20.rész - Cheating On You

Felbarangoltunk az emeletre ahhoz a szekrényhez, ahová apa régi ruhái voltak bedobálva. Egy pizsamaforma nadrágért kutattam és hamar találtam is egy hosszú sötétkék színűt, finom anyagból.

- Ez jó lesz? Tetszik? - mutattam fel Louis-nak.

- Tök jól néz ki. Megyek felpróbálom - indult el a szobám irányába.

- De pólót nem kérsz? - fordultam felé.

- Á nem, minek?! - legyintett. Huh. Reméltem, hogy ezt mondja majd. Lehet, hogy hülyén hangzik, de teljesen lázba hozott a látványa. Talán éppen úgy, mint ahogy Harry is teszi mindig. Ahogy az agyam " kimondta " Harry nevét, rögtön elszomorodtam. Tanakodtam magamban, hogy vajon mit csinálhat, merre jár... de a legrosszabb az volt, hogy tudtam, hogy kivel van. Vagyis igazából nem is ez zavart, hanem az, hogy az a személy, akivel az idejét tengeti az Jessica. Még gondolkodni is rossz volt ezen. A lépcsőkorláthoz mentem, karjaimat rátettem, majd a fejemet is lehajtottam. Kimerült voltam és ha ez még nem lett volna elég, még pluszban a fejem is fájt. Talán nemcsak a fizikai fájdalom jelentkezik most rajtam, hanem a lelki is. Nem értem, hogy mi okozta, hogy Harry-vel ide jussunk. Vajon meg fogjuk tudni oldani ezt az egészet, vagy a kapcsolatunk nem elég erős ahhoz, hogy kibírjuk? Kit is áltatok...?! Pár hete vagyunk csupán együtt és mindenki hülyének nézne, ha azt mondanám, hogy a kapcsolatunk erős. Azt hiszem, hogy ez egy próbatétel, melyen remélem jelesre vizsgázunk. De mégis... olyan fura minden. Ő a volt barátnőjével lóg, én pedig az ő legjobb barátjával. Attól félek, hogy lassan Louis-hoz szorosabb kötelék fog fűzni, mint hozzá. Amikor Harry nincs velem, akkor kemény vagyok és határozott, de ha velem van, akkor elgyengülök. Senki nem tudna ellenállni gyönyörűen ragyogó zöld szemeinek, varázslatos ajkainak, göndör fürtjeinek, puha kezeinek és lenyűgöző testének. Ez alól én sem vagyok kivétel. Tudom, hogy szeretem, viszont arra is emlékszem, hogy kit ismertem meg benne. Mégpedig akivel először találkoztam az a törődő, gyengéd oldala volt, aki romantikus és szenvedélyes. A másik énjét nem is tudom hogyan kellene körülírnom. Ha a másik oldala lép érvénybe, akkor mindez, amit az előbb felsoroltam kikapcsol. Azt hiszem, hogy ekkor befolyásolhatóvá és minimálisan a saját maga ellentétévé válik. Nem szép tőlem, hogy ezt így gondolom, de én így látom. " Talán túl nagy fába vágtam a fejszémet. Lehet, hogy azért történnek ilyen borzasztó dolgok, mert nem érdemlem meg. " - suttogta egy belső hang. Akaratlanul is belém vésődött ez a dallam és egyre jobban hittem, hogy igaza van. Hirtelen valaki hátulról ölelt meg és megijedtem. De aggodalomra semmi ok, csak Louis volt az. Ahogy megéreztem hasamon a kezeit felegyenesedtem, ő pedig hozzám simult. Rajtam felül egy topp volt, ami a derekamnál nem ért össze a nadrággal, így egy kis részen szabad volt a bőröm. Ez a kis bőrfelületem pedig pont hozzátapadt az ő testéhez és újra elöntött a libabőr. " Emma, hagyd már abba! " - csuktam be a szemem és szóltam rá saját magamra, mintha ezzel el tudnám mulasztani őket.

- Ne gyötörd magad állandóan - szólalt meg gyengéd hangon Louis pont a fülem mellett. - Senki nem ér meg annyit, hogy tönkretedd magad miatta - ennél a mondatánál már a nyakamat érintette a lehelete. Mikor már ajkait a vállamon éreztem, a légzésem fokozódni kezdett és az a lábaim is beleremegtek. " Ezt nem kellene hagynom " - rágódtam magamban. Ilyet azért nem tehetek meg Harry-vel. Bármennyire is kedvemre volt ez a cselekedete, végett kellett vetnem ennek, így egy határozott mozdulattal megfordultam. Nem nagyon érdekelte, mivel tenyerét az arcomra helyezte, teljesen közel jött hozzám és megcsókolt. Egyik kezével az arcomról lecsúszva a hajamat simította végig, majd megállt a lapockám alatti résznél és úgy fogott, míg másikkal hol a hátam alját, hol a fenekemet simogatta. Nem vagyok büszke magamra, de viszonoztam a csókját. Ujjaim a haját szántották, jobb kezemen a körmeimmel pedig mellkasát piszkáltam, végül pedig a nyakába akasztottam a tenyeremet. Így mentek a dolgok hosszú percekig, míg végül eltoltam magamtól.

- Le kéne feküdnünk - néztem egyenesen a szemébe, mire ő csibészesen elmosolyodott. Ajj, tudom mire gondol... félreértette. - Úgy értem, hogy aludnunk kellene - mondtam komolyan.

- Rendben, jó éjszakát - hagyott egy puszit a homlokomon egy halvány mosoly kíséretében, majd a szobám felé ment, mert ott jelöltem ki az alvóhelyét.

- Jó éjt - néztem utána sóhajtva. Miután bezárta az ajtót, lekapcsoltam a villanyokat, majd lefelé indultam anya szobájába, ugyanis ott fogok ma este aludni. Leérve a lépcsőn nagy lendülettel trappoltam be a hálószobába és a bejáratot becsapva rögtön az ágyra vetettem magam. Kétségbeesetten bámultam a plafont a sötétben. " Ezt miért kellett? Utálom magam, utálom magam, utálom magam!! " - temettem az arcomat a párnába, majd egy halk sikolyt engedtem belé. - " Egy csók már megcsalásnak számít! " - dobáltam magam az ágyon. Sehogy sem tudtam megnyugodni, nem volt tiszta a lelkiismeretem. Még magamnak is féltem bevallani, hogy élveztem, hisz isteni volt! De ez nem mentség, akkor is hiba volt. Újra és újra visszajátszottam magamban a történteket, és annál jobban erősödött a bűntudatom. Hiába tetszett az a pár perc, nem lett volna szabad megtörténnie. Megint magamat gyötörtem, de ezúttal a fáradtságom közbeszólt. Elaludtam.

Reggel arra keltem, hogy rettenetesen fáj a torkom. Kortyoltam egyet az ágy mellé készített vízből, de akkor sem lett jobb. Anya szobájához tartozott egy külön fürdő, oda beslattyogtam, elintéztem, amit kell, majd a konyhába indultam, hogy főzzek egy kis meleg teát. Ahogy kiértem a helyiségből a vezetékes telefon csörögni kezdett. Ki lehet az reggel nyolc órakor? Aggódtam, hogy a csörgés fel fogja ébreszteni Louis-t, aki talán még most is az álmok útját járja, ezért olyan gyorsan akartam elhallgattatni a szerkentyűt, hogy elcsúsztam. Hála az égnek semmi bajom nem lett. Alig bírtam ki, hogy ne kezdjek el magamon hangosan nevetni. Bambaságom határtalan. Majd feltérdeltem és magamhoz ragadtam a kagylót.

- Halló? Itt Emma Smith - szóltam bele.

- Szióka - hallottam egy kedves hangot. - Itt pedig Lilly Colins - nevetett.

- Lilly! Jaj, de örülök neked! Hogy vagy? - beszéltem halkan.

- Jól vagyok, de miért beszélünk halkan? Talán Harry még nem ébredt fel? - kuncogott.

- Ja igen, Harry. Öö izé... még nem - mondtam bátortalanul. Ő nem is tudja, hogy mik történnek itt. Szörnyű barátnő vagyok, hogy nem mondok el neki semmit, nem tájékoztatom. De mégis mit tehetnék, ha úgy érzem, hogy így mindenkinek jobb?!

- Gondoltam felhívlak, hisz annyit beszélünk mostanában, hogy a telefonszámla milliókba fog kerülni - humorizált.

- Nagyon jó kedved van korán reggel - parodizáltam. - És tudom. Ne haragudj.

- Viccelek! Tudom, hogy el vagy mostanában foglalva egy titokzatos valakivel - célozgatott. Majdnem rám tört a pánikroham, amikor azt hittem, hogy sejti, hogy mi folyik a háta mögött. De Harry-re gondolt. Rájöttem. - Egyébként az ok, amiért most kereslek az az, hogy beszélnünk kellene valamikor. Egy fontos dolgot szeretnék majd mondani. Mostanában én is elfoglalt voltam meg stb. Mikor érsz rá?

- Úristen. Megijesztesz - hozta rám a frászt. - Ma is ráérek. Jöhetsz, amikor kedved tartja.

- Alig várom. Puszillak - köszönt el a legjobb barátnőm.

- Én is - tettem le kuncogva a kagylót.

' Találkozó megbeszélve! ' - bólintottam magamnak. Ez körülbelül azt jelentette, hogy a képzeletbeli naptáramba beleírtam, hogy Lilly majd meglátogat. Mintha egy teendőt végeztem volna el. Nos, ezek után ragaszkodtam az eredeti tervemhez. Az alapján a konyhába akartam menni, így meg is fordultam, hogy induljak, de megtorpantam. Észrevettem Louis-t, amint lazán a falnak dőlve figyel.

- Felkeltettelek? - kérdeztem rekedtes hangon.

- Nem, dehogy - felelte. - De mi van veled? Miért ilyen a hangod? Beteg vagy? - jött oda hozzám és a homlokomra tette a kezét.

- Meglehet - suttogtam, mivel már nem igazán tudtam máshogy beszélni.

- Na majd én gondodat viselem! - mosolygott. - Kezdésképp pedig... - hagyta abba a mondatát és egy csókot hagyott a számon. Olyan könnyedséggel tette ezt, mintha rutinszerűen csinálná. Úgy értve rutinszerűen, mintha ezerszer élte volna át velem ezt az élményt, mintha mindennapi lenne.

Annyira meglepődtem, hogy csak annyit bírtam kinyögni, hogy: - Ne csináld ezt, mert a végén te is elkapod - fogtam a mellkasát és próbáltam visszatartani, de hiába. Mondhattam bármit és talán épp ez volt az oka, hogy újra megtette. Nagyon bejött, hogy nem ért a szép szóból és már csak azért is cselekszik, de jelen esetben akkor sem lett volna szabad hagynom magam. Olyan hülye vagyok. Már rég fejbe kellett volna csapnom magam egy serpenyővel. Na és most mit csináljak? Nem tudnám megbeszélni vele, hisz... az olyan kínos. Ha a levegőben hagyom lógni ezt az egészet, ami most velünk történik az sem helyes. Szinte fohászkodtam belülről, hogy jöjjön valami megoldás. Nem is kellett sokáig várnom, hamarosan az ölembe is pottyant, amit kértem. Louis a teafőzőnél állt, hogy meleg italt készítsen nekem. Megint velem törődik... vagy inkább még mindig. Annyira imádni való volt, hogy ott tett-vett, szöszmötölt. Háttal állt és még mindig csak az a bizonyos hosszúnadrág volt rajta. Válla és izmai tisztán látszottak, és még pár izzadtságcseppet is véltem felfedezni. Egyfajta kényszerem volt, hogy most azonnal odamenjek és hátulról átöleljem, vagy csak hozzáérjek. De nem, nem tehetem. Már így is bűntudatom van amiatt, ami történt. Inkább sarkon fordultam és leültem a kanapéra. Hála az égnek a késztetésem nagyjából elmúlt, de a következő pillanatban már megint nem voltam egyedül. Louis hozott egy plédet, betakart vele és mellém fészkelte magát, miközben kezeimet szorosan fogta és a szemembe nézett.

- Kérlek ne haragudj rám - kezdte. Azt tetettem, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy miről beszél, holott nagyon is értettem. - Tudod, a tegnapiért és a... ma reggeli kettőért. Most tuti totál idiótának fogsz nézni és talán meg is haragszol majd rám, de muszáj elmondanom még mielőtt ez megtörténik. Már régóta szerettem volna ezt megtenni. Éééés... te is viszonoztad. Így még jobb volt - emelte fel a szemöldökét és halványan mosolygott. - Figyelj, nem tudom megmagyarázni mi, de valami lejátszódik bennem, valami jó dolog. Szeretek veled lenni és mások mondhatnak bármit nem érdekel, a te véleményed viszont annál inkább. Mondhatod, hogy rossz barátja vagyok Harry-nek... igazad lenne és hidd el, hogy szégyellem magam. De meg kell értened, hogy - sóhajtott és lehajtotta a fejét - ez nem így működik. Ha most szavakban kellene megfogalmazni, hogy mit érzek, akkor elbuknék, mert nem tudnám. Most valahogy körülírni próbálom... ez nem olyan, amit irányíthatsz - emelte fel a tekintetét.

A szívem a torkomban dobogott, mert még csak sejtésem sem volt, hogy mit akar ebből kihozni. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz ennek a vége, de azért féltem is. Mi van, ha válaszút elé állít? Nem... olyat nem tenne. - vetettem el ezt az ötletet rögtön. - De tudtam, hogyha netalántán gyengéd érzéseket táplálna irántam, annak nem lenne jó vége. Valaki mindig sérül. És ő az, akit végképp nem akarok, hogy valami sérelem érje. Miért kell mindennek ilyen komplikáltnak lennie? Miért nem úgy van, hogy mindenki hamar megtalálja élete párját és jöhet a Happily Ever After?! Miért kell ilyen helyzetekbe keveredni? Az nem jó, hogy a mai világban már több a szenvedés, mint a boldogság... persze, hogy nem. Mert mindenért meg kell szenvedni. Habár igaz, hogyha valamiért megdolgoztál és úgy kapod meg, akkor az jobb érzés, édesebb - sóhajtottam. - Na már megint eltértem a tárgytól. Először meg kellene várnom, hogy mit mond és aztán gondolkodni, nem pedig előtte kéne túlbonyolítanom mindent. - Ezt hogy érted? - törtem meg a rövid csendet.

- Úgy, hogy Harry a valaha volt legjobb barátom és úgy érzem, hogy átverem, de... - csuklott el a hangja - nem becsül meg téged. Ez fáj benne a legjobban, mert látom, hogy téged is mennyire megvisel - hmm... vicces. Szinte belém lát. Bármikor feláldoznám magam olyanért, akit szeretek. Mindig is így voltam vele és most valaki értem tenné ezt. Csodálatos érzés. Felemelő, hogy ilyen történik velem. Talán mégsem vagyok olyan katasztrofális személyiség, mint ahogy azt néha képzelem magamról. Eltűnődésemből Louis rángatott vissza újra a szavaival. - És tudom, hogy szereted. Sokszor azt kívánom, hogy bárcsak nekem is lenne ilyenben részem... vagyis ilyenben, deeee - nyújtotta el a szót - veled. Vagyis azt akarom mondani, hogy jobbat érdemelsz. Például... például... - vakarta meg a fejét, mintha zavarban lenne. - Juj, lefőtt a teád! - pattant fel. Gondolom menteni akarta magát a kissé ciki szituból. Elmenekült. Biztos voltam benne, hogy azon őrlődik, hogy vajon mit mondjon, hogy ne lehessen érezni ezt a feszültséget a levegőben. Jobban mondva nem voltunk idegesek, csak mindkettőnk számára megrázó volt erről beszélni. Mellesleg azt hiszem tudom, hogy miként akarta befejezni a mondatot. Felnéztem és láttam, hogy az innivalómat lassan önti bele egy csészébe, még lassabb mozdulatokkal tesz bele még egy kis cukrot és szinte csigalassúsággal jött vissza hozzám, mintha kilötyögtette volna a pohárból a folyadékot. Biztos késleltetni akarta azt, hogy minél hamarabb kellessen magyarázkodnia. Mikor visszajött, elvettem tőle a poharat és egyet belekortyoltam a frissítőmbe, de még túl meleg volt, ezért letettem az asztalra. Csak néztem az arcát és annak vonásait, majd pedig kékeszöld szemében merengtem el, mire újra hozzám szólt. - Visszatérve az előbbi dologra... - mondta volna, de nem hagytam, mert félbeszakítottam.

- Ott tartottunk, hogy azt taglaltad, hogy jobbat érdemlek. És... épp példát akartál mondani.

- Ööm... ja, igen. Szóval például... - kezdte félénken, de ismét csak eddig jutott.

- Például téged?! - szóltam megint közbe. El sem hiszem, hogy kimondtam és hogy ilyen az eszembe jutott. Legyek átkozott, legyek átkozott! Úristen, hogy mertem ezt csinálni? Ha képes lettem volna rá, azonnal megfojtottam volna magam a párna segítségével... mindegy. Kimondtam. Ennyi, kész. A levegőt a tüdőmben tartottam, a heverő támlájára támaszkodtam és mosolyogtam. Olyan arckifejezést próbáltam magamra erőltetni, melyből az sugárzik, hogy igen, erre akartam kilyukadni.

A száját egy apró és halk nevetés hagyta el. 

- Látom máris tudod, hogy mit szerettem volna a tudomásodra hozni - és olyan pózba helyezkedett, mint amilyenben én voltam. Tessék. Sejtettem, hogy így lesz.

Az agyamban máris a lehetőségeket pörgettem és nem figyeltem, hogy mit cselekszem. Főleg akkor nem, amikor Louis a homlokát az enyémnek támasztotta. Kezemet végighúztam az arcán, majd pedig borostás állán. Most olyan komolynak tűnt, mint talán még soha. Nagyon nyeltem, hisz tudtam, hogy most nem az akaratom fog uralkodni rajtam, hanem az ösztöneim. Mintha én irányítottam volna, közelebb húztam magamhoz és ajkaink újra találkoztak egy keserűen édes tánc erejéig. Hihetetlen. Még 24 óra sem kellett hozzá és már negyedjére vívtuk nyelveink csatáját. Lábaimat az ő combjaira húzta és szinte már az ölében voltam akkor, amikor hátra akart dönteni, de nem engedtem. Megfeszítettem magam és elhúzódtam tőle. Továbbra is csábító volt számomra, hisz illata csiklandozta az orromat.

- Most mi van? - értetlenkedett. - Nem értelek.

- Úgy gondolom, hogy jobb lesz, hogyha elmész - mormogtam. Nem, közel sem ez volt az, amit akartam. Jobb lenne, ha mellettem maradna. Nem szerettem volna eltaszítani magamtól, de ott van Harry. Nem akarom átverni, hisz tudom milyen érzés becsapva lenni és tőlem távol állt, hogy én is olyanná váljak, aki ezt megteszi mással. Elfordultam, hogy ne lássam az arcát, mert azon nyomban meggondoltam volna magam.

- Mi?? - hallottam ki a zaklatottságot a beszédéből. - Nem, nem hagylak egyedül. 

- Pedig lehet, hogy jól jönne! - rivalltam rá. Nem a legjobb döntés volt, de ha csak így tudom rávenni arra, hogy menjen, még mielőtt valami nagyobb ostobaságot csinálunk, akkor ám legyen. Csukott szemmel, saját magamat átfogva álltam, de ő nem szólt egy szót sem. A csend égette a fülemet. Nem akartam bántani, hisz ő volt a legjobb hozzám. De nincs más választásom. Már rájöttem, hogyha akarok, vagy éppen nem akarok valamit, akkor azért tennem kell. Már-már magamnak is bevallottam, hogy egy orbitális hülyeség az, hogy nem vágyom rá. Csókolózni vele olyan volt, mintha csak ő és én léteznénk, rajtunk kívül senki, illetve semmi más. De ahogy most cselekszem, az nem felel meg az elveimnek. Csalfa lettem. Most, hogy ez mind összegyűlt, belülről már felemésztett. A konyhába sétáltam, ott is az ablakhoz. Hallottam a lépcső recsegését. Felfelé indult azért, hogy átöltözzön. Én a kilátást szemléltem. Az eső már alig esett. Mindenhol víz és tócsák, le-letört ágak és falevelek. Hirtelen egy kocsi hajtott a ház elé, ami miatt szemem tágra nyílt. Harry kocsija volt az és a ráadás akkor jött számomra, amikor nem egyedül szállt ki. Az a szőke ribi már megint vele volt. Teljes erőmmel oda koncentráltam, amikor Louis a bejáratnál már a cipőjét vette felfelé és megtörte a csendet.

- Vettem egy pólót is a szekrényből. Nem baj? Majd visszahozom - durcázott.

- Nem, nem - hadartam. Ez volt az első olyan eset, amikor nem érdekelt, hogy mit mondott.

- Biztos el kell mennem? - most már lágy volt a hangja. Egy kis várakozás után válaszoltam neki.

- Várj! - intettem, hogy jöjjön oda hozzám. Az arcán öröm tükröződött és boldog léptekkel jött felém, majd pedig átkarolt engem, úgy állt mellettem. De most ezzel mit sem törődtem, csak az ablaküvegen túli látványra mutattam. - Nézd! - alanyaink egymást átfogva ballagtak fel a lépcsőn. A következő percben pedig már úgy Harry, mint a kis pincsikutyája is ott álltak az ajtóm előtt...