19.rész - The Dark Truth

- Ezt nem hiszem el! - dobtam le a telefonomat magam mellé. Nem akartam még állítólagos barátnőjeként én is bántani, de ha ez kell ahhoz, hogy felfogja, hogy Jessica-nak ő csak egy eszköz, akkor meg kell tennem. Félek azonban, hogy Harry ebből az egészből ennek az ellentétét szűrte le. Nem tudja, hogy azelőtt, mielőtt hivatalosan is bemutatta nekem a kis barátját, azelőtt mi történt. Az a lány meg hülye lenne elmondani. Játssza a jó barát szerepét, mint aki segíteni akar. Elég jó színész, ha Harry ennyire bedől neki.

- Mi a gond? - fordult felém Louis segítőkészen.

- Röviden? Az a szőke hárpia! - kiáltoztam. Sajnáltam szegényt, hogy így letámadtam, nem ellene irányult. - Ne haragudj - simogattam meg a karját.

- Á, így értem - húzta el a száját. - Ha itt járunk, akkor azt hiszem, hogy el kell mondanom neked valamit. Eddig gondolkodtam azon, hogy vajon az a helyes, ha tudod, vagy az, ha nem - nézett rám együttérzően.

- Na mondjad! Mi az? - mosolyodtam el halványan.

- Hát... biztos? - vágott kétségbeesett fejet. Egyet bólintottam, majd nagyot nyeltem, hisz nem tudtam, hogy mi következik. - Szóval ugye az étteremben mondtam neked, hogy beszéltem Liam-mel. Ugyebár tegnap megígértettem vele miattad, hogy majd hívjon fel abban az ügyben, hogyan alakult a buli. És hát... megtette - sóhajtott fel, majd kisebb szünetet tartott.

- És? - sürgettem a válaszát. A gyomrom kisebb görcsből nagyobba rándult, hiszen olyan nehezen akarja elmondani, olyan idegesnek látszik.

- Nos... azt mondta, hogy eleinte semmi gond nem volt. Hamar odaért és egy ideig szemmel kísérte az alanyunkat, majd kicsit később oda is ment hozzá és testközelből védelmezte, ha lehet így mondani - mosoly jelent meg az arcán, ami hamar el is tűnt. - Mondta, hogy barátunk pár haverral iszogatott, rajongókkal beszélgetett stb., de amikor látta rajta, hogy tényleg részeg, akkor hazavitte. Még egy másik barátja is megkérte a mi Liam-ünket, hogy vigye haza, de Harry és az a másik srác különböző irányban laknak, ezért először Harold-ot vitte haza. Utána letudta a másik fuvart is és úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért leellenőrzi bandatársunkat, hogy mi van vele. Mindegyikőnknek van a többiek házához pótkulcsa, így könnyedén bejutott, de Harry-t nem találta sehol. Minden szobában kereste, de semmi - erre a két utolsó mondatra testem akaratlanul is reagált. Szívem őrült módjára kezdett dobogni, azt hittem, hogy kiszakad a mellkasomból, a kezeim pedig remegni kezdtek. Gyorsan összefontam a karjaimat a mellem alatt, nehogy Louis észrevegye. - Utána visszament a szórakozóhelyre, de már ott sem találta. Szegény Liam-nek még akkor is tisztán éreztem az aggodalmát, amikor elmesélte ezt, pedig akkor már mindent tudott. Na, igen. Aztán a buliban végigkérdezte a legtöbb embert, akit tudott. Végül csak az utolsó személy szolgált hasznos információval, mégpedig egy személyleírással. Halványlila ruha, szőke haj, kék szemek... ki jut eszedbe? - kérdezte elhaló hangon.

- Jessica! - ordítottam és ezzel párhuzamosan ökölbe szorítottam a kezem. Fortyogtam a dühtől. Louis vett egy nagy levegőt és kiejtette azokat a szavakat, melyek a legjobban fájtak.

- Vele látták Harry-t elmenni.

- Akkor azért nem jött haza éjszaka! - folytattam az ordibálást. - Még a buliba is visszament miatta! - pattantam fel ültömből, majd megragadva egy kispárnát teljes erőmmel az üres falnak dobtam.

- Elnézném, ahogy itt dühöngsz, - fogott le - de ezzel nem mész semmire. Kicsit úgy érzem, hogy hiba volt elmondanom.

- Dehogy. Egyáltalán nem. Inkább köszönöm - mondtam elcsukló hanggal. - De most mégis mit... - szipogtam - mi a francot kellene csinálnom? - fordultam el, mert nem akartam, hogy sírni lásson. Megkerült, hogy újra szemben legyen velem és átölelt. Kezeivel olyan szorosan húzott magához, amennyire csak lehetett, hajamban pedig apró puszikat hagyott. Tényleg nem tudom, hogy hol lennék nélküle... de diliházban minimum. Hosszú percekig csak így ölelt, én pedig eleredő könnyeimmel fehér ingét áztattam és ezen az egész kialakult helyzeten rágódtam. Lehet,hogy én vagyok a hibás. Lehet, hogyha meg sem ismerkedem Harry-vel, vagy ha nem hagyom, hogy a dolgok ilyen irányba menjenek, akkor ez az egész nem jön létre. Viszont akkor nem ismerek meg olyan értékes embert, mint Louis. Kétségtelen, hogy korábban ezt nem is bántam volna, ezzel szemben most már kegyetlenül.

Most is ő az aki itt van velem, és vigasztal. Vagy ha nem fogadom el az éttermi meghívást, hogy bemutatkozzam egy titokzatos régi barátnak, akkor sem tartanánk most itt. Végül is felesleges emiatt őrölni magamat. Talán fenyegetéseket akkor is kaptam volna, ha csak egyszer meglátnak Harry-vel. Az elv, mely szerint élek az az, hogy: " minden okkal történik, mindennek így kell/kellett lennie ". Na jó, de akkor mégis mit kellene tennem? Ráncigáljam el a Hercegemet attól a kis csitritől, vagy várjam szépen csendben a megoldást? Vagy még ha akarnék is, bele tudnék avatkozni a dolgok folyásába? Vagy szimplán elég, ha csak sodródom az árral és megvárom, hogy mi történik? Tömérdek kérdés, és nem tudom, hogy melyik vezethet a helyes úthoz. Sejtettem, hogy az a jobb, ha harcolok, már csak abban nem voltam biztos, hogy megéri. Nem bízik bennem, nem ért és nem véd meg, ráadásul nem veszi észre, ha valami bajom van. Nem ilyennek képzeltem Harry-t. Elképzelhető, hogy ez az egész sztárság meg mindenség lassan elveszi az eszét. Tudom én, hogy ő olyan, aki mindenkinek a legjobbat akarja, mindenkinek meg akar felelni a sajátos módján. Most sem miatta sírok, hanem érte. Nem azért hullajtom a könnyeimet, mert megbántott. Ilyen dolgokban nem érdekel az, hogy mi van velem. Sokak szerint ez rossz, mert hagyom, hogy bántsanak, de én nem bántok senkit. Zokogásom oka egyrészt az, hogy egyre elveszettebbnek látom annak az esélyét, hogy Jessica ellen győzzek ebben a háborúban. Másrészt viszont az, hogy fogalmam sincs mi lesz. Abban az értelemben nincs, hogyha a kapcsolatom Harry-vel ebbe az irányba halad, akkor mi lesz. Szeretem őt, de azért nem várhatja el, hogy mindent toleráljak. Ha a megismerkedésem Jess-el nem úgy indult volna ahogy, akkor felőlem aztán addig ellenségeskedhetett volna velem, ameddig akar. Fikarcnyit sem érdekelt volna. De így más volt a felállás. Élvezte, hogy bosszanthat, élvezte, hogy rettegek. Először a hívás, a levél, aztán meg a buliban történt megfenyegetés... félelmeim ezek miatt már elmúltak, hiszen tudtam, hogy az ő keze van a dolgokban. Legalább egy ügyet már le lehetett zárni. Ezek miatt zokogtam Louis vállán, vagyis inkább jobban mondva mellkasán, összegörnyedve. Miután ezek a gondolatok átfutottak az agyamon kezdtem megnyugodni. Szememből már nem hulltak a könnyek és karjaimat kiszabadítva átkaroltam Louis nyakát. Lábujjhegyre kellett állnom, hisz ő is jóval magasabb volt nálam. Éreztem, ahogy kezei lejjebb csúsznak és már nem a hátamat simogatták, hanem a derekamat fogták körül. Mélyeket lélegeztem és ezzel nemcsak a tüdőmből hiányzó levegőt szívtam be, hanem Louis illatát is, ami egyszerűen mennyei volt. Annyira jó érzés kerített hatalmába. Lassan kezdtem elengedni, majd megint teljesen szemben álltunk egymással.

- Köszönöm - suttogtam és az arcára nyomtam egy hatalmas puszit. Reakcióját figyelve láttam, hogy egy széles mosoly ül ki az arcára. Ezután szúrtam ki egy vicces dolgot, amitől kicsit elszégyelltem magam. Lou inge nemcsak a könnyemtől lett áztatott, hanem a szemfestékemtől is, egy jókora foltban. - Bocsi. Majd kimosom - néztem rá bocsánatkérően. Szemlátomást nem nagyon érdekelte, hogy koszos a ruhája, csak vállat vont.

- Inkább a te arcodat kéne lemosni. Olyan vagy, mint egy bohóc. Már csak a piros orr meg még egy kis festék hiányzik - vigyorgott.

- Haha. Nagyon vicces - hunyorítottam össze a szemeimet.

- Na gyere, segítek rendbe tenni téged - fogott kézen, de egy lépést sem mozdult. - Öö... merre van a fürdőszoba? - harapott bele az alsó ajkába. Egy pár pillanatra elmerengtem ebben az arckifejezésében, mert irtó jól állt neki, de aztán hamar észbe kaptam. Átvettem az irányító szerepét és a fentebb említett helyiség felé mentünk. Ott tanácsára vízzel megmostam az arcom és megtörölköztem, ő pedig mindezt figyelemmel kísérte.

- Na, elégedett vagy? - emeltem rá a tekintetem.

- Maximálisan. Nem értem, hogy nektek csajoknak minek ennyi smink. Gyönyörű pofid van ezek nélkül is - bókolása teljesen zavarba hozott. Fokozta a hangulatomat, hogy mondata végén még végig is simította az arcomat puha ujjbegyével, az pedig a ráadás volt, hogy egész idő alatt a szemembe nézett. Nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy néha, vagyis egyre gyakrabban milyen hatást tud rám gyakorolni, ezért gyorsan eltereltem a témát.

- Vedd le a pólót és akkor majd beáztatom. Kimenjek? - felesleges kérdés volt, hisz már neki is látott a vetkőzésnek. Az elegáns külső is nagyon jól állt neki, felsője nélkül meg még szívdöglesztőbb volt. Széles válla, izmai és meztelen felsőteste látványa teljesen megbabonázott. Erre a tetkói jöttek koronaként, melyek olyan rossz fiús imázst varázsoltak neki. Képtelen lennék szavakba önteni, hogy ekkor mi zajlott bennem. Annyira elbambultam, hogy már csak akkor eszméltem fel, amikor a nevemen szólongatott.

- Emma! Emma! Hová tegyem? - hadonászott előttem.

- Ööm... csak add ide - éreztem, ahogy az összes vér a fejembe fut. Tiszta vörös lehettem... ciki. Eközben átnyújtotta a pólóját, én pedig egy mozdulattal löktem a mosógépbe. Hihetetlen. Elpirultam. Ekkor két kérdés fogalmazódott meg bennem: hogy tud ilyen könnyen zavarba hozni? És a legfontosabb, hogy: miért? Nem volt időm ezeken rágódni, mert csengettek. Letámolyogtam a lépcsőn és ajtót nyitottam. Egy futárforma emberke állt előttem.

- Jó estét. Öö.. Louis Tomlinson-nak hoztam, amit kért. Itt van? Jó helyre jöttem? - kezdte az idegen.

- Igen, persze - mosolyogtam rá biztatóan. - Louuu! - kiáltottam hátra pajtásomnak.

- Jövök - és egy szempillantás alatt már ott is volt mellettem. Hát nem volt szégyenlős, ugyanis egy szál nadrágban állt az ajtómban.

- Jó estét önnek is. Meghoztam az ennivalót. Itt aláírná kérem? És az ára is ott található. Jaj, és ha megtenné, akkor adna egy autogramot a kishúgomnak? Daisy a neve - lelkesedett a küldönc.

- Persze, szívesen - firkantotta alá Louis a papírokat és a nevét. Mindent kifizetett, amit rendelt és egy nagyobb borravalóval meg is toldotta az árat.

A futár arcán erre a cselekedetre rettentő boldogság tükröződött és ahogy a kocsijához sétált még visszakiáltott: - Uram! Ha valamikor még szüksége lenne valamire, csak engem hívjon és köszönöm! Viszlát, jó éjszakát!
- Magának is! - intett vissza társam udvariasan. Két szatyrot tartott a kezében, amit az előbbi ember hozott és amiről fogalmam sem volt, hogy mi van benne.
- Azok mik? - mutattam a táskákra, de Louis egy szót sem szólt. A konyhába ment és kipakolt. Utána mentem, majd láttam, hogy egy csomó mekis kaja hever szerte az asztalon.

- Remélem szereted. Mondjuk ki ne szeretné a McDonald's-ot? - tette fel magának a költői kérdést.

- Ezt miért rendelted? És hogy? Tudomásom szerint nem szokásuk házhoz szállítani - csodálkoztam.

- Ugyan már. Én vagyok Louis Tomlinson - simította oldalra a haját büszkén.

- Meg maga a megtestesült szerénység - nevettem.

- Jaj na! Meg tudtam, hogy te is csak akkor ettél, amikor felkeltünk. Vagyis nem túl sokszor - te jó ég! Még gondoskodik is rólam. Hogy férhet ennyi jó tulajdonság belé? Úgy érzem, hogy valami megváltozott bennem iránta. Remek, lassan már én sem tudom, hogy mit, vagy éppen kit akarok. Annyira odafigyelt rám, annyira érdekelte mindig, hogy mi van velem. Nem tudom elhinni, hogy lehet ilyen. Nagyon jól esik.

Azt követően, hogy kipakolt, asztalhoz ültünk és nem sok idő kellett ahhoz, hogy elpusztítsuk a kaja nagy részét. A szemetet kidobtuk, azt a kicsit, ami megmaradt elraktuk a hűtőbe, a tányérokat pedig elmosogattam.

- Na gyere, menjünk fogat mosni - karoltam belé.

- Oké, de előtte... Tudom, hülye kérdés lesz, de nem tudnál nekem valami pizsamát adni? Ugyanis.. nem hoztam semmi cuccot - mondta vidám hangon.

- De, persze! Apa régi ruhái közül tudok neked adni, ha nem gond - vetettem fel a lehetőséget.

- Nekem nem, de apukádnak sem? - emelte fel a szemöldökét.

- Nem hinném, a szüleim már több, mint tíz éve elváltak, csak úgy itt maradt még néhány holmi. Szóval biztosan nem bánná. Egyébként még kicsi voltam. Emlékszem, hogy egyik nap anya, majd apa sírt a vállamon azzal a különbséggel, hogy apát utána évekig nem láttam. Egyszer felhívott, utána már bátrabb volt és már meg is látogatott. Közben új felesége is lett, aki sokszor idegesítő, de ki lehet bírni, ha alkalomadtán találkozom vele. Sokáig haragudtam apára amiatt, hogy elhagyta anyát is és engem is. Amikor nagyobb lettem rájöttem, hogy már úgysem tudok mit tenni és őszintén szólva kicsit hiányzott is. Igaz, rengetegszer vesztünk össze, mert nem ő az apaság és a remek ötletek mintája, de amikor a suliban minden lány arról panaszkodott, hogy az édesapjuk így meg úgy nem engedi őket randizni, vagy valami, na az... hiányzott nekem is. Nem arról van szó, anya is tökéletesen vigyázott rám, csak azért teljes családban felnőni mégis más lehet - lendültem bele a mesélésbe.

- Elhiszem. Az én szüleim is elváltak - simogatott meg.

- Na gyere. Az emeleti szekrényben van néhány olyan gönc, ami talán jó lehet neked pizsinek - engedtem volna el a karját, de visszarántott és visszaállította az előbbi pózt, tehát azt, amikor belekaroltam.

- Nem szabadulsz! - mondta huncutul. Ennek következtében csak mosolyogni tudtunk egymásra. Ez olyan bensőséges pillanatra sikerült. Nagyon tetszett.

Ez a délután együtt Louis-val fantasztikusan zárult, leszámítva egy-két momentumot. Ennél már csak a reggel volt jobb. Persze, képletesen értve...