26.rész - Are We Friends?

- Az a hazudós kis hülye picsa! - fakadtam ki és mérgemben a földhöz vágtam az újságot. -  Képes volt ország-világ előtt lejáratni. Hurrá - fogtam a fejem.

- Örülnék, ha most már elmesélnéd az igazságot teljes egészében, hogy mi folyik itt! - vágódott le a mellettem lévő székre a barátnőm.

- Mi ez a kiabálás Emm? - jött le hozzánk Louis, majd amikor meglátta Lilly-t, odament hozzá. - Szia. Louis vagyok - nyújtott kezet.

- Én Lilly - mutatkozott be a barátnőm is, majd újra visszatért rám a pillantása jelezve, hogy kezdhetem a magyarázkodást. Úgy éreztem magam, mint valami vallatóban.

- Mi ez a kiabálás? Min vagytok kiakadva már rögtön? - vont kérdőre mindkettőnket Louis. Szótlanul álltam fel ültömből és megragadtam a földön heverő magazint, amit a kezébe nyomtam és karba tett kézzel vártam, hogy elolvassa. A szemei mintha a papírra ragadtak volna, úgy futotta át a sorokat. - Hogy mi? - hördült fel és vártam, hogy a cikk végére érjen.

- Eszméletlen ez a nőszemély! Hát ezt nem hiszem el! - szakította ketté a lapot. - A francba! - vert bele egyet a falba, majd megérintett a derekamnál és magához húzott. - Annyira idegesít, hogy ez az egész rajtad csattan - érintette meg állával a fejemet. Én csak hozzábújtam, szíve lüktetését figyeltem és az illatát szívtam be. Úgy tűnik, mintha őt sokkal jobban megviselné ez, mint engem. Bevallom, azért számítottam arra, hogy történni fog valami ilyesmi, de akkor nem mondok igazat, ha azt állítom, hogy nem lepett meg. Mert de, nagyon is. Nem a Harry-s sztori, hanem Jessica. Egy képmutató, elkényeztetett, kétszínű, aranyásó nem is mondom tovább, hogy micsoda, mert nem lehetne higgadtan és szép szavakkal kifejezni. Még hogy próbált segíteni? Ne röhögtessen már. Emellett meg mi az, hogy megőrjítettem Harry-t a féltékenykedésemmel? Ez a lány tényleg tudja, hogy mi történt, vagy csak meséli a szivárvány színű, elképzelt kis meséjét?! Nem is ez a legrosszabb, hanem az, hogy ezt mindenki el fogja hinni és az emberek rossz szemmel fognak nézni rám. Nesze. Megcsinálta. Ezt akarta. Hányszor szeretne még nyerni?? Nem volt elég, hogy elválasztott engem és Harry-t? Hagyjon békén és tűnjön el. - Elintézem neked. Nem hagyom, hogy besározzon. Mégis mit képzel? - mérgelődött Louis, akire felnézve észrevettem, hogy a düh a szemében is tükröződik. Kék szeme most olyan sötét lett, mint az óceán, amikor vihar támad. Hirtelen eltolt magától. - Ne aggódj. Elintézem - lépdelt el mellőlem a kijárat irányába.

- Louis! Most csak a méreg beszél belőled - kaptam el a kezét és fordítottam magam felé. - Hagyd. Gondoljon mindenki, amit akar. Aki ismer az tudja a sztorit, aki nem... az meg így járt - ezt mondtam, de nem ezt gondoltam. Hízelgőnek találtam, hogy ennyire félt és hogy ennyire meg szeretne védeni, de nem akartam, hogy hősködjön. Az emberek ezek után meg úgyis elhiszik, amit látnak, hallanak vagy olvasnak, és ezt nem változtathatom meg. Mindig is érdekelt mások véleménye. Talán túlságosan is. Próbáltam mindig mindent úgy csinálni, hogy mindenkinek megfeleljek. De most elbuktam. Félig az én hibám talán, félig nem. Fájni fog, ha elítélnek majd és utálni fognak, de ez az ára annak, ha hírességekkel barátkozol. Mióta Harry-vel találkoztam, azóta a netre sem mertem felnézni. Félek, hogy a rajongók, akik eddig aranyosnak találtak most elpártolnak mellőlem. De akkor sem engedhetem Louis-t, hogy intézkedjen helyettem. - Kérlek Lou. A végén még te, vagy éppen a banda járja meg. Ezt te sem és én sem engedhetjük. Nem akarom, hogy aztán rád szálljanak... ennél is jobban. Értsd meg, féltelek - próbáltam a lelkére beszélni. Az arcrezdüléseit figyelve úgy láttam sikerült. Ezekben a pillanatokban elfelejtettem, hogy barátnőm, Lilly is szemtanúja mindennek, ami történik. Oldalasan odapillantottam, hogy lássam, hogy leolvasható-e valami az arcáról. A szemöldökét felemelve, tekintetét ránk szegezve ült, miközben az asztalra könyökölve egyik kezével az állát támasztotta. Mondhatni, hogy ez a gesztikuláció többet mond minden szónál. Mintha csak a hangja csengene a fülemben ezekkel a szavakkal: " Várom, hogy mi fog kisülni ebből ". Azt hiszem dühös volt egyrészt erre az egész mizériára, ami most fejen ütötte, másrészt pedig rám, amiért... nos, amiért szinte semmiről nem tájékoztattam. Jó, oké. Tudom, hogy jogosan. Illetve látszott rajta, hogy kicsit nyugodtabb volt, de ez meglepődöttséggel vegyült. Szegény, elég bonyolult lehet felfogni, hogy mi folyik itt. Legutóbb még Harry-ről meséltem neki, de most Louis-t ölelgetem. Visszatérve Lou-ra... úgy látszik, hogy hatottam rá, de ugyanolyan feldúlt volt. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy másokat sokkal jobban érdekel az, hogy mi történik velem, mint saját magamat. Ezt lehet jó és rossz értelemben is venni. Arra eszméltem fel, hogy a homlokomat a Louis által adott puszi kezdte égetni, majd a fiú a kezével a kilincs felé nyúlt. - Hová mész? - kérdeztem rögtön.

- Nyugi. Nem csinálok semmi hülyeséget. Csak Niall hívott, hogy a bandának valami megbeszélése van megint, plusz még el kell intézni pár dolgot is - simította végig az arcomat puha kezével. - Majd jövök, vagy ha mégsem, akkor hívlak - hagyott egy csókot a számon, majd pedig Lilly felé biccentett. - Lilly, vigyázz Emma-ra! - és miután ez a mondat elhagyta a száját, kilépett az ajtón. Továbbra is ki akartam kísérni, de ő megtorpant, én pedig ezt nem vettem észre és nekimentem. Előrenéztem, hogy mi lehet az oka, hogy megállt, de amikor a látvány eljutott az agyamig, én is ugyanúgy lefagytam. Több tucat újságíró és fotós állt a kertünkben, akik minket megpillantva beizzították a gépeiket. A szemeinkbe vakuztak és kérdésekkel bombáztak. Fel kellett eszmélnünk ebből a sokkból, így Louis óvatosan odasúgta nekem az utasításait, melyek nem tartalmaztak egyebet, csak azt, hogy menjek be, ne válaszoljak senkinek, és ki se jöjjek, amíg itt vannak stb. Halálos csendben figyelte a tömeg a mi kis halk eszmecserénket, amikor hirtelen megfordultam és belülről kulcsra zártam az ajtót. Csak remélni mertem, hogy Louis is megússza a firkászok támadásait. A konyhában az egyik széken leltem meg a menedékemet, Lilly pedig izgatottan bámult kifelé a függöny mögül. Az ablakok nyitva voltak, így hallhattuk bentről az emberközegből kiszűrődő kérdéseket.

- Mr. Tomlinson mit szól a barátja és az Emma Smith között volt kapcsolathoz? Mi a véleménye Jessica Martinez-ről és a nyilatkozatáról? Tudomásunk szerint nagyon jó kapcsolatot ápol Harry Styles volt barátnőjével, aki történetesen itt lakik. Mondana róla esetleg pár szót? Több van köztetek barátságnál? Miért jöttél hozzá? Igaz az, hogy együtt jártok? - hallottuk az udvarias és a kevésbé udvarias kérdések tömkelegét. Magamban imádkoztam, hogy Louis ne boruljon ki, mikor váratlanul meghallottam a hangját.

- Hogy mi a véleményem Jessica Martinez-ről és a nyilatkozatáról? Tudják, nem mindig kellene elhinni azt, amit hallanak.

Maguk csak a történet egyik oldalát ismerik és abból sem a színtiszta igazságot. Mindennek két oldala van, kivéve Jessica-t. Neki millió meg egy... na mindegy, nem akarok lesüllyedni egy bizonyos szintre, szóval nem folytatom. Csak annyit kérek, hogy aki ártatlan, azt hagyják békén. Emma nem érdemli meg, amit írnak róla, nem érdemli meg a rossz véleményeket. Remélem elég, hogy ezt megerősítettem. Viszlát - nyugodt volt. Megvédett. Úgy csinált, mintha a többi mondatot meg sem hallotta volna, és azt hiszem, hogy bölcsen tette. A szónoklatát végighallgatva Lilly mellé sétáltam és a fényképezőkből, illetve kamerákból álló emberi tengert figyeltem. Láttam, amint Louis utat tör magának, beszáll a kocsijába és elhajt. Sikerült neki. Ekkor körülbelül a tömeg fele elszállingózott, úgy néz ki, ők beérték ennyivel, míg a másik fele továbbra is a kertben tanyázott. És most jött a nehéz pillanat.

- Na most már igazán elmesélhetnél mindent töviről hegyire, mert semmit sem értek - csapott egyet Lilly a konyhapult felületére. Szóra nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, de lepisszegett. - Emma, mostanában kezdem azt érezni, mintha nem is lennénk legjobb barátnők. Legjobb barátnők?! Sőt... barátok se. Nem keresel, vígan elvagy a kis haverjaiddal és neked elég, ha akkor beszélünk, amikor én kereslek. Lehet, hogy nem vagyunk olyan régóta barátok, de ismerlek. Amikor rosszul érezted magad, akkor mindig itt voltam. Jöttem, akár hajnalok hajnalán is, de te még akkor sem mondtál el nekem mindent kerek perec, de ezzel akkor nem akartalak zaklatni. Miért nem bízol bennem? - ilyen keménynek még sohasem láttam Lilly-t. A legjobban az ütött szíven, hogy igaza volt. Szörnyű barátnő vagyok.

- Nézd, sajnálom. Igazad van - kezdtem bele.

- Emm hagyd a sajnálkozást. Viszont örülök, hogy belátod ezt - olyan rideg stílusa volt, hogy megrémített. Talán meg is érdemlem...

- Csak azért nem mondtam el mindent, mert féltettelek. Féltem, hogy felzaklatod magad, belekeveredsz, vagy olyan szinten félteni fogsz, hogy... - hallgattam el.

- Hogy mi? - kerekedett ki Lilly szeme.

- Hogy szólsz anyának. Tudod, hogy nem szeretném, ha bármit is tudna.

- Hát ez szép. Na és azt hiszed, hogy most, hogy az újságban is benne vagy nem is fog tudni semmit?! Ne álmodozz - rángatott vissza a barátnőm a valóságba. - Jó akkor. Tudod mit? Nem is kell mesélned többet semmit, úgyis elköltözünk. Legalább még messzebb leszek tőled - ordított.

- Tessék? - ragadtam meg a karját ijedten. - Mi?

- Jól hallottad. Elköltözünk. Ez volt a hír, amit be akartam neked harangozni... bár már mindegy - mondta szemrehányóan.

- De... de mégis hová? - akadozott a hangom.

- Írországba - lecsukta a szemét, úgy válaszolt. Elakadt a szavam. Most már ő sem lesz itt nekem. Tudom, hogy nem vagyok egy főnyeremény, mint barát, de ezt azért mégsem vártam. Fontos volt nekem Lilly és habár elhanyagoltam, akkor sem akartam, hogy elmenjen - Na erre már nem tudsz mondani semmit, ugye?

- A helyemben lehet, hogy te is ezt tetted volna. Én tényleg nagyon sajnálom, de nem szerettelek volna ezzel terhelni. Ennek ellenére is fontos vagy nekem - mondtam nyugodtan.

- Mindegy. Most megyek, mert otthon várnak. Mielőtt elmennénk a városból, még találkozunk - szedelőzködött.

- Kikísérlek, csak várj pár percet - felöltöztem, megfésülködtem és indulásra kész voltam. Kiléptünk az ajtón, a kulcsot elforgattam a zárban, majd megfordultam. A tömeg negyede vagy fele, akik még mindig rám vártak, felhördült. Belekaroltam Lilly-be, próbáltam magam után húzni és csak lefelé néztem. Az emberek, mintha ránk másztak volna, úgy leptek el bennünket. Lilly valahogy kikecmergett mellőlem és a járda széléről kiabált nekem.

- Azt hiszem jobb, ha egyedül megyek. Még látjuk egymást - integetett és én meg próbáltam visszainteni, hol több, hol kevesebb sikerrel. De szerintem inkább úgy nézhettem ki, mint egy kapálózó, fulladozó őrült a tengerben. Ugyanazokat a kérdéseket tették fel nekem is, mint Louis-nak, de nem akartam válaszolni. Nagyon idegesíthettem ezzel őket, de úgy tettem, mintha nem hallanék semmit. Legalábbis csak egy ideig... amíg egy ismerős hang fel nem csendült. A tömeg szétnyílt előttem, felnéztem és Jessica-t láttam felém tipegni.

- Emberek! Hagyják őt békén! Kérem ne zaklassák - karolt át a szőkeség, én pedig a meglepődöttségtől megnémultam.

- De Martinez kisasszony... miért védi meg Smith kisasszonyt, ha az újságban, ami ma jelent meg, azt nyilatkozta, hogy rossz viszonyban vannak?! - kérdezte az egyik riporter. Jó kérdés... a válaszra én is nagyon kíváncsi vagyok.

- Tudják, az pár nappal ezelőtt volt. Ezek után maguk már nem tudják a fejleményeket - magyarázta, miközben még mindig engem szorongatott. Azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Hát még hogy az újságírók nem tudják a fejleményeket?! Még én sem értesültem semmiről... - Mivel én segítőkész, megbocsájtó és jó ember vagyok, és ezt Emma is belátta, bocsánatot kért és most már barátnők vagyunk - mosolygott. - Igaz, Emma?

- A legmerészebb álmaidban sem lennék a barátnőd - néztem rá gyilkos szemekkel, mire pár ember elnevette magát.

- Ó most csak poénkodik, - próbálta menteni magát Jessica a kínos szituációból - ugye?

- Ismersz - magamra erőltettem egy művigyort és nagy nehezen rávettem magam, hogy megöleljem őt. Elég jó színész lehetek, ugyanis többen meghatódottan figyeltek minket. - Ő a valaha volt legjobb barátom. És ugye milyen rettentő csinos? - beszéltem a közönséghez.

- Köszönöm. Járok edzeni - vett elő egy vajszínű kártyát. - Jó, hogy megemlítettem. Kérem reklámozzák ezt az edzőtermet. Csak jó vélemények vannak róla, illetve nézzenek rám. Én vagyok a bizonyíték - illegette magát és szinte a kamerákba nyomta azt a kis lapot.

- Látszik. Nagyon csinosak a lábaid - jesszus. Úgy viselkedem, mint egy csitri. Legszívesebben fanyar képet vágtam volna, de jól akartam játszani a szerepet, már ha vállaltam. - Most pedig foghatnád őket és elhúzhatnál innen - és íme. A drámai befejezés. Reméltem, hogy itt lezárhatjuk, de Jess-t ismerve... biztosan nem. - Ha akarod, segíthetek - fogtam meg a karját és az út felé mutattam. - Látod? Arra kell távoznod. A seprűdet is mindjárt megkeresem, nehogy gyalogolnod kelljen. Látod milyen segítőkész vagyok én is?! - emeltem fel a tenyerét és belecsaptam, mintha pacsiznánk. Lehet, hogy undok vagyok, de ez jól esett. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát sarkon fordultam, és a ház felé indultam. Két lépést sem tettem, hirtelen egy vékony, de annál csontosabb kéz a hajamba ragadt. Hát ez kész. Az egész világ szeme láttára fog megtépni. Én meg persze, hogy nem vagyok olyan, aki hagyja magát. Próbáltam letépni magamról az ujjait, de nem jártam sikerrel. Magam fölé emeltem a kezem és megfogtam Jessica csuklóját, hogy kiszabadítsam magam a karmai alól, de annyira kapálózott, hogy a végeredmény az lett, hogy a könyökömmel bevertem az orrát. Több se kellett, rögtön elengedett és kényesen sírni kezdett. Elhiszem, hogy nem lehetett kellemes érzés, de eltörni tuti nem tört el, és épp, hogy alig vérzett egy kicsikét. Hát... mindenáron mosoly akart kiülni az arcomra, de mégsem hagyhattam. A tenyereimet a szám elé helyeztem és így mindenki számára úgy nézhettem ki, mint aki megijedt, habár ez nem volt így. Nem vagyok kárörvendő, de azért örültem egy kicsit. Még ha véletlenül is, de legalább megkapta, amit érdemelt. Az erőszak nem megoldás, tudom. Nem szándékosan történt, és mindenki betudhatja önvédelemnek. Jessica azonban még mindig keservesen hullajtotta a krokodilkönnyeit. Szerintem nem fájt neki annyira, mint amennyire most sajnáltatja magát. Az emberseregben akadt egy-két orvos, akik rögtön megvizsgálták a szőkeséget. Adtak neki egy gyógyszert és zsebkendőt, de emellett leszögezték, hogy semmi komolyan baj nincs. Jessica földhöz vágta magát, mint egy elkényeztetett kislány, aki nem kapja meg, amit akar. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést, főleg azt nem tudtam eltalálni, hogy ezzel mit akar elérni. Össze-vissza sipákolt és komolyan... szánalmas volt. Ezzel csak magát tette nevetségessé. Csak a fejemet bírtam fogni és körbenéztem a tömegen, hogy lássam az emberek arcán tükröződő véleményeket. A pillantásom azonban hirtelen megállt, és a szívem is úgy elkezdett dübörögni, hogy azt hittem, hogy kiszakad a mellkasomból. Ennek az oka az volt, hogy megláttam egy személyt fehér tornacipőben, fekete nadrágban, ingben és göndör hajjal közeledni. Ki más lehetett volna, mint Harry?!

25.rész - Starry Eyed

Istenien zárult a mai nap! Sikerült összebarátkoznom Niall-el és Liam-mel. Hála az égnek nagyon jól kijövünk, nagyon jól megértjük egymást és egyből elfogadtak. A boldogság teljes mértékben a birtokaiba vett és eszméletlenül bizsergető érzés, hogy beteljesült az álmom. Találkoztam velük és jóban vagyok velük! Ahogy Liam is fogalmazott: " Reméljük, hogy sokat leszel velünk "... igen, ebben én is nagyon bízom. Az örömöm sugarait azonban beárnyékolta még pár felhő, pontosabban kettő. Az egyik Zayn-é, a másik pedig Harry-é. Mindig mindenkinek a kedvében akarok járni, nem akarok senkivel sem rossz kapcsolatot tartani. Azt akartam, hogy olyanok legyünk, mint egy kis család. Már persze úgy értve, hogy vannak ők, a One Direction, a legnagyobb fiúbanda a világon a legőrületesebb rajongókkal és hozzájuk szeretnék tartozni én is. Azt most hagyjuk, hogy legjobban kihez és milyen szálon, csak hogy ez a hovatartozás érzése legyen meg bennem. Azonban attól tartok, hogy most, hogy én beléptem az életükbe ez kezd egyre elképzelhetetlenebbé válni. Jó, Niall és Liam megértenek és próbálják összefogni a csapatot. Zayn nem tud velem mit kezdeni és Harry mellett voksol. Louis pedig velem... hát mi külön világ vagyunk. De én nem azt akartam, hogy ki-ki egyik, vagy másik ember pártját fogja. Szerettem volna a barátja lenni Zayn-nek is éppúgy, mint ahogy Liam-nek vagy Niall-nek és történt, ami történt, Harry-t sem akartam, hogy kimaradjon mindebből. Egy csokorban akartam nemcsak két-három személyt, hanem mindenkit. Legyek telhetetlen, nem bánom. Bár nem értem, hogy miért baj az, ha úgy szeretném a közelemben tudni őket, mint ahogy mindig is láthatóak voltak, egy csapatként, testvérekként és jó barátokként?! Így tűnődtem magamban, miközben segítettem a srácoknak összepakolni. Már cseppet sem volt rumli a házban, így Niall és Liam a heverőre vágódtak pihenésképp. Louis-t nem láttam sehol. Nem csodálom, hát ebben a nagy térben nem nehéz elveszni. Jó, ez enyhe túlzás volt a részemről.

- Úgy fáj a hátam - mondogatta a szőke fiú körülbelül már ötvenedjére a takarítás alatt. Szinte már tudomást sem akartunk venni erről a fajta nyavalygásról, hisz a srácok tájékoztattak, hogy a kis kék szemű manójuk ilyen módszerekkel veszi rá az embereket, hogy tegyenek meg neki valamit, amit akar. Szerintük ez gyerekes, szerintem pedig inkább aranyos.

A kanapé mögött álltam, a két srác pedig oldalasan ült, hogy lássanak engem. Liam Niall szavaira reagálva intett nekem egyet, hogy hajoljak közelebb, majd a fülembe suttogott. - Ne is figyelj rá.

- Hé! Társaságban nem illik sugdolózni Mr. Payne - színészkedett a szőkeség.

- Csak azt akartam szépen megköszönni, hogy segített eltüntetni a kuplerájt - nyújtotta a barna szemű fiú felém a tenyerét, hogy lepacsizzak vele.

- Én is beszállnék a pacsizásba, de tudjátok, túlságosan fáj a hátam - színlelt fájdalmat Niall. Melyik lány ne találná imádni valónak már nem csak a személyiségében, hanem a viselkedésében is ezt a fiút? Rettentő édes.

- Na gyere, megmasszírozlak - adtam be a derekam, Niall arca pedig rögtön felderült. Biztos nagyon örült neki, hogy bejött a terve. A vállát, a nyakát és a hátát kezdtem dörzsölgetni, nyomkodni erősen a kezemmel. Kipróbáltam rajta is egy titkos mozdulatot, amit csak én tudok, viszont mindenki nagyon élvezi.

- Uh, istenem. Emm, ez nagyon jó. Abba ne hagyd! - nyögte Niall.

- Hát ez elég félreérthető - sütötte le barna szemeit Liam, mire egy mosolyt villantottam felé. Úgy látom, hogy egy rugóra jár az agyunk. Na mindegy is. Fiatalság, bolondság! - Ha ezt Louis meglátja.. neked annyi - bökte meg a szőkeségünket.

- Ugyan már. Jaj ez jó, ez jó. Ott, ott fáj. Csináld! - szólt rám beszéde közben Niall. - Inkább ha megtudja, hogy te meg sugdolózol vele... - bokszolt bele barátja vállába. Én az egészen csak kacagni bírtam. Imádtam, ahogy ugratják egymást. Jön belőlük a hülyeség.

- Mit kell megtudnom?! Tyű... - jött le Louis a lépcsőn és pont velünk szemben állt meg. - Héj, vetted le a kezed... - mondta katonásan és elharapta a mondat végét. Úgy éreztem magam, mintha a rendőrség mondaná, hogy " le van tartóztatva! ", így óvatosan levettem Niall-ről a kezeimet. A mosolyomat megpróbáltam visszafojtani, ami miatt elég idióta arckifejezésem lehetett. - Pár percig nem vagyok itt és máris kitör a perpatvar. Na kislány, büntetésből haza sem viszlek - színészkedett Lou.

- Hát jó - vágtam be a sértődöttet, persze csak a játék kedvéért. Elindultam a kis asztal felé, hogy pár extrán édes és finom falatot vigyek Niall-nek. - Akkor majd Niall megteszi helyetted - adtam át neki a tányért, majd leültem mellé és egy apró puszit nyomtam az arcára.

Niall rögtön felvette a fonalat és folytatta a játékomat. - Ezek után pláne - karolt át, miközben folyamatosan egymásra vigyorogtunk. Oldalpillantásokkal tartottam szemmel Louis-t, aki a mi kis akciónk hatása alatt állt. Összefonta a karjait maga előtt, felhúzta a vállait és olyan volt, mint egy durcás kisgyerek. Liam pedig mindnyájunkat csak kinevetett.

- Úgyis tudod, hogy elviszlek - dünnyögte.

- Mit takar az, hogy elviszel? - vontam fel a szemöldököm.

- Azt, hogy bepakolok néhány ruhát - kacsintott, mire beleharaptam az alsó ajkamba. Valahogy éreztem, hogy ez lesz a következő képkocka színes történetünkben. Nem szedelőzködött sokáig az emeleten, szinte leszáguldott a lépcsőfokokon, majd a fiúkhoz indult elköszönni. Mindkettejükkel kezet fogott és várta, hogy én is elköszönjek. Először Niall-höz mentem oda. Nagyon szeretni való egy figura. Egy-egy puszit kaptam tőle az arcomra, mint bemutatkozáskor, de ez már öleléssel is társult. 

- Remélem, hogy most már sokszor fogunk látni - szorongatott az ír manó és alig akart elengedni.

- Jól van már. Elég lesz. Minek kell ilyen hosszan búcsúzkodni? - bosszankodott Louis magában. Emiatt muszáj volt mosolyognom, hisz olyan volt, mintha a zöld szemű szörny feltámadt volna benne. Ilyen, amikor féltékeny? Cuki. A következő " állomás " Liam volt. Ahogy odaértem elé, már a karjaiba zárt.

- Aztán mihamarabb látogass meg minket! - motyogta a hajamba. 

- Sokáig tart még? - türelmetlenkedett az ajtó előtt álló Louis.

- Féltékeny - sutyorogta a fülembe Liam újra. - Na sziasztok, menjetek.

- Aztán vigyázzatok a házamra! - utasította rendre Niall-t és Liam-et a kísérőm.

A hazavezető út végig csendes volt. Miután megérkeztünk az otthonomba minden tettünket, tehát a lepakolást, az átöltözést és a fogmosást is a szótlanság kísérte. Azt hiszem ez a fáradtság miatt volt, hisz mindketten óriásiakat ásítoztunk. Ez mindaddig volt így, ameddig a fürdőszobai tevékenységeim után a szobámba nem mentem, hogy végre nyugovóra térjek. Elhelyezkedtem, betakaróztam, de amikor az oldalamra fordultam az ágy belseje felé, akkor kicsit megijedtem. A kislámpám fénye világította be a szobát és így vettem észre, hogy Louis fekszik mellettem. Már majdnem megkérdeztem, hogy mit keres itt, de akkor eszembe jutott, hogy korábban még én jelöltem ki a hálómat neki, hogy itt aludjon, amikor itt van.

- Elég meglepődött fejet vágsz - jelentette ki hálótársam. - Ha itt szeretnél pihenni csak szólj, akkor máshová megyek... ha azt szeretnéd. Azért jöttem ide, mert korábban te mondtad, hogy... - magyarázkodott, pedig nem neki kellett volna.

- Tudom, ne haragudj - térdeltem fel az ágyon. - Én felejtettem el, biztos a fáradtság teszi. Jó éjt, már megyek is - álltam volna fel, de megfogta a csuklómat.

- És mi van akkor, ha azt mondom, hogy jobban szeretném, ha maradnál?! Persze, ha te sem bánod... - tette hozzá gyorsan. Annyira tetszik, hogy figyel arra is, hogy én mit szeretnék és semmit nem siettet. Elmosolyodtam és újra bemásztam mellé. Egy darabig a hátamon fekve vizslattam a plafont a lámpa pislákoló fénye kíséretében, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve Louis felé fordultam, fölé hajoltam és megcsókoltam.

Fogalmam sincs honnan jött ez az egész, csak úgy megtettem. Hát... be kell, hogy valljam, a spontanelitás tényleg jó. Kezemet a mellkasán nyugtattam, majd eltávolodtam tőle. Arcára egy nagy mosoly ült ki. Ennek következtében az ágy széle felé fordultam és úgy tettem, mint aki már aludni készül, de igazából vártam, hogy reagál-e valamit. Beteljesedett, amire várakoztam. Tudtam, hogy közeledik, mivel a takaró susogós hangot hallatott.

- Mire fel kaptam ezt a kellemes kis ajándékot?! Nagyon örülök neki, de lenne egy javaslatom. Mondjuk többször is meglephetnél vele... ööm, például minden nap?! - suttogott a fülembe, majd átnyúlt a fejem fölött, hogy lekapcsolja az ezidáig mindvégig világító fényforrást. Miután kezeit visszafelé hozta onnan, gyengéden megfogta az államat és úgy fordított maga felé, hogy még egy újabb csókot tudjon nyomni a számra. Annyira romantikus volt és én imádtam az ilyen pillanatokat. Szinte ezekért élek. De egy pici félelem azért mindig volt bennem amiatt, hogy nehogy elkapjon a hév, mert ahogy bír csókolni... nem tudom milyen jelzővel tudnám kifejezni, hiszen alig van olyan, amivel még nem jellemeztem... olyan, mint mikor nemcsak kívülről, hanem belülről is bizseregsz, amikor a külvilág teljesen megszűnik számodra létezni, amikor csak ő és te vagytok.

Na ilyen érzés fogott el minden egyes alkalommal és talán egy kicsit mindig erősebben. Talán Harry-nél is volt ilyenem, de az csak egy szikra volt... Majd ahogy Louis ajkai távolodni kezdtek az enyéimtől még mindig éreztem, ahogy a szívem hevesebben ver és őrült módjára kapkodom a levegőt. Talán most mind hülyének néztek, de így van. Aztán leheveredett szorosan mellém és átkarolt. Olyan közel volt, hogy minden egyes szívdobbanását érzékeltem, ahogy azt is, amint a nyakamba szuszog. Karjaival védelmezőn engem fogott át és teste melege a biztonságot nyújtotta. Így volt a legjobb elaludni, higgyétek el.

Reggel már úgy ébredtem, hogy vele szemben találtam magam. Ő már fent volt és engem figyelt. Még pislogtam párat, hogy biztos legyek abban, hogy nyitva tudom tartani a szememet, majd közelebb húzódtam hozzá úgy, hogy testünk összeérjen. - Mióta vagy fent? - kérdeztem álmos hanggal.

- Nem régóta - mosolyodott el. - Csak téged néztelek... még alvás közben is gyönyörű vagy - milyen észveszejtő érzés reggel, rögtön ébredés után ezzel a mondattal indítani a napot. Beletúrtam a hajába és ismét megkíséreltem megízlelni édes ajkait. Így feküdtünk hosszú percekig, majd kopogást hallottunk. - A barátnőd mindig olyan jól tud időzíteni - mormogta.

- Honnan veszed, hogy ez ő? - tudakoltam meg tőle, mire csak megvonta a vállát. Egyszerre keltünk ki az ágyból és míg én a papucsomért, illetve a köntösömért keresgéltem, addig ő felöltözött. A bejárat felé baktattam, ahol már meglehetősen türelmetlenül hol dörömböltek, hol csengettek. Ajtót nyitottam és nem is kellett több, Lilly szinte betört a házba, úgy viharzott be.

- Emma, ez micsoda? Te tudsz erről? Mi történt? - vágott hozzá az asztalhoz egy szürke színű, újságnak kinéző cuccot.

- Ez mi? - piszkálgattam két ujjal a magazint. Lilly azonban nem szólt semmit, csak egy adott oldalra lapozott és ledermedtem. Két oldalas cikk Harry Styles-ról és ha ez még nem lenne elég, tele olyan képekkel, ahol vagy velem, vagy Jessica-val látható. A szemem kikerekedett és legbelül éreztem, hogy valami megint nincs rendben, hisz az adrenalinszintem egyre emelkedett, ahogy a cikket olvastam. Tudtam, hogy a java csak most jön...

" A One Direction csajozógépe egyik lányról a másikra jár "

" Harry Styles-ről (19), a One Direction szívtiprójáról több tucat kép került a nyilvánosságra, melyek legtöbbjén két lánnyal együtt látható. Mint később megtudtuk, mindkettejüket valamilyen érzelmi szál fűzi a fiúhoz. Sokakat furdal a kíváncsiság, hogy vajon kik lehetnek ezek a lányok, akiknek sikerült meghódítaniuk napjaink legnagyobb fiúbandájának egyik énekesét, akiért tinilányok milliói rajonganak? Most választ adunk rá! Az egyikük Jessica Martinez (19), akivel már korábban is sokszor hírbe hozták a fiút, most viszont úgy tűnik, hogy a pletykák nagyon is igaznak bizonyulnak, ugyanis rengeteget látják őket együtt mostanság. Különböző bárokban és szórakozóhelyeken, rendezvényeken kivétel nélkül egymás karjaiban jelentek meg. Sokak véleménye alapján Harry (19) jól választott, ugyanis Jessica (19) egy kifinomult, elegáns negyedből való hölgy. Mi is nagyon reméljük, hogy ez így van, a rajongók véleménye azonban megoszlik. Most pedig itt a várva várt leleplezés. A másik lány, akiről szintén sok lesifotó került elő, az Emma Smith (17). Információink szerint egy kertvárosi leányról van szó, azt azonban senki sem tudja hogyan keveredett össze a híres énekessel. Senki sem tudott kész tényekkel szolgálni a kapcsolatukról, de az interneten rengeteg fotó terjeng róluk, melyek alapján meggyőződéssel hihetjük, hogy valaha egy párt alkottak. A közvélemény nem nézte túl jó szemmel ezt a románcot, hisz ahogy a fotókon látszik (a London Eye-nál készültek - szerk.), nem jönnek ki túl jól. Többen aranyosnak tartják, viszont a rajongók véleménye az ő esetében is különböző.  A meglepő hír, hogy mostanában érkezett pár jelentés egy-egy szemtanútól, miszerint Emma Smith (17) kisasszonyt rengetegszer látják a One Direction másik énekese, Louis Tomlinson (21) társaságában. Vajon van köztük valami? Mindenki ezen töri a fejét, de nem tudhatjuk, hogy nem-e pletykákon alapuló dolgokról van szó. Mindenesetre az egyik előkelő vacsorán sikerült elcsípnünk Jessica Martinez (19) kisasszonyt, hogy nyilatkozzon ezzel kapcsolatban.

" Bevallom, sosem sikerült jól megismernem azt a lányt, mivel mindig elutasító volt velem. Igen, egy ideig együtt voltak Harry-vel, de az a lány semmit nem tudott megbecsülni és folyton zaklatta Harry-t, többek között a féltékenykedésével, pedig én csak barátkozni próbáltam vele. Sejtettem, hogy a rivaldafényben lenni számára új, ezért próbáltam segíteni neki, de mindig olyan lekezelően bánt velem. Mivel Harry és én már nagyon régóta barátok vagyunk, őszinte voltam vele és mindent elmondtam, ami bántott Emma-val kapcsolatban. Ez volt az oka, hogy szakítottak. Én nem akartam, hogy így végződjön, de azért van benne jó dolog is, hisz már a kezdetek óta odáig vagyok Harry-ért. Az pedig, hogy Louis Tomlinson-nal járkál mostanában... ne haragudjanak, de azt kell, hogy mondjam, hogy felháborító. Azt hiszem ilyen eset ez a jelenlegi is, amikor arról beszélhetünk, hogy valaki kihasználja, eszköznek tekinti a másikat. Ebben az esetben például a hírnévért. Nem tudom, hogy Harry iránt táplált-e valamilyen érzéseket, de nem sokat nézek ki ebből az Emma nevű lányból. Örülök, hogy Harry nem keveredett vele jobban össze, de azért remélem, hogy Louis sem fogja megjárni " - fejtette ki. " 

Szöveg: Lisa Dowell 

24.rész - Just Enjoy It

Remek. Most tört rám a pánik. Anya hazajön. Úgy kellesz majd tennem, mintha minden rendben lenne és minden a régi, holott közel sem lesz így. Ráadásul a fedősztorik kitalálásával is a nullán állok. Nem akarom, hogy sejtsen bármit is, mert csak az Isten tudja, hogy mi lenne a reakciója. Imádom őt, tényleg. Imádom, hogy eddigi életem során a kapcsolatunk felhőtlen volt, olyanok voltunk akár a legjobb barátnők, de mégis az anyám. Azokat a dolgokat nem szabad tudnia, melyek azalatt történtek, míg ő nem volt itthon. Régen azért ácsingóztam állandóan, hogy többet legyen velem... na most azért, hogy kevesebbet. Ez általában nem gond, mivel heteket, vagy párszor előfordult, hogy hónapokat töltött más országokban a szakmája miatt. Hála az égnek szereti a munkáját, szóval én nem bánom, hogyha beleveti magát... most meg különösen. Egy hetet simán kibírok, ha annyit tölt itthon, sőt talán még kettőt is. Egy valami akkor sem hagy nyugodni. Legutóbb, amikor beszéltem vele, akkor azt mondta, hogy van egy meglepetése számomra. Remélem valami olyan, aminek örülni fogok, vagy a hasznomra válik. Most úgy tűnik, mintha el akarnám taszítani magamtól, vagy éppen hasznot akarnék húzni abból, amit csinál. Pedig nem így van, csak hát... tudjátok milyenek az anyukák. Ha elmesélnék neki mindent, akkor vagy vinne magával mindenhová, vagy pedig már csak azért is velem maradna, hogy szemmel tartson. Na és ez az, ami a szemem előtt lebeg. Egyik oldala ennek az, hogy végre magára is odafigyel, a karrierjét építgeti, azt csinálja, amit szeret és nem azon rágódik, hogy mindenkinek megfeleljen. Hosszú idő után azt látom rajta, hogy boldog. Mióta apával elváltak azóta keresi az útját és most úgy érzem, hogy megtalálta. Az az önzőség, ha erről letaszítom, hogy inkább az én gondjaimmal foglalkozzon. A másik oldala az, hogy nagyon szeretek egyedül lenni, jót tesz az önállóság. Most bármit is csinálok az rám tartozik. És így talán a magánéletem is nyugodtabb... már amennyire annak mondható. De ezt úgy értem, hogyha az utóbbi időt figyelte volna, hogy kik járkálnak ki és be a házba... hát a szívbaj kerülgetné és kérdőre lennék vonva elég alaposan.

Az sms-t körülbelül tízszer olvastam el, majd a telefont behajítottam a táskába. Kulccsal bezártam a bejárati ajtót és beültem Louis autójába. Az arcomra biztos kiülhetett a megviseltség, hiszen Lou rögtön hozzám fordult.

- Mi a baj drágám? 

- Anya küldött egy üzenetet. Azt írta, hogy 3 nap múlva hazajön. Fogalmam sincs, hogy mi lesz itt, vagy mit fogok mondani. És ha már tud valamit? - gyötörtem magam újra és újra.

- Ez nem biztos. De hagyd abba. Megint előre rágörcsölsz a dolgokra. Majd lesz valahogy. Mondtam már, hogy itt vagyok veled, mindenben segítek, megoldunk mindent. Együtt - nyomatékosította az utolsó szavát. - Biztos örülne, ha bemutatnál neki engem - vigyorgott.

- Téged egyébként is imád - emeltem égnek a tekintetem egy mosoly kíséretében.

- Tényleg? - csendült fel Louis hangja.

- Csak el ne bízd magad - ütöttem rá finoman a combjára. Egyébként igaza van. Ráérek ezzel majd akkor foglalkozni, amikor eljön az ideje. Most inkább élvezhetném a pillanatot, ugyanis találkozom a One Direction többi tagjával! Ez a gondolat újra felpörgetett. Nagyon elkezdtem izgulni.

Louis kocsija lassan a háza elé gördült. Eltűnődtem a ház látványától. Gyönyörű és rendezett kert, elegáns kültér. Valahogy pajtásom személyisége alapján valami vadócabb külsőre számítottam, de kellemesen csalódtam. A zöld környezet nagyon tetszett. Tudom, hogy nagyon szereti a kint végezhető cselekvéseket, például a focit. Ez nem csoda, hisz fantasztikus focista.

- Nem értem, hogy mire fel ez a nagy ház, amikor állandóan úton vagytok - csodálkoztam. - Egyébként lenyűgöző.

- Hát... például bulikra. Egyelőre - mondta, mintha ez olyan természetes lenne. El sem hittem, hogy már ott vagyunk. A lábaim remegni kezdtek és ahogy Louis a combomra tette a kezét, ezt meg is érezte. - Minden rendben lesz. Tuti zabálni fognak - hagyott egy puszit a homlokomon, majd pedig kiszálltunk. Még mindig annyira hihetetlen ez az egész. De várjunk. Ha az egész banda itt lesz, akkor...

- Ööm... Harry..? - kérdeztem volna, de válaszával megint megelőzött.

- Ő nincs itt - nyugtatott meg, miközben egymás mellett sétáltunk a járdán felfelé, az ajtó felé. - Mondtam a srácoknak, hogy szóljanak neki is, de... de azt mondta, hogy más dolga van. Hát ha nem, hát nem - zárta le a dolgot.

- És a többiek tudnak arról, hogy mik zajlottak le az elmúlt időben? - próbáltam megtudakolni a szükséges információt.

- Liam mindent tud. Neki elmeséltem mindent, főleg ugye, hogy ő vigyázott Harry-re a buliban, aztán meg amikor próbánk volt és folyton téged hívogattalak... ő is aggódott érted és ő vetette fel ezt a bemutatásos meglepetés partyt. Niall és Zayn viszont nem tudom, hogy mennyit sejtenek a dolgok állásáról - húzta el a száját, majd a kulcsát úgy négyszer-ötször hangosan megzörgette a zárban. Ennél jobb jelzést ki sem lehetett volna találni. Óvatosan benyitottunk és Louis rögtön a villanykapcsolóhoz nyúlt, hogy fényt csiholjon. Mire ezt megtette, az említett három fiú ugrott fel azt ordítva, hogy: " meglepetéééés! ". Jesszus... már mióta erre vágytam és itt állok velük szemben. Mindannyiukra rámosolyogtam és Louis megkezdte a bemutatást.

- Srácok, ő itt Emma - karolta át a derekamat és egy puszit nyomott az arcomra. Kicsit mintha az ötlött volna fel bennem, hogy most olyasfajta birtokló magatartást tanúsít. Mintha azt jelezné a srácoknak, hogy az övé vagyok és nem érthetnek hozzám egy ujjal sem. Persze, képletesen érve. Egyébként nem zavart, sőt inkább aranyosnak és hízelgőnek találtam. - Emm, ő itt Liam - vezetett oda a srác elé. Belenézve mélybarna szemeibe rögtön tudtam, hogy ő az, aki mindenkinek a legjobbat akarja, mindenkivel foglalkozik.

- Szia. Liam vagyok - mosolygott rám féloldalasan és egyből magához ölelt. - Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek. Annyit hallottam már rólad - szorított. Tudtam, hogy ő ilyen gondoskodó, mivel gyakran hallottam, hogy a zenekarban őt az " apukának " nevezik. Találó név, ő vigyázott a többiekre. De már nemcsak ezt gondoltam róla, hanem tényleg bebizonyosodott, hogy ő ilyen.

- Ő itt Niall - mutatott a szőke, kék szemű és felettébb aranyos fiúra. Miután kiszabadultam Liam szorításából, hozzá is odamentem. Épp egy tálca volt a kezében tele különféle süteményekkel és épp rágcsált valamit. Felmutatta az ujját egy perc türelmet kérve. Letette a tárgyat és gyorsan megtörölte a kezét.

- Örülök neked - adott egy-egy puszit az arcomra. - Nem vagy éhes? - ez volt az első kérdése.

Elnevettem magam és rögtön válaszoltam is neki. - De, farkaséhes vagyok - egyfajta elégedettség ült ki ettől a mondatomtól az arcára.

- Máris kedvellek - vigyorgott.

- Ez itt pedig Zayn - vitt tovább Louis.

Zayn épp a telefonját böngészte és csak egy pillantást vetett rám. - Szia! - intett nekem. Ebből kiindulva úgy éreztem, hogy ő lesz a legtávolságtartóbb velem szemben.

- Na mindenki a konyhába! Végre ehetünk! - mondta Niall türelmetlenül és már el is tűnt az említett helyiség irányába. A másik két srác is utána ment, kettesben hagyva így minket Louis-val.

- Remélem jól fogod érezni magad. Ki kell élveznünk ezt a három napot még - kacsintott és egy csókot nyomott a számra egy rövidebb pillanat erejéig. Majd kézen fogott és úgy indultunk mi is a konyhába. Az asztal jobbnál jobb ételekkel volt telepakolva, amiből Niall már jócskán falatozott. Louis-val mi is leültünk és enni kezdtünk.

Mikor mindenki jól lakott, a nappaliba indultunk. Zayn és Liam a fotelekben foglaltak helyet, míg a kanapén sorban Louis, mellette én, a másik oldalamon pedig Niall helyezkedett el.

A kis szőkeség átkarolt és kék szemével engem pásztázva szóra akart bírni. - Mesélj magadról valamit - mosolygott. Még egy szót sem szóltam, de rögtön jött a következő téma.

- Mióta vagytok együtt Harry-vel? Ő miért nem jött? Hogy-hogy Lou-val érkeztél? - ostromolt a kérdéseivel Zayn.

- Hát... egy hónapig voltunk - feleltem halkan.

- Mi az, hogy voltatok? - nézett rám Zayn döbbent arccal.

- Zayn! - szólt rá Liam. Hát igen... ő tudott mindent. Legalább az megnyugtatott, hogy ő nem ítélt el. Főleg azért, mert csak most kezdtem, leginkább az ő körükben furcsán érezni magam, hogy Harry-vel szakítottunk, de Louis-val járok-kelek. Félek, hogy a másik két fiú megbélyegez. Nem mintha nem lenne igazuk, csak... ők a bálványaim és ha már ők is rosszat gondolnak rólam, akkor... az biztos úgy van és onnantól én is úgy gondolkodnék magamról.

- Mi történt? - kérdezte Niall szinkronban.

- Srácok! - kiabált Louis ingerülten. - Hagyjátok már!

- Jó, ne haragudj Emma. Csak mint tudjátok, egy banda vagyunk, összetartunk, épp ezért szeretnénk mi is mindenről tudni - magyarázkodott Niall.

- Semmi gond, én megértem. Ha már ennyire őszinték vagyunk, akkor én meg attól rettegek, hogy ezek után undorodni fogtok tőlem, vagy megutáltok, mert Harry azért mégiscsak az egyik legjobb barátotok és... - sóhajtottam.

- Ne butáskodj. Nekünk is rengeteg hülyeségünk van és egyébként is, Harold elég bajkeverő. Aranyosnak látszol, meg kedves vagy velünk. Ez a lényeg - simogatott meg a szőkeség.

- Jó, de én akkor sem szeretném elmesélni. Helyettem akkor inkább Liam, ha vállalod... - néztem Niall tengerkék szemeibe bocsánatkérően, majd Liam-hez fordultam, aki beleegyezően bólintott. Részletesen elmesélte a sztorit és még én is meglepődtem, hogy mennyi mindent tud, de annál az volt az érdekesebb, hogy mennyi mindent jegyzett meg. Én Louis vállára hajtottam a fejem és úgy hallgattam a történetet, melyet amúgy is tudtam kívülről és melynek én vagyok a főszereplője. Mikor Liam befejezte a mondanivalóját rám nézett, én pedig eltátogtam neki azt, hogy " köszönöm ", mire ő mosolyogni kezdett és bólintott egyet. Jessica fenyegetéseiről azonban rajtam és Louis-n kívül már senki nem tudott. Azt hiszem, hogy jobb, ha ez egyelőre így is marad.

- Ez szomorú - görbült le a kis szőke manó szája. - Mi itt vagyunk neked. Bennünk is bízhatsz, fordulhatsz hozzánk, bármiben segítünk, ha tudunk - ölelt meg oldalról Niall.

- Tudod, Harry szereti a kalandokat. Romantikus személyiség, de nem az, aki meg tud ülni egy helyben, vagy éppen lekötni magát. Mi már megszoktuk. Lehet, hogy kicsit előrelátóbbnak kellett volna lenned - jelentette ki Zayn teljesen ridegen. És akkor most ti - mutatott rám és Louis-ra - együtt vagytok, vagy mi? - na ne.

Ez volt az a kérdés, amit nem vártam. Erre mégis mit lehet mondani? Az a baj, hogy nem tudom, hogy Louis mit gondol erről és nem tudok mit válaszolni. Kínos csend következett be körülbelül két percig, majd végül rászántam magam, hogy ránézzek Lou-ra, aki épp ugyanígy tett. Még mindig a téma hatása alatt álltunk és csak annyit tettük, hogy elnevettük magunkat... szerintem zavarunkban. Miután ezt a többiek figyelemmel kísérték, Niall rögtön elengedett engem és kettőnket nézve mosolygott.

- Na ugorjunk - törte meg Liam a szótlanságot. Azért jó volt, hogy ő mindent átérzett és tudott. Pedig ezt talán nem érthette, hogy bennünk mi folyik, vagy mit gondolunk, de egyből felismerte a dolgokat. Úgy viselkedett, mintha minden apró kis mozzanatot tudott volna, ami Louis és köztem valaha lejátszódott. Ez meg is nyugtatott, meg ijesztő is volt... Liam a zenelejátszó felé igyekezett és bekapcsolta a zenét, majd pedig egy videó játék meccsre hívta ki Louis-t, aki persze rögtön el is fogadta azt. Niall újra megcélozta a tálcákat, tányérokat, mert megint... vagy még mindig éhes volt.

- Sajnálom, de én ezzel nem tudok ilyen könnyen megbarátkozni - állt fel Zayn a fotelból. - Egyszerűen nem vagyok képes megérteni ezt a szerelmi háromszöget, ezért most inkább elmegyek. Sziasztok skacok! - sétált a kijárat felé. - Szia... Emma - halkult el fokozatosan a hangja, majd bezárta maga mögött az ajtót. Emiatt egy ideig újra csend honolt szerte a házban, csak a magnóban lejátszódó dallamok kísérték ezt az állapotot.

- Nem kedvel, ugye? - néztem összeráncolt szemöldökkel a társaságra.

- Csak fura neki a helyzet. Majd megszokja és közvetlenebb lesz, meglátod - próbált vigasztalni Liam. - Mint mindannyiunknak, a zenekarunk az első számára is és már nagyon összenőttünk, így mindannyiunkat szinte a testvéreinek tekint, így Harry-t is és félti. De reméljük, hogy sokat leszel velünk és még rengeteg időnk lesz arra, hogy összerázódjatok.

- Hát... sejtettem, hogy nem fog minden simán menni - sóhajtottam. Tudtam, hogy Zayn zárkózott, nehezen nyit mások felé és nehezen barátkozik. Nem azt kértem, hogy puszipajtások legyünk rögtön... de remélem Liam-nek igaza lesz.

Azon az estén még beszélgettünk egymással mind a négyen, mindenki mindenkivel, Niall kérésére társasoztunk és még egy kicsit táncoltunk is. Ezek a fiúk! Ezelőtt is fantasztikusnak hittem őket, na de ezek után... Kedvesek, viccesek, na és persze mindannyiuk dögös. Nem szoktam meg, hogy ennyi helyes pasi vesz körül. A buli nagyon jól alakult és nagyon boldog voltam, hogy ezt is átélhettem. Azért sajnáltam, hogy Zayn-nel így alakult az első találkozásom, de hátha elfogad majd idővel. Későn, körülbelül hajnali két-három órakor Louis vitt haza, aki ismét otthon maradt velem. Velem aludt... de ezt majd elmesélem.

A cifra hab a tortára azonban akkor jött, amikor a következő nap Lilly beállított. Nagyon örültem neki, nem ezzel volt a gond. A baj ott kezdődött, hogy nemcsak azzal a hírrel döbbentett le, amit el akart mondani, hanem azzal is, ami a várost járja. Hogy milyen információk terjednek a városban? Ezt én is abból az újságból tudtam meg, amelyben szerepelek.

Bloglovin' - Kövessetek!

Sziasztok:)
Most már Jordi biztatására én is csináltam Bloglovin'-t és örülnék, ha követnétek. Tudjátok ez amiatt van, mivel megszűnik a Google Reader és hogy a többiek is nyomon tudják követni az új részeket, vagy az újításokat, közleményeket stb.
Itt a link: http://www.bloglovin.com/blog/9348847 

Nagyon örülök minden olvasómnak és látogatómnak, és arra kérlek titeket, hogyha itt vagytok, akkor olvassatok, pipáljatok és írjatok komit. Nektek csak pár perc, de nekem hihetetlen öröm bármilyen vélemény.
Nyomkodjátok a follow gombokat!
Köszönöm♥ : ~T xx

23.rész - That's The Way We Like

Egy teljes hetet töltöttem Louis-val. Már nem voltam megfázva, mindent elkövetett, hogy jobban legyek. Nemcsak a betegségemet értve ezalatt, hanem a lelki problémámat is. Hálás vagyok neki. A családomon és mondhatni Lilly-n kívül mástól ennyi törődést nem igazán kaptam még. Hogy fér bele ennyi jóindulat? Olyan sokat tesz most például értem, de más emberekért, sőt a világért. Merem mondani, hogy még soha nem ismertem hozzáfogható személyt. Másoknak a jótetteikkel mindig van valami hátsószándékuk, mindig kérnek valamit cserébe, de ő nem. Ő tényleg azért cselekedett, mert fel akart vidítani.

Nos a nyolcadik nap is átlagosnak indult. Már meg se rezzentem, amikor a vezetékes telefon éles hangja ébresztett. Gondolom már kezditek unni ezt az állandó telefoncsörgést. Nos, már én is. Próbáltam sietni, de még olyan kómás voltam (igaz, hogy dél volt), hogy nem láttam és nem hallottam. Körülbelül, mint egy zombi. Ekkora a hang már elhallgatott. Lassítottam a tempón és még majdnem a saját lábamban is felestem. Már azt is csodálom, hogy épségben leértem a lépcsőn. Odabandukoltam a készülékhez, de váratlanul valaminek nekiütköztem. Vajon mi, vagy éppen ki volt az? Hát Louis. A telefon kagylóját tartotta épp a fülénél, s amikor nekiütköztem, akkor felém fordult és egy hatalmas vigyort villantott. Kicsit meg is inogtam, amikor beleütköztem. Nagyokat kellett pislognom, hogy végre lássak is valamit, ne csak nézzek. Elszégyelltem magam, amikor Louis ott állt előttem tökéletesen. A hibátlan szemeivel, hajával, öltözetével... ő a személyében tökéletes. Én meg... kócos haj, karikás szemek, álmos arckifejezés. Nem akartam, hogy így lásson, ezért a fentről magammal hozott és magam köré tekert takarót a fejemre húztam.

- Persze. Szó-szó-szólok neki - beszélt szaggatottan a nevetéstől. - Rendben. Nem, én Louis vagyok - fejezte be a beszédet. Hallhatólag nagyon jól mulatott, mivel hangosan kuncogott. Gondolom rajtam. - Húha. Hol lehet Emm? Csak nem a takaró alatt bujkál? - úgy játszott velem, mint valami kisgyerekkel.

- Vicces vagy - dünnyögtem.

- Jéé, a pléd beszél?! - folytatta a játékot. - Vajon csikis is? - kezdett el csiklandozni. Kezdetben még tudtam ellenállni, mivel a paplan azért vastag, de aztán feladtam és viháncolásban törtem ki. Megpróbáltam elmenekülni, de a szövet alsó csücskére, ami a földig leért, ráléptem és elcsúsztam. Hurrá. Már nemcsak rondának, hanem iszonyat bambának is néz. Ki sem mertem kukucskálni az engem elfedő takaró alól, inkább még jobban bebugyoláltam magam. Tiszta cikis vagyok. Ráadásul még el is pirultam. Hogy lehetek ilyen kis ügyefogyott, amikor ő mindent olyan kifogástalanul csinál?! Pár hangosabb kacajt engedett ki, majd éreztem, ahogy felemel a földről. Egy darabig cipelt, aztán finoman letett. A szobámban kötöttünk ki. Kiszedett a takaróból, de én még ekkor is eltakartam előle az arcomat kezeim segítségével. Erre még jobban aktivizálta magát. Egyik lábát áttette a csípőmön, így térdei a derekam egy-egy oldalán foglaltak helyet. Tenyerével a kezeimért nyúlt, majd mindkettőt lefogta és leszorította az ágyhoz. - Kötekszel, kötekszel? - hajolt közel hozzám.

- Na mi van Tomlinson, félsz, hogy nyerek? - húztam az agyát tovább.

- Még hogy én? Na akkor ezt kapd ki Smith! - és közelsége már csak tovább fokozódott. Az orraink hamarosan összeértek, majd az ajkait az enyéimhez tapasztotta. Kicsit még bűnösnek éreztem azért magam, hiszen csak nemrég szakítottunk Harry-vel, erre én meg ilyen hamar már a volt legjobb barátjával viháncolok. Végül is, nem én döntöttem a kapcsolatunk végleges voltáról. Az pedig, hogy bosszút állt rajtam csak azért, mert úgy látta, hogy túl jóban vagyok Louis-val, még mindig felháborított. Tehát ezután úgy gondoltam, hogyha akarna se szólhatna bele ebbe. És még volt egy valami, amivel nyugtatni, vagy éppen biztatni tudtam magam. Ez az alábbi idézet: "Sose bánj meg semmit, ami valaha boldoggá tett". Louis csókja pedig nagyon is azzá tett. Igaz, hogy a fentebb említett érvekkel próbáltam tisztázni magam, de akkor is lelkifurdalásom volt. Lehet, hogy túl konzervatív, vagy " hagyományos " vagyok, de talán még gyászolnom kellene, nem?! Mindegy most már. Teszünk, amit teszünk. Louis most is olyan felszabadítóan hatott rám. Ő mindig olyan spontán dolgokat csinál és ez tetszik. Nem tervezi el, csak elhatározza és kész, ennyi, meg is csinálja. Azt hiszem, hogy ez a tulajdonsága segített hozzá ahhoz, hogy most olyan a kapcsolatunk, amilyen. Louis még mindig fölöttem térdelt és még mindig lefogta a karjaimat. Hogy is mondjam?! Szóval... ez a helyzet kissé félreérthető, de mégis forró volt. Jól van. Szóljatok, hogy fejezzem be, mielőtt még túl messzire mennék! A csók időtartama nem volt ilyen hosszú, mint ahogy most én kifejtettem. De nem elképesztő, hogy mennyi minden játszódik le bennem miatta? Lehet, hogy csak mi, lányok képzelünk bele ezekbe a momentumokba olyan sok mindent, de az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen. Most, hogy ez mind letisztázódott bennem, belemosolyogtam a csókunkba. Louis ezt észrevette, elengedett, normálisan felült és ő is elmosolyodott.

- Feladod, Tomlinson?! - hangsúlyoztam vezetéknevét. Nem válaszolt, csak megfogott mindkét csuklómnál és felhúzott, hogy én is ülőhelyzetben legyek. Törökülésben foglaltam helyet és vidáman néztünk egymás szemeibe, amikor megszólalt.

- Még mit nem! - majd újra letámadott. Hátradöntött és éreztem, ahogy egyre jobban rám nehezedik. Kedvemre volt minden cselekedete, ahogy az is, amint a nyelveink játszadoztak egymással. Kezeimmel először a karját tapintottam meg, majd feljebb csúszva erős vállait találtam meg, aztán végigsimítottam a haján és végül pedig karjaimat átfonva a nyakán állapodtam meg. Nem bántam, hogy ez történik, ahogy azt sem, hogy ennyire közel engedtem magamhoz. Az illata mámorító volt, teljesen megbabonázott. Hihetetlen, reggel még azt mondtam magamról, hogy ronda vagyok, ő pedig hiába kacagott ki, most itt van velem és... a csókjának az íze mennyei. Istenem, a mennyországban vagyok?! De most nem akartam gondolkodni, csak élvezni a pillanatot, melynek teljesen átadtam magam. Hogy lehet, hogy teljesen átadtam magam ennek a Lou-hoz fűződő élménynek? Jó kérdés, a válasz egyszerű. Talán egy nyomasztó dologtól is megszabadultam, amikor Harry elment. Nem kell idegeskedni, hogy miért, hol, mikor és mit csinálok, ami neki nem tetszik, vagy éppen ő mit tesz és mikor fogunk veszekedni. Azt hiszem tényleg megkönnyebbültem, csak nem mertem kimondani. Olyan ellenségesen és önzően hangzik, nem? Pedig nem akarok semmi rosszat mondani róla. Tényleg. A legjobbakat kívánom neki. Na tessék, megint kattog az agyam. Egyszer talán fejbe kéne verni magam valamivel, hogy azok a kis fogaskerekek egy időre leálljanak, egy kis nyugtot hagyva nekem. Louis-val az ajkaink levegő hiányában váltak el, mire ő mellém könyökölt. Rögtön az arcom felé nyúlt, hogy eligazítson egy tincset, majd hangja kényeztette a fülemet. - Tudod, hogy mit terveztem mára?

- Nem, de úgyis mindjárt elmondod - mosolyogtam rá és ujjaimmal a haját piszkáltam. Imádom a kis barna, kusza tincseit.

- Jól tippelsz - adott egy puszit a homlokomra. Olyan romantikus ez az egész. Vagyis ő azzá tudja varázsolni. Minden mozdulata gyengéd felém, vigyáz rám, de azért mégis kifejezi, hogy " igen Emma, miattad vagyok itt ". Legalábbis az agyam rejtett zugában ezt remélem. Nem is értem, hogy ezt most miért vallottam be. Hát... tény, hogy teljesen megbolondít. - De előtte át kell adnom egy üzenetet - közölte.

- Milyen üzenetet? Jaj, pont kérdezni akartam, hogy kivel telefonáltál, de még nem érkeztem el odáig. Nézz oda! Teljesen elveszed az eszemet - mondtam kicsit szégyenlősen és eléggé zavarba jöttem. Hogy zavaromat leplezzem, inkább felnevettem. Látszólag nagyon jól esett neki, amit mondtam, hisz fülig ért a szája.

- Legalább most már tudom, hogy nemcsak te őrjítesz meg engem - harapott bele az alsó ajkába. A hasamban apró pillangók zavarták meg a nyugalmamat. Hogy kerültek ide a semmiből? Annyi megmagyarázhatatlan dolog van... - Szóval, a barátnőd hívott. Uh, várj. Hogy is hívják? Lizzie, Lola vagy... Lilly?

- Lilly! - csaptam a fejemre.

- Ja igen, ő. Azt mondta, hogyha nem gond, akkor holnap jönne ide hozzád - tájékoztatott.

- Megyek, visszahívom - pattantam fel az ágyról. - Szegény. Sose én keresem. Rossz barátnő vagyok - sajnálkoztam.

- Ugyan már - ült fel Louis. - Nem vagy az. Amúgy ne hívd, mert azt mondta, hogy ma már nem lesz otthon, csak szólni akart, hogy akkor holnap számíts rá - fogta meg a kezem, majd ő is felállt.

- Egyébként miért mondtad azt a beszélgetés végén, hogy " nem, én Louis vagyok "? - mosolyogtam.

- Hát mert azt hitte, hogy Harry beszél - húzta el a száját. - Nem meséltél neki? Rólam se? - vont kérdőre.

- Hát amennyiszer találkoztam vele... Harry-ről is épp, hogy tud valamit. De a többi dologról semmit! És ha holnap itt lesz, akkor nem szeretném, hogy elszóld magad - szabadkoztam.

- Nem kell mindenkinek mindent tudnia - húzta el a szájánál az ujját úgy, mint mikor azt szoktuk mutatni, hogy " bekulcsoljuk ", tehát nem kotyogunk ki semmit. - Egyébként honnan veszed, hogy holnap is itt leszek? - vonta fel a szemöldökét.

- Hát... - nem tudom, hogy erre mit kellene válaszolni. Kerestem a szavakat, de ő hamarabb megszólalt.

- Nagyon természetesnek veszed. De nem baj, látom nagyon megszoktál - suttogta és átfogta a derekam a karjaival. Teljesen úgy nézhettünk ki a viselkedésünk alapján, mintha egy párt alkotnánk. Talán valahogy mindketten bele is képzeltük magunkat ebbe az ábrándba. Talán mindketten valamiért úgy gondoltuk, hogy így van, vagy lesz, vagy kitudja... csak sosem jelentettük ki?! Bonyolult.

- Nem mintha zokon vennéd - vágtam vissza játékosan és egy cuppanós puszival ajándékoztam meg. Már ő sem volt megszeppenve és én sem voltam olyan félős, mint az elején. Hát... ebből látszik, hogy mennyit változhatnak a dolgok rövid idő alatt... - Na gyere menjünk, együnk valamit - engedtem el.

- Hé, ezt én akartam mondani, de amúgy is, én már ettem - indultunk lefelé egyszerre. - De ne siess. Már ki van készítve a reggelid - kacsintott. Miután leértünk a lépcsőn, rögtön a konyhába vezetett az utam. A tárgyak és a gabonapehely, melyekre szükségem volt, ki voltak pakolva. Egyre imádni valóbb ez a Louis.

- Köszönöm - hálálkodtam. Ezt mind értem csinálja? Lehet, hogy másnak egy apró kis figyelmességnek számított volna ez a cselekedet, de nálam... annyira tudtam örülni neki. Még nem igazán volt ilyenben részem. Mióta ennyit vagyok vele azóta állandóan egy szót szajkózok: hihetetlen. Leültem az asztalhoz, hogy elfogyasszam a kaját, Louis pedig velem szemben a pultnak támaszkodva állt és végig engem figyelt. Amikor végeztem az evéssel, a tányért a mosogatóba tettem és mosogatni kezdtem.

- Mit csinálsz? - ölelt át hátulról Louis. 

- Mosogatok. Miért, minek látszik? - viccelődtem.

- Hagyd már! - zárta el a csapot és nyújtott oda egy konyhai kendőt, hogy megtörölközzek. - Inkább csukd be a szemed - tette a kezeit a szemeim elé.

- Nem játszok veled -  mosolyogtam.

- Kérlek - éreztem a leheletét a fülem mellett. Teljesen meg tud győzni, akaratlan tettekkel is.

- Jól van - egyeztem bele. Hirtelen elengedett, majd valami csörgésre lettem figyelmes, de betartottam az ígéretemet és nem figyeltem oda.

- Gyere velem - irányított Louis. A csípőmet fogva vezetett, végül pedig a combjaira ültetett, az egyik karomat átvetette a vállán, majd újra megszólalt. - Kinyithatod! - a szempilláim rendkívüli gyorsasággal emelkedtek fel, hisz kíváncsi voltam, hogy mivel készült. Két kis szív alakú brownie-szelet várt a asztalon. Milyen édes! Minden pillanatot olyan meghitté tud tenni.

- Istenem! - teljesen meghatódtam. Azt hiszem, hogy minden lány ilyen kedvességre, ilyen partnerre vágyik. Vagyis... magamból kiindulva. - Ezt te... - kezdtem bele a kérdésembe, de ő rögtön tudta mire gondolok és válaszolt is.

- Nem, nem én csináltam, vettem. Neked, jobban mondva nekünk hoztam - nézett rám a gyönyörű szemeivel. - Azért, hogy kifejezzem, hogy mennyire boldoggá tesz az, hogy... ilyen közel állunk egymáshoz - emelte fel az egyik sütit, én pedig a másikat, majd összeérintettük őket, mintha koccintanánk és jóízűen falatoztunk. - Ízlett? - tudakolta meg tőlem, miután kivégeztük a cuki kis süteményeket. Egyszerre bólogattam és nyaltam le az ujjaimról az odaragadt morzsákat. - Na, akkor mondom, hogy mit terveztem mára. Elviszlek a házamba - fürkészte az arcomat a reakciómat várva.

- Komolyan? Hogy-hogy? - meglepődtem. Minek visz el magához? Jó, állandóan az én lakásomban vagyunk, de azért csak van valami a háttérben, hogy ezt csinálja. Kíváncsi lettem.

- Hát muszáj, hogy legyen valamilyen oka? - vonta meg a vállát.

- Igen! - sürgettem.

- Akkor se szeded ki belőlem! - vigyorgott.

- Naaaaaaaa! Légysziiiiííí! - próbáltam megbabonázni a kiskutyaszem-akcióval.

- Jaaaaaaj, oké. Bemutatlak a bandának - adta meg magát.

- Miiiiiii?! - sikítoztam és kiugrottam Louis öléből. - Áááá! - bújtam hozzá, amikor ő is felállt az előbbi ülő pozíciójából. El se tudom hinni. Találkozom a kedvenc bandám többi tagjával is. Már mióta erre vágytam. Nem lehet, hogy álmodom? Szavakkal sem tudom kifejezni, hogy mit éreztem. Valóra váltja az egyik álmomat. Nagyon meglepődtem a hír hallatára, de nagyon is örültem. Életem egyik legjobb napja lesz. Remélem, hogy kedvelni fognak majd.

A nap hátralévő részében Louis-val közösen elmosogattunk, pihentünk, társasjátékoztunk és lustultunk. Ő már a legjobb barátom volt. Vagyis több volt annál, de ezt nem akartam kimondani. Mindig is egy olyan kapcsolatot szerettem volna, ahol nemcsak szeretjük egymást és kész, hanem olyat, ahol legjobb barátok is vagyunk egyben. Tudom, hogy nem vagyunk együtt és nem szeretem... - tűnődtem el az utolsó két szavamon - jobban mondva... nem tudom. Hatalmas hibám, hogy rettenetesen könnyen leszek szerelmes. De most vajon az lennék? Annyiszor rágtam már át magamban ezt, de sosem jutottam semmire. A lényeg az, hogy neki nem szabad meglátnia rajtam, hogy milyen összezavarodott vagyok. Még jó, hogy nem hallja a gondolataimat, különben már olyanokat tudott volna meg magáról... legalábbis az én látásmódom alapján, amire lehet, hogy nem is számítana, hogy valaki értékeli, vagy észreveszi.

Jól eltöltöttük az időt és a készülődés ideje is elérkezett. Már teljesen be voltam sózva. Aranyosan, de mégis csinosan és visszafogottan akartam kinézni azért, hogy az látszódjon rajtam, hogy nyitott vagyok, kedves és barátságos. Louis-nak egy egész kollekciót vonultattam fel a ruháimból. Persze, szinte az összesnél olyanokat mondott, hogy: " jól áll "," ez nagyon jó lesz "," nagyon csinos vagy " stb., de végül is sikerült dönteni. Most nem tettem-vettem sokáig, csodálkoztam is magamon, hogy még egy órába sem telt, hogy teljes egészében kész legyek. Míg a cipőmet kiválasztottam, Louis már a kocsihoz ment és ott várt. Mikor már én is indultam volna kifelé az ajtón, a telefonom pittyegni kezdett. Sms-em jött. Gyorsan elővettem a szerkentyűt. Ki küldte az sms-t? Anya. Mi állt benne? Az, hogy három nap múlva hazajön...

22.rész - Tears Mean Something

Radics Gigi ~ Úgy fáj

Itt hagyott. Csak úgy. Minden magyarázat nélkül. Képes lettem volna neki megbocsájtani, de nem várta meg. Elment. A legrosszabb az egészben mégis az volt, ahogyan ezt megtette. Pedig mikor a kórházban voltunk, akkor tisztán emlékszem, hogy megígérte: " Vigyázni fogok rád és sosem hagylak el! ". Hát nem így jött össze... Az előzményeket elmondta, kitálalt. Őszinték voltunk egymáshoz. De mégis miért döntött így? A fejemben az utolsó mondata visszhangzott, amit nekem szánt. " Vigyázz magadra! " - mégis miért mondta ezt? Egyáltalán miért kellett ennek így végződnie? Megint azon kaptam magam, hogy a miérteken rágódom. De ha egyszer ilyen kétségek között hagyott, akkor mégis mit kellene tennem? Kérdések ezrei lepték el az agyamat. Nem voltam képes arra, hogy tisztán lássak. Attól, hogy egy kapcsolatban valami elromlik, nem kell rögtön eldobni. Meg is lehet javítani, még akkor is, ha súlyos hibákat követtünk el mindketten. Talán épp ezek lettek volna azok, amik később a hasznunkra váltak volna. De itt jöttem rá, hogy mi teljesen máshogy gondolkodunk. Lerogytam a földre és csak ott ültem. Ültem a nyitott ajtó mellett. Még mindig olyan kihalt volt minden, pedig erre a városra, vagy városrészre sem jellemző teljes egészében ez az állapot. Mintha minden megérezte volna a fájdalmamat. Mintha minden gyászolna egy kicsit. Csak ott ültem a hideg földön, miközben kintről a hűvös levegő súrolta az arcomat. Most semmi nem érdekelt, csak néztem fagyottan kifelé. Bárki, aki akkor arra jött volna tuti rögtön hibbantnak tartott volna. De egy árva lelket nem láttam. Felnéztem az égre, amit sötétszürke felhők borítottak. Csak néztem, néztem, amikor az eső hatalmas vízcseppekben kezdett el esni. Csak úgy táncoltak a cseppecskék a földön, amikor a járdához pattantak. Ekkor minden eszembe jutott. Az első estém Harry-vel, mikor megismerkedtünk. A levél, amit behozott nekem. A levél, amivel minden kezdődött. Az éjszaka, amikor áramszünet volt és itt aludt. Körülbelül egy hétbe telt, hogy megszólítson, viszont aznap már nagyon közel kerültünk egymáshoz. Emlékszem, hogy amikor Whisker-re azt hittem, hogy egy betörő, akkor milyen védelmező volt. - húzódott mosolyra a szám. - De azóta mi történt? Azóta minden elromlott. Rosszabbnál rosszabb és ijesztőbb dolgok értek minket. A lényeg mégis az, hogy akármi játszódik is le körülöttünk, kettőnknek össze kell tartania, támogatni egymást és akkor mindent átvészelhetünk. Nálunk valami miatt nem volt így. Téves eszme, ha valaki azt gondolja, hogy őt hibáztatom. Nem, mert nemcsak őt. Én is hibás vagyok, például abban, hogy nem mondtam el neki, hogy fenyegetnek. De akkor zaklatott lett volna és úgy érezte volna, hogy jobban oda kell figyelnie rám és állandóan magát okolta volna. De miért baj az, ha meg akarod óvni azt, akit szeretsz? Elég, hogy én elég talpraesett vagyok ahhoz, hogy tudjak vigyázni magamra. Lehet, hogy abban az egy esetben, ami történt, abban nem bizonyítottam be, de ez az én ügyem. Hozzám tartozik és nem másnak, mint nekem kell vele szembe néznem. De térjünk vissza oda, hogy miért mondtam, hogy mindketten hibásak vagyunk. Nos, ennek megvannak a maga okai. Szent meggyőződésem, hogy mindenhez ketten kellenek. Nézzük csak: a kapcsolatunkhoz kellettem én és Harry. Ahhoz, hogy megcsaljam a választottamat kellettem én és Louis. Ahhoz viszont, hogy Harry Jessica-val csinálja azt, amit csinált, ahhoz ők kellettek ketten. Szóval ez így működik. Nem lehet semmit az alkoholra, vagy éppen a másik emberre fogni. Mondom akkor a magam példáját. Ha Louis akkor nem csókol meg, akkor lehet megtettem volna én később. A vágyak kiszámíthatatlanok. Ha egyszer elér, akkor onnantól átveszi feletted az irányítást és búcsút inthetsz a józan eszednek. Elég furcsa dolog ez. Most nem kezdem el taglalni a Louis és én közöttem kialakult bonyolult kapcsolatot, hisz én sem tudom hová lyukadnánk ki. Azt hiszem, hogy ez olyan dolog, amit egyikőnk sem tudna megmagyarázni. Hiába hittem, hogy minden okkal történik, mégis kezdtem elbizonytalanodni. Azért találkoztam Harry-vel, hogy egy hét alatt egymásba bonyolódjunk, aztán pedig két-három hét együttlét után búcsút intsünk? Van ennek egyáltalán valami értelme? - tettem fel az utolsó kérdésemet hangosan a borult eget nézve. - Miért ilyen nehéz ez? - sóhajtottam és könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában, melyek hamar megduzzadtak és ennek következtében lefolytak az arcomra. Hiába próbáltam sorozatosan letörölgetni őket, annál inkább szaporodtak. Lehet, hogy az a megoldás, amit gondoltam. Tiszta lappal kezdeni mindent, de mivel Ő már nincs mellettem, így egyedül. Talán ha kisírom magam, akkor a lelkem is megkönnyebbül. Talán majd tovább tudok lépni, ha eltelt valamennyi idő. Lehet, hogy hosszabb távon fog ez a sok minden gyötörni, de később talán megerősödök majd tőle. Vicces, hogy mennyi minden fut át az agyamon, mennyi minden miatt vagyok képes nyugtalankodni. Így elmélkedtem könnyeimmel az arcomon, majd a kilincsbe kapaszkodva sikerült felállnom. Az elhagyatottság érzése olyan gyorsan fogott el, mintha egy szellem repült volna keresztül rajtam. A kilincs segítségével bezártam a bejárati ajtót és megfordultam.

Szétnéztem és hirtelen mindenről Harry jutott az eszembe. Ezúttal intenzívebb zokogásban törtem ki. Elfordultam és a tükörrel találtam szembe magam. Magamat nézve láttam, hogy az arcom egyre pirosabb és azt is figyelemmel kísértem, hogy az államra lekanyarodott nyomok miként vesztik el az irányításukat maguk felett, és cseppennek le valahová. Magamhoz tudtam volna őket hasonlítani, olyanok voltak akárcsak én. Magaslatról indultak és hamar a mélyben találták magukat. Most az én hangulatom is ilyen volt. Inkább el is mentem onnan, nem akartam még a tükörben is visszanézni, hogy mi lett velem. Csak úgy sétálgattam a lakásban és rengeteg tárgy volt, melyek újabb és újabb emlékképeket ébresztettek bennem. Majd megálltam a ház közepén. Csak álltam, álltam a nagy csendben. Elképzelésem se volt, hogy most mihez fogjak. Nem mintha függtem volna Harry-től, de ez az érzés nagyon felkavart. Megváltoztatta az életemet. Hallgattam, amint az esőcseppek kopognak a párkányon. Ez is a Harry-vel való első komoly beszélgetésünkre emlékeztetett. Lehet, hogy túl korán, de azon a délután egészen máshogy vert a szívem. Talán ez olyan dolog volt, ami túl szép, vagy túl jó volt a számomra. Egyik percről a másikra ez a pár hét volt... majd nincs. De nagyon is bennem él minden mozdulat, érzés, érintés. Most kifejezetten örültem, hogy elkezdett csörögni a telefonom, mert így félbeszakította a gondolataimat, mielőtt még valami veszélyes hülyeséget vettem volna a fejembe... ha szomorú vagyok ugyanis, akkor megtörténik... és legalább a csendet is megtörte, mely az egész házat az uralma alatt tartotta. Odasétáltam, de nem vettem fel. A könnyek annyira ellepték a szemeimet, hogy nem láttam, hogy ki keres. Megvártam, míg elhallgat, aztán kikapcsoltam. Nem akartam senkivel sem beszélni. Nem jó terv egyedül hagyni magam a gondolataimmal, de nem érdekel. Most erre van szükségem és kész. Majd lenyugszom... ajj, mindig az a majd. " Majd megoldódik, majd minden jó lesz, majd így, majd úgy! " - egy fenét! Egy hónap leforgása alatt annyit szenvedtem és sírtam, mint máskor még nemigen, vagy maximum hosszabb idő alatt. A lábam megmozdult és szaladni kezdtem. Nem tudtam hová, csak mentem. Végül a szobámba futottam, ott rávetettem magam az ágyra és belesírtam a bánatomat. Csak sírtam és sírtam hosszú ideig, míg sem végre úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem. Nem, most sem tűrtem jobban a történteket, csak most tudatosult bennem, most fogadtam el őket, hisz mást már úgysem tehetek. Az oldalamra fordultam és az ablakomon keresztül elemeztem az időjárást. Azt gondoltam, hogy az ég az esővel velem együtt siránkozik. A dörgések az összetört szívdarabkákat szimbolizálják, melyek kénytelenek újra összeszedniük magukat, hogy tovább doboghassanak, illetve hogy tovább folytathassák az útjukat együtt és életben tartsanak engem. Így teltek a percek. Harry már hosszú órák óta elment, én azóta voltam egyedül, de már ez sem folytatódott sokáig.

- Emma! Emma! Emma hol vagy? - hallottam egy kétségbeesett hangot, de nem akartam válaszolni. Aki akar, az megtalál. Igen, helyes meggondolás volt, ugyanis nemsokára Louis jött be hozzám. - Miért nem válaszolsz, ha kiabálok? - kezdte erőteljes hangvétellel, majd mikor mellém ült már megenyhült a hangja. Meglátta a piros szemeimet és az arcomat, a szemeim alatt pedig a fájdalmam nyomait. Átfogott és megölelt, majd a könnyeimet csókolta le. - Mi történt? - kérdezte szinte suttogva, miközben újra felült. Nem tudtam neki válaszolni, csak szipogtam, méghozzá ijesztő gyorsasággal... ez volt a zokogásom utójátéka. - Nyugi - simogatott. - Annyira aggódtam érted. Hívtalak milliószor, de eleinte nem vetted fel, aztán pedig kisípolt. Nagyon megijedtem, féltem, hogy valami történt veled. Épp zenekari próbánk volt, ne haragudj, hogy nem jöttem hamarabb - vágott együttérző arcot. - Vagyis hát nem tartott túl sokáig, mert a management pár dal elpróbálása után már teljesen ki volt akadva. Egyrészt rám, mert állandóan a telefonomat figyeltem és téged hívogattalak, másrészt pedig... Harry-re, mert ő el sem jött - halkult el a beszéde. - Mondd, mi történt? - suttogta. Csak ráztam a fejem, de nem tudtam beszélni. Már szimplán meghatott az is, hogy Harry nem jelent meg a próbán. " Remélem nem esett baja. Remélem nem csinált semmi őrültséget. Remélem jól van. " - csak ezek fogalmazódtak meg bennem. Hiába nyitottam szóra a számat, egy hang sem jött ki rajta. Mintha egy rövid időre megnémultam volna. Ez szokatlan volt számomra. Máskor órákig tudtam volna beszélni... akármiről. De most... ez fura. Nem tapasztaltam még ilyen dolgot. Volt már veled olyan, amikor tudtad, hogy mit kellene mondanod, de nem tudtad? Úgy érezted, mintha valami megakadályozna? Igen, most ez volt a helyzet velem is. Nem azért, mert nem akartam Louis-t tájékoztatni és nem azért, mert féltem. Hiába erőlködtem, nem ment. Ezért inkább felültem és megpróbáltam gesztusokkal kommunikálni. Először megvártam, hogy Lou újra kérdezzen valamit. Ez hamarosan így is alakult. - Mondj már valamit! Összevesztetek? - ránéztem és bólogattam. Éreztem, amint a szememet megint ellepik a sós cseppek. A fejemet a kezeimbe temettem, az ujjaimat a hajamba vezettem, miközben Louis a hátamat simogatta. - És gondolom elrohant - fejtette ki véleményét, mire ismét helyeseltem. - Hová ment? - jó kérdés. Csak el, tőlem messzire. Csak vállat vontam és hallgattam tovább. - Ne aggódj. Majd megbékél és visszajön - még ilyenkor is pozitívan áll a dolgokhoz. Ez az én Lou-m. De most sajnos nem így lesz.

- Nem... nem fog - mondtam remegő hangon. Drága barátom arcán rendkívüli meglepettség tükröződött. Gondolom azért, mert egyrészt meglepődött, hogy végre megszólaltam, másrészt amiatt, hogy mit jelentettem ki. De ha tudná, hogy mi történt, míg nem volt itt...

- Ne hülyéskedj. Hát most összevesztetek na. Majd kibékültök - nem, ezentúl nem lesz igazad kedves Louis.

Fogalmam sem volt hogy hozzam a tudtára a jelenlegi helyzetet.

Végül igaz, hogy szipogva, de egyszerűen kimondtam. - Sza.. szakí.. szakítottunk - teljesen ledöbbent. Csak ott ültünk mindketten az ágy szélén, lábunkkal a talajt érintve, egymás mellett, szótlanul.

- Ezt ne, nem lehet! De miért? - pattant fel az ágyamról. Meg sem várta, hogy válaszoljak és újra megszólalt. - Ez az én hibám. Ha én nem vagyok, akkor talán minden rendben megy - marcangolta önmagát.

- Ne! Kérlek fejezd be! Ne mondj ilyeneket! Fogalmad sincs, hogy hányszor mondtam hálát az égnek, amiért itt voltál nekem. Nem te vagy az oka, hogy ez tönkrement. Csakis mi ketten Harry-vel! - fogtam meg a csuklójánál és magyaráztam mindezt szép kékeszöld szemeibe.

- Nem. Beszélnem kell vele. Helyrehozok mindent! - indult kifelé a szobámból. Úgy látom ő is egy nehéz eset. Miért nem érti meg, hogy szükségem van rá? Miért nem érti meg, hogy itt semmi nincs, ami az ő hibája lenne?!

- Nem érted, hogy semmi közöd az egészhez?! - kiabáltam sírva utána, ahogy csak bírtam. Nem voltam képes arra, hogy utána menjek, mert olyan volt, mintha a lábam a földbegyökerezett volna. - Kérlek ne hagyj itt te is! - zokogtam. Megint... Azt hittem, hogy ezt már nem hallotta meg... de tévedtem. Pillanatok múlva újra az ajtómban állt és felém jött. Erősen megragadott és magához húzott. Fejemet az álla alá temettem, ő pedig olyan szorosan tartott, hogy azt hittem megfulladok. De nem érdekelt. Jól esett. Itt van velem és ez az, ami számít. Nem is tudta, hogy mennyit jelent nekem. Már most, hogy mellettem van valamennyire megnyugtatott. Olykor felszabadító, máskor pedig biztonságot nyújtó volt a közelsége. Épp ez kell nekem.

Észre sem vettük az idő múlását, annyira belefeledkeztünk ebbe az egészbe. Beesteledett, az ég is kitisztult, a csillagok is előjöttek. Csodás volt. Bárcsak az én lelkem is ilyen lecsillapodott lenne.

A következő egy hét nyugisan telt... már amennyire lehet nyugis egy ilyen időszak. Minden napot Louis-val töltöttem, vigyázott rám. Minden kívánságomat leste, pedig a legfontosabb az volt, hogy itt legyen. És ezt már annyiszor megtette, hogy csodáltam. Hogy lehet ennyire önzetlen? Hogy lehet ennyire jó ember? Olyan volt ezekben a napokban, mintha a kis ápolóm lenne. A segítségével a megfázásból is kilábaltam. Annyi mindent köszönhetek neki. Már meg sem tudnám számolni. Ez az egy hét még nem volt elég arra, hogy mindent tisztázzak magamban, arra meg végképp nem, hogy továbblépjek. De azt hiszem arra igen, hogy felfogjam és végleg elfogadjam. Ezekben a napokban nem is láttam Harry-t és beszélni sem beszéltünk. Szerintem ő már lezárta. De ez számomra már úgyis mindegy. A Louis-val töltött idő pedig bebizonyította számomra, hogy ő milyen fantasztikus barát. Igaz, hosszabb-rövidebb szakaszokra magamra hagyott, hisz' a banda felé kötelezettségei voltak, de mindig visszajött. Teljes igazsággal állíthatom, hogy tökéletesen viselte gondomat. Egyszer sem mozdultunk ki, csak maximum az udvarra, de nem is volt baj. Elég volt, hogy vele vagyok. Sikerült felvidítania és miután Harry és köztem ez történt, úgy emlékszem, hogy még meg is tudott nevettetni. Ezúttal is köszönöm.

Ezek után azt reméltem, hogy most nem várnak rám megpróbáltatások... legalábbis egy ideig. Vagyis nem is megpróbáltatások értek, hanem új hírek. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy ezekhez hogy viszonyuljak. Na és még Louis is beújított számomra egy meglepetést.