15.rész - So Sweet

Louis lábmasszázsát annyira élveztem, hogy mély álomba szenderültem. Miután ez megtörtént, nem is tudtam magamról, értelemszerűen nem láttam és nem hallottam semmit. Feltehetően nagyon jól aludtam, mert reggel, jobban mondva inkább délben teljesen kipihenten ébredtem. Kicsit igaz kényelmetlen volt a kanapé, mert annyira nem nagy és nem tudtam fordulni, de a funkciójának megfelelt. Felültem, ásítottam egyet, majd kinyújtóztam. Be voltam takarva és még mindig a tegnap esti ruha volt rajtam, melyeket mosolyogva vettem tudomásul.

Felnézve Louis-t pillantottam meg a fotelban szunyókálni. Ott ült mozdulatlanul és csak halk szuszogása hallatszott. Azon elmélkedtem, hogy vajon keltsem-e fel, hisz elég kényelmetlen lehet abban a pózban pihenni. Leráztam magamról a takarót és úgy döntöttem, hogy felébresztem. Kettőt léptem felé, amikor a parketta megreccsent. A földet nézve magyarázó mozdulatokat végeztem, mintha azzal csendre tudnám inteni a padlót. A fotel irányába pillantva észrevettem, hogy Louis már fent van. Álmosan pislogott és halvány mosolyra húzódott a szája.

- Jó reggelt! Ne haragudj, hogy felébresztettelek - üdvözöltem. - Nem mész fel a szobámba? Az azért mégis alkalmasabb hely az alváshoz.

- Nem, nem. Már úgysem akarok - ásított - aludni. 

- Biztos vagy benne? Elég nyúzottnak tűnsz. Hány órát aludtál? - ültem le a fotel karfájára. Ő az oldalamnak döntötte a fejét, én pedig piszkálni kezdtem a haját.

- Hmm, hát nem tudom. Miután a jó kis masszázsomtól elaludtál - mondta büszke hangon - betakartalak és ide ültem. Figyeltem, ahogy alszol és örültem, hogy most az egyszer nem bosszankodsz - nevetett fel. - Végül az egyenletes és lassú légzésed altatóként hatott rám, ééééés ennyi a történet - magyarázta. - De remélem nem baj, hogy nem mentem el - emelte fel a fejét, hogy lásson. Mosolyogva ráztam meg a fejem és elindultam, hogy átöltözzek. Belülről melegség töltött el amiatt, hogy egész éjjel itt volt és azért tette ezt, mert vigyázni akart rám. " Milyen figyelmes! " - suttogta egy belső hang.

- Legalább jól aludtál? - kérdeztem, ő pedig lassan bólogatott. - Képzelem - indultam a konyha irányába. - Csinálok valami kaját! Mit szeretnél? 

*Louis szemszöge*

A tegnap este egyszerűen fantasztikus volt. Egyre inkább tetszett a helyzet, hogy Emma-val egyre jobb és jobb lesz a barátságunk. Úgy érzem, hogy kicsit segíteni kell neki ahhoz, hogy kikapcsolódjon, bár ezt meg tudtam érteni. Velem is történt már egy-s-más, de a barátaim és a családom mellettem álltak, és támogattak. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen megfenyegetve lenni, hisz velem még nem igazán fordult elő ilyen, viszont azt tudom, hogy nem fogom magára hagyni. Ha kell, akkor a végsőkig harcolok vele, vagy mellette. Már bánom, hogy az elején úgy viselkedtem vele. Oké, magyarázhatom azzal, hogy Harry-t próbáltam védeni és a Jessica-s ügy vezetett oda, hogy ilyenné váljak, de akkor sincs mentség. Sosem fogom ezt megbocsájtani magamnak, holott úgy veszem észre, hogy ő már rég túltette magát rajta. Tudom, hogy úgy tűnhetett, mintha egyszerű könnyedséggel mondtam volna ki minden rossz szót, amivel őt illettem, de ezt szeretném megcáfolni. Nem vagyok rossz ember és olyan sem, aki mindenkit megítél. De az ember egy olyan lény, ami a szeretteiért bármire képes. Azt hiszem, hogy már Emma is ebbe a csoportba tartozik, a barátom. Biztos vagyok benne, hogy a kapcsolatunkban a fordulatot az jelentette, amikor megvédett engem Harry-vel szemben. Vagyis fogalmazhatnánk úgy is, hogy nem árult el. Veszekedtem vele, majd két napra elvittem tőle a szerelmét és még csak nem is engedtem, hogy akárhogy is beszéljenek. Nem csodálkoztam volna, hogyha elárulta volna, hogy igazából mi is történt akkor, de nem tette. Bevallom, először nem volt szimpatikus, főleg, hogy az első találkozásunk a kórházban történt és mindketten sérülten feküdtek. Haragudtam rá, hogy veszélybe sodorta a legjobb barátomat, de azóta beláttam, hogy nem tehetett róla és hogy gyerekesen viselkedtem. Végül is örülök, hogy így alakultak a dolgok. Meglágyultam, amikor megvédett és akkor nőtte bennem ki magát az érzés, hogy bocsánatot kell kérnem és tiszta lappal kell kezdenünk mindent. Látszólag hamar megbocsájtott nekem, én pedig éreztem, hogy ő egy értékes ember és kompenzálnom kell minden hibámat azzal, hogy a valaha volt legjobb barátja leszek. Talán a kisugárzása teszi, hogy hamar elmondtam neki az élettörténetemet és hamar megbíztam benne. Eszembe sem jutott olyan kockázat, hogy esetleg minden rosszra fordul. Azóta pedig próbálok közelebb kerülni hozzá. Emma-n kívül még egy valamit kaptam ettől az esettől: mégpedig megtanultam, hogy nem minden ember egyforma, először meg kell ismerni a másikat. Jó, lehet, hogy már szinte felnőtt, huszonegy éves fejjel rég tudnom kellett volna. Vagyis eddig is ezt hangoztattam, viszont most már érzem is. - elmélkedtem csendesen magamban, miközben a fotelban ülve Emma arcát és csukott szemeit néztem. Reméltem, hogy szépet álmodik. Így telt el egy-két óra, majd az álom nevezetű pillangó az én szememre is leszállt.

Később arra ébredtem, hogy a parketta recseg. A fülemben még benne voltak a fülhallgatóim, ugyanis elalvás előtt mindig hallgatok egy kis zenét, de már rég nem ment benne semmilyen dal. Éber alvó vagyok, szóval így ezt rögtön meghallottam és kipattantak a szemeim. Emma-t pillantottam meg, amint nem messze áll előttem és hadonászik a kezeivel. Elég vicces volt és úgy tűnt, mintha csitítani próbálta volna a zajt, de a nevetést magamba fojtottam. Mikor észrevette, hogy már felkeltem, akkor mellém ült és elkezdte simogatni a hajamat. Mit ne mondjak, kedves reakció volt és eléggé tetszett. Beszélgetni kezdtünk és fel akart küldeni a szobájába, hogy ott folytassam az alvást. Jó, nem éppen ez volt a legkényelmesebb hely, ahol aludtam, de minek csináljam, ha vele is lehetek?! Nagyon kedvelem és azt meg még jobban, hogy szereti poénosra venni a figurát, ugyanis ez az én ismertetőjegyem is. A bandában is én vagyok a Mókamester. Végül felállt és elhatározta, hogy kaját készít. Mindenáron segíteni akartam, ezért odasiettem hozzá a konyhába.

- Na mit készítünk?

- Jó kérdés. Nem vagyok valami nagy konyhatündér, az egyetlen receptem a palacsinta. Na de az a legfinomabb is - tapsolt egyet. - Ha gondolod, akkor kereshetünk valamit a szakácskönyvben, ha annyira segédkezni akarsz - javasolta, és rámutatott egy barna színű, kevésbé vastag könyvre. Nem érte el, ezért megkért, hogy vegyem le. Mondanom sem kell, legyezgette a férfiasságomat, hogy megtehetem ezt.

Hosszas tipródás után kiválasztottuk a brownie receptjét. Emm minden hozzávalót kipakolt, amire szükségünk lesz, én pedig hoztam a lisztet a másik szekrényből. Véletlenül megbotlottam és a már nyitott zacskóból liszt ömlött ki, méghozzá pont Emma-ra. Tétován álltam ott, nem tudtam mit fog reagálni. Csak komolyan nézett rám, majd elkezdett hangosan nevetni, és ezt kiabálta:

- Olyan hülye vagy! - majd ezzel a lendülettel fogta a lisztet és rám szórta. Na, most már mind a ketten tiszta fehérek voltunk és teljesen úgy néztünk ki, mint akik csináltak is valamit a konyhában, nem csak álltak. Mind a ketten hangosan röhögtünk, dülöngéltünk jobbra-balra. Nagyon élveztem, sosem volt még ilyenben részem. Kezdtem úgy érezni, hogy jó úton haladok, hogy minél közelebb kerüljek Emma-hoz. Na de ekkor toppant be Harry. Lehet, hogy a következő mondatom miatt úgy fog tűnni, hogy rossz barát vagyok, de egyáltalán nem számítottam rá. Tudtam, hogy majd valamikor jönni fog, de teljesen elfelejtettem. Megérkezése után látszott Harry-n, hogy meg van döbbenve, hogy mi ketten mit művelünk, de nem hagyta, hogy most ez kihozza a sodrából. Helyette egy jónak ígérkező programot javasolt. Na igen. Ismerjük a mondást: a látszat néha csal...