bűn, bűnhődés és büntetés okozója. Ha egyszer végre úgy gondolod, hogy magad mögött tudhatod az életed egyik fejezetét, ha végre örülhetsz, vagy megkönnyebbülhetsz, hogy lezárhatod, akkor jön valami, ami felvilágosít, hogy nem... ez korán sincs így. Hiszen minden hatással van mindenre. Nem epizódokra van felosztva az életünk, amikor ha egynek vége, akkor következik a másik, ami már más történetet dolgoz fel. Az élet egymáshoz kapcsolódó fejezetek otthont adója, a könyv. Azt hiszem innen jön a mondás, hogy: " A Nagykönyvben meg van írva ". Ezeken elmélkedtem, miközben Jake még mindig szenvedélyesen csókolt. A kezeimet a mellkasára csúsztattam és levegőhiányt színlelve eltávolodtam tőle. Elnéztem a feje mellett, de a szemem sarkából láttam, hogy egy elégedett vigyor ül ki az arcára. Én viszont szégyelltem magam. Lassan már én is kezdem elhinni magamról azokat az állításokat, amelyeket hallok, hogy egy ribi vagyok. Végül is senkinek nem ígértem semmit. Miért én tartozom mindenkinek magyarázattal? Hány lány csinál ennél sokkal durvább dolgokat, mint én? És megcímkéznek... 

Miután Jake észrevette, hogy fázom, gyorsan tárcsázta egy taxitársaság számát, majd pedig magához húzott. A hátamat dörzsölgette és sokszor éreztem meleg leheletét a nyakamon. Most olyan szintű kavarodás volt a fejemben, hogy azt éreztem, hogy ezt innentől lehetetlen lesz kibogozni. Én sem tudok kijönni saját magamon. A taxi tíz percen belül megérkezett és mindössze pár saroknyit utaztunk vele. Pont, ahogy beléptünk a ház ajtaján, az utcákat szakadó eső árasztotta el. Lassan és szótlanul felbaktattunk a lépcsőkön, hangtalanul előkerestük a lakáskulcsot és már otthon is voltunk. Rögtön a fürdő felé vettem az irányt, miután ledobtam magamról a cipőmet. Anyáék már aludtak, szóval megpróbáltam hangtalan lenni. A fürdőbe érve óvatosan becsuktam az ajtót és leültem a vécéülőke tetejére. Öt percig csak ott ültem a fejemet a tenyerembe temetve. Mi van velem? Mit csinálok? Mi jön még? Miért vagyok képtelen eldönteni, hogy mit vagy épp kit akarok? - jelentek meg a kérdések a fejemben. De rájöttem. Szerintem túl elfogult vagyok ezzel a két fiúval kapcsolatban. Túlságosan közel állnak hozzám ahhoz, hogy bármiért is megsértődjek rájuk, vagy a saját akaratommal és érzéseimmel hamarabb foglalkozzam, mint az övékkel. De igyekeztem összekapni magam, így erőt vettem magamon, átvettem a pizsamámat, letisztítottam az arcomat és fogat mostam, végül pedig a szobámba indultam. Mikor beértem, már meg volt ágyazva és Jake elterült a finom szövet ágyneműn.

- David hívott - jelentette ki.

- Mit mondott? Shannon jól van? Ugye nem haragszik rám, amiért egy szó nélkül ott hagytam? - zúdítottam rá a kérdéseimet aggódóan.

- Nem, dehogy. Jóformán észre se vették, hogy eljöttünk. Annyira bele voltak merülve egymásba... - köhintett egyet játékosan - úgy értem a táncba - mosolyodott el.

- Akkor jó - lélegeztem fel megkönnyebbülten, majd befeküdtem az én helyemre az ágyban, és magamra húztam a takarót. Még mindig nagyon fáztam. Jake egy szót sem szólva kiment, majd pár perc múlva már átöltözve bújt be mellém. Érezhető volt az, hogy van egy megoldatlan probléma köztünk, főleg most, hogy fokozódott. Meg akartam törni a csendet, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Most olyan idegennek tűnt az, hogy beszéljek vele, így csak két szót nyögtem ki.

- Jó éjszakát.

- Neked is - válaszolta Jake és még egy puszit is hagyott az arcomon ajándékként. Én viszont maradtam tovább egy helyben, az ágy felém eső széléhez fordulva és megpróbálkoztam az alvással. Maximum tíz perc telhetett el, amikor már félálomban voltam, de felzavart az, hogy hallottam, ahogy Jake állandóan forgolódik. Nem zavartattam magam, próbáltam visszatérni az álmok útjára, de továbbra is hűvös volt a szobában, így a takaró alatt is kirázott a hideg. Azt hiszem több se kellett, Jake karja jelent meg, mellyel védelmezően átkarolt, a hátamhoz tapadt a mellkasa és lábait is szintén az enyéimhez láncolta. Kellemes volt. A közelsége is, meg a melegség is. Annyira kimerült voltam, hogy nem érdekelt mi lesz, csak az, hogy éljek a pillanatnak... vagyis jobban mondva most az, hogy pihenjek.

Reggel az ég dörgése és a eső kopogása az ablakomon voltak azok a tényezők, melyek az ébredésemet okozták. Az oldalamról átfordultam a hátamra, a szemeimet dörzsölgettem, illetve nyújtózni kezdtem és élveztem, ahogy az ízületeim kattogó hangot adnak. Jake már nem feküdt mellettem, mondhatni hűlt helye volt. Kikászálódtam a puha takarók közül és még alig látva keresgéltem a papucsomat, de mivel nem találtam meg, vállat vonva nyitottam ki az ajtót. Hiába volt reggel, a konyhában a nagy ablakokon semmiféle fény nem szűrődött be az időjárás miatt, sőt... inkább még sötét is volt. Ahogy kiléptem, a villanyok kellemes világosságot adtak, olyat, ami nem zavarja a szemet. Az ebédlőasztal meg volt terítve két személy számára elég elegánsan. Körbenéztem, majd hirtelen szőke barátom is felbukkant és felém lépdelt. Magához ölelt, majd megpuszilta a homlokomat. 

- Foglalj helyet - mutatott az egyik székre, majd kihúzta nekem.

- Mi ez? - kérdeztem, amikor épp a tányéromba rakott egy isteni illatú omlettet.

- Omlett - vigyorgott.

- Hát nem mondod? Úgy értettem, hogy miért csináltad? 

- Nem mindegy? Kóstold meg! - utasított, majd leült velem szembe és hozzáláttunk a kajához.

- Mmm... ez nagyon finom! - állapítottam meg, amikor megízleltem egy-két falatot.

- Köszönöm, de a legnagyobb részt anyukádat illeti az érdem - mosolygott.

- Tényleg... ők hol vannak? - mértem fel a terepet az alapján, hogy még eddig csak Jake-et láttam itthon.

- Nick dolgozik, anyukád pedig bevásárolni ment. Azt mondta, hogy nem tudja mikor jön... eltarthat egy darabig - nevetett. Miután megettük az étel nagy részét elpakoltunk, elmosogattunk és rendet tettünk. Épp, amikor a szobámban ágyaztam meg, Jake-et hallottam, amint valakivel beszél, majd becsapódik az ajtó. Kíváncsiságom vezérelte a lábaimat, így ismét kimentem a nappaliba, ahol az előbb említett szőkeség állt és úgy tűnt, mintha kissé zaklatott lenne.

- Mi a baj? Kivel beszéltél? - érdeklődtem.

- Senkivel... vagyis csak ilyen árusok voltak itt és mindenáron be akartak jönni - magyarázkodott, de nem hittem el, ezért a bejárathoz fordultam és kinyitottam. A küszöbnél nem állt senki, de tovább nem léptem ki, nem is néztem szét, csak akkor, amikor újra be akartam zárni az ajtót és valami megállította. Visszanéztem és egy tenyér támasztotta. Megijedtem. Hamarosan a kéz tulajdonosa is megmutatta magát. Hosszú, fekete kabát, sötét farmer és bakancsok... göndör fürtök, kékeszöld szemek... Harry. A szívem őrülten vert és inkább egy időre becsuktam a szemem, hogy ha majd kinyitom biztos legyek benne, hogy nem csak az elmém szórakozik velem. De nem. Még mindig ott állt és engem figyelt.

- Harry?! - pislogtam értetlenül.

- Én vagyok - mosolygott rám és nem tudom miért, de jól esett hallani a rég nem hallott hangját. Nagyon le voltam döbbenve. Vajon miért van itt? Remélem elmondja...

- Ööm... gyere be - invitáltam, amit azonnal el is fogadott. Belépve a házba egy nagyobb dobozt is vonszolt maga után.

- Először is, Emma örülök, hogy látlak - érintette meg a vállam és mélyen a szemembe nézett. Nahát, ilyet is régen mondott! Most már egyre gyanúsabb. - Másodszor, szia. Harry vagyok... - nyújtott kezet Jake-nek, akiről azt hittem, hogy mindjárt felrobban a göndör látványára. Végül elfogadta a bemutatkozást, de meg sem mukkant. Úgy nézett ki, mintha épp a szemével ölné meg Harry-t.

- Mit keresel itt? - tértem rá rögtön a tárgyra. 

- Mielőtt elmondaná, azt hiszem elmegyek... Nem lenne jó, ha ennél is jobban felhúznám magam - járt körbe minket Jake miután felvette a cipőjét és a kabátjáért nyúlt. - Bár, ha jobban meggondolom féltelek. Ki tudja, hogy mit művelne veled, tekintve a korábbi dolgokra... - célozgatott, de amikor összeszorítottam a szemeimet és úgy néztem egyenest az övéibe, vette a lapot és inkább elment. 

- Ez meg ki? - mutatott Harry Jake után, amint a szőkeség kilépett.

- Az most mindegy - mutattam fel a tenyeremet és igyekeztem ugyanolyan távolságtartóan viselkedni, mint ahogy annak idején Londonban elváltunk egymástól, pedig valamilyen szinten örültem neki. Vele együtt visszatért egy szikra, a múlt reménye. - Mit csinálsz itt? Hogy találtál meg? És mi az a doboz? - mutattam a barnás kartonra.

- Ez egy ajándék... neked - mondta ki lassan a szavakat. - Emlékszel, amikor együtt aludtunk először? - hangsúlyozta az utolsó szót, de minél inkább azon voltam, hogy válaszoljak és hogy megtudjam az okát, hogy miért pont New York-ban és az én házamnál van, így bólintottam. - Akkor este a gyertyákkal felégettem a terítőt és az asztalt, aminek utána nagyjából sikerült eltüntetnünk a nyomait,de... most emiatt és házavató ajándékként hoztam ezt a kis asztalkát - fürkészte az arcomat. Gondolom kíváncsi volt rá, hogy a közös emlékeink felidézése miatt milyen érzelmek ülnek ki az arcomra. Nos, nem járt sikerrel, mert mindent próbáltam magamban elfojtani, ahogy mostanában állandóan. - A másik kérdésedre válaszolva, hogy miért vagytok itt... Azt hiszem jobb lesz, ha leülsz, mert egyrészt hosszú, másrészt meg... megrendítő - komolyodott el és megrémültem. Vajon mi történt? Louis-val van valami? A bandával? Bele sem merek gondolni. Látta, hogy az utolsó szavai hatására lefagytam, ezért megragadta a csuklómat és a vállamat a kezeivel, úgy vezetett a kanapéhoz. Még le is ültetett, majd ő is lehuppant szorosan mellém, de még mindig tartotta a kezeimet a tenyereiben, mintha attól félne, hogy a következő dolgoktól elfonnyadok, de végül nagy nehezen el is kezdte. - Szóval, most egy hatalmas bocsánatkéréssel kezdenék. Ne haragudj rám. Most értettem meg, hogy mennyit szenvedtél miattam, hogy én löktelek el magamtól és ebből következtek a bonyodalmak. Tudom, hogy életre szóló sebet okoztam és azon leszek, hogy jóvá tegyem. Tudom, hogy ezért vagy velem ilyen távolságtartó... - fordította maga felé a fejemet, hogy megbizonyosodjon arról, hogy értem, hogy őszintén beszél.

- Ne haragudj rám. Minderre akkor jöttem rá, amikor egyszer csak rendőrök hívtak a mobilomon, hogy beszámoljanak arról, hogy Jessica-t elkapták és míg a bíróság elé nem viszik, előzetes letartóztatásban van, mivel téged nem tudtak elérni. Semmit nem értettem addig, míg az illetékesek, illetve Liam nem tájékoztattak - kapta a szeme elé a kezét és mintha egy-egy könnycseppet morzsolt volna el. - Ne haragudj. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyet tehetek. Bele sem gondoltam. Nem hittem neked, hallgatnom kellett volna rád, amikor azt mondtad, hogy vigyázzak, mert ami egyszer megtörtént, az újra megtörténhet. És igen, Jessica újra átvert. Naiv voltam, ne haragudj - egyre erősebben szorította a kezemet, de nem úgy, hogy fájjon. Borsózott a hátam is a helyzettől. Tényleg ennyire mélyen érintette ez az ügy? - Világszerte gazembernek, nőcsábásznak tartanak, amiért nap, mint nap más lánnyal boronálnak össze, de ez nem érdekel. Ennél sokkal fontosabb, hogy én mit gondolok magamról. És most pillanatnyilag rossz embernek érzem magam amiatt, amit tettem veled - egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját, és a mellkasát figyeltem, amint megemelkedik, majd újra visszatér alapállásba.

- És a rendőrök miért nem engem értesítettek? - motyogtam, miközben az ujjaimmal a számról szedegettem lefelé a bőrt idegességemben.

- Mert nem tudtak elérni a régi számodon - cirógatta meg a kezemet. Honnan tudja, hogy az a régi szám? Vagyis nem nehéz kitalálni, de akkor is... - Amúgy amiket mondtam, azokat tényleg komolyan gondolom. Remélem elhiszed - simította meg egy behajlított ujjával az arcomat. 

- El, Harry. Csak egyelőre nem tudom teljesen elfelejteni. Egy kis idő kell - mosolyogtam rá halványan biztatásképp. Alig vártam, hogy Louis-ról is mondjon valamit. Valamit, amivel most talán felvidít. De ez nem történt meg. Csendes volt, így intézkednem kellett. - És Louis?

- Úgy látszik tudod melyik témát akartam elkerülni - fordult felém összeszorított ajkakkal. - Nyugodj meg, kérlek. - hűha, jól kezdődik. Egyre idegesebb lettem. Ha nem akartam volna ennyire figyelni és megtudni, hogy mi a fene van, akkor az ájulás biztosan megkörnyékezett volna. Harry talán a reakciómtól félve felállt mellőlem és három lépést hátrált. - Na, akkor elkezdem. Hát, Louis... szóval... nem emlékszik rád.

35.rész - I'm Done

Sziasztok,

Drágáim, köszönöm a kommenteket! Annyira szeretlek titeket, hogy el sem tudjátok képzelni! Mindenkire igaz, de a Névtelen kommentelőmnek külön egy hatalmas köszönet a biztatásért, és a kedves szavakért. Mindegyikőtök nagyon sokat jelent nekem, boldog vagyok, hogy ez a blog összefoghat minket.♥

Ne haragudjatok, hogy 1 napot késtem a résszel, de nem volt időm megírni hamarabb, sőt még ma is tanulnom kellett. Remélem nem fogok csalódást okozni. Most szerintem nem lett annyira izgalmas a vége, sőt nem is olyan cselekményes, hanem ilyen háttérbe szorított dolgokról lesz szó. Bevallom, most ehhez a részhez nem volt túl sok ihletem, ezért bocsássatok meg, ha nem lett a legjobb. Viszont annál nagyobb szeretettel készült. Továbbá a zene sem biztos, hogy illik hozzá, de ezt hallgattam,miközben írtam... remélem azért tetszeni fog!

Jó olvasást!

~Timi xx

Avril Lavigne ~ Smile (ha lejárt, indítsd újra)

Teljesen elképedtem. Ahogy az álmom kezdődött, a valóság is minden képkockára ugyan úgy történt. Még az a jelentet is valóra vált, amikor Shannon elszakítja a ruháját, majd a kreativitását előcsalogatva megoldja a helyzetet. Ez volt az a pillanat, amikor kétségbeestem. Megpróbáltam nem mutatni, de belülről remegtem. Ahogy a suliba értünk és beléptünk a terembe, eluralkodott rajtam a déjá vu érzése. Tudjátok az, amikor olyan fuvallat csap meg, mintha azt a pillanatot vagy percet már átélted volna. A különbség annyi, hogy én tényleg átéltem. Még akkor is, ha az álomkép nem is igazán mondható valósnak. Már nem tudtam olyan felszabadultam mozogni a zenére a táncparketten, mint ahogy azt elképzeltem korábban. A mosolyom csak akkor került elő, ha az emberek az arcomat figyelték, a fejem pedig olyan lehetett, mint egy ventilátor nyáron. Folyton folyvást forgolódtam, szemmel akartam tartani az egész területet. Na és akkor eljött az az ominózus pillanat. A lassú szám, az, hogy David lassúzni viszi Shan-t, illetve az, hogy én akaratlanul, mintha valami természetfeletti erő taszigálna, az asztalunkhoz tartok. Leültem, majd a poharamat a kezemben tartva csillapítottam a szomjamat és figyeltem a tömeget egyszerre. A gondolatok, melyeket akkor gyártott az agyam, mikor aludtam most ténylegesen megfogalmazódtak bennem. Olyan furcsa volt... mintha egy párhuzamos világban éltem volna egy rövidebb ideig. Tudom, hülyén hangzik, de minden olyan élethű volt. Minden úgy tűnt, hogy szép, harmonikus és hogy mindennek így kell lennie. De nem, nem hagyhattam, sőt... nem akartam hagyni, hogy átéljem azt, amit megálmodtam. Épp ezért, amikor Jake odajött, hogy táncolni vigyen, akkor nem hagytam magam... egy darabig.

- Emm, ne csináld ezt! - vigyorgott rám és mélybarna szemei is csak nekem csillogtak.

- De ez nem jó ötlet - próbáltam őt meggyőzni az elég gyenge érveimmel, de ahogy számítottam rá, Jake hajthatatlan volt. Táncolni akart, méghozzá velem.

- Nem jó ötlet? Ugyan már! - legyintett, és ezzel a lendülettel kézen is fogott, majd mikor sikerült felállítania a táncparkettre húzott, pontosan Shannon és David mellé. Újabb ismerős szituáció. Remek. Ezúttal még jobban kell figyelnem, hogy mit teszek, mert ha tényleg minden egyes részlet valósággá válik, akkor nem szúrhatom el. Bevallom, ez rosszul érintett. Nem engedhettem el magam, nem szögezhettem le magamnak, hogy ma este csak a barátok és a szórakozás létezik. Nem hihettem el, hogy ez az este csak az enyém. Pedig higgyétek el, már egy ideje ez hiányzott nekem. Végre eldöntöttem, hogy nem érdekelnek mások és a véleményük, illetve hogy ezentúl úgy fogok élni, ahogy nekem tetszik, ahogy engem boldoggá tesz. De erre képtelen vagyok. Túlságosan érdekel, hogy mit éreznek mások, hogy mit gondolnak rólam... és a legfájdalmasabb, hogy sikerült-e megfelelnem mindenkinek. Ez lassan felemészt. Már csak idő kérdése, hogy mikor fakadnak ki belőlem a bűvös szavak: elegem van.

Jake eközben szorosan, mégis óvatosan tartott. A kezemet cirógatta, és úgy bánt velem, mintha porcelánból lennék. Mintha már csak egy apró szél hiányozna ahhoz, hogy teljesen összetörjek. Ő mindig megérezte, ha valami nincs rendben, de nem kérdezett. Ő cselekedett. Most, hogy lelkileg még mindig darabokban voltam megtalálható, úgy kezelt, mint a vékony jég felületét. Ha ahhoz hozzányúlsz, rálépsz, akkor megreped és vizet látsz a helyén. Pontosan tudtam, hogy ő hogyan gondolkodik. Azt hiszi, hogy ez a hasonlat teljesen rám illik... hogyha megsértenek, megbántanak, vagy esetleg még egy súlyos dolgot akasztanak a vállamra, akkor összeroskadok és a lelkem vérezni kezd. Nos, igen. A lelkem vére a könny. A gond csak az, hogy már jócskán kifogyóban van. 

Tánc közben úgy tettem, mintha lefelé néznék, de becsuktam a szemem. Át akartam adni magam az élménynek, minden erőmmel ezen voltam. Igaz, hogy úgy hangzik, mintha sok erőfeszítést kéne tennem? Azért jó ez a kérdés, mert már tartalmazza a választ is. Mire feleszméltem, már a tömeg egy körben állt és minket figyelt. Az ajkammal alig láthatóan a 'ne' szócskát mondogattam egyfolytában, de nem volt megállás. Bekövetkezett. Az emberek kiabálni kezdtek:

- Csókot! Csókot! Csókot! - és Shannon-ékra nézve a kívánságuk teljesült. És most jött a legnehezebb pont. A választás. Ha megcsókolom Jake-et, akkor lehet, hogy a végén még tényleg itt lesz Louis is... igaz, hogy megharagszik, elmegy, de látom. Ha nem csókolom meg, akkor talán még remény sincs arra, hogy itt legyen. Mérlegelnem kell. Mi a jobb... ha újra látom Louis-t, de úgy megy el, hogy tökéletesen a tudtomra adja, hogy többet látni se akar, vagy az, ha nem találkozom vele, és ha szerencsém van, akkor nyugodt kerékvágásban megy tovább az életem?! Tudom, hogy hülyeség, hogy hiszek ebben. Máskor nagy az esélye, hogy nem tenném, de most félek. Mégis hogy ne bízzak ebben, amikor eddig minden igaznak bizonyult? És ha most megváltoztatom vajon történik valami...? Igen, arra az elhatározásra jutottam, hogy nem lépek ilyesfajta kapcsolatba Jake-kel. Pedig már félúton voltam, hogy megtegyem, de akkor újra hozzábújtam. Azt sugároztam felé, hogy ölelni akarom, hogy közel legyen és vigyázzon rám. Hatott. Leintette a tömeget, akik egy kis mozgolódás után mással kezdtek foglalkozni. Hihetetlen, hogy mennyire népszerű. Jól dönthettem, ha egyáltalán létezik ilyen opció. Az este többi része már nyugodtabb volt. Egy kicsit fájt a fejem már a végére, gondolom a sok stressz miatt. De azért jó dolgok is történtek. Shannon és David közel kerültek egymáshoz, de mivel nem akarnak semmit elsietni eldöntötték, hogy randizni fognak. Persze, mi Jake-kel ettől felvillanyozódtunk, mivel bejött a tervünk. A rosszullétemre hivatkozva a vacsora végénél azt mondtam, hogy kimegyek a mosdóba, de igazából csak a folyosón álltam meg. Csak egy kis időre egyedül akartam lenni és fellélegezni. Úgy tűnik, hogy mégsem minden olyan rossz, mint ahogy én azt látom. A hideg falnak támaszkodtam, és a folyosón lévő, alig pislákoló lámpákat figyeltem. Kellemes félhomály uralkodott, majd hirtelen egy kéz fogta meg a karomat. 

- Emma! Te mit csinálsz itt egyedül? Már egy negyed órája kijöttél - hallottam Jake hangját, majd az arcát is sikerült megpillantanom, amikor már a lehető legközelebb volt hozzám.

- Nem kell, hogy aggódj. Csak... muszáj volt egy kicsit magamba fordulnom - mosolyodtam el, bár aligha hiszem, hogy látta.

- Mi a baj? Nem szeretem, ha ilyen vagy. Az az Emma, akit én ismerek, az teljesen más. Optimista, mosolygós és mindig bearanyozza mások napját a szavaival, a mosolyával vagy simán azzal, hogy létezik - simította végig az arcom, majd az államat megfogva magához fordított.

- Nem Jake, ezt csak te látod így - fordítottam el a tekintetemet. - Nem értem miért, de te túl elfogult vagy.

- Elfogult? Nem hinném - rázta meg a fejét. - Mindössze annyiról van szó, hogy ismerlek és meglátok benned olyat, amire a többiek csak későn figyelnek fel - sötét volt, de még így is észrevettem azt, hogy a szemei ragyognak és csodálóan néznek rám. - Azt pedig sajnálom, hogy nem érted azt, ami nyilvánvaló.

- Hát akkor talán el kellene magyaráznod - pislogtam értetlenül, amire egy nagy sóhaj érkezett a szájából.

- Megpróbálhatom - suttogta, majd egy pár perces csend következett, mire újra megszólalt. - Van kedved sétálni? - mutatott az ajtó felé, én pedig bólintottam. Jót tesz majd a friss levegő, és talán megtudok majd egy új dolgot Jake-ről.

Amint a fejbólintásommal válaszoltam a kérdésére, rögtön összekulcsolta a kezünket, és úgy vonultunk ki az ajtón, mint egy pár. Az iskolától nem messze, egy apró kis parkban találtunk egy padot, ahol leültünk. Ez a kis terület olyan meghitt volt és egyáltalán nem mindennapi. A fák ágain lampionok világítottak, a fű tökéletesre volt nyírva és most még az ég is tiszta volt. A csillagok mellett a legtöbb fényt a szürkéskéken világító Hold adta. Elmerengtem ebben a látványban, majd visszatértem Jake-hez és vártam, hogy elkezdje a meséjét. Egy darabig még ő is a sötétkék eget fürkészte, majd rám nézve elmosolyodott, átkarolt és eleget tett a kérésemnek, beszélni kezdett.

- Fogalmam sincs hogy kellene elkezdenem - nevetett zavartan, de végül sikerült neki. - Szóval... gondolom nem is sejted, hogy ténylegesen miért vagyok itt.

- Hát... azért mert a szüleink azt akarták, hogy ne legyünk elszakítva egymástól, neked se kelljen olyan sokat utaznod a szüleid miatt... Harmony-nak úgyis nevelőnője van Londonban, te meg egyedül lennél... és amúgy is, igazi barátok vagyunk. Hát ezért, nem? - hadonásztam a kezeimmel és úgy próbáltam megmagyarázni azt, hogy mit gondolok.

- Ez csak a fedősztori - kuncogott egy aprót, én pedig a szemöldökömet ráncolva ültem. - Az igazság, hogy az egészet én találtam ki. Hiányoztál. Franciaországban olyan jó sok időt töltöttünk együtt és ezért míg élek hálás leszek. Aztán a költözködés. Bárcsak sose történt volna meg. Ott hagytalak, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám - komolyodott el. Furcsa volt, ő nem szokott ilyen lenni. Féltem, hogy esetleg valami gondja van, vagy ami a legrosszabb... szomorú. Bármit megtennék, hogy ne lássam őt boldogtalannak. Ez belém van kódolva.

- Nem a te hibád. Ne okold magad - csitítottam, de ügyet sem vetett a mondatomra.

- Ha találkoztam volna azzal a Peter-rel, hát megemlegetné azt, ahogy bánt veled. Nem értem, hogy egy ilyen ártatlan, kedves, szép és csodálatos teremtéssel hogy lehet így bánni! - kiabált, de én elmosolyodtam. Tényleg ilyennek tart engem? Azt hiszem ezzel egyedül van... de mégis. Olyan felfoghatatlan érzés volt ezt hallani tőle. - Aztán amikor Londonba költöztetek. Az első egy hónapban még láttalak, aztán megjelent a drágalátos "barátnőd", - mutatott idézőjeleket az ujjával - Lilly. Majd megismerted a kedvenceidet és híres lettél, állandóan azzal a Harry-vel vagy Louis-val voltál. Már nem is kerestél. - fordult felém teljes testével.

- Sajnálom - hajtottam le a fejem.

- De nem ez a legrosszabb. Nem érdekel Lilly, azok a bájgúnárok sem érdekelnek, tudod jól. Csak megrémültem - csuklott el a hangja. Megrémült? Mitől? A szívem őrülten vert, rettenetesen aggódom. - Emlékszel, hogy videó chat-en mesélted anno, hogy gyerekesnek, hülyének, meg ilyeneknek tartanak, amiért határtalanul imádod ezt az öt fiút? - érdeklődött fennhangon és újra bólogattam. - Na, akkor emlékszel, hogy mondtad, hogy ha belehalsz is, de kapcsolatba lépsz velük és ők lesznek a férjeid, mert ez az álmod? - nevetett, és ezzel nekem is mosolyt csalt az arcomra.

- Igen. De ez most miért fontos? 

- Mert ez az, amitől megrémültem. Emma, hát nem veszed észre? - szorított meg azzal a karjával, amelyikkel átkarolt. - Félek, mert megismerted őket, sőt... az ötből egy vagy kettő szerelmes is beléd! Félek, hogy valóra fog válni az álmod! - kiáltott, majd elhallgatott. - Tudom, hogy nem hangzik túl kedvesen, de ajj! - kapott fel egy kavicsot a pad mellől, és olyan erővel dobta el, ahogyan csak tudta. - Basszus... ismered őket, szerelmesek beléd, sőt... még te is az vagy... legalábbis az egyikbe biztos - meresztette rám a szemeit. - Van esélyed, hogy a barátnője, végül majd a felesége legyél valamelyiknek és akkor teljesen elveszítelek.

- De ez miért érint téged ilyen rosszul? - tettem fel a kérdést nyugodt hangon, habár lehet, hogy nem kellett volna. 

- Az Istenért Emma! Tényleg nem érted, vagy nem akarod megérteni? - pattant fel a helyéről és kikelt magából. A hangja megtörte a park nyugodtságát, csendességét. - Nem véletlenül találtam ki, hogy most éppen veled akarom kijárni az utolsó évet! Nem véletlen, hogy veled akartam lenni! Érted jöttem, hozzád! - felálltam, hogy lecsendesítsem, de elém lépett és mindkét kezével megfogta a vállaimat. - Nem véletlen, hogy a szüleink össze akarnak minket hozni, de mindegy... nem ez a lényeg. Azért töröm magam, hogy elfelejtsd Louis-t. Elhiszem, hogy nehéz és látom, hogy szenvedsz. De segíteni akarok - csendesedett el. - Azt akarom, hogy velem legyél... hogy ne csak úgy nézz rám, mint egy legjobb barátra... hogy megértsd azt, hogy mi összetartozunk. Tudod, hogy egymásra vagyunk hangolódva, ezáltal megértem a jeleidet. Te is érzed, hogy mi van köztünk, csak nem akarod tudomásul venni - és ekkor mindent megértettem: hogy miért van itt, hogy miért közeledik félreérthetően... talán ez a magyarázat, hogy néha késztetést érzek arra, hogy megöleljem, közel legyek hozzá... De nem szerethetek két embert! 

Ez a dilemma állt fent egész este. Jake lenyugodott most, hogy tudatta velem, hogy mit érez, és ezzel engem még nagyobb bizonytalanságba sodort. Szeretem Louis-t, és Isten lássa lelkem sosem csalnám meg. Jake-ről meg nem tudok nyilatkozni. Megmagyarázhatatlan... erőlködöm a tények keresésével,sőt bebeszélem magamnak, hogy nem akarom szeretni, nem akarok tőle semmit! 

Hát, eljött ez is. Most mondom ki, hogy elegem van. Nem bírom. És azt hittem már nem jöhet semmi más, ami újabb komplikációt okozna... pedig de. Jött a másnap reggel és rátett erre az egészre egy lapáttal.

34.rész - Nightmare Or Reality?

Sziasztok,

Drága olvasóim, köszönöm szépen a 4 kommentet. Annyira boldoggá tettetek! Innen látszik számomra az, hogy tényleg érdekel titeket az, amit írok és várjátok, hogy mi történik. Fogalmam sincs hogyan köszönhetném ezt meg, de talán kezdetnek az új rész megteszi. Nem lett olyan hosszú, annyira rövid se... hát ilyen közepes féle (bár nekem az előzőkhöz képest rövid... de nevermind :D ). Remélem tetszeni fog nektek, és érdekesnek találjátok majd. Pipáljatok, komizzatok és osszátok meg a véleményeteket. Na jól van,nem rizsázok tovább, már csak annyit, hogy köszönöm a 11600+ látogatót és a 8 pipát. Imádlak titeket! ♥

Jó olvasást!

~ Timi xx

All Time Low ~ Time-bomb

*1 hét múlva*

Pontosan egy hét telt ez azóta, mióta Shannon-nal Jake edzését nézve fokozatosan megismertük egymást. Azt hiszem azóta csak még közelebb kerültünk egymáshoz. Az is kiderült, hogy ő is abban a tömbházban lakik, mint mi, csak két emelettel lejjebb. Gyakran átjárt hozzánk. Hárman oldottuk meg a házikat, segítettünk egymásnak, bohóckodtunk, fényképezkedtünk - ugyanis Shannon nagyon tehetséges fotós és bolondul is ezért a hobbiért. Jake és én voltunk az ő kis modelljei és egy rakat fényképet készített rólunk, mert ez volt a feladata a fotós szakkörére. A témakör a szerelem volt. Mily' meglepő... Folyamatosan Jake-kel kapcsolatban cukkolt, persze barátságos módon és fogadni mertem volna rá, hogy minket fog majd be erre a feladatra. Drága barátnőm időközben anyám kedvence is lett, és mióta sejti, - vagyis inkább látja és leszűri a történetekből a tanulságot - hogy a szüleink minden erejükkel azon vannak, hogy Jake-et és engem összehozzanak, azóta készségesen részt vállal ő is ebben a tervben. Ezért találta ki, hogy ezt a szerelmi montázs témát velünk dolgozza fel. Meglepetésül szolgált azonban, hogy Jake-kel ezekben nagy partnereik is egymásnak. Szőke barátom alig várta, hogy belekezdjünk a nagy munkába, Shannon pedig addig nyaggatott, míg végül belementem. Mintha mögöttem szervezkednének, vagy összebeszélnének. Furcsa. Jake Lilly-t nem szerette, képtelen volt elviselni. Csak nagy nehezen tűrte meg a közelében, akkor is csak miattam. Lilly pedig hasonlóan érzett Jake iránt. Nem tudom ez honnan indult, vagy miért volt így. Csak azt mondták, hogy kapásból nem szimpatikusak egymásnak. Hát ez van. De Shannon-nal minden más volt. Vele a családomból mindenki megtalálta a közös hangot, ugyebár jól kijött Jake-kel is, na meg nem mellékes, hogy én is imádtam. Tudjátok, van az a pillanat, amikor megismersz valakit és elkezdesz vele beszélgetni. Na, akkor jön valami hullám, ami abban a pillanatban eldönti benned, hogy te azzal a személlyel ki fogsz-e jönni, el tudsz-e vele dumálgatni, stb... Shan-nel ez jó érzést hozott. Mindig van közös téma, mindig fel tudjuk dobni a másikat, és a legfontosabb: mindent el tudunk mondani egymásnak. Már megtanultam, hogy ne bízzak túl hamar az emberekben, de benne egyszerűen lehetetlenség nem bízni. Mindene teljes harmóniát, kedvességet sugároz és olyan bizalomgerjesztő.

Már akkor, amikor találkoztam vele, már akkor is olyan... olyan más volt. Az engem ért beszólások miatt ő is kinevethetett volna, de nem tette. Ő is kiközösíthetne, de barátkozik velem. Ő is megítélhetne, de azt hiszem joggal mondhatom, hogy belé több emberség szorult, mint a legtöbb emberbe az osztályunkban - persze, tisztelet a kivételnek.

Most is épp együtt voltunk, annyi különbséggel, hogy csak ketten. Jake nélkül. A bálra készülődtünk. Én az Olivia-tól kapott rózsaszín ruhámat öltöttem fel a Jake-től kapott nyaklánccal és egy szintén ezüstös színű cipővel, míg Shannon egy halványzöld színű ruhában tündökölt, a füleiben csillogó fülbevalókkal fűszerezve. Épp magunkat illegettük a tükörben és hercegnőknek képzeltük magunkat, illetve Shan el-elkattintotta a gépét, amikor kopogtak. Ajtót nyitottunk és a kísérőink álltak ott. Igen, jól hallottátok, azt mondtam, hogy a kísérőink, ugyanis végül Shan-nek sem kellett egyedül mennie a bálra. Jake egyik haverja az edzésről teljesen odáig van érte, és ahogy észrevettem azért a fiú sem teljesen közömbös a barátnőm számára. Ezúttal Jake-kel mi fogtunk össze, hogy valahogy nyilvánvalóvá tegyük ezt a szimpátiát, így Jake David-et biztatta azzal, hogy hívja el Shannon-t, míg én a barátnőmet noszogattam, hogy ne legyen szégyenlős és ragadja meg a lehetőséget és válassza ezt a fiút a partnerének. Tudom, nem szép dolog mások dolgába avatkozni, de jó cél érdekében tettük. Jake és én ezt egy hatalmas sikerélménynek tudtuk be és reméltük, hogy ez az este is jól sül el és a következő terveink között már az együtt járásuk szerepelhet. Jó oké, tudom... álljak le.

Nos, ahogy mondtam mind a négyen az ajtóban álltunk és egymást csodáltuk. A fiúk bókjai még a leghidegebb szívet is megolvasztották volna, annyira próbáltak hízelegni és rettenetesen jól esett. Az egyik képet, ami Jake-ről és rólam készült, amin egymás mellett állunk, talpig elegánsan és egymáshoz öltözve, átküldtem Lilly-nek. Ha már nem akar velem beszélni, akkor legalább érezze azt, hogy én még attól gondolok rá. Miután ezt megtettem, mind beültünk egy taxiba. Igaz, hogy nincs messze a suli, de milyen lenne már gyalog menni a bálra?! Olyan, mintha Hamupipőke sem egy gyönyörű hintóval utazott volna, hanem az egerekre számítva akart volna eljutni a herceghez. Pár percen belül meg is érkeztünk az iskolához, de akadt egy kis bibi. Shannon ruhája, ahogy épp szállt kifelé a járműből beakadt, ő pedig ezt észre sem véve próbált elsétálni, amikor tudatosult benne, hogy az alsó szoknyája elszakadt. Semmi ijedtséget nem mutatott, csak megfordult, a felső réteg szövet alól kitépte az alsót, és a ruha szoknyarészét is felszakította egy csíkban. Én csak ámultam, és egyre inkább csak az fogalmazódott meg bennem, hogy ez a lány egyszerűen eszméletlen! A kreativitása... határok nélküli. Irtó jól nézett ki, a felhasított csík miatt a lába jobb oldalon combközépig kilátszott és a ruhája pár centivel rövidebb volt, de még így is a vádlijáig ért. Fantasztikus. Persze, ő elfogulatlanul bírálta önmagát, és olyan jelzőket használt saját magára,mint a szánalmas vagy a szerencsétlen, de amiért a legjobban haragudtam, az a következő szó volt: csúnya. Próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről, persze azt már csak David-nek hitte el, aki épp felkérte táncolni úgy, ahogyan Jake is engem. Épp valami gyors szám ment, így a táncparketten elvegyültünk a többiek között, akik közül most senki nem nézett rám rossz szemmel - leszámítva persze Margaret-et és csatlósait. Őrült módon roptuk a táncot, mikor egy-két lány odajött, és "elkérték" tőlünk Jake-et, aki valamiért mindig az én engedélyemet kérte, hogy mehet-e vagy nem. Ekkor Shannon David-et is elüldözte azzal az indokkal, hogy legyen egy kicsit a haverjaival is, így mi ketten csajok töltöttünk együtt egy jó órát. Megállás nélkül táncoltunk, hülyéskedtünk és sokat nevettünk, amikor a DJ hirtelen egy lassú számra váltott, mégpedig a Big Time Rush együttes Worldwide című dalára. Mivel David-et láttam közeledni, ezért egy szó nélkül léptem el a barátnőm mellől és hagytam, hogy a tánc egybeforrassza őket. Eközben én a szélen lévő asztalok közül kiválasztottam a mi helyünket és leültem, hogy szusszanjak egyet. Egyrészt kicsit el is fáradtam, másrészt pedig a tömeget néztem. A lányok a partnereik nyakát karolva dőltek a mellkasukra és egy ritmusra mozogtak, míg a fiúk gyönyörű partnernőik kezeit kulcsolva vezették őket a tánc érzelmes ösvényén, és hagyták, hogy őket is magával sodorja ez a hullám. Azt kívántam, hogy bárcsak velem is megtörténne ez az élmény. Napról napra egyre kevesebb és kevesebb reményem volt azzal kapcsolatban, hogy egyszer lesz még olyan, hogy a Louis-ból és az énből mi leszünk. Főleg azért vesztettem el egyre több reményfoszlányt, mert egyre több képet látok, amin egy barna hullámos hajú lánnyal van. Le voltak már fényképezve focimeccsen, színházban, sőt még talán egy divatbemutatón is, ha jól emlékszem. Mintha együtt lennének, de valószínűbb az, hogy randiznak. Ezt akartam végül is, de akkor miért nem tesz ez boldoggá? Látni, hogy Louis mosolyog és élvezi az életét? Nekem miért nem megy? Mindegy. Most már csak azt akartam, hogy ezen az estén minden gondomat elfelejtsem és mindenestül átadjam magam a mai napnak. Épp, ahogy ez megfogalmazódott bennem, Jake térdelt le elém egy szál virággal a kezében és a tenyerét nyújtotta, hogy táncra kérjen. Gondolkodás nélkül tettem a kezem az övébe, ő pedig a virág szárából egy nagyobb darabot letépve a hajamba helyezte azt, és így ballagtunk a tömeg mellé lassúzni.

Szorosan tartott a lapockámnál fogva, az orcáink pedig oldalról összeértek és úgy énekelte nekem a dalt suttogva. Ezzel mindent kisöpört az agyamból, csak annyit tudtam, hogy táncolni akarok, méghozzá most, és Jake-kel. Hirtelen megragadott és hátradöntött, majd szinte csigalassúsággal húzott vissza álló helyzetbe úgy, hogy végig a szemembe nézett. Mikor egy pillanatra kizökkentünk a ritmusból és körülnéztünk, csak akkor pillantottuk meg azt, hogy a tömeg egy körben áll, melyben csak Shannon és David táncolnak összebújva, illetve mi ketten. Nos, az embereknek több se kellett, rögtön kiabálni kezdtek:

- Csókot! Csókot! Csókot! - ez meg is hozta a hatását. Ahogy láttam, David és Shannon ezúttal egy csókban forrtak össze, meglepetésemre pár másodperc múlva mi is követtük az ő példájukat. Mikor Jake ajkai az enyéimhez értek, akkor teljesen el lettem varázsolva. Mintha lebegtem volna. Kezeivel védelmezően tartotta a derekamat olyannyira, mintha bármelyik percben elrabolhatnának tőle. Nyelveink az első pillanattól fogva ismerték egymás ritmusát, és mint korábban az emberek a zenére, ők is együtt táncoltak. Karjaim Jake nyaka köré fonódtak és olyan szinten húztam magamhoz, mintha kapaszkodnék. Ezek alatt a keserédes pillanatok alatt ismét megszólalt a belső hangom.

Ez a sors. Jake-et meg kellett ismerned. A ti döntésetek volt, hogy barátok lesztek, ahogy az is, hogy mennyire közeli a viszonyotok. És most őt csókolod. Nem véletlenül jött el érted, hozzád ide. Nem véletlenül fújta erre a szél. A végzet nevű istenség akarata kell, hogy teljesüljön. Ti összetartoztok. - suttogta nekem belülről. Ez volt az egyik oka, amiért a fejemmel eltávolodtam Jake-től, a másik a levegőhiány volt. Szőke hajú barátom a homlokát az enyémnek támasztotta és mindketten egy széles vigyorral álltunk. Körülöttünk az emberek pedig az épp a lejátszási listában lévő dalokat énekelték és tapsoltak, de hirtelen elhallgattak. Oldalra nézve megfigyeltem, amint a tömeg szétválik, középen egy hosszanti út keletkezik, az út végén pedig állt valaki. Louis volt az. Figyelemmel kísért mindent, habár nem tudom hogyan került ide. A szemében fájdalom tükröződött, és hiába próbáltam közelebb lépkedni hozzá, egyre távolabb került. Lépteivel dübögve hagyta el a termet, én pedig utána futva próbáltam megtalálni. De hiába. A folyosók végtelennek tűntek, az ajtók is mindig ugyanoda vezettek. 

Keservesen sírtam, amikor valami furát éreztem az arcomon.

A szememet kinyitva jöttem rá, hogy az egészet csak álmodtam, és a kiscicám - aki már nem is volt annyira kicsi - keltett fel, de Shannon is aggódóan ült az ágyam szélén. 

- Megint ugyanaz az álom? 

- Igen, hasonló - mondtam szipogva. Még mindig az álom hatása alatt voltam. Olyan valóságosnak tűnt. Szabályosan éreztem azt, ahogy Jake megcsókol, ahogy tart és ahogy később Louis tekintete átszúrja az enyémet. Efféle álomképek zaklattak már hetek óta. Éjszakánként sokszor ordítva vagy zokogva keltem fel, akárcsak most. Jake is nagyon féltett, és mivel mindig felzavartam az akcióimmal őt is, ő vigasztalt. Addig ölelt, míg a légzésem már visszatért a normális kerékvágásba, és hagyta, hogy a vállain leljem meg ismét a menedéket a békés alváshoz. Most Shannon-nak sikerült megnyugtatnia, és aztán együtt kezdtünk el készülődni a bálra, ugyanis miután hazajöttem a suliból, elszunyókáltam. Örülök, hogy csak álom volt. Felvettem az Olivia-tól kapott rózsaszín ruhát, Shannon pedig az alakjához és a bőréhez tökéletesen illő világoszöld ruhába öltözött. Olyan ismerős volt ez. Ennél már csak az volt hátborzongatóbb, amikor a valóságban minden pontosan úgy kezdett alakulni, mint az álmomban.