20.rész - Cheating On You

Felbarangoltunk az emeletre ahhoz a szekrényhez, ahová apa régi ruhái voltak bedobálva. Egy pizsamaforma nadrágért kutattam és hamar találtam is egy hosszú sötétkék színűt, finom anyagból.

- Ez jó lesz? Tetszik? - mutattam fel Louis-nak.

- Tök jól néz ki. Megyek felpróbálom - indult el a szobám irányába.

- De pólót nem kérsz? - fordultam felé.

- Á nem, minek?! - legyintett. Huh. Reméltem, hogy ezt mondja majd. Lehet, hogy hülyén hangzik, de teljesen lázba hozott a látványa. Talán éppen úgy, mint ahogy Harry is teszi mindig. Ahogy az agyam " kimondta " Harry nevét, rögtön elszomorodtam. Tanakodtam magamban, hogy vajon mit csinálhat, merre jár... de a legrosszabb az volt, hogy tudtam, hogy kivel van. Vagyis igazából nem is ez zavart, hanem az, hogy az a személy, akivel az idejét tengeti az Jessica. Még gondolkodni is rossz volt ezen. A lépcsőkorláthoz mentem, karjaimat rátettem, majd a fejemet is lehajtottam. Kimerült voltam és ha ez még nem lett volna elég, még pluszban a fejem is fájt. Talán nemcsak a fizikai fájdalom jelentkezik most rajtam, hanem a lelki is. Nem értem, hogy mi okozta, hogy Harry-vel ide jussunk. Vajon meg fogjuk tudni oldani ezt az egészet, vagy a kapcsolatunk nem elég erős ahhoz, hogy kibírjuk? Kit is áltatok...?! Pár hete vagyunk csupán együtt és mindenki hülyének nézne, ha azt mondanám, hogy a kapcsolatunk erős. Azt hiszem, hogy ez egy próbatétel, melyen remélem jelesre vizsgázunk. De mégis... olyan fura minden. Ő a volt barátnőjével lóg, én pedig az ő legjobb barátjával. Attól félek, hogy lassan Louis-hoz szorosabb kötelék fog fűzni, mint hozzá. Amikor Harry nincs velem, akkor kemény vagyok és határozott, de ha velem van, akkor elgyengülök. Senki nem tudna ellenállni gyönyörűen ragyogó zöld szemeinek, varázslatos ajkainak, göndör fürtjeinek, puha kezeinek és lenyűgöző testének. Ez alól én sem vagyok kivétel. Tudom, hogy szeretem, viszont arra is emlékszem, hogy kit ismertem meg benne. Mégpedig akivel először találkoztam az a törődő, gyengéd oldala volt, aki romantikus és szenvedélyes. A másik énjét nem is tudom hogyan kellene körülírnom. Ha a másik oldala lép érvénybe, akkor mindez, amit az előbb felsoroltam kikapcsol. Azt hiszem, hogy ekkor befolyásolhatóvá és minimálisan a saját maga ellentétévé válik. Nem szép tőlem, hogy ezt így gondolom, de én így látom. " Talán túl nagy fába vágtam a fejszémet. Lehet, hogy azért történnek ilyen borzasztó dolgok, mert nem érdemlem meg. " - suttogta egy belső hang. Akaratlanul is belém vésődött ez a dallam és egyre jobban hittem, hogy igaza van. Hirtelen valaki hátulról ölelt meg és megijedtem. De aggodalomra semmi ok, csak Louis volt az. Ahogy megéreztem hasamon a kezeit felegyenesedtem, ő pedig hozzám simult. Rajtam felül egy topp volt, ami a derekamnál nem ért össze a nadrággal, így egy kis részen szabad volt a bőröm. Ez a kis bőrfelületem pedig pont hozzátapadt az ő testéhez és újra elöntött a libabőr. " Emma, hagyd már abba! " - csuktam be a szemem és szóltam rá saját magamra, mintha ezzel el tudnám mulasztani őket.

- Ne gyötörd magad állandóan - szólalt meg gyengéd hangon Louis pont a fülem mellett. - Senki nem ér meg annyit, hogy tönkretedd magad miatta - ennél a mondatánál már a nyakamat érintette a lehelete. Mikor már ajkait a vállamon éreztem, a légzésem fokozódni kezdett és az a lábaim is beleremegtek. " Ezt nem kellene hagynom " - rágódtam magamban. Ilyet azért nem tehetek meg Harry-vel. Bármennyire is kedvemre volt ez a cselekedete, végett kellett vetnem ennek, így egy határozott mozdulattal megfordultam. Nem nagyon érdekelte, mivel tenyerét az arcomra helyezte, teljesen közel jött hozzám és megcsókolt. Egyik kezével az arcomról lecsúszva a hajamat simította végig, majd megállt a lapockám alatti résznél és úgy fogott, míg másikkal hol a hátam alját, hol a fenekemet simogatta. Nem vagyok büszke magamra, de viszonoztam a csókját. Ujjaim a haját szántották, jobb kezemen a körmeimmel pedig mellkasát piszkáltam, végül pedig a nyakába akasztottam a tenyeremet. Így mentek a dolgok hosszú percekig, míg végül eltoltam magamtól.

- Le kéne feküdnünk - néztem egyenesen a szemébe, mire ő csibészesen elmosolyodott. Ajj, tudom mire gondol... félreértette. - Úgy értem, hogy aludnunk kellene - mondtam komolyan.

- Rendben, jó éjszakát - hagyott egy puszit a homlokomon egy halvány mosoly kíséretében, majd a szobám felé ment, mert ott jelöltem ki az alvóhelyét.

- Jó éjt - néztem utána sóhajtva. Miután bezárta az ajtót, lekapcsoltam a villanyokat, majd lefelé indultam anya szobájába, ugyanis ott fogok ma este aludni. Leérve a lépcsőn nagy lendülettel trappoltam be a hálószobába és a bejáratot becsapva rögtön az ágyra vetettem magam. Kétségbeesetten bámultam a plafont a sötétben. " Ezt miért kellett? Utálom magam, utálom magam, utálom magam!! " - temettem az arcomat a párnába, majd egy halk sikolyt engedtem belé. - " Egy csók már megcsalásnak számít! " - dobáltam magam az ágyon. Sehogy sem tudtam megnyugodni, nem volt tiszta a lelkiismeretem. Még magamnak is féltem bevallani, hogy élveztem, hisz isteni volt! De ez nem mentség, akkor is hiba volt. Újra és újra visszajátszottam magamban a történteket, és annál jobban erősödött a bűntudatom. Hiába tetszett az a pár perc, nem lett volna szabad megtörténnie. Megint magamat gyötörtem, de ezúttal a fáradtságom közbeszólt. Elaludtam.

Reggel arra keltem, hogy rettenetesen fáj a torkom. Kortyoltam egyet az ágy mellé készített vízből, de akkor sem lett jobb. Anya szobájához tartozott egy külön fürdő, oda beslattyogtam, elintéztem, amit kell, majd a konyhába indultam, hogy főzzek egy kis meleg teát. Ahogy kiértem a helyiségből a vezetékes telefon csörögni kezdett. Ki lehet az reggel nyolc órakor? Aggódtam, hogy a csörgés fel fogja ébreszteni Louis-t, aki talán még most is az álmok útját járja, ezért olyan gyorsan akartam elhallgattatni a szerkentyűt, hogy elcsúsztam. Hála az égnek semmi bajom nem lett. Alig bírtam ki, hogy ne kezdjek el magamon hangosan nevetni. Bambaságom határtalan. Majd feltérdeltem és magamhoz ragadtam a kagylót.

- Halló? Itt Emma Smith - szóltam bele.

- Szióka - hallottam egy kedves hangot. - Itt pedig Lilly Colins - nevetett.

- Lilly! Jaj, de örülök neked! Hogy vagy? - beszéltem halkan.

- Jól vagyok, de miért beszélünk halkan? Talán Harry még nem ébredt fel? - kuncogott.

- Ja igen, Harry. Öö izé... még nem - mondtam bátortalanul. Ő nem is tudja, hogy mik történnek itt. Szörnyű barátnő vagyok, hogy nem mondok el neki semmit, nem tájékoztatom. De mégis mit tehetnék, ha úgy érzem, hogy így mindenkinek jobb?!

- Gondoltam felhívlak, hisz annyit beszélünk mostanában, hogy a telefonszámla milliókba fog kerülni - humorizált.

- Nagyon jó kedved van korán reggel - parodizáltam. - És tudom. Ne haragudj.

- Viccelek! Tudom, hogy el vagy mostanában foglalva egy titokzatos valakivel - célozgatott. Majdnem rám tört a pánikroham, amikor azt hittem, hogy sejti, hogy mi folyik a háta mögött. De Harry-re gondolt. Rájöttem. - Egyébként az ok, amiért most kereslek az az, hogy beszélnünk kellene valamikor. Egy fontos dolgot szeretnék majd mondani. Mostanában én is elfoglalt voltam meg stb. Mikor érsz rá?

- Úristen. Megijesztesz - hozta rám a frászt. - Ma is ráérek. Jöhetsz, amikor kedved tartja.

- Alig várom. Puszillak - köszönt el a legjobb barátnőm.

- Én is - tettem le kuncogva a kagylót.

' Találkozó megbeszélve! ' - bólintottam magamnak. Ez körülbelül azt jelentette, hogy a képzeletbeli naptáramba beleírtam, hogy Lilly majd meglátogat. Mintha egy teendőt végeztem volna el. Nos, ezek után ragaszkodtam az eredeti tervemhez. Az alapján a konyhába akartam menni, így meg is fordultam, hogy induljak, de megtorpantam. Észrevettem Louis-t, amint lazán a falnak dőlve figyel.

- Felkeltettelek? - kérdeztem rekedtes hangon.

- Nem, dehogy - felelte. - De mi van veled? Miért ilyen a hangod? Beteg vagy? - jött oda hozzám és a homlokomra tette a kezét.

- Meglehet - suttogtam, mivel már nem igazán tudtam máshogy beszélni.

- Na majd én gondodat viselem! - mosolygott. - Kezdésképp pedig... - hagyta abba a mondatát és egy csókot hagyott a számon. Olyan könnyedséggel tette ezt, mintha rutinszerűen csinálná. Úgy értve rutinszerűen, mintha ezerszer élte volna át velem ezt az élményt, mintha mindennapi lenne.

Annyira meglepődtem, hogy csak annyit bírtam kinyögni, hogy: - Ne csináld ezt, mert a végén te is elkapod - fogtam a mellkasát és próbáltam visszatartani, de hiába. Mondhattam bármit és talán épp ez volt az oka, hogy újra megtette. Nagyon bejött, hogy nem ért a szép szóból és már csak azért is cselekszik, de jelen esetben akkor sem lett volna szabad hagynom magam. Olyan hülye vagyok. Már rég fejbe kellett volna csapnom magam egy serpenyővel. Na és most mit csináljak? Nem tudnám megbeszélni vele, hisz... az olyan kínos. Ha a levegőben hagyom lógni ezt az egészet, ami most velünk történik az sem helyes. Szinte fohászkodtam belülről, hogy jöjjön valami megoldás. Nem is kellett sokáig várnom, hamarosan az ölembe is pottyant, amit kértem. Louis a teafőzőnél állt, hogy meleg italt készítsen nekem. Megint velem törődik... vagy inkább még mindig. Annyira imádni való volt, hogy ott tett-vett, szöszmötölt. Háttal állt és még mindig csak az a bizonyos hosszúnadrág volt rajta. Válla és izmai tisztán látszottak, és még pár izzadtságcseppet is véltem felfedezni. Egyfajta kényszerem volt, hogy most azonnal odamenjek és hátulról átöleljem, vagy csak hozzáérjek. De nem, nem tehetem. Már így is bűntudatom van amiatt, ami történt. Inkább sarkon fordultam és leültem a kanapéra. Hála az égnek a késztetésem nagyjából elmúlt, de a következő pillanatban már megint nem voltam egyedül. Louis hozott egy plédet, betakart vele és mellém fészkelte magát, miközben kezeimet szorosan fogta és a szemembe nézett.

- Kérlek ne haragudj rám - kezdte. Azt tetettem, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy miről beszél, holott nagyon is értettem. - Tudod, a tegnapiért és a... ma reggeli kettőért. Most tuti totál idiótának fogsz nézni és talán meg is haragszol majd rám, de muszáj elmondanom még mielőtt ez megtörténik. Már régóta szerettem volna ezt megtenni. Éééés... te is viszonoztad. Így még jobb volt - emelte fel a szemöldökét és halványan mosolygott. - Figyelj, nem tudom megmagyarázni mi, de valami lejátszódik bennem, valami jó dolog. Szeretek veled lenni és mások mondhatnak bármit nem érdekel, a te véleményed viszont annál inkább. Mondhatod, hogy rossz barátja vagyok Harry-nek... igazad lenne és hidd el, hogy szégyellem magam. De meg kell értened, hogy - sóhajtott és lehajtotta a fejét - ez nem így működik. Ha most szavakban kellene megfogalmazni, hogy mit érzek, akkor elbuknék, mert nem tudnám. Most valahogy körülírni próbálom... ez nem olyan, amit irányíthatsz - emelte fel a tekintetét.

A szívem a torkomban dobogott, mert még csak sejtésem sem volt, hogy mit akar ebből kihozni. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz ennek a vége, de azért féltem is. Mi van, ha válaszút elé állít? Nem... olyat nem tenne. - vetettem el ezt az ötletet rögtön. - De tudtam, hogyha netalántán gyengéd érzéseket táplálna irántam, annak nem lenne jó vége. Valaki mindig sérül. És ő az, akit végképp nem akarok, hogy valami sérelem érje. Miért kell mindennek ilyen komplikáltnak lennie? Miért nem úgy van, hogy mindenki hamar megtalálja élete párját és jöhet a Happily Ever After?! Miért kell ilyen helyzetekbe keveredni? Az nem jó, hogy a mai világban már több a szenvedés, mint a boldogság... persze, hogy nem. Mert mindenért meg kell szenvedni. Habár igaz, hogyha valamiért megdolgoztál és úgy kapod meg, akkor az jobb érzés, édesebb - sóhajtottam. - Na már megint eltértem a tárgytól. Először meg kellene várnom, hogy mit mond és aztán gondolkodni, nem pedig előtte kéne túlbonyolítanom mindent. - Ezt hogy érted? - törtem meg a rövid csendet.

- Úgy, hogy Harry a valaha volt legjobb barátom és úgy érzem, hogy átverem, de... - csuklott el a hangja - nem becsül meg téged. Ez fáj benne a legjobban, mert látom, hogy téged is mennyire megvisel - hmm... vicces. Szinte belém lát. Bármikor feláldoznám magam olyanért, akit szeretek. Mindig is így voltam vele és most valaki értem tenné ezt. Csodálatos érzés. Felemelő, hogy ilyen történik velem. Talán mégsem vagyok olyan katasztrofális személyiség, mint ahogy azt néha képzelem magamról. Eltűnődésemből Louis rángatott vissza újra a szavaival. - És tudom, hogy szereted. Sokszor azt kívánom, hogy bárcsak nekem is lenne ilyenben részem... vagyis ilyenben, deeee - nyújtotta el a szót - veled. Vagyis azt akarom mondani, hogy jobbat érdemelsz. Például... például... - vakarta meg a fejét, mintha zavarban lenne. - Juj, lefőtt a teád! - pattant fel. Gondolom menteni akarta magát a kissé ciki szituból. Elmenekült. Biztos voltam benne, hogy azon őrlődik, hogy vajon mit mondjon, hogy ne lehessen érezni ezt a feszültséget a levegőben. Jobban mondva nem voltunk idegesek, csak mindkettőnk számára megrázó volt erről beszélni. Mellesleg azt hiszem tudom, hogy miként akarta befejezni a mondatot. Felnéztem és láttam, hogy az innivalómat lassan önti bele egy csészébe, még lassabb mozdulatokkal tesz bele még egy kis cukrot és szinte csigalassúsággal jött vissza hozzám, mintha kilötyögtette volna a pohárból a folyadékot. Biztos késleltetni akarta azt, hogy minél hamarabb kellessen magyarázkodnia. Mikor visszajött, elvettem tőle a poharat és egyet belekortyoltam a frissítőmbe, de még túl meleg volt, ezért letettem az asztalra. Csak néztem az arcát és annak vonásait, majd pedig kékeszöld szemében merengtem el, mire újra hozzám szólt. - Visszatérve az előbbi dologra... - mondta volna, de nem hagytam, mert félbeszakítottam.

- Ott tartottunk, hogy azt taglaltad, hogy jobbat érdemlek. És... épp példát akartál mondani.

- Ööm... ja, igen. Szóval például... - kezdte félénken, de ismét csak eddig jutott.

- Például téged?! - szóltam megint közbe. El sem hiszem, hogy kimondtam és hogy ilyen az eszembe jutott. Legyek átkozott, legyek átkozott! Úristen, hogy mertem ezt csinálni? Ha képes lettem volna rá, azonnal megfojtottam volna magam a párna segítségével... mindegy. Kimondtam. Ennyi, kész. A levegőt a tüdőmben tartottam, a heverő támlájára támaszkodtam és mosolyogtam. Olyan arckifejezést próbáltam magamra erőltetni, melyből az sugárzik, hogy igen, erre akartam kilyukadni.

A száját egy apró és halk nevetés hagyta el. 

- Látom máris tudod, hogy mit szerettem volna a tudomásodra hozni - és olyan pózba helyezkedett, mint amilyenben én voltam. Tessék. Sejtettem, hogy így lesz.

Az agyamban máris a lehetőségeket pörgettem és nem figyeltem, hogy mit cselekszem. Főleg akkor nem, amikor Louis a homlokát az enyémnek támasztotta. Kezemet végighúztam az arcán, majd pedig borostás állán. Most olyan komolynak tűnt, mint talán még soha. Nagyon nyeltem, hisz tudtam, hogy most nem az akaratom fog uralkodni rajtam, hanem az ösztöneim. Mintha én irányítottam volna, közelebb húztam magamhoz és ajkaink újra találkoztak egy keserűen édes tánc erejéig. Hihetetlen. Még 24 óra sem kellett hozzá és már negyedjére vívtuk nyelveink csatáját. Lábaimat az ő combjaira húzta és szinte már az ölében voltam akkor, amikor hátra akart dönteni, de nem engedtem. Megfeszítettem magam és elhúzódtam tőle. Továbbra is csábító volt számomra, hisz illata csiklandozta az orromat.

- Most mi van? - értetlenkedett. - Nem értelek.

- Úgy gondolom, hogy jobb lesz, hogyha elmész - mormogtam. Nem, közel sem ez volt az, amit akartam. Jobb lenne, ha mellettem maradna. Nem szerettem volna eltaszítani magamtól, de ott van Harry. Nem akarom átverni, hisz tudom milyen érzés becsapva lenni és tőlem távol állt, hogy én is olyanná váljak, aki ezt megteszi mással. Elfordultam, hogy ne lássam az arcát, mert azon nyomban meggondoltam volna magam.

- Mi?? - hallottam ki a zaklatottságot a beszédéből. - Nem, nem hagylak egyedül. 

- Pedig lehet, hogy jól jönne! - rivalltam rá. Nem a legjobb döntés volt, de ha csak így tudom rávenni arra, hogy menjen, még mielőtt valami nagyobb ostobaságot csinálunk, akkor ám legyen. Csukott szemmel, saját magamat átfogva álltam, de ő nem szólt egy szót sem. A csend égette a fülemet. Nem akartam bántani, hisz ő volt a legjobb hozzám. De nincs más választásom. Már rájöttem, hogyha akarok, vagy éppen nem akarok valamit, akkor azért tennem kell. Már-már magamnak is bevallottam, hogy egy orbitális hülyeség az, hogy nem vágyom rá. Csókolózni vele olyan volt, mintha csak ő és én léteznénk, rajtunk kívül senki, illetve semmi más. De ahogy most cselekszem, az nem felel meg az elveimnek. Csalfa lettem. Most, hogy ez mind összegyűlt, belülről már felemésztett. A konyhába sétáltam, ott is az ablakhoz. Hallottam a lépcső recsegését. Felfelé indult azért, hogy átöltözzön. Én a kilátást szemléltem. Az eső már alig esett. Mindenhol víz és tócsák, le-letört ágak és falevelek. Hirtelen egy kocsi hajtott a ház elé, ami miatt szemem tágra nyílt. Harry kocsija volt az és a ráadás akkor jött számomra, amikor nem egyedül szállt ki. Az a szőke ribi már megint vele volt. Teljes erőmmel oda koncentráltam, amikor Louis a bejáratnál már a cipőjét vette felfelé és megtörte a csendet.

- Vettem egy pólót is a szekrényből. Nem baj? Majd visszahozom - durcázott.

- Nem, nem - hadartam. Ez volt az első olyan eset, amikor nem érdekelt, hogy mit mondott.

- Biztos el kell mennem? - most már lágy volt a hangja. Egy kis várakozás után válaszoltam neki.

- Várj! - intettem, hogy jöjjön oda hozzám. Az arcán öröm tükröződött és boldog léptekkel jött felém, majd pedig átkarolt engem, úgy állt mellettem. De most ezzel mit sem törődtem, csak az ablaküvegen túli látványra mutattam. - Nézd! - alanyaink egymást átfogva ballagtak fel a lépcsőn. A következő percben pedig már úgy Harry, mint a kis pincsikutyája is ott álltak az ajtóm előtt...

19.rész - The Dark Truth

- Ezt nem hiszem el! - dobtam le a telefonomat magam mellé. Nem akartam még állítólagos barátnőjeként én is bántani, de ha ez kell ahhoz, hogy felfogja, hogy Jessica-nak ő csak egy eszköz, akkor meg kell tennem. Félek azonban, hogy Harry ebből az egészből ennek az ellentétét szűrte le. Nem tudja, hogy azelőtt, mielőtt hivatalosan is bemutatta nekem a kis barátját, azelőtt mi történt. Az a lány meg hülye lenne elmondani. Játssza a jó barát szerepét, mint aki segíteni akar. Elég jó színész, ha Harry ennyire bedől neki.

- Mi a gond? - fordult felém Louis segítőkészen.

- Röviden? Az a szőke hárpia! - kiáltoztam. Sajnáltam szegényt, hogy így letámadtam, nem ellene irányult. - Ne haragudj - simogattam meg a karját.

- Á, így értem - húzta el a száját. - Ha itt járunk, akkor azt hiszem, hogy el kell mondanom neked valamit. Eddig gondolkodtam azon, hogy vajon az a helyes, ha tudod, vagy az, ha nem - nézett rám együttérzően.

- Na mondjad! Mi az? - mosolyodtam el halványan.

- Hát... biztos? - vágott kétségbeesett fejet. Egyet bólintottam, majd nagyot nyeltem, hisz nem tudtam, hogy mi következik. - Szóval ugye az étteremben mondtam neked, hogy beszéltem Liam-mel. Ugyebár tegnap megígértettem vele miattad, hogy majd hívjon fel abban az ügyben, hogyan alakult a buli. És hát... megtette - sóhajtott fel, majd kisebb szünetet tartott.

- És? - sürgettem a válaszát. A gyomrom kisebb görcsből nagyobba rándult, hiszen olyan nehezen akarja elmondani, olyan idegesnek látszik.

- Nos... azt mondta, hogy eleinte semmi gond nem volt. Hamar odaért és egy ideig szemmel kísérte az alanyunkat, majd kicsit később oda is ment hozzá és testközelből védelmezte, ha lehet így mondani - mosoly jelent meg az arcán, ami hamar el is tűnt. - Mondta, hogy barátunk pár haverral iszogatott, rajongókkal beszélgetett stb., de amikor látta rajta, hogy tényleg részeg, akkor hazavitte. Még egy másik barátja is megkérte a mi Liam-ünket, hogy vigye haza, de Harry és az a másik srác különböző irányban laknak, ezért először Harold-ot vitte haza. Utána letudta a másik fuvart is és úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért leellenőrzi bandatársunkat, hogy mi van vele. Mindegyikőnknek van a többiek házához pótkulcsa, így könnyedén bejutott, de Harry-t nem találta sehol. Minden szobában kereste, de semmi - erre a két utolsó mondatra testem akaratlanul is reagált. Szívem őrült módjára kezdett dobogni, azt hittem, hogy kiszakad a mellkasomból, a kezeim pedig remegni kezdtek. Gyorsan összefontam a karjaimat a mellem alatt, nehogy Louis észrevegye. - Utána visszament a szórakozóhelyre, de már ott sem találta. Szegény Liam-nek még akkor is tisztán éreztem az aggodalmát, amikor elmesélte ezt, pedig akkor már mindent tudott. Na, igen. Aztán a buliban végigkérdezte a legtöbb embert, akit tudott. Végül csak az utolsó személy szolgált hasznos információval, mégpedig egy személyleírással. Halványlila ruha, szőke haj, kék szemek... ki jut eszedbe? - kérdezte elhaló hangon.

- Jessica! - ordítottam és ezzel párhuzamosan ökölbe szorítottam a kezem. Fortyogtam a dühtől. Louis vett egy nagy levegőt és kiejtette azokat a szavakat, melyek a legjobban fájtak.

- Vele látták Harry-t elmenni.

- Akkor azért nem jött haza éjszaka! - folytattam az ordibálást. - Még a buliba is visszament miatta! - pattantam fel ültömből, majd megragadva egy kispárnát teljes erőmmel az üres falnak dobtam.

- Elnézném, ahogy itt dühöngsz, - fogott le - de ezzel nem mész semmire. Kicsit úgy érzem, hogy hiba volt elmondanom.

- Dehogy. Egyáltalán nem. Inkább köszönöm - mondtam elcsukló hanggal. - De most mégis mit... - szipogtam - mi a francot kellene csinálnom? - fordultam el, mert nem akartam, hogy sírni lásson. Megkerült, hogy újra szemben legyen velem és átölelt. Kezeivel olyan szorosan húzott magához, amennyire csak lehetett, hajamban pedig apró puszikat hagyott. Tényleg nem tudom, hogy hol lennék nélküle... de diliházban minimum. Hosszú percekig csak így ölelt, én pedig eleredő könnyeimmel fehér ingét áztattam és ezen az egész kialakult helyzeten rágódtam. Lehet,hogy én vagyok a hibás. Lehet, hogyha meg sem ismerkedem Harry-vel, vagy ha nem hagyom, hogy a dolgok ilyen irányba menjenek, akkor ez az egész nem jön létre. Viszont akkor nem ismerek meg olyan értékes embert, mint Louis. Kétségtelen, hogy korábban ezt nem is bántam volna, ezzel szemben most már kegyetlenül.

Most is ő az aki itt van velem, és vigasztal. Vagy ha nem fogadom el az éttermi meghívást, hogy bemutatkozzam egy titokzatos régi barátnak, akkor sem tartanánk most itt. Végül is felesleges emiatt őrölni magamat. Talán fenyegetéseket akkor is kaptam volna, ha csak egyszer meglátnak Harry-vel. Az elv, mely szerint élek az az, hogy: " minden okkal történik, mindennek így kell/kellett lennie ". Na jó, de akkor mégis mit kellene tennem? Ráncigáljam el a Hercegemet attól a kis csitritől, vagy várjam szépen csendben a megoldást? Vagy még ha akarnék is, bele tudnék avatkozni a dolgok folyásába? Vagy szimplán elég, ha csak sodródom az árral és megvárom, hogy mi történik? Tömérdek kérdés, és nem tudom, hogy melyik vezethet a helyes úthoz. Sejtettem, hogy az a jobb, ha harcolok, már csak abban nem voltam biztos, hogy megéri. Nem bízik bennem, nem ért és nem véd meg, ráadásul nem veszi észre, ha valami bajom van. Nem ilyennek képzeltem Harry-t. Elképzelhető, hogy ez az egész sztárság meg mindenség lassan elveszi az eszét. Tudom én, hogy ő olyan, aki mindenkinek a legjobbat akarja, mindenkinek meg akar felelni a sajátos módján. Most sem miatta sírok, hanem érte. Nem azért hullajtom a könnyeimet, mert megbántott. Ilyen dolgokban nem érdekel az, hogy mi van velem. Sokak szerint ez rossz, mert hagyom, hogy bántsanak, de én nem bántok senkit. Zokogásom oka egyrészt az, hogy egyre elveszettebbnek látom annak az esélyét, hogy Jessica ellen győzzek ebben a háborúban. Másrészt viszont az, hogy fogalmam sincs mi lesz. Abban az értelemben nincs, hogyha a kapcsolatom Harry-vel ebbe az irányba halad, akkor mi lesz. Szeretem őt, de azért nem várhatja el, hogy mindent toleráljak. Ha a megismerkedésem Jess-el nem úgy indult volna ahogy, akkor felőlem aztán addig ellenségeskedhetett volna velem, ameddig akar. Fikarcnyit sem érdekelt volna. De így más volt a felállás. Élvezte, hogy bosszanthat, élvezte, hogy rettegek. Először a hívás, a levél, aztán meg a buliban történt megfenyegetés... félelmeim ezek miatt már elmúltak, hiszen tudtam, hogy az ő keze van a dolgokban. Legalább egy ügyet már le lehetett zárni. Ezek miatt zokogtam Louis vállán, vagyis inkább jobban mondva mellkasán, összegörnyedve. Miután ezek a gondolatok átfutottak az agyamon kezdtem megnyugodni. Szememből már nem hulltak a könnyek és karjaimat kiszabadítva átkaroltam Louis nyakát. Lábujjhegyre kellett állnom, hisz ő is jóval magasabb volt nálam. Éreztem, ahogy kezei lejjebb csúsznak és már nem a hátamat simogatták, hanem a derekamat fogták körül. Mélyeket lélegeztem és ezzel nemcsak a tüdőmből hiányzó levegőt szívtam be, hanem Louis illatát is, ami egyszerűen mennyei volt. Annyira jó érzés kerített hatalmába. Lassan kezdtem elengedni, majd megint teljesen szemben álltunk egymással.

- Köszönöm - suttogtam és az arcára nyomtam egy hatalmas puszit. Reakcióját figyelve láttam, hogy egy széles mosoly ül ki az arcára. Ezután szúrtam ki egy vicces dolgot, amitől kicsit elszégyelltem magam. Lou inge nemcsak a könnyemtől lett áztatott, hanem a szemfestékemtől is, egy jókora foltban. - Bocsi. Majd kimosom - néztem rá bocsánatkérően. Szemlátomást nem nagyon érdekelte, hogy koszos a ruhája, csak vállat vont.

- Inkább a te arcodat kéne lemosni. Olyan vagy, mint egy bohóc. Már csak a piros orr meg még egy kis festék hiányzik - vigyorgott.

- Haha. Nagyon vicces - hunyorítottam össze a szemeimet.

- Na gyere, segítek rendbe tenni téged - fogott kézen, de egy lépést sem mozdult. - Öö... merre van a fürdőszoba? - harapott bele az alsó ajkába. Egy pár pillanatra elmerengtem ebben az arckifejezésében, mert irtó jól állt neki, de aztán hamar észbe kaptam. Átvettem az irányító szerepét és a fentebb említett helyiség felé mentünk. Ott tanácsára vízzel megmostam az arcom és megtörölköztem, ő pedig mindezt figyelemmel kísérte.

- Na, elégedett vagy? - emeltem rá a tekintetem.

- Maximálisan. Nem értem, hogy nektek csajoknak minek ennyi smink. Gyönyörű pofid van ezek nélkül is - bókolása teljesen zavarba hozott. Fokozta a hangulatomat, hogy mondata végén még végig is simította az arcomat puha ujjbegyével, az pedig a ráadás volt, hogy egész idő alatt a szemembe nézett. Nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy néha, vagyis egyre gyakrabban milyen hatást tud rám gyakorolni, ezért gyorsan eltereltem a témát.

- Vedd le a pólót és akkor majd beáztatom. Kimenjek? - felesleges kérdés volt, hisz már neki is látott a vetkőzésnek. Az elegáns külső is nagyon jól állt neki, felsője nélkül meg még szívdöglesztőbb volt. Széles válla, izmai és meztelen felsőteste látványa teljesen megbabonázott. Erre a tetkói jöttek koronaként, melyek olyan rossz fiús imázst varázsoltak neki. Képtelen lennék szavakba önteni, hogy ekkor mi zajlott bennem. Annyira elbambultam, hogy már csak akkor eszméltem fel, amikor a nevemen szólongatott.

- Emma! Emma! Hová tegyem? - hadonászott előttem.

- Ööm... csak add ide - éreztem, ahogy az összes vér a fejembe fut. Tiszta vörös lehettem... ciki. Eközben átnyújtotta a pólóját, én pedig egy mozdulattal löktem a mosógépbe. Hihetetlen. Elpirultam. Ekkor két kérdés fogalmazódott meg bennem: hogy tud ilyen könnyen zavarba hozni? És a legfontosabb, hogy: miért? Nem volt időm ezeken rágódni, mert csengettek. Letámolyogtam a lépcsőn és ajtót nyitottam. Egy futárforma emberke állt előttem.

- Jó estét. Öö.. Louis Tomlinson-nak hoztam, amit kért. Itt van? Jó helyre jöttem? - kezdte az idegen.

- Igen, persze - mosolyogtam rá biztatóan. - Louuu! - kiáltottam hátra pajtásomnak.

- Jövök - és egy szempillantás alatt már ott is volt mellettem. Hát nem volt szégyenlős, ugyanis egy szál nadrágban állt az ajtómban.

- Jó estét önnek is. Meghoztam az ennivalót. Itt aláírná kérem? És az ára is ott található. Jaj, és ha megtenné, akkor adna egy autogramot a kishúgomnak? Daisy a neve - lelkesedett a küldönc.

- Persze, szívesen - firkantotta alá Louis a papírokat és a nevét. Mindent kifizetett, amit rendelt és egy nagyobb borravalóval meg is toldotta az árat.

A futár arcán erre a cselekedetre rettentő boldogság tükröződött és ahogy a kocsijához sétált még visszakiáltott: - Uram! Ha valamikor még szüksége lenne valamire, csak engem hívjon és köszönöm! Viszlát, jó éjszakát!
- Magának is! - intett vissza társam udvariasan. Két szatyrot tartott a kezében, amit az előbbi ember hozott és amiről fogalmam sem volt, hogy mi van benne.
- Azok mik? - mutattam a táskákra, de Louis egy szót sem szólt. A konyhába ment és kipakolt. Utána mentem, majd láttam, hogy egy csomó mekis kaja hever szerte az asztalon.

- Remélem szereted. Mondjuk ki ne szeretné a McDonald's-ot? - tette fel magának a költői kérdést.

- Ezt miért rendelted? És hogy? Tudomásom szerint nem szokásuk házhoz szállítani - csodálkoztam.

- Ugyan már. Én vagyok Louis Tomlinson - simította oldalra a haját büszkén.

- Meg maga a megtestesült szerénység - nevettem.

- Jaj na! Meg tudtam, hogy te is csak akkor ettél, amikor felkeltünk. Vagyis nem túl sokszor - te jó ég! Még gondoskodik is rólam. Hogy férhet ennyi jó tulajdonság belé? Úgy érzem, hogy valami megváltozott bennem iránta. Remek, lassan már én sem tudom, hogy mit, vagy éppen kit akarok. Annyira odafigyelt rám, annyira érdekelte mindig, hogy mi van velem. Nem tudom elhinni, hogy lehet ilyen. Nagyon jól esik.

Azt követően, hogy kipakolt, asztalhoz ültünk és nem sok idő kellett ahhoz, hogy elpusztítsuk a kaja nagy részét. A szemetet kidobtuk, azt a kicsit, ami megmaradt elraktuk a hűtőbe, a tányérokat pedig elmosogattam.

- Na gyere, menjünk fogat mosni - karoltam belé.

- Oké, de előtte... Tudom, hülye kérdés lesz, de nem tudnál nekem valami pizsamát adni? Ugyanis.. nem hoztam semmi cuccot - mondta vidám hangon.

- De, persze! Apa régi ruhái közül tudok neked adni, ha nem gond - vetettem fel a lehetőséget.

- Nekem nem, de apukádnak sem? - emelte fel a szemöldökét.

- Nem hinném, a szüleim már több, mint tíz éve elváltak, csak úgy itt maradt még néhány holmi. Szóval biztosan nem bánná. Egyébként még kicsi voltam. Emlékszem, hogy egyik nap anya, majd apa sírt a vállamon azzal a különbséggel, hogy apát utána évekig nem láttam. Egyszer felhívott, utána már bátrabb volt és már meg is látogatott. Közben új felesége is lett, aki sokszor idegesítő, de ki lehet bírni, ha alkalomadtán találkozom vele. Sokáig haragudtam apára amiatt, hogy elhagyta anyát is és engem is. Amikor nagyobb lettem rájöttem, hogy már úgysem tudok mit tenni és őszintén szólva kicsit hiányzott is. Igaz, rengetegszer vesztünk össze, mert nem ő az apaság és a remek ötletek mintája, de amikor a suliban minden lány arról panaszkodott, hogy az édesapjuk így meg úgy nem engedi őket randizni, vagy valami, na az... hiányzott nekem is. Nem arról van szó, anya is tökéletesen vigyázott rám, csak azért teljes családban felnőni mégis más lehet - lendültem bele a mesélésbe.

- Elhiszem. Az én szüleim is elváltak - simogatott meg.

- Na gyere. Az emeleti szekrényben van néhány olyan gönc, ami talán jó lehet neked pizsinek - engedtem volna el a karját, de visszarántott és visszaállította az előbbi pózt, tehát azt, amikor belekaroltam.

- Nem szabadulsz! - mondta huncutul. Ennek következtében csak mosolyogni tudtunk egymásra. Ez olyan bensőséges pillanatra sikerült. Nagyon tetszett.

Ez a délután együtt Louis-val fantasztikusan zárult, leszámítva egy-két momentumot. Ennél már csak a reggel volt jobb. Persze, képletesen értve...

18.rész - Your Call

Nem is tudom mit képzel magáról az a kis... Ráadásul még Harry is mellé állt. Hát szép, mondhatom. Jó, végül is enyhítő körülményként szolgál, hogy ő nem tudja az előzményeket, de akkor is. Lehet gyerekes felfogás, de nem én kezdtem. Erre mégis én kapom meg, hogy mi az, hogy én így viselkedem. Ha a srácok nem lettek volna ott, akkor talán kapott volna egy kis hajritkítást a csaj, egyenest tőlem. Egyébként nem vagyok az az agresszív típus. Nagyon nehéz felidegesíteni és nem túlzok, ha azt mondom, hogy eddig Jessica volt az egyetlen, aki ilyen " elsöprő " sikerrel járt. Fel bírtam volna robbanni tőle. Még jó, hogy Louis ott volt nekem. Féltem úgy, kettesben otthagyni őket, de ha még két percig ott kell azzal a szörnyeteggel szemben ülnöm... hát nem tudom mit csináltam volna. Lehet, hogy enyhén elfajultak volna a dolgok, de ezt mégsem hagyhattam. Egy elit és ráadásul nyilvános helyről volt szó. Egyrészt a fiúkat nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, másrészt pedig saját magamat nem akartam égetni ott, mindenki előtt. Túl kellett ezen lépnem és csak annyit tehetek, hogy bízom Harry-ben. Mint mindenki tudja, a kapcsolat alapja a bizalom. Igen, ez így van, bár ebben a helyzetben nagyon nehéz volt ezt betartani. Minden egyes pillanatban az volt a szemem előtt, hogy talán most veti rá magát Harry-re az a hárpia. Hálát adtam az égnek, hogy Louis van nekem. Kedves volt tőle, hogy kiállt mellettem és nem hagyott magamra. Képes volt otthagyni az egész kócerájt a " kis balhém " miatt. Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküle. Együtt egy drámai kirohanást hajtottunk végre. Úgy láttam rajta, mintha velem párhuzamosan őt is megbántották volna... vagy csak ennyire átérzi a dolgokat?

Louis a csuklómat fogva lépkedett ugyanolyan gyors lépésben, mint ahogy én. Kitárta előttem az ajtót és csak akkor lettünk figyelmesek egy lényeges dologra. Szakadt az eső, szó szerint. Még szerencse, hogy a bejárat fölött volt ilyen ernyőféleség, ami pont olyan hosszúságú volt, mint az étterembe bevezető szőnyeg. Ez jól jött, míg kitaláltuk hogyan kellene eljutni a kocsiig. A megoldás hamar jött: Louis hősiesen levette a zakóját és fölénk tartotta. Egyik oldalt ő fogta a kezével, a másikon pedig én. Szabad karjainkkal egymásba kapaszkodtunk, nehogy valamelyikőnk elcsússzon. Így jutottunk el az autójáig. Gyorsan kotorászott a zsebében a kocsikulcsáért, amin egy gombot megnyomva máris ülhettünk befelé. Bentről már csak a járművünkön kopogott az eső és nem a fejünkön. Kellett nekem hosszú ruhát, meg magassarkút felvennem. A ruhám alja csupa víz és sár lett, és a cipőmmel is hasonló volt a helyzet. Nem beszélve arról, hogy a talpam is sokat kapott a záporból. Sajnos olyan vagyok, akinek annyira nem kell sok, hogy megfázzon, de most nem ezzel foglalkoztam.

- Jó kis zuhé - néztem ki az ablakon. Nemcsak a zivatar érdekelt, hanem igazából azt akartam látni, hogy Harry utánunk jön-e. Végül úgy gondoltam, hogyha eddig nem jött, akkor már most sem fog, így feladtam. - Egyébként ne haragudj, hogy mostanában állandóan a te kocsidban kötök ki. Nem muszáj hazavinned, hívhatok egy taxit. Nem akarok a terhedre lenni - fordultam Louis felé és mondtam mindezt bocsánatkérő hangon, mire ő cöcögni kezdett.

- Nem hívsz te semmit - rázta meg a fejét. - Egy: sosem hagynálak csak úgy itt, főleg meg ilyen időben. Kettő: mi az, hogy a terhemre vagy? Szívesen segítek neked, ha tudok - mosolygott.

- De már így is annyi mindent tettél értem, nem akarok több szívességet.

- Emma! Milyen szívesség? Mit tettem érted? - mondta mindezt olyan felháborodással, mintha valami sületlenséget hallott volna.

- Ott volt például a buli. Feldobtad a hangulatomat, segítettél kikapcsolódni, majd hazavittél. Melletted olyan felszabadultnak és erősebbnek érzem magam. És ahogy most is megvédtél - ecseteltem csodálkozó hangon, miközben összecsaptam a kezeimet - az nagyon jól esett. Nem is tudom hogyan köszönhetném meg - sóhajtottam.

- Figyelj ide. Semmit nem kell megköszönnöd. Elmondtam már neked párszor és próbáltam is éreztetni veled, de akkor megteszem még egyszer - fogta meg a kezemet és összekulcsolta az övével. - Bármit megtennék - mondta tagoltan és egyenesen a szemembe nézett, majd pedig egy puszit nyomott a kézfejemre. Ennek hatása nem maradt el. Libabőrök jelentkeztek szerte a testemen és nem a lábamban érzett hideg miatt... - Na jó, de most már indulnunk kéne - indította be a járművet. A kezemet elengedte és megkezdte a tolatást. Még egy utolsó pillantást vetettem az étterem felé. Az üvegajtón és a nagy ablakokon pont látni lehetett a mi asztalunkat. A két általam figyelt személy ugyanúgy ült, ennél többet nem szűrtem le.

Talán ők is éppen minket vizslattak, hogy vajon mit csinálhatunk. Ez, hogy nem tettek eddig semmit kicsit megnyugvást hozott. Ezután elhajtottunk, így Louis-val ketten már a hazafelé vezető utat róttuk. Útközben az esőcseppeket néztem, ahogy legördülnek az üveg felületén és mindig kiválasztottam egyet, amelyiknek szurkoltam. Nem nagy szórakozás, de a gondolataim mellett már csak ez fért bele az erőmbe. Úgy éreztem, hogy már csak a remény, a bizakodás maradt. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lenne akkor, ha megtörténne az, amit a megérzésem súg. És hogy mit suttogott a belső hang? Hát azt, hogy Jessica tényleg mindent be fog vetni annak érdekében, hogy Harry újra az övé legyen és hogy... hogy nem is kellesz olyan sokat erőlködnie. Az a mondata, hogy: " én mindig megszerzem, amit akarok " teljesen belém égett. Végül is szép, csinos, elegáns és kifinomult... miért ne sikerülne neki? - sorakoztak a gondolatok a fejemben és egyre nagyobbakat lélegeztem. Louis ezt rögtön észrevette, a combomra tette a kezét és kedves hangon hozzám szólt.

- Ne idegesítsd magad feleslegesen, attól nem lesz jobb. Csak hallgass rám és ne aggódj - ha úgy vesszük, igaza van. Nem én irányítom a dolgokat, akkor minek mindig mindenre ráparázni? Tanácsára kicsit felengedtem, de azért nem tűnt el minden elképzelés az eszemből. Pont ahogy ezt így szépen megtárgyaltuk, a Live While We're Young következett a rádióban. Nagyon megörültem neki, ezért felhangosítottam, de Louis rögtön rám szólt.

- Ne hangosítsd fel, hanem énekelj! - és elkezdte a dalt. Nem bírtam ki és vele tartottam. Imádtam minden számukat, ezt pedig különösen. Minden körülmények között fel tudott dobni és ez most sem volt másképp. Teljesen úgy hatott rám, mint Lou.

- And live while we're young! - énekeltük egyszerre a végét. Hihetetlen, hogy rá tud venni olyan dolgokra, amiket ép ésszel tuti nem tennék. Nem a dallal volt a gond, hanem a hangommal. Szégyelltem mások előtt énekelni.

- Így kell ezt! És látod, már meg is érkeztünk - mondta győzedelmesen. Odakint már az eső sem esett olyan vészesen. Kiszálltam és elfutottam a tornácig. Ott állva vettem észre, hogy Louis nem jött velem, így kénytelen voltam visszaszaladni és megint beülni mellé. Drága barátom kérdő tekintete meredt rám az előbbi cselekedetem miatt.

- Itt akarsz maradni a kocsiban? Nekem így is jó, csak kicsit hideg van - vontam vállat. Teljesen felpörgött állapotban voltam.

- Hát... talán jobb lenne, ha most hazamennék. Tegnap is itt tanyáztam - nézett lefelé.

- Jaj, tudod, hogy szívesen látlak, deee... te tudod - nyitottam ki a kocsi ajtaját. Az egyik lábam már lent volt a talajon, kiszálláshoz készülődtem és még úgy néztem vissza rá a vállam fölött. - Nos, akkor biztos vagy benne, hogy hazamész?

- Egye fene! - vigyorgott és hamarabb termett a ház előtt, mint én magam.

Még alig értünk be a lakásba, de ő máris a telefonját böngészte és tárcsázni kezdett. Azt már nem hallottam, hogy mit beszél a telefonba, ugyanis siettem, hogy átvegyek valami kényelmesebb és kevésbé vizes ruhát. Mikor kijöttem, Louis már kényelembe helyezte magát a kanapén, bár az ő lába is lelógott a bútorról. Eső áztatta zakója a radiátoron pihent és az egész helyzet olyan harmonikusnak tűnt.

- Gyere ide mellém, ne állj ott - intett nekem. Ahogy feküdt, a dereka mellett simogatta a díványt jelezve, hogy oda üljek. Nagyon csalogató hely volt ez számomra, így pár pillanat habozás után megtettem. Jobb kezét a csípőmre helyezte, míg bal kezét pedig előre hajtotta, egyenesen az ölembe. Tenyere a kézfejemen hevert. - Jobban vagy? - kérdezte, mire válaszul mosolyogtam és bólogattam egyszerre. Majd feltápászkodott és kinyújtott lábakkal ült tovább. Egy tincset tűrt el az arcomból és közeledett. Egyre közelebb és közelebb jött... majd sunyi módon csiklandozni kezdett. Hangos viháncolásba csapott át a csend, és nevetés közben kérleltem, hogy hagyja abba. Azonnal megtalálta a gyenge pontomat, méghozzá az oldalamat, ami erre a tevékenységre a legérzékenyebb terület volt. Teljesen olyan, mintha ezer éve ismerne...

Így teltek a percek miközben játszottunk, majd egy hatalmas dörgésre lettünk figyelmesek. Úgy tűnik, hogy a vihar fokozódott. Ijedten kapaszkodtam meg partnerem vállában, átkarolva a nyakát, ugyanis játék közben az ölébe kerültem. Ő a kezét a derekamon nyugtatta, én pedig még mindig a nyakát fontam körül karjaimmal. Ez a helyzet kettőnk között nem volt éppen szokványos, de mégis olyan mindennapinak, olyan kellemesnek éreztem. Azonban sem sokáig élvezhettem ezt, mivel a villámok és a hozzájuk társuló hanghatások megzavartak minket. Óvatosan kibontakoztam Louis gyengéd öleléséből, majd lassan felálltam.

- Intézkednem kell. Mindjárt jövök, el ne menj - villantottam egy széles vigyort. Most már sokkal jobban éreztem magam, pozitívabb látásmódom volt.

- Nem fogok - kacsintott, és vízszintesen kitárva karjait megkarolta a heverő támláját. Ő volt a Kanapé Király, mivel a házban ezen a bútoron kívül nem igazán volt még más helyen. Ezt a tényt elég viccesnek tartottam és halkan nevetgéltem magamban ezen. Felérve az emeletre minden elektromos eszközt kihúztam a konnektorból a biztonság kedvéért. Míg ezt a tevékenységet folytattam meghallottam, hogy a telefonom csörög. Csengőhangomból csupán pár dallamot játszott le a készülék, majd elhallgatott. Ezután Louis beszédére lettem figyelmes. Vissza lementem, hogy a lenti dolgokat is áramtalanítsam, majd miután végeztem, lehuppantam Lou mellé.

- Hívásod volt. Remélem nem baj, hogy felvettem. Egyébként Harry keresett - mondta halkan.

- És mit akart? - bólintottam félre a fejem.

- Hát a hangjából ítélve elég mérges volt. Vagyis inkább dühösen rám rivallt, hogy mit keres nálam a te telód, miért én veszem fel, stb... Nem tudom mi van vele mostanában - vonta meg a vállát. - Na, emlegetett szamár! - bökött a telefonom felé, melynek kijelzőjén Harry neve és fényképe virított. A képernyőn két választási lehetőség jelent meg: elfogadhattam a bejövő hívást, vagy pedig elutasíthattam. Perpillanat nem tudtam, hogy melyik a jó döntés. Ha nem veszem fel, akkor esélyes, hogy azt hiszi, hogy direkt csinálom, vagy pedig újabb elméleteket gyárt majd Louis-ról és rólam, miután megtudta, hogy éppen együtt lógunk. Viszont ha megteszem, akkor lehet megint összeveszünk. Úgy határoztam, hogy ezt a kockázatot vállalnom kell, így benyomtam a zöld gombot.

- Szia - köszöntem neki, még mielőtt bármit is mondhatott volna.

- Hát szia. Végre, hogy felveszed - oktatott ki.

- Még csak egyszer... - válaszoltam volna, de félbeszakított.

- Légy szíves magyarázd meg nekem, hogy mit keres nálad Lou! - szólított fel. - Miért van az, hogy ti mostanában sülve-főve együtt vagytok? Van köztetek valami?

- Jó, ha bennem nem bízol ennyire akkor nem tudok mit tenni, de az Isten szerelmére! Ő a legjobb barátod! Hogy feltételezhetsz azért ilyeneket? - próbáltam észérvekkel magyarázkodni.

- Fogadjunk most is egymás karjaiban ültök - hadarta, de még mielőtt kimondta volna, amit akart, egy női hangot hallottam suttogni. Nem tudom, hogy mit mondhatott a hang, de aztán összeraktam. Fogadjunk, hogy Jessica tömte tele a fejét mindenfélével, és most meg a szájába rágja, hogy mit mondjon.

- Esküszöm paranoiás vagy - csaptam egyet az asztalra. - Egyébként örülök neki, hogy Jessica ennyire jó barátod, hogy mindent elhiszel neki. A kaját nem akarja megrágni helyetted?

- Miért vele vagy elfoglalva? De ha tudni akarod nagyon is hiszek neki, mert szerintem igaza van veletek kapcsolatban! - mormogta.

- Miért vagy benne ennyire biztos? Hát nem emlékszel, hogy mi történt régen köztetek? - hoztam fel akaratlanul ezt a témát. Miután befejeztem, már nem hallottam szerelmem hangját, csak a kis pittyegő hangot. Letette.

17.rész - Leave Us Alone

Harry a lépteit kapkodva sétált el, én pedig csigalassúsággal vonszoltam fel magam az emeletre. Egyenest a fürdőszobába mentem és minden mozdulatomat a lassúság vezérelte. Felfogtam a hajamat és közben már dübögést hallottam a lépcsőn. Nem sokkal később már nem egyedül voltam a fürdőben.

- Gyors voltál - vigyorogtam Harry-re, aki erre nem válaszolt, hanem csókolni kezdett. Egy határozott mozdulattal levette a pólóját, én pedig olvadozni kezdtem. Imádtam őt így, vagy esetleg még kevesebb ruhában látni. Az alsó ajkamat harapdáltam a látványára és ezt észrevéve egy szemtelen pillantást vetett rám és újra közel jött. Váltig állíthatom, hogy a kémia nagy sikerrel működik köztünk.

Pont miután kiszálltunk a zuhany alól, Harry telefonja csörögni kezdett. A képernyőre rápillantva láttam, hogy Louis keresi, így odaadtam neki, hagy beszéljen vele.

- Szia. Igen, nemsokára mi is készen leszünk. Nem, nem muszáj ide jönnöd, elég, ha az étterembe jössz egyenesen. Igen, abban az utcában van, jól tudod. Oké, akkor majd találkozunk, szia - válaszolgatott.Csendben törölköztünk tovább, de ez nem az a fajta kínos csend volt, hanem olyan, amikor nem kell semmit mondani a másiknak, mégis tudja mire gondolsz és fordítva. A szobából kiérve Hercegem a földszintre ment, ott is a rádióhoz. Bekapcsolta, majd hangosra vette és jókedvűen készülődni kezdtünk. Táncoltunk, énekeltünk, tehát jól szórakoztunk miközben öltözködtünk, illetve szépítkeztem.

- Kimegyek és beindítom a kocsit! Aztán remélem már nem tart sokáig mire jössz majd - kapcsolta ki a rádiót és kiáltott nekem lentről.

- Kész vagyok, már megyek is - dobtam be a telómat, a szájfényt és néhány zsebkendőt a kis táskámba. Bezártam a lakást és kívülről ellenőriztem, hogy minden ablakot bezártam-e, ugyanis gyanús volt, hogy esős idő vagy mi több, vihar készül. Ezeket letudva behuppantam a kocsiba Harry mellé. - Indulhatunk! - utasítottam és azon nyomban be is indította az autót. Útközben tök jól éreztem magam, boldogság áramlott az ereimben is. Büszke voltam, hogy több barátját is megismerhetem, ez már haladás. Reméljük, hogy hamarosan majd a banda többi tagjának is bemutat.

Az étteremhez érve Louis-t és az autóját pillantottuk meg. Harry pont mellé parkolta le a járművet és kiszállva mindketten üdvözöltük barátunkat.

- Na akkor menjünk be! - lelkesedett Harry és előre indult, míg Louis és én kissé hátramaradtunk.

- Te tudod ki lesz itt, kiről van szó? - érdeklődtem.

- Semmit - rázta meg a fejét Louis.

Belépve a fakeretes üvegajtón rögtön a recepciónál álltunk és hallgattuk, ahogy Harry kikéri a négy főre foglalt asztalt.

- Parancsoljanak, a tizenhetes a maguké - mutatott a terem jobb oldalára az alkalmazott. Meg kell, hogy mondjam gyönyörű és elegáns volt a hely, Harry biztosan nagyon ki akart tenni magáért. Egy férfi a recepcióról jött velünk és megmutatta, hogy melyik asztalról van szó, ugyanis nem voltak rajtuk a számok. Az egész terem hangulata, a teríték is egyszerűen ámulatba ejtő volt. Korábban nem igazán voltam ilyen helyeken. Sőt még a férfi ki is húzta nekem a széket, hogy leüljek. " Micsoda kiszolgálás, ez elképesztő! " - ámultam tovább magamban. Mind a hárman leültünk és rögtön hozták az étlapot.

- Köszönjük, de még nem rendelnénk. Még várunk valakire - utasította vissza Harry udvariasan.

- Rendben, akkor valamilyen frissítőt hozhatok a számukra? - kérdezte a pincér.

- Nekem jól esne egy pohár gyümölcslé, ha megtenné, hogy hozna - mondtam kedvesen. - Ti kértek valamit? - fordultam a srácokhoz.

- Szívesen innék egy kis bort, de nem lehet. Valakinek majd haza is kell vezetni - mondta Louis csalódottan, mire Harry egyetértően bólogatni kezdett.

- Rendben, akkor mindjárt jövök - felelte a felszolgáló. Észrevettem, hogy Hercegem állandóan hátrafelé pillant. Gondolom várta, hogy másik vendége mikor érkezik meg.

- Elmegyek a mosdóba, jó? - szólalt meg hirtelen.

- Oké - feleltük egyszerre Louis-val, és közben megkaptam a gyümölcslevemet is. Szürcsölgetni kezdtem az italt, amikor Louis beszélni kezdett.

- Mit csináltatok délután? Veled is elbeszélgetett?

- Hát nem volt az olyan nagy elbeszélgetés. Annyit mondott, hogy bízik bennünk és hogy te már elmagyaráztál neki mindent. Aztán meg elaludt.

- Aha, értem. Hát nekem meg kicsit nekem állt, hogy mit képzelünk mi, mit csinálunk, de hamar lenyugtattam. Szerintem nem dühös volt, inkább csak fáradt - magyarázta Lou. - Ja, meg... beszéltem Liam-mel is, hogy mi történt - folytatta.

- És? - kérdeztem érdeklődve.

- Jaj ne! - nézett át a fejem fölött és elég rémült arcot vágott.

- Mi van? - rémületét rám is rám ragasztotta egy pillanat alatt. Az arcomhoz nyúlt és a bejárat irányába fordított. Azt hittem megfulladok az italtól, amit épp akkor próbáltam meginni, hiszen nem mást, mint Jessica-t pillantottam meg Harry mellett. - Mondd azt, hogy nem ő lesz az a régi barát... - mondtam egyre idegesebben Louis-nak.

- Hát nem sok esélyét látom, mivel pont idetartanak - vett egy nagy lélegzetet.

- Nos Emma, bemutatom Jessica Martinez-t. Louis te már úgyis ismered... - halkult el Harry hangja a mondat végére. Az, hogy láttam az ellenségemet már egyfajta feszültséget keltett bennem, plusz még ahogy tanúja voltam annak, hogy Harry a derekát fogva kísérgetni, ez még jobban elmérgesült bennem. Nem akartam kimutatni, hogy igenis, tudom ki ez a lány. Azt meg pláne, hogy miért és hogyan ismerkedtünk meg. Óvatosan felálltam a székről, de belülről még mindig magammal küzdöttem. Az üvegpoharat, ami a kezemben volt annyira szorítottam, hogy majdnem széttörtem a puszta kezemmel. Kedves barátom, Louis észrevette, hogy kezeimen erősen feszülő erek foglalnak helyet és gondolom rájött, hogy mi zajlik bennem, így gyorsan elvette tőlem a poharat. Vettem egy mély lélegzetet, bár semmit nem használt és kezet nyújtottam.

- Szia, Emma vagyok - mintha nem tudná. Még a nevem is idegesíthette a jelenlétem mellett, ugyanis csak a szemét forgatta. Harry helyet foglalt a székén és Jessica pedig szorosan a mellette lévő helyet nézte ki magának. Nem bírtam tovább, kicsit le kellett nyugodnom valahogy.

- Mindjárt jövök - hadartam el és ahogy elhaladtam a szőke hajú lány mellett, ő egy gonosz mosolyt villantott felém.

- Én is - hallottam Louis hangját.

A mosdók felé igyekeztem, de nem akartam bemenni, csak megálltam a folyosón. Ott már úgysem láttak. A falnak nekitámaszkodva fogtam a fejemet és mást sem tudtam mondogatni, minthogy: " Ez nem lehet, ez nem lehet, ilyen nem történhet! ". A következő pillanatban már Lou is ott állt mellettem.

- Nyugi. Csak kibírjuk valahogy.

- De érted pont ő! Még hogy régi barát, jó vicc! Ez egy szörnyeteg, ráadásul a tegnapi dolog után most még el is kell őt tűrnöm. Mindezt úgy, hogy közben jó képet kell vágnom hozzá - nyugtalankodtam és picit hangosabban beszéltem a kelleténél. Louis közvetlenül elém állt és mindkét kezével megfogta a vállamat. - Én ezt nem bírom - mentem közelebb és hajtottam a vállára a fejemet.

- Ne aggódj. Itt vagyok én is, Harry is. Nem eshet bajod, nem hagyjuk - simogatta meg a hajamat. - Na gyere, menjünk vissza! Valahogy csak túl leszünk rajta - vigyorgott. Nyugtatóként hatott rám már az is, hogy ő ilyen könnyen fogja fel a helyzetet. Ez sokat segített. Útban visszafelé az asztalhoz láttam, hogy Hercegem és kedves társasága már pezsgőznek. Jessica olyan közel húzódott az ÉN szerelmemhez, amennyire csak lehetett. Nem hagyhattam, hogy ez még jobban felhúzzon. Leültünk, Louis pedig szorosan mellettem foglalt helyet, mikor Harry rögtön hozzánk szólt.

- Kértek?

- Nem kösz, igyátok csak ketten - flegmáztam, de még véletlenül se néztem szőke hajú társaságunkra. A reakciómra szerelmem egy puszit nyomott a homlokomra, de tovább itta a pezsgőt zavartalanul. Hirtelen újra a pincér jött oda és Louis-hoz fordult.

- Uram, önnek és a párjának hozhatok valamit?

Louis ezt meghallva csak elmosolyodott és annyit mondott: - Először az étlapot néznénk meg, köszönjük - biztos azt hitte, hogy egy pár vagyunk csak azért, mert közelebb ültünk egymáshoz. De vajon Harry-t és azt a libát miért nem kérdezte meg? Ja, igen. Ők már ezt is elintézték együtt. Ezután a jelenet után szinte már vártam, hogy Jessica mikor szólal meg. Hát nem is kellett sokáig várakoznom.

- Önnek és a párjának? Hm.. felettébb érdekes. Nem is nagyon tiltakoztatok. Úgy ültök ott egymás mellett, mint két turbékoló galamb.

- Ne üsd bele az orrod olyanba, amihez semmi közöd - néztem rá gyilkos szemekkel.

- Fájdalmas pontba ütköztem? Láttalak titeket tegnap is... miért nem valljátok már be, hogy nem tévedek? Emma ugyan már, átlátok rajtad. Légy őszinte és mondd el, hogy számodra Harry csak egy eszköz, ahogy szerintem Louis is - mondta olyan módon,mintha szánakoznia kellene.

- Ezt most fejezd be! Ne magadból indulj ki! - csattantam fel.

- Á, úgy vélem felfedezni, hogy már hallottál rólam. Akkor azt is kéne tudnod, hogy én mindig elérem, amit akarok - jelentette ki egy széles vigyorral az arcán, miközben úgy éreztem, hogy teljesen kifordulok önmagamból. Harry látszólag nem értette mi történik és csak kapkodta a fejét jobbra-balra.

- Hallottam rólad, de bárcsak ne tettem volna. De tudod mit? Látni sem akarlak - kaptam föl a táskámat és mielőtt elviharzottam volna, Louis fölpattant a helyéről és nyomban elkapta a csuklómat.

- Szégyelld magad! - mondta egyenesen Jess szemébe.

- Na de Emma, mégis hogy viselkedhetsz így? - vont kérdőre Harry. Én? Még én hogy viselkedhetek így? Úgy döntöttem, hogy inkább válaszra sem méltatom a kérdését.

Láttam, amint Louis egy mérges pillantást vet Harry-re és csóválja a fejét. - Gyere Emma! - szólt nekem finoman.

Csodálatos, mondhatom csodálatossá vált ez az este. Azonban még közel sem volt vége. Ha tudtam volna, hogy távozásunk után Jessica mikkel fogja a Hercegem fejét teletömni, talán nem adtam volna fel ilyen könnyen, de kiborultam. Csak most tudatosult bennem igazán, hogy ez a lány tényleg bármire képes, hogy visszaszerezze Harry-t. Az alapján, amit később megtudtam, lehet, hogy nem csak ezt a csatát nyerte meg, hanem az egész háborút...

16.rész - Misunderstanding Or Not?

Még jó, hogy elhatároztam, hogy kaját akarok csinálni. Louis azonnal odaslattyogott mellém és mindenáron kukta akart lenni. Ez mind szép és jó volt, hogy mi enni akartunk valamit, de azt még el is kell készíteni. Egy kis időbe telt, míg kiválasztottuk a könyvből, hogy mit szeretnénk. Éppen pakoltam kifelé a hozzávalókat, amikor Louis a lisztet hozta. Egyik percben még álltam, másik percben pedig még mindig álltam, de már a fehér porral beborítva. Ez az egy dolog volt rábízva, de ezt is elbambázta. Haragudni ezért nem tudtam volna rá, viszont elég vicces volt. Gondoltam jó, visszavágok akkor és én is rászórtam a maradékot. Mikor megláttam hogyan áll neki a liszt-öltözet, akkor azon nyomban elnevettem magam, nem bírtam tovább. Pár másodpercig döbbenten nézett, aztán követte a példámat. Az egész ház a mi nevetésünktől volt hangos... végül is nem mintha zavart volna bárkit is. Örültem, hogy végre Louis-val olyan lett a kapcsolatom, amilyet az elején is terveztem. Sajnáltam, hogy anno úgy kellett megismerkednünk, abban a helyzetben, de legalább most már minden kárpótlást nyert. Legalábbis remélem ő is így gondolja. Hamarosan lenyugodtunk és egyet-egyet kuncogva törölgettük a könnyeinket az arcunkról. Körülnéztünk a konyhában, hogy milyen katasztrófát okoztunk és nekitámaszkodtunk háttal a pultnak. Ölbe tettük a kezünket és feltűnt, hogy szinte minden mozdulatot együtt végeztünk. Lehet, hogy azért, mert egyhuzamban sokat voltunk egymás társaságában, de lehet amiatt is, hogy simán csak egymásra vagyunk hangolódva... de miért is veszek észre ilyeneket? És ami fontosabb: miért gondolkodom én ezeken? - bámultam magam elé, míg meg nem hallottam Louis hangját.

- Nos.. akkor ugye már nem akarunk itt semmit csinálni? - éreztem a feldobottságot a hangjában. Válaszul csak megvontam a vállam, ő pedig helyettem is eldöntötte, hogy a kérdésére " nem " a válasz. Hirtelen előrehajolt és elkezdte a hajából kifelé rázni a port. Kezeit ügyesen mozgatva próbált megszabadulni a lehető legtöbb liszttől, majd újra hozzám fordult. - Van még benne? - mutatott a hajára. Kényesebb volt rá, mint én a sajátomra. Odaálltam elé és kezeimmel cirógatni kezdtem dús hajviseletét. Olyan fura, de mégis jó érzés volt beletúrni. Arról volt itt szó, hogy tetszett ez az egész szituáció úgy, ahogy volt, tekintve az előzményekre. Tudom, unalmas és felesleges, hogy még mindig ezen rágódok, de sosem fogom elfelejteni. Nem azért, mert nem bocsájtottam meg Louis-nak, azon már rég túl vagyok. Hanem azért, mert ez egy olyan emlék, ami örökre része lesz az életemnek. És mint említettem, tetszett. Ahogy éreztem, hogy az ujjaim között szinte siklanak barna tincsei és közben ő engem figyelt kékeszöld szemeivel, az meglepő módon hatott ki rám. Elvarázsolva éreztem magam. Annyira közel volt hozzám és... és.. NEM! Szörnyű vagyok. Ilyenek járnak a fejemben, amikor Harry bármikor betoppanhat. Nem mintha hallaná a gondolataimat, de ez bűntudatot keltett bennem. Igazam lett. Így lenne ötösöm a lottón, mint ahogy megéreztem, hogy Harry hamarosan megérkezik. El sem képzelem inkább, hogy mit gondolhatott, amikor belépett a ház ajtaján és meglátott minket. Először még észre sem vettük, csak tovább piszkáltam Louis frizuráját. Elég különös látvány lehetett ez számára. Ha belegondolok elszégyellem magam, pedig nem biztos, hogy lenne miért. Csak akkor tudatosult bennünk, hogy itt van, amikor felháborodottan hozzánk szólt.

- Ti meg mi a francot műveltek itt?? - erre a mondatra gyorsan felkaptuk a fejünket és eltávolodtunk egymástól. Ismét egyszerre néztünk össze Louis-val, aki megkezdte a magyarázkodást.

- Csak reggelit akartunk csinálni, de hogy is mondjam?! - vigyorogta el magát. - Nem jött össze, mint látod - vihorászott. Én viszont nem mertem egy szót sem szólni, hiszen láttam, hogy Harry szemei csak úgy izzanak, ahogy rám néz. Nem csináltam semmi rosszat, mégis féltem. Tény, hogy mindent magamra veszek... vagy csak túlreagálom?

- Lou gyere ki kérlek - fújta ki a levegőt a Hercegem.

- Először még segítek Emma-nak takarítani - jelentette ki a pajtásom.

- Louis, légy szíves! - kérte őt erőteljesebb hangon a göndörünk, majd azzal a lendülettel ki is ment. Ezzel jelezte legjobb barátjának, hogy arra kell követnie őt. A haverom megadta magát, egy puszit nyomott az arcomra, majd ő is kisétált az ajtómon. Nem tudtam, hogy hová mennek és hogy meddig, de kicsit megkönnyebbültem, hogy egyedül lehetek. Gyakran már én sem értem saját magamat. Abból a célból, hogy eltereljem a gondolataimat takarítani kezdtem. Először elpakoltam a dolgokat, amikre már úgysem volt szükség, majd letöröltem a konyhapultot, végül pedig sepregetni kezdtem. A tervem nem jött össze, még takarítás közben is elmélkedtem. A lisztet és a morzsákat igyekeztem a lapátra terelni és amikor sikerült, akkor beleborítottam őket a kukába. Egy laza tizenöt-húsz perc alatt rendbe tettem a konyhát és azon kaptam magam, hogy hosszú percek óta bámulom a semmit az ablakon keresztül. Nem figyeltem senkit és semmit, hanem azon járt az eszem, ahogy Louis elköszönt. Megérintettem az arcom, ahová kaptam az elköszönésképp kapott ajándékomat és akaratlanul is elmosolyodtam. Azt sem tudom mi van velem és ez nagyon zavar. Ahelyett, hogy örülnék, hogy a Szerelmem végre megkerült, én teljesen máshol járok. Talán nem helyes... Gondolatmenetemet Harry szakította félbe, aki épp most tért vissza, ki tudja honnan.

- Szia - igyekeztem elé, hogy legalább tudassam vele, hogy boldog vagyok amiatt, hogy itt van.

- Szia - ölelt meg röviden, majd a kezembe nyomott egy zacskót. - Hoztam neked reggelit, vagyis inkább mondhatni ebédet, vagy uzsonnát, - nézett az órára - ugyanis Louis mondta, hogy még nem ettél semmit. 

- Köszi, jól jön - telepedtem le az asztalhoz. - Kérsz?

- Nem, nem. De amúgy... megpróbálom elfelejteni a történteket - folytatta a mondanivalóját, mire a szívem őrülten kalapálni kezdett. Ijedten vártam, hogy mi következik. - Elég érdekesen néztetek úgy ki, nagyon félreérthető volt. De bízom bennetek, na meg Louis is elmagyarázott mindent. Ne haragudj, ha néha kiakadok és bocs, hogy tegnap nem jöttem veled.

- Semmi gond - intettem. - De egyébként hol voltál éjszaka? Itt vártalak.

- Ööm.. Liam-nél - mondta halkan. - Ja... meg amúgy is kérdezni akartam valamit - ugrotta át gyorsan a témát. Tele volt a szám, ezért nem tudtam válaszolni, de egy felbólintással jeleztem neki, hogy mondja nyugodtan. - Van kedved este egy vacsora keretében megismerni egy... régi barátomat? - ült le a mellettem lévő székre és megfogta a combomat.

- Hát persze, miért ne?! - mondtam felderült arccal. Pozitív jelnek tekintem ezt a cselekedetet tőle. - És szabad tudni valamit erről a titokzatos barátodról?

- Hát, azt hiszem jobb, ha majd te személyesen megismered - csókolt meg végre. - Ja, és Louis is jön.

- Á remek! - nem értem, hogy miért tartotta fontosnak ezt is közölni, bár kicsit azért gyanúsnak tűnik nekem, hogy így viselkedik. Mindenesetre a válaszomat csak félig töltötte ki lelkesedés. A másik fele azért hiányzott, mert épp próbáltam volna elfelejteni a reggel történteket, erre tessék. De miért töröm magam? Mindent annyira túlkomplikálok. Úgysem lesz ennek semmiféle hatása. Csak szórakoztunk.

Miután elfogyasztottam a péksütit, amit Harry hozott nekem, a szokásos helyünkre, a nappaliba mentünk. A kanapé egyik végbe ültem le, míg Szerelmem egy könnyű mozdulattal bekapcsolva a tévét a combjaimra feküdt. Arra kért, hogy a fejét és göndört fürtjeit simogassam. Megtettem, amit kért, ő pedig hamar el is aludt. Úgy tűnt, hogy nem szunyókált túl sokat az éjszaka, de nem gyanakodtam, hagytam. Még álmában is ő volt az én félistenem. Csodálatos volt és édesnek találtam azt, ahogyan pihen, illetve hogy a lába lelóg a heverőről.

Két órán keresztül csak ott ültem mozdulatlanul, nehogy felébresszem, és próbáltam valami értelmes műsort találni. Végül feladtam és elhatároztam, hogy kezdeni kellene magammal valamit, ha hat órakor ott akarunk lenni a vacsorán, ugyanis már délután négy felé járt az idő. Először úgy döntöttem, hogy felhívom anyát, hiszen már körülbelül egy hete nem beszéltem vele. Kicsöngött, felvette és nagyon örült nekem a hangjából ítélve. Mindig azt mondta, hogy majd ő hív, de már hiányzott. Elég hosszan ecsetelte nekem a dolgokat, míg tizenöt percnyi beszélgetés után kinyögte, hogy majd lesz egy meglepetése számomra. Pontos időpontot, hogy mikor jön haza azonban nem mondott. Úgy voltam vele, hogy nem baj, elvagyok nélküle is. Anya korábban olyan volt nekem, mint a legjobb barátnőm, mindenről tudott. Most azonban ez kicsit megváltozott. Persze, ugyanúgy fog tudni mindent, ami nem ártalmas.

Ez azt jelenti, hogy mindent, kivéve ami mostanában történt. Utáltam neki hazudni, de lassan ideje lesz kitalálnom valamit. Hirtelen Harry ölelt meg hátulról. Nem akartam felkelteni, de ha már így sikerült...

- Átmegyek az öltönyömért, addig ne csinálj semmit. De ha visszajövök lezuhanyzunk együtt? - suttogta csibészesen a fülembe.

- Csak akkor, ha sietsz! - vágtam rá játékosan, majd felé fordultam. Látszólag nagyon inspirálóan hatottam rá, azt tükrözte szemöldökeinek mozgása is.

Ez a délután rendkívül felvillanyozta a napomat, főleg zöldszemű Hercegem közeledése. Megfogadtam magamnak, hogy innentől nem fogom hagyni, hogy holmi fenyegetések és rossz indulat elrontsák az egyébként szerencsésnek mondható életemet. Na igen, persze. Ezt csak addig a pillanatig sikerült betartanom, amíg az étterembe nem értünk...

15.rész - So Sweet

Louis lábmasszázsát annyira élveztem, hogy mély álomba szenderültem. Miután ez megtörtént, nem is tudtam magamról, értelemszerűen nem láttam és nem hallottam semmit. Feltehetően nagyon jól aludtam, mert reggel, jobban mondva inkább délben teljesen kipihenten ébredtem. Kicsit igaz kényelmetlen volt a kanapé, mert annyira nem nagy és nem tudtam fordulni, de a funkciójának megfelelt. Felültem, ásítottam egyet, majd kinyújtóztam. Be voltam takarva és még mindig a tegnap esti ruha volt rajtam, melyeket mosolyogva vettem tudomásul.

Felnézve Louis-t pillantottam meg a fotelban szunyókálni. Ott ült mozdulatlanul és csak halk szuszogása hallatszott. Azon elmélkedtem, hogy vajon keltsem-e fel, hisz elég kényelmetlen lehet abban a pózban pihenni. Leráztam magamról a takarót és úgy döntöttem, hogy felébresztem. Kettőt léptem felé, amikor a parketta megreccsent. A földet nézve magyarázó mozdulatokat végeztem, mintha azzal csendre tudnám inteni a padlót. A fotel irányába pillantva észrevettem, hogy Louis már fent van. Álmosan pislogott és halvány mosolyra húzódott a szája.

- Jó reggelt! Ne haragudj, hogy felébresztettelek - üdvözöltem. - Nem mész fel a szobámba? Az azért mégis alkalmasabb hely az alváshoz.

- Nem, nem. Már úgysem akarok - ásított - aludni. 

- Biztos vagy benne? Elég nyúzottnak tűnsz. Hány órát aludtál? - ültem le a fotel karfájára. Ő az oldalamnak döntötte a fejét, én pedig piszkálni kezdtem a haját.

- Hmm, hát nem tudom. Miután a jó kis masszázsomtól elaludtál - mondta büszke hangon - betakartalak és ide ültem. Figyeltem, ahogy alszol és örültem, hogy most az egyszer nem bosszankodsz - nevetett fel. - Végül az egyenletes és lassú légzésed altatóként hatott rám, ééééés ennyi a történet - magyarázta. - De remélem nem baj, hogy nem mentem el - emelte fel a fejét, hogy lásson. Mosolyogva ráztam meg a fejem és elindultam, hogy átöltözzek. Belülről melegség töltött el amiatt, hogy egész éjjel itt volt és azért tette ezt, mert vigyázni akart rám. " Milyen figyelmes! " - suttogta egy belső hang.

- Legalább jól aludtál? - kérdeztem, ő pedig lassan bólogatott. - Képzelem - indultam a konyha irányába. - Csinálok valami kaját! Mit szeretnél? 

*Louis szemszöge*

A tegnap este egyszerűen fantasztikus volt. Egyre inkább tetszett a helyzet, hogy Emma-val egyre jobb és jobb lesz a barátságunk. Úgy érzem, hogy kicsit segíteni kell neki ahhoz, hogy kikapcsolódjon, bár ezt meg tudtam érteni. Velem is történt már egy-s-más, de a barátaim és a családom mellettem álltak, és támogattak. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen megfenyegetve lenni, hisz velem még nem igazán fordult elő ilyen, viszont azt tudom, hogy nem fogom magára hagyni. Ha kell, akkor a végsőkig harcolok vele, vagy mellette. Már bánom, hogy az elején úgy viselkedtem vele. Oké, magyarázhatom azzal, hogy Harry-t próbáltam védeni és a Jessica-s ügy vezetett oda, hogy ilyenné váljak, de akkor sincs mentség. Sosem fogom ezt megbocsájtani magamnak, holott úgy veszem észre, hogy ő már rég túltette magát rajta. Tudom, hogy úgy tűnhetett, mintha egyszerű könnyedséggel mondtam volna ki minden rossz szót, amivel őt illettem, de ezt szeretném megcáfolni. Nem vagyok rossz ember és olyan sem, aki mindenkit megítél. De az ember egy olyan lény, ami a szeretteiért bármire képes. Azt hiszem, hogy már Emma is ebbe a csoportba tartozik, a barátom. Biztos vagyok benne, hogy a kapcsolatunkban a fordulatot az jelentette, amikor megvédett engem Harry-vel szemben. Vagyis fogalmazhatnánk úgy is, hogy nem árult el. Veszekedtem vele, majd két napra elvittem tőle a szerelmét és még csak nem is engedtem, hogy akárhogy is beszéljenek. Nem csodálkoztam volna, hogyha elárulta volna, hogy igazából mi is történt akkor, de nem tette. Bevallom, először nem volt szimpatikus, főleg, hogy az első találkozásunk a kórházban történt és mindketten sérülten feküdtek. Haragudtam rá, hogy veszélybe sodorta a legjobb barátomat, de azóta beláttam, hogy nem tehetett róla és hogy gyerekesen viselkedtem. Végül is örülök, hogy így alakultak a dolgok. Meglágyultam, amikor megvédett és akkor nőtte bennem ki magát az érzés, hogy bocsánatot kell kérnem és tiszta lappal kell kezdenünk mindent. Látszólag hamar megbocsájtott nekem, én pedig éreztem, hogy ő egy értékes ember és kompenzálnom kell minden hibámat azzal, hogy a valaha volt legjobb barátja leszek. Talán a kisugárzása teszi, hogy hamar elmondtam neki az élettörténetemet és hamar megbíztam benne. Eszembe sem jutott olyan kockázat, hogy esetleg minden rosszra fordul. Azóta pedig próbálok közelebb kerülni hozzá. Emma-n kívül még egy valamit kaptam ettől az esettől: mégpedig megtanultam, hogy nem minden ember egyforma, először meg kell ismerni a másikat. Jó, lehet, hogy már szinte felnőtt, huszonegy éves fejjel rég tudnom kellett volna. Vagyis eddig is ezt hangoztattam, viszont most már érzem is. - elmélkedtem csendesen magamban, miközben a fotelban ülve Emma arcát és csukott szemeit néztem. Reméltem, hogy szépet álmodik. Így telt el egy-két óra, majd az álom nevezetű pillangó az én szememre is leszállt.

Később arra ébredtem, hogy a parketta recseg. A fülemben még benne voltak a fülhallgatóim, ugyanis elalvás előtt mindig hallgatok egy kis zenét, de már rég nem ment benne semmilyen dal. Éber alvó vagyok, szóval így ezt rögtön meghallottam és kipattantak a szemeim. Emma-t pillantottam meg, amint nem messze áll előttem és hadonászik a kezeivel. Elég vicces volt és úgy tűnt, mintha csitítani próbálta volna a zajt, de a nevetést magamba fojtottam. Mikor észrevette, hogy már felkeltem, akkor mellém ült és elkezdte simogatni a hajamat. Mit ne mondjak, kedves reakció volt és eléggé tetszett. Beszélgetni kezdtünk és fel akart küldeni a szobájába, hogy ott folytassam az alvást. Jó, nem éppen ez volt a legkényelmesebb hely, ahol aludtam, de minek csináljam, ha vele is lehetek?! Nagyon kedvelem és azt meg még jobban, hogy szereti poénosra venni a figurát, ugyanis ez az én ismertetőjegyem is. A bandában is én vagyok a Mókamester. Végül felállt és elhatározta, hogy kaját készít. Mindenáron segíteni akartam, ezért odasiettem hozzá a konyhába.

- Na mit készítünk?

- Jó kérdés. Nem vagyok valami nagy konyhatündér, az egyetlen receptem a palacsinta. Na de az a legfinomabb is - tapsolt egyet. - Ha gondolod, akkor kereshetünk valamit a szakácskönyvben, ha annyira segédkezni akarsz - javasolta, és rámutatott egy barna színű, kevésbé vastag könyvre. Nem érte el, ezért megkért, hogy vegyem le. Mondanom sem kell, legyezgette a férfiasságomat, hogy megtehetem ezt.

Hosszas tipródás után kiválasztottuk a brownie receptjét. Emm minden hozzávalót kipakolt, amire szükségünk lesz, én pedig hoztam a lisztet a másik szekrényből. Véletlenül megbotlottam és a már nyitott zacskóból liszt ömlött ki, méghozzá pont Emma-ra. Tétován álltam ott, nem tudtam mit fog reagálni. Csak komolyan nézett rám, majd elkezdett hangosan nevetni, és ezt kiabálta:

- Olyan hülye vagy! - majd ezzel a lendülettel fogta a lisztet és rám szórta. Na, most már mind a ketten tiszta fehérek voltunk és teljesen úgy néztünk ki, mint akik csináltak is valamit a konyhában, nem csak álltak. Mind a ketten hangosan röhögtünk, dülöngéltünk jobbra-balra. Nagyon élveztem, sosem volt még ilyenben részem. Kezdtem úgy érezni, hogy jó úton haladok, hogy minél közelebb kerüljek Emma-hoz. Na de ekkor toppant be Harry. Lehet, hogy a következő mondatom miatt úgy fog tűnni, hogy rossz barát vagyok, de egyáltalán nem számítottam rá. Tudtam, hogy majd valamikor jönni fog, de teljesen elfelejtettem. Megérkezése után látszott Harry-n, hogy meg van döbbenve, hogy mi ketten mit művelünk, de nem hagyta, hogy most ez kihozza a sodrából. Helyette egy jónak ígérkező programot javasolt. Na igen. Ismerjük a mondást: a látszat néha csal...